Folyik egy vita a Magyar nemzet Vélemény rovatában, a jelzett témában, és benne íródott egy „Finnugor nyelvrokonság –őstörténet” című cikk, amelyet Adamikné Jászó Anna jegyez.

„A nyelvrokonság bizonyítása éppoly egzakt tudomány, mint a genetika. Nem az esetleges egybecsengések a lényegesek a szavak rokonításában, hanem a szisztematikus különbségek. Mint a számsorban, a matematikában. A nyelvtani rendszer rokonítása is egzakt.”

Gyakran elhangzik olyan érvelés is, hogy a magyar nyelv rokonsága olyan tény, mint az hogy a föld gömbölyű, vagy, hogy a Föld forog a Nap körül.

Legutóbb Klima László is kijelentette, hogy „…az uráli nyelvcsalád létezése tudományosan bizonyított.”

Lehet- e, a magyar nyelv rokonságát valóban ennyire bizonyított ténynek tekinteni?

Ennek nézünk most utána.

A nyelvrokonság az ismert, létező és holt nyelvek csoportosításának egyik módja. A finnugrisztika felfogása szerint ráadásul ez az egyetlen egzakt osztályozása a nyelveknek, mivel csupán ennek van tudományosan elfogadott egyértelmű definíciója. A nyelvrokonság ugyanis az „eredet” – re épül! A tudományos körökben elfogadott nyelvrokonság paradigmája az, hogy „azok a nyelvek rokonok, amelyek egy közös un. alapnyelvből erednek” - ez borzasztóan egyszerű, és világos definíció. Már csak azt kell, hogy tisztázzuk, hogy mi is az az „alapnyelv”, és hogy mi is az az „eredet”.

Az alapnyelv egy olyan teljes nyelv, amely a valóságban is, valahol, valakik állttal beszélt nyelv. Általánosan elfogadott álláspont hogy az első, megismerhető és tudományosan vizsgálható alapnyelvek úgy az ie. 5000 előtti időkben léteztek, majd ezután felbomlottak.

Hogy két nyelv rokonításának alapját képező, közös alapnyelv léte, hogyan és miképpen bizonyítható, az csak módszer kérdése - és ennek semmi köze sincs a nyelvrokonsághoz! Ad abszurdum, ha két nyelvnek a világon semmiféle nyelvészetileg kimutatható kapcsolata sem volna - de valamilyen más ( akármilyen ) módon – minden kétséget kizáróan bizonyítható lenne, hogy ugyanabból az „alapnyelvből” fejlődött ki, akkor azok bizony „rokonok”. De ennek az ellenkezője is igaz. Ha két nyelv akár a közös érthetőségig hasonlít is, ma már, de minden kétséget kizáróan igazolni tudnánk, (bárhogyan) hogy azok két különböző alapnyelvből alakultak ki, akkor azok bizony „nem rokonok”.

Gyakori érv a „szabályos hangmegfelelések” megléte, és az azoknak a nyelvi törvények szerinti alkalmazása, az „alapnyelv szótöveinek rekonstrukció” során. Ez azonban nem a nyelvrokonságot bizonyítja, csak a különböző nyelvek egyes szótöveinek az „valamilyen alapnyelvben” használt formájának a visszakeresésére alkalmas. Az iráni, vagy a török, vagy a szláv un. jövevényszavak „eredeti” (alapnyelvi) alakjait is ezzel a módszerrel keressük meg. Ilyenkor a finnugrisztikus, magát a kutatási módszert keveri össze a bizonyítással. A kutatás módszere, a „szabályos hangmegfelelések” keresése, az valóban lehet „egzakt”, de ez nem a nyelvrokonság bizonyítása, csak a bizonyítás felé vezető út. Tudjuk, hogy van olyan, amikor az „út” fontosabb, mint a maga a „cél” - de ez most nem az-az eset! Ezzel a módszerrel azt lehet „bizonyítottnak” nevezni, hogy a magyar nyelvben van 500 – uráli, 300 – török, 100 – iráni, 600 – szláv alapnyelvből eredő szótő… , de semmi mást – az „eredetet” ezzel nem lehet bizonyítani.

Fejes László nyelvész a „nyelvrokonság paradigmájával” - több cikkében is foglakozott, amit így lehet összefoglalni:

„A nyelvrokonság azt mutatja meg, hogy az adott nyelv mely nyelvből ered – egyes elemei azonban idővel kicserélődhetnek, sőt, az elemek túlnyomó többsége ki is cserélődik. Van azonban a szókészletnek egy olyan rétege, mely a legkevésbé hajlamos a változásra, amelyet a leggyakrabban használunk, és amely a legkevésbé kultúrafüggő, ezt hívják alapszókincsnek. Az alapszókincsnek azonban nincs éles határa. Ha csak néhány tucat bizonyíthatóan finnugor (uráli) eredetű szavunk lenne, de azok ebbe a rétegbe tartoznának, a magyar nyelv akkor is egyértelműen finnugor (uráli) eredetű lenne. A számok tehát ebből a szempontból nem igazán számítanak.”

Ha azonban ezt a definíciót, egy matematikai függvény leírásaként értelmezzük, akkor a megoldás szélsőértéke az „egy” lesz. Fejes paradigmája szerint tehát a nyelvrokonság kimondásához elegendő egyetlen, az uráli alapnyelvből származó szótő is.

Egy programozó matematikus meg is találta azt az egyetlen szótövet:

„A hangfejlődési törvények nagy száma, és rendkívüli rugalmas alkalmazása teszi lehetővé, hogy egyáltalán beszéljünk az uráli nyelvcsaládról. Nagyon úgy néz ki, hogy az uráli nyelvcsalád prekoncepciójához születtek a hangfejlődési törvények és nem fordítva. A kivételkezelés ilyen gazdag tárháza mellett, akár távolabbi nyelvek rokonsága is „bizonyítható” volna. A közös uráli nyelvtani keretek rendkívül tágak, azok lényegében megegyeznek az altáji nyelvekével. A közös szókincs sem meggyőző. Összesen nyolc olyan szó van, amely az összes uráli nyelvcsaládban jelen van, de más nyelvben egyben sincs meg. Ezek közül is csak egy tesz eleget szigorú értelemben a szakmai kritériumoknak. Ez a fészek szó (finnül pesa).” ( Németh Endre: Kis magyar őstörténet I. Konzervatorium / 2009 )

Fejes állításának ( és Németh Endre kutatásainak ) értelmében tehát a finnugrisztika egyetlen szóra a „fészek” szóra építette fel a magyar nyelv rokonságának kimondását. Fejes azonban egy vita során egy még ennél is „közérthetőbb” hasonlattal élt, a maga és ( állítása szerint ) az összehasonlító történeti nyelvészet ( finnugrisztika ) álláspontja védelme érdekében, és törvényeinek bizonyítására

„Ha egy deci borhoz fokozatosan szódát adunk, akkor a kémiai anyagok aránya csak fokozatosan változik, de alapjában véve mindig ugyanarról a borról lesz szó, bármeddig is növeljük a szóda arányát. A bor tehát nem válik vízzé.”

A cikk alatti vitában, nem volt hajlandó elismerni, hogy az általa alkalmazott „leegyszerűsített modell” nem alkalmas a nyelvek családba sorolására, ezért azt kell, gondoljuk – mégis csak egy ismert finnugista – hogy akkor maga a finnugrisztika is így gondolkodik. Ha azonban a finnugrisztika törvényei – amelyekkel a nyelveket családokba sorolják – valóban leképezhetők e „vizesboros” hasonlattal, akkor azok a törvények nem hordozhatják a nyelv igaz törvényeit, mert akkor ezek a törvények a homeopátia hígítási filozófiájával mutatnak rokonságot, vagy azonosságot. Márpedig a homeopátiát az európai tudományos közszellem, kizárta, a komolyan vehető tudományok közül.

Azonban a Fejes részéről oly nagyra tartott alapszókincs sem tekinthető teljes megoldásnak.

„Senki nem állította sem azt, hogy minden uráli/finnugor/ugor eredetű szó az alapszókincsbe tartozik, sem azt, hogy az alapszókincs kizárólag ilyen eredetű szavakból áll.”

Akkor tehát miért olyan „kitüntetett” az uráli alapnyelv, ha ehhez az alapvető nyelvi réteghez tartozóan, más alapnyelvből is találunk szótöveket? - vagy az alapvetőnél is vannak „még alapvetőbb szavak” – hiszen azt meg éppen tőle tudjuk, hogy a többi ( szokásos ) nyelvtipológiai elem  – magánhangzó harmónia, agglutináció, nyelvtani nemek… stb – nem mondanak a nyelv származásáról semmit, hisz ezek a legtöbb finnugor nyelvben pl. nincsenek is, vagy más nyelvcsaládokban is fellehetőek.

A vita hatására Fejes átírta a cikket, ma már a paradigma befejező szakasza így hangzik:

„….bár egyes szavak kikerülhetnek az alapszókincsből. Összességében azonban az alapszókincs jelentős része sokáig megőrződik (ha az egyik része el is veszik, le is cserélődik, mások megmaradnak), és így a nyelveket sokszor meglehetősen nagy biztonsággal lehet nyelvcsaládokba csoportosítani.”

 Hát… én azt gondolom, hogy a „sokszor meglehetősen nagy biztonsággal” – nem az „egzakt módszerekkel bizonyított tudományos tény” – szinonimája.

Nagyon is úgy tűnik, számomra, hogy igaza van Szilágyi N Sándornak és a finnugor nyelvrokonság – „…hovatovább, amolyan hitbéli meggyőződés és elkötelezettség kérdésévé is vált, és ez eléggé meg is látszik rajta. Akárcsak az egyházaknak, ennek is kialakultak a kánonalkotó (akadémiai) intézményei (a kánonokat sokszor dogmáknak is nevezhetnénk), a más felekezetűekhez pedig – vagy akár az ártatlan kételkedőkhöz is – sokszor úgy viszonyul, ahogy az egyház szokott a tévelygő és veszedelmes eretnekekhez”.

Budenz ( aki  könyörtelen és kérlelhetetlen, becsvágyakkal dolgozott ) nyelvrokonsági paradigmáját, a nagyközönség számára is érthető módon, Gombocz Zoltán foglalta össze.

„Ha nem tekintjük a finnugor-török ősrokonság eseteit, a melyek nem tekinthetők egy szorosabb magyar-török rokonság bizonyítékainak, nyilvánvaló, hogy a valódi történeti viszony, amely a magyar és a török nyelvek között forog fenn, csak azon magyar-török szóegyeztetésekben tükröződik vissza, melyeket kölcsönvétel folytán keletkezetteknek lehet tekinteni.” ( NYTTK 7. 1908 Gombocz – 1 )

Nem könnyű értelmezni ezt a szöveget ( pedig alig 150 éve írták ) annyi azonban, mindenképpen elmondható, hogy nyelvtipológiai kérdésekről itt szó sincs, csak és kizárólag szóértelmezés és történeti értelmezés van. Modern mai nyelven, annyi azonban mindenképpen kihámozható belőle, hogy már Budenz is azért nem tartotta a magyar nyelvet töröknek, mert, hogy a legrégibb szavakból nem lehet egy „magyar-török együttélésre” következtetni, tehát a magyarok elődei és a törökség elődei szerinte nem élhettek egyetlen közösségben. Vagyis ahogyan azt Róna-Tas megfogalmazta nem élhettek egy „tartós együttélésen alapuló kommunikációs kényszerben” tehát nem alakulhatott ki egy közös „alapnyelv”. Ha meg nem volt közös alapnyelv, mert nem volt együttélés, akkor sem a nép sem a nyelv nem bomolhatott fel magyarra és törökre – tehát nincs rokonság!

Az is látszik, hogy Budenz még nem használta az „alapnyelv” – „alapszókincs” – fogalmakat, és hogy egyáltalán nem a „nyelvek tipológiai tulajdonságaiból” vezette le a nyelvrokonságot, hanem a szókészletből, és a ( más tudományok eredményei alapján ) feltételezett történeti háttérből. Annak az állításnak, tehát semmi alapja nincs, hogy a nyelvrokonság csakis és kizárólag nyelvészeti kérdés lenne. Az egyes szavak etimológiai vizsgálata és annak megállapítása, hogy az mely alapnyelvekből ered – az valóban nyelvészeti kérdés (és akár lehet egzakt is) – de a nyelvrokonságot a történeti háttér elemzése nélkül nem lehet kimondani. A nyelvész addig lehet csak nyelvész, amíg megállapítja, hogy a magyar nyelvben van 500 uráli, 100 iráni, 300 török és 600 szláv nyelvekből származó szótő. Az azonban már egyáltalán nem nyelvészet, hogy megállapítsuk, hogy melyek ezek közül, amelyek a „legalapvetőbbek” – amelyek így az „alapszókincs” részévé válhatnak. Persze, ha figyelembe vesszük azt is, hogy Fejes László szerint az alapszókincsbe, iráni, török, esetleg akár szláv eredetű szótövek is lehetnek, akkor aztán már tényleg nagy bajban vagyunk a nyelvek nyelvcsaládokba sorolását illetően. Legalábbis az az állítás, hogy a „nyelvrokonság tudományos tény” – az egészen biztosan nem állja meg a helyét.

Mindenesetre lehetséges, az a megoldás is, hogy ezek a „hasonlatok - metaforák” nem tudják szabatosan leírni a finnugrisztika tudományának nyelvrokonítási paradigmáját. Akkor viszont nem nagyon kellene ezeket sem a tudományos szakirodalomban, sem az ismeretterjesztő folyóiratokban, terjeszteni, mert, hogy ugye a laikusnak a „közvetítő” az maga a tudomány. Ha nincs egy egyszerűen megfogalmazható „törvény” a nyelvrokonság megállapítására – valószínűleg egyébként nincs – akkor azt kell mondani és írni, hogy a tudományos nézőpontok vektorösszege, a magyar nyelvnek az „uráli alapnyelvből” történő származtatása irányába mutat.

Mondjuk ki bátran, hogy a nyelvrokonság soha nem is volt, és soha nem is lesz „tudományosan bizonyított tény” - akkor, sem ha a „következő győztes paradigma” – majd „bárminek” mondja is ki a magyar nyelvet.

Én tehát inkább Szilágyi N. Sándor, Pollányi Mihály, vagy Pusztay János, álláspontját ajánlanám – a finnugrisztika szokásos lózungja – a „be van bizonyítva” – helyett.

„Az összehasonlító-történeti nyelvtudomány is hipotézisekkel dolgozik, csakhogy olyanokkal, amelyeket elvileg sem lehet soha ellenőrizni, vagy ha lehet is, csak kivételesen szerencsés esetekben. A nyelvész azonban az ilyen hipotézisekről már csak szégyenletében, sem mert valószínűségi terminusokkal beszélni. Nem azt mondta tehát, hogy igen nagy annak a valószínűsége, hogy ez vagy az a szó finnugor vagy honfoglalás előtti török eredetű (hiszen ki fogja azt neki elhinni, hogy amit ő művel, az tudomány, ha semmiről sem tud bizonyosat mondani?), hanem azt, hogy be van bizonyítva, hogy az. Pedig nincs bebizonyítva.” ( Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói )

„A tudomány fejlődésével változhatnak eredményei. Ez a természetes tény azonban nem válhat botránykővé, nem áshatja alá a tudomány tekintélyét, nem ingathatja meg a tudományba vetett meggyőződést. Ugyanakkor azonban a tudomány művelőinek is tisztában kell lenniük azzal, hogy eredményeik valószínűleg nem véglegesek. Tudományt művelni csak ezzel a meggyőződéssel s az ebből fakadó alázattal szabad. Megszívlelendő (Pollányi Mihály - 1994) javaslata, hogy a tudományban a kijelentő mondatokat "bizalmi módban", azaz az "azt hiszem" eléjük ragasztásával kell megfogalmazni… A hagyományos uráli nyelvészet képviselői gyakran a kisajátított igazság trónjáról mondják el megsemmisítő véleményüket. Az igazság azonban az igaznak tartott nézet melletti elkötelezettség, amely magában rejti a tévedés lehetőségét is. Sajnos, az uráli nyelvészetben úgy néz ki, mintha csak az innovátorok tévedhetnének, a hagyományos tanok képviselői nem, még akkor sem, ha esetleg akár egy éven belül megváltoztatják véleményüket. A kockázat és tévedés vállalása nélkül nem lehet tudományt művelni.” (Pusztay János: A magyar nyelv eredetéről)

Összefoglaló:

Mivel az alapszókincsnek nincs egy határozott definíciója, és az egyes elemei akár több alapnyelvből is származhatnak, így ebből az következik, hogy azt sem lehet egzakt módon meghatározni, hogy egy nyelv akkor végülis melyik alapnyelvből ered. Mivel az alapszókincs meghatározása szubjektív, így természetes módon, akkor a nyelvrokonság sem lehet tudományos tény, mindössze egy konszenzusos megállapodásra van lehetőség.

Úgy gondolom, hogy intelligens, művelt emberek már nem állnak le ezekkel a gyalázkodó, finnugrisztikusokkal vitatkozni, mivel tudják, hogy azok érzelmi és egzisztenciális alapon viszonyulnak a kérdéshez, és a tudományos érvek lepattannak róluk.

A finnugrisztikusok, ma már odáig süllyedtek, hogy egy egész könyvet képesek voltak megtölteni a finnugorellenesek sértegetésével. (Honti László: A nyelvrokonságról - Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság : 2010 )

Ebben a könyvben annyi rágalmazó, becsmérlő kifejezést használtak a szerzők, hogy attól már egy fiatal finnugrista is „besokallt.”

„A kötet egészét a dehonesztáló kifejezések jellemzik - „dilettáns”, „tanulatlan, műveletlen és gátlástalan”, „józan gondolkodásra képtelen” „könyvelőből, birkapásztorból vagy munkásőrből avanzsált csodadoktorok”, „zöldségtermesztők”. A vitapartnerek, még ha a tudományon kívülről érkeztek is, és felkészültségük valóban erősen hiányos, joggal kérhetik ki maguknak az ilyen hangnemet. Úgy vélem, tehát, hogy ez a kötet semmilyen szerepet nem játszhat a finnugorellenes elméletek visszaszorításában, sőt, könnyen támadási felületet nyújthat. A szakmának viszont nagy vesztesége, hogy mostantól kezdve nem mondhatjuk, hogy csak a finnugorellenes oldal gyalázkodik.” ( Fejes László: Placebóról 2 – 2010 : Rénhírek )

 Amint az látszik, Klima László, folytatja tovább a „harcot” ( küzd, mint malac a jégen ) és a gyalázkodást, most már nemcsak a finnugorelleneseket, de az egész nemzetet megbélyegezve. A vele készült legutóbbi interjúban ( Magyar Hang ) megint azt állítja, hogy még a magyar állam megalakulásának lehetőségét is a kalandozó rablásoknak köszönhetjük, egy régebbi cikkében, meg még a magyar nyelv megmaradását is a „maffia módszerekkel szervezet, posztnomád kalandozó állam” létének tulajdonítja.

„Feltehetőleg a kalandozásoknak és a magyar társadalom fentebb vázolt szervezeti formájának köszönhetjük a magyar nyelv Kárpát-medencei hegemóniáját, azt, hogy Szent István magyar államot alapíthatott.”

 Mi azért egy kicsinyég szégyelljük magunkat, no, nem a „honfoglalók viselt dolgai” miatt, hanem finnugisztikusaink „viselt dolgai” miatt, amiért nem tudnak ( de lehet, hogy nem is nagyon akarnak ) Hunfalvy és Budenz gyalázkodó, sértegető, az ellenfelekkel szembeni már-már, mérhetetlen agresszivitást mutató stílusuk, árnyékából kilépni, immár közel 150 – esztendeje!

Azt szokás mondani, hogy a magyar nyelv finnugor voltát tudományos értelemben az a sokat emlegetett és elhíresedett „ugor–török háború” oldotta meg, amelyben a „tudományos vita” Budenz József és Vámbéry Ármin között zajlott. Ezt a szakmai vitát részleteiben egyébként nem igen szokás tárgyalni – mondván, hogy azt laikusok úgysem értenék meg – amiben igazat is kell, hogy adjak a szakembereknek. Azt azonban, hogy ez a vita „kizárólag szakmai” lett volna, azt erősen tagadom. Vámbéry az NyK. 8. számában jelentette meg a Magyar és Török-Tatár szóegyezések c. cikkét, amelyre Budenz József a NyK. 10. számában reagált: Jelentés Vámbéry A. Magyar-Török szóegyezéseiről – címmel.

( Hogy egy olyan dolgozatnak, amelyet mások általában - bírálat, megjegyzések, reagálás, recenzió – megjelölésekkel szoktak címet adni, Budenz miért adta a „jelentés” megjelölést, azt most itt nem tárgyalnám ki, de azért felhívnám rá a nagyérdemű figyelmet. )

Hogy a két dolgozatban tárgyalt több száz etimológiából kinek, és mennyi állta ki az idők próbáját, azzal sem igen foglalkoznék, szerintem ugyan is nem ez a lényeg. A cikkekben vannak olyan fejezetek is, amelyeket egy laikus is bőven megérthet, a nélkül is, hogy a nyelvészeti részekhez konyítania kelljen, mivel a szerzők végső következtetéseiket úgy fogalmazták meg, hogy azt egy átlagember is felfoghassa. Budenz így foglalta össze (állítólagos) barátja munkájáról alkotott véleményét:

„Esőt adál uram, de nincs köszönet benne! — mondhatnám e jelentésemet befejezvén, én is, ha visszatekintek a szóhasonlítások nagy halmazára, melyet Vámbéry úr, nem nagy gonddal és lelkiismeretességgel összehányva, „magyar és török-tatár szóegyezések" czime alatt a magyar nyelvész közönségnek nyújtott, mint feleletét azon kérdésre: hogy mi és mennyi törökség van a magyar nyelvben? Hogy e feleletnek, úgy amint ő azt adta, semmi hasznát nem vehetjük, azt a fentebbi birálati jelentésem, úgy hiszem, eléggé megmutatta.” ( Budenz József: NyK. 10  - 128 )

Úgy gondolom, hogy a 19.- század második felében, egy tudományos folyóiratban megjelenő bírálatban ennél sértőbb, megalázóbb kifejezéseket még nem igen lehetett használni. Remélem, nem vagyok egyedül, aki azt gondolja, hogy ezeknek a kifejezéseknek, még ma sem volna szabad, hogy elhangozzanak, két „elismert tudós” között.

Azt hiszem, ezzel az is világos, hogy ki kezdte… és talán azt is megvilágítja, ez az idézet ( amit egyébként nem nagyon szokás citálgatni, amíg GéKI – be nem írta a wikipédiára, addig ez szinte teljesen ismeretlen volt, miután az eredeti helyén kívül, ezt nem igen lehet olvasni sehol ) hogy mennyire „tudományos” is az a bizonyos „bizonyított tény”… !

A finnugrisztikai tankönyvekben azt lehet olvasni, hogy azt, hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládba van sorolva, azt Hunfalvynak, és Budenznek köszönhetjük – én azt mondom, hogy nem biztos, hogy olyan nagy köszönet jár érte! Mérhetetlen indulatokat, váltottak ki, ami teljesen feleslegesen egzisztenciákat tett tönkre, és ezzel az arrogáns, vitastílusukkal, szinte minden értelmes párbeszédet és kompromisszumot kizártak a nyelvtudomány területéről – 200 év teljesen fölösleges és értelmetlen kínlódás.

Egy vitánk során a Klima László egyszer ezt írta nekem:

„Kedves GéKl tata! Úgy látom, elfelejtette, hogy amit finnugrizmusként definiált s az én nyakamba varrt, azt oroszországi tudósok találták ki...” – Lehet, hogy ez volt Klima úr „öszödi beszéde” – a finnugrizmusról.

GéKI

Folyik egy vita a Magyar nemzet Vélemény rovatában, a jelzett témában, és benne íródott egy „Finnugor nyelvrokonság –őstörténet” című cikk, amelyet Adamikné Jászó Anna jegyez.

„… a finnugor történeti-összehasonlító nyelvtudományban mindig is tanították, sőt erőteljesen hangsúlyozták, hogy a nyelvi rokonság és a faji (antropológiai, embertani) rokonság nem azonos, két különböző dolog.”

A cikk szerzője (professor emeritus magyar–orosz–finnugor szakos tanár) tehát azt állatja, hogy a nyelvtudomány, mindig is a nyelvrokonság és a fajrokonság különbözőségét tanította.

Az állítás igazolására egy Zsira Miklós idézett hoz:

„Ha látjuk, hogy az egyes nyelveket, még inkább az egyes nyelvcsaládokat beszélő közösségek fajilag egymástól mennyire különböző elemekből, csoportokból alakultak ki, nem lepődhetünk meg azon, hogy a finnugorság sem kivétel, hogy a finnugor nyelveken beszélő népek közt, sőt az egyes finnugor népeken belül is találunk faji eltéréseket.”

A finnugristák gyakran szokták ezt idézni tőle, mint ahogyan Szinnyei Józseftől is azt, hogy:

„Tudvalévő dolog, hogy a nyelvek rokonsága nem bizonyítja okvetlenül a népek fajrokonságát.”

 Azt viszont már kevésbé szokás feltárni, hogy az ominózus cikkek, nem csak ezekig a mondatokig lettek megírva, hanem igencsak tartanak azok tovább is.

De haladjunk csak időrendi sorrendben, és nézzük, hogyan vélekedtek a legnagyobb finnugristák ezekről a kérdésekről.

Raguly Antal (1819-1858):

„De mivel, ahol a nyelv rokon, ott a népnek is, amely azt beszéli, rokonnak kell lennie, tehát a lingvisztikai út – mint biztos, csalhatatlan és egyetlen régen elvállt népeknek rokonsága megmutatására – alapja, egyszersmind a históriai vizsgálatnak.”  ( A finnugor őshaza nyomában – 1973: Raguly Antal  / 31. o. )

Hunfalvy Pál (1810 – 1891):

„A rokon nyelvek ti. egymást értelmezik, felvilágosítják, egyszersmind az illető nemzetnek eredetét és művelődését mutatják ki… a rokon nyelvek ismerete nélkül tehát egy nemzetnek őstörténetét sem lehet világosságra hozni. A magyar nemzetnek származási időszaka okvetlenül rokonainak közelében, hogy ne mondjam, társaságában folyt le. A nemzetnek etnikai eredetét, csak az illető nyelvhatározhatja meg. A nemzetnek etnikai eredetét az illatő nyelv eredetével kell egynek tartani.”   (A finnugor őshaza nyomában: 1973: Hunfalvy Pál: / 39 – 76. o.) 

Szinnyei József (1857-1943):

„A magyarság tehát minden valószínűség szerint már a törökökkel való összekerülése előtt sem volt teljesen egységes fajú, de annyi kétségtelen, hogy a finnugor származású magyarok voltak mindig többségben, ők voltak a befogadók, és a beolvasztók és az ő nyelvüket vették át a hozzájuk csatlakozó népelemek.

Bármilyen idegen elemekkel gyarapodott is tehát a magyarság, annyi bizonyos, hogy az „igazi magyarok” az ős-finnugoroknak egyenes leszármazottai.

Ennyit vall a nyelv, aki ennek alapján áll az erős alapokon áll. Ezen alapokon kívül csak az ingovány van és arra nem tanácsos rálépni.  ( A finnugor őshaza nyomában-1973: Szinnyei József - 272-288 )

Zsirai Miklós (1892.1955):

„A nyelvek rokon volta, azt jelenti, hogy… kikövetkeztetjük a finnugor alapnyelvet, és beszélőjét, a finnugor ősnépet. Aztán már csak az a tennivalónk, hogy a rekonstruált alapnyelvet vallatóra fogva igyekezzünk az ősnép életformáit, műveltségi viszonyait – tehát a mi ősműveltségünket – az ősnép lakóhelyét – tehát a mi őshazánkat – földeríteni. ( A finnugor őshaza nyomában – 1973: Zsirai Miklós / 394-408)

ifj. Kodolányi János (1922-2008):

„A magyarság elődeinek őshazáját keressük, azokét a népekét, amelyekkel magyarrá válásuk előtt együtt éltek egy nyelvet beszéltek. A nyelvészeti kutatások megállapították, hogy a finnugor nyelvet beszélő népek, népcsoportok egy nyelvcsaládba tartoznak. Elődeik több ezer évvel ezelőtt egy nyelvet beszéltek, egy őshazában éltek.”  ( A finnugor őshaza nyomában – 1973: ifj. Kodolányi János / 8. o.)

Fodor István ( 1943 -  ):

„A rokonság legfontosabb ismérvének a nyelvet tartották, s abban is megegyeztek a kutatók, hogy a rokon nyelvek valamilyen nagyjából még egységes ősnyelvre mennek vissza, amelyet a még szintén többé – kevésbé egységes ősnép beszélt. Mindazok, akik a finnugor népek történelmét kutatták azt a kérdést tették fel: hol is volt az őshaza, és mikor éltek ott e népek ősei. Az uráli nyelveket beszélő közösségek, tehát minden bizonnyal a az alapnyelv felbomlása után költözhettek szét Eurázsia térségein”  ( Fodor István: Őstörténet és honfoglalás – 2009 :14 -18)

Mindezekből egyértelműen az következik, hogy bár a legnagyobb finnugrista tudósok közé tartozó Szinnyei József és Zsirai Miklós, elvben felismerték, hogy a nyelvrokonság és a néprokonság nem feltétlenül tartozik össze, de a magyarságra és a magyar nyelvre ezt a felismerést nem tartották alkalmazhatónak. Nem tudták elbeszélni úgy a magyar nyelv keletkezéstörténetét, hogy azt ne kössék össze a magyarság eredetével. Ez a szemléletmód egyértelműen a „családfa metafora” leképezése nyelv–, és őstörténetté. Szó sem lehet arról, hogy a nyelv és etnikum ne lenne azonos. Aki tagadja, hogy Hunfalvy állítása – a finnugrisztika alaptörvénye, az magát a finnugrisztikát tagadja. Vagy elfogadja, hogy a családfa metafóra leképezi a nyelv és nép egységét, vagy ha tagadja, akkor cáfolja a finnugrisztika alaptételét.

Legutóbb Klima László ugyan is a Mandinernek adott interjúban, újra kijelentette, hogy:

„Jogos, hogy finnugor nyelvrokonságról beszélünk finnugor rokonság helyett, mert egyelőre csak a nyelvrokonságra látunk rá bizonyosan.”

Az elmondottak alapján azonban, nyugodtan kijelenthetjük, hogy finnugrisztika mindig is azt tanította, hogy a nyelvrokonság (tehát a nyelv eredete) egyenlő a néprokonsággal (tehát a nép eredetével) - aki ezt tagadja, az a legnagyobb finnugristákat taszítja ki a tudományos világból – vagy ingoványon jár, és inkább előbb, mint utóbb – önnönmagát írja ki a tudományos életből – és „lapátra” kerül!

A nyelvrokonság persze valóban nem mindig jár együtt a néprokonsággal, de a magyar nyelvre és népre ezt a felismerést még senkinek soha sem sikerült alkalmaznia. Ha alkalmazni próbálta, akkor mindig felmerült az a kérdés, hogy akkor mikor és hol történt a nyelvcsere – amire viszont még nem született megnyugtató válasz.

Zsirai Miklós erről így ír:

„Amikor elismerjük, hogy a nyelvi közösségek nem egymástól légmentesen elzárt belterjes tenyészetek, amikor sem az egyén sem a csoport jelenlegi nyelvét nem tekintjük származása csalhatatlan ismérvének, de ne nézzük a nyelvet tetszés szerint csereberélhető idénykelléknek se, és ne avassuk dogmává, minden bajban üdvözítő őstörténet-kutató módszertani elvvé a nyelvcserét sem.”

Jó volna, ha a jelenkor finnugristái is megszívlelnék Zsirai szavait. Klima László ugyan is a Mandinernek adott interjúban, azt is jelezte, hogy a Pázmány Péter Tudományegyetemen egy októberben indult projektben újra, előveszik a nyelvcsere és a kétnyelvűség kérdését, vagyis „felmelegítik a káposztát”… ami ugye nem egészen egyértelmű megítélés alá esik! A finnugrisztika ugye ezzel egyszer már „befürdött”…!  (Zichy István fogalmazta meg az állítást, a két világháború között, de bizonyítani azóta sem sikerült senkinek.)

Mert ha a magyarok elődei nem éltek ott, ahol, és amikor a finnugor alapnyelvet beszélték, akkor az egész „őshaza” keresgélésnek semmi értelme, hisz akkor nem tudhatjuk, hogy akkor végülis hol beszélték azt a „finnugor alapnyelvet”… vagy mit? Ha a magyarok elődei nem éltek együtt a többi finnugor nyelvet beszélők elődeivel, akkor teljes a zűrzavar, mert akkor bármi lehetséges, a mai magyarok elődei nyugodtan származhatnak akár a Szíriuszról is - ehhez a nyelvészetnek a világon semmi köze! De halkan megjegyzem, hogy akkor a nyelvrokonságnak is „lőttek”…! – és ezt a finnugristák is pontosan tudják, ezért „maszatolnak” ma is a „rokonság” fogalmával.

A legújabb genetikai eredmények hatására, a 21. század finnugristái, most már kénytelenek elfogadni, hogy a magyarok elődei nem éltek együtt a többi finnugor nyelvet beszélő népek elődeivel, tehát a magyar nép etnogenezise valahol teljesen máshol történt meg. De azt is tudják, hogy ha ezt véglegesen beismernék, akkor átszakad egy gát… és akkor már azt nem igen lehet megjósolni, hogy kit, és mit sodor magával az elszabadult ár, és akkor jöhetnek a…  „katasztrófaturisták”…!

Mert, hogy tegyük fel, hogy a ma finnugristáinak valóban igazuk van, és a nyelvrokonság, valóban elválasztható a néprokonságtól, ami mondjuk pl. az afroamerikaik, esetében teljesen nyilvánvaló. No de ha magyarokról (vagy csak az Árpádokról) derülne ki, minden kétséget kizáróan, hogy mondjuk, tényleg a szkíta királyoktól származnak, ki a lőtéri kutyát érdekelné, tovább, az hogy a magyar nyelvet melyik nyelvcsaládba is sorolná a „todományosság”… ! Soha többé nem lenne „komolyan vehető tudomány” a nyelvészet.

Hiszen már Bonfini: A Magyar történelem tizedei ( 2 - 231 ) – ben is azzal biztatta a cseheket és a lengyeleket az összefogásra, hogy”        

„De még ha mindez meg is történnék, itt lesz a közelben a védelmező, és nem fog hiányozni a társak tekintélyes sokasága; társakat mondtam, pedig atyafiak ők, akikkel egy a fajotok, ugyanaz a nemzetiségetek, mint a nyelvrokonság mutatja.”

A „nyelvrokonságot” mindig is azért keresték az elmúlt századokban, mert azt tartották, hogy az közelebb visz a népek eredetének megismeréséhez, önmagában a nyelv eredetének keresgélése csak a kevesek hobbija lett volna, ha nem remélték volna, hogy ezzel a népek eredetéhez kerülnek közelebb.

Azok, akik most újra és újra, hatalmas propagandával, próbálják keresgélni, a menekülő „egérutat” azok már megint a finnugrizmus szekerét tolják. Mindegy milyen eszközökkel (vesszen Hunfalvy, vesszen Szinnyei, vesszen Zsirai, vesszen az egész világ) de a magyar nyelvnek finnugornak kell lennie! – ez most már létkérdés… harc a vélt mundérért, a becsületért…az egzisztenciáért, és harc a továbbélésért.

Mert ha az új paradigma győz, akkor bizony ( Thomas S. Kuhn szerint) az új (győztes) paradigma tagjai újraírják a kézikönyveket, s úgy állítják be a régi korok tudósait, (a vesztes paradigma tudósait ) mintha azok is az új módszerekkel dolgoztak volna ugyanezeken a problémákon. A vesztes paradigma pedig vagy teljesen kiszorul a tudományból, vagy esetleg teljesen elszigetelődött koncepcióként maradhat fenn, amelyről a tudományos közvéleménynek vagy egyáltalán nincs tudomása, vagy csak, mint kuriózumot esetleg, mint elrettentő példát tartják számon.

Összegzés:

A finnugrisztika a nyelvrokonságot eredet értelemben használja. Tehát a magyar nyelv azért uráli nyelv, mert a feltételezett uráli alapnyelvből ered, származik.

Az uráli alapnyelv nincs rekonstruálva, és a magyar nyelvben ma mindössze kb. 500 szótövet találunk belőle, a többi több ezer szótő nem uráli, vagy ismeretlen eredetű.

Vagyis a magyar nyelv szótöveinek, döntő többsége nem az uráli alapnyelv utódja.

A finnugrisztika azért utasítja, vissza a néprokonság kifejezésnek még a létét is, mert, hogy véleménye szerint a nép egyes tagjairól nem lehet pontosan tudni, hogy milyen eredetű. A mondáink, a hagyományok, és most már a genetika is ( és tulajdonképpen minden tudományág ) azt állítja, hogy a magyarság, a belső ázsiai pusztai lovas nomádok ( árják, szkíták, hunok… stb.) között alakult ki, innen származik, innen ered.

Bár a mai magyarok egy jelents része valóban nem a nomádság utódja ( ugyan úgy mint ahogyan a nyelvünk szótövei sem mind uráliak ) de az „alapnépkincs” ( jelentsen az bármit, ugyan úgy mint az „alapszókincs”) az sztyeppei lovas nomád, ha úgy tetszik -  akkor – hun, hiszen ők voltak a honfoglalás előtti idők utolsó „egyesítő” erejű, birodalomalkotói. A többiek, az avarok, bolgárok, a kazárok, csak részeket tudtak összefogni, és egyébként is egy másik ág, a hunok, és magyarok mellett.

( Egy történet szerint Avaris-Bolgaris és Kazarisz ugyan úgy testvérek voltak, mint ahogyan Hunor és Magor.)

Tehát, ha a „néprokonságot” is eredetként értelmezzük ( mint ahogyan azt a régi finnugristák is tették ) akkor azt ugyan úgy tárgyalni lehet, mint a „nyelvrokonságot”. A magyar nyelnek az uráli alapnyelvből történő „eredete”, semmivel sincs jobban alátámasztva, mint a magyarság és a hunok „rokonsága”…!

Ne felejtsük el – a „rokonság = eredet” – és nem hasonlóság, nem összetétel, nem azonosság, nem egyezés, és nem affinitás, és nem… stb …!

Hitem szerint egyébként az új paradigma hogy:

A magyar nyelv, mint ahogyan a magyar nép is, egy rokon nélküli, önálló nyelv, és nép. A történelem szerencsés ( vagy szerencsétlen ) véletlene folytán mind a magyar nép, mind a magyar nyelv rokonai, vagy kihaltak, vagy összeolvadtak, egyetlen nyelvé és nemzetté, és ez nem „dicsőség” vagy „nemzeti büszkeség” kérdése, de nincs is rajta semmi szégyellenivaló.

A „rokonait” az ember nem választhatja meg, az vagy van, vagy nincs… de a barátinkat azokat mi magunk kereshetjük meg… és mi magunk dönthetünk, az együttélés formáiról.

A ma finnugor nyelvűnek nevezett népek, ugyan nem a rokonaink (erről senki nem tehet) de lehetnek a barátaink, mert ez a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, mint ahogyan azt a finnugrisztikusok próbálják beállítani, amikor a finnugor ellenességet, mindenáron valamiféle „érzelmi beállítottságú ideológiának”, túlfűtött nemzeti büszkeségnek, vagy narcisztikus magyarságtudatnak, igyekeznek minősíteni.

GéK

Folyik egy vita a Magyar nemzet Vélemény rovatában, a jelzett témában, és benne íródott egy „Finnugor nyelvrokonság – őstörténet” című cikk, amelyet Adamikné Jászó Anna jegyez.

Mindjárt a bevezetőben fontos állítások hangzanak el, nevezetesen, hogy a finnugor nyelvrokonságot nem terjeszthették a Habsburgok, mert, hogy „a finnugor nyelvrokonság felismerése kissé régebbi, és így semmi köze a Habsburgokhoz."

Hát akkor nézzük!

I. Mikortól beszélhetünk a finnugor nyelvrokonság felismeréséről?

A szerző (professor emeritus magyar–orosz–finnugor szakos tanár) ebben a témában a Zsirai könyvre hivatkozva, ad egy tudománytörténetet. Ennek mentén próbáljuk meg értékelni az előadottakat. Menjünk időrendi sorrendben, ahogyan azt Zsirai is tette:

1. 1458 - Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa

„A magyar és a vogul–osztják kapcsolatról Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa 1458-ban – tehát Mátyás királlyá választásakor – Cosmographia címen írt könyvében értesítette a tudományos világot.”

Az eredeti latin nyelvű mű, magyar fordítása így hangzik:

„Azt mondják, hogy a magyarok is, akik a Duna partvidékén laknak, szkíta nemzetségűek; sokkal a hunok, gótok és longobárdok után távoztak Szkítiából, és a Dunához érkeztek. A korábbi lakosok elűzése vagy leigázása után királyságot alapítottak. A mi veronaink, akiről fentebb tettem említést, a Don forrásához eljutva, beszámolt arról, hogy azok a népek, akik az ázsiai Szkítiában, nem messze a Dontól laknak, műveletlen emberek és bálványimádók. Ezeknek ugyanaz a nyelve, mint a Pannóniában lakó magyaroké.”

Elemezve a szöveget, megállapíthatjuk, hogy itt szó sincs semmiféle „vogul-osztják”- kapcsolatról, csupán egy földrajzilag szinte meghatározhatatlan helyen élő „barbárnak” mondott népről van szó. Szó esik itt „ázsiai Szkítiáról, a „Don forrásvidékéről” – de „vogul-osztjákok” – ról egy huncut bötű sincs – azt Zsirai úr költötte hozzá. Ennek a „kisiklott fantáziálásnak” Klima László egy teljes cikket szentelt a NYEST – internetes portálon.

„Zsirai Miklós szövegértelmezése nyilvánvalóan téves. A veronai szerzetes nem nevezi meg azt a népet, amelyik a Tanaisz (Don) közelében él, durva és bálványimádó, ellenben magyarul beszél. A kérdéses részletnek semmi köze az obi-ugorokhoz, a keleti magyarság történetéhez viszont lehet valamennyi. Először el kell döntenünk, hogy elhisszük-e a szerzetesnek, amit elmesélt, úgy, ahogy van. Elhisszük-e, hogy tényleg járt a Tanaisz forrásánál, és ott tényleg magyarul beszélő emberekkel találkozott. Ha ezen túl vagyunk ‒ vagy igaz, vagy nem ‒, akkor gondolkodhatunk tovább azon, miért éltek ott magyarok.

A Don a Közép-orosz hátságban ered, a Tulai területen, Novomoszkovszk városának közepén. A település Moszkvától kb. 220 km-re délre, Rjazanytól pedig 143 km-re délnyugatra található. Hogy kerülhettek oda olyan emberek, akiknek „nyelve azonos a Pannóniát lakó Hungarusokéval”? Legfeljebb a tatárjárás következtében. Julianus szerint valahova erre a vidékre menekültek a tatárok elől a keleti magyarok.

Tévedni emberi dolog, nagy ritkán finnugristákkal is előfordul. A történet félreértelmezésére Zsirait egyrészt a helymeghatározás ‒ Ázsiai Szkítia ‒, másrészt pedig Mathias de Miechów műve vezethette. Akkoriban a Don folyót tekintették Európa és Ázsia határának. Ázsia tehát éppen ott kezdődött, ahol a veronai ember magyarokat talált.Zsirai talán Ázsiát olvasva az Urál keleti oldalára, az obi-ugorok lakóhelyére gondolt. Így fogalmazta meg tételét, hogy a szerzetes felfedezte a magyar‒obi-ugor nyelvrokonságot. Az elméletet erősíthette Mathias de Miechów művének tanulmányozása is. A krakkói kanonok ugyanis orosz forrásaitól átvette, hogy a jugorok és a magyarok ugyanaz a nép, és értik egymás nyelvét.

Mint láttuk, a veronai szerzetes beszámolójának nincs köze a finnugor nyelvrokonsághoz. A Tanaisz mellett sosem éltek obi-ugorok.”

 Akkor tehát, ezt kipipálhatjuk, Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa 1458-ban semmiféle „nyelvrokonságról” – nem értesíthetett – egy (szándékos – vagy nem) tévedés áldozata volt, még a leg jó szándékúbb feltételezés szerint is maximum a „keleten maradt magyarokat” találhatta meg – akik persze „magyarul” beszéltek – akkor még.

2. Sajnovics József 1770-es munkája a - Demonstráció

 „Sajnovics Demonstrációja azonban több egyszerű boncolgatásnál: a szavak egy részének és a nyelvtani szerkezetnek máig érvényes összehasonlítása, ezt Lakó György elemzi Sajnovicsról szóló monográfiájában.”

 Egy másik finnugrista azonban ezt írja Sajnovics munkásságáról:

 „Miután Sajnovics akkor még sem a hangtannal általában, sem a szabályos hangváltozások fogalmával nem lehetett tisztában, hasonlítása alapvetően a hangalakok és jelentések egyezéseire, hasonlóságára épült.” ( Tordai István – 2010. január 12. – Nyest )

Ezek alapján tehát kimondhatjuk, hogy Sajnovicsék pontosan ugyan olyan – ma már naiv, alternatív etimologizálásnak nevezett - módszereket használtak, a nyelvek kapcsolatainak kimutatására, mint Otrokocsi Fóris Ferenc, vagy Horvát. István. Mindössze annyi a különbség, hogy Horváték, következtetése egy „vesztesnek” hirdetett paradigma része lett, a Sajnovicsék következtetéseit azonban a finnugrisztika később igazolhatónak vélte. Horváték becsületét, aztán – még mindenféle hazugságokkal megtoldva – a sárba tiporták, Sajnovicsékról meg úgy beszélnek, mintha Ők már a modern módszerekkel dolgoztak volna – pedig nem! A finnugrisztika (a győztesnek mondott paradigma) az egyiket felmagasztalta, a másikat (a vesztesnek kikiáltott paradigmát, az elsődleges magyar őstörténeti „hun – avar – magyar rokonság” paradigmát) - a sárba tiporta.

Békés Vera – A Hiányzó paradigma című könyvében megírja, hogy milyen sors vár a vesztes paradigmákra:

„Ide tartoznak a tudományból kiszorult, teljesen elszigetelődött koncepciók. Ezekről a tudományos közvéleménynek vagy egyáltalán nincs tudomása, vagy mint kuriózumokat, esetleg, mint elrettentő példákat tartják számon.” 

Thomas S. Kuhn pedig azt írta meg, a paradigmák közötti vitákról, hogy mi vár a vesztes paradigmákat képviselő tudósokra:

Kuhn szerint az új (győztes) paradigma tagjai újraírják a kézikönyveket, s úgy állítják be a régi korok tudósait, (a vesztes paradigma) mintha azok az új módszerekkel dolgoztak volna ugyanezeken a problémákon.

Nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy Sajnovicsék munkásságát, legfeljebb csak egy tudomány előhírnökeinek mondhatjuk, semmiféleképpen nem nevezhetjük meg úgy mintha azokkal a finnugor nyelvrokonság tisztázottá, elfogadottá, vagy uram bocsá „bizonyítottá” vált volna. Még megalapozott is csak legfeljebb az ugor-török háború után vált, de „bizonyított tény” – ről ma sem beszélhetünk, és valószínűleg nem is beszélhetünk soha.

II. Bizonyított tény-e, a nyelvrokonság?

„A nyelvrokonság bizonyítása éppoly egzakt tudomány, mint a genetika. Nem az esetleges egybecsengések a lényegesek a szavak rokonításában, hanem a szisztematikus különbségek. Mint a számsorban, a matematikában. A nyelvtani rendszer rokonítása is egzakt.”

A nyelvrokonság az ismert, létező és holt nyelvek csoportosításának egyik módja. A finnugrisztika felfogása szerint ráadásul ez az egyetlen egzakt osztályozása a nyelveknek, mivel csupán ennek van tudományosan elfogadott egyértelmű definíciója. A nyelvrokonság ugyanis az „eredet” – re épül! A tudományos körökben elfogadott nyelvrokonság paradigmája az, hogy „azok a nyelvek rokonok, amelyek egy közös un. alapnyelvből erednek” - ez borzasztóan egyszerű, és világos definíció. Már csak azt kell, hogy tisztázzuk, hogy mi is az az „alapnyelv”, és hogy mi is az az „eredet”.

Az alapnyelv egy olyan teljes nyelv, amely a valóságban is, valahol, valakik állttal beszélt nyelv. Általánosan elfogadott álláspont hogy ezek az alapnyelvek úgy az ie. 5000 előtti időkben léteztek, majd ezután felbomlottak.

Hogy két nyelv rokonításának alapját képező, közös alapnyelv léte, hogyan és miképpen bizonyítható, az csak módszer kérdése - és ennek semmi köze sincs a nyelvrokonsághoz! Ad abszurdum, ha két nyelvnek a világon semmiféle nyelvészetileg kimutatható kapcsolata sem volna - de valamilyen más ( akármilyen ) módon – minden kétséget kizáróan bizonyítható lenne, hogy ugyanabból az „alapnyelvből” fejlődött ki, akkor azok bizony „rokonok”. De ennek az ellenkezője is igaz. Ha két nyelv akár a közös érthetőségig hasonlít is, ma már, de minden kétséget kizáróan igazolni tudnánk, (bárhogyan) hogy azok két különböző alapnyelvből alakultak ki, akkor azok bizony „nem rokonok”.

Fejes László nyelvész a „nyelvrokonság paradigmájával” - több cikkében is foglakozott, amit így lehet összefoglalni:

„A nyelvrokonság azt mutatja meg, hogy az adott nyelv mely nyelvből ered – egyes elemei azonban idővel kicserélődhetnek, sőt, az elemek túlnyomó többsége ki is cserélődik. Van azonban a szókészletnek egy olyan rétege, mely a legkevésbé hajlamos a változásra, amelyet a leggyakrabban használunk, és amely a legkevésbé kultúrafüggő, ezt hívják alapszókincsnek. Az alapszókincsnek azonban nincs éles határa. Ha csak néhány tucat bizonyíthatóan finnugor (uráli) eredetű szavunk lenne, de azok ebbe a rétegbe tartoznának, a magyar nyelv akkor is egyértelműen finnugor (uráli) eredetű lenne. A számok tehát ebből a szempontból nem igazán számítanak.”

Ha azonban ezt a definíciót, egy matematikai függvény leírásaként értelmezzük, akkor a megoldás szélsőértéke az „egy” lesz. Fejes paradigmája szerint tehát a nyelvrokonság kimondásához elegendő egyetlen, az uráli alapnyelvből származó szótő is.

Egy programozó matematikus meg is találta, azt az egyetlen szótövet:

Németh Endre: Kis magyar őstörténet I. Konzervatorium I 2009

„A hangfejlődési törvények nagy száma, és rendkívüli rugalmas alkalmazása teszi lehetővé, hogy egyáltalán beszéljünk az uráli nyelvcsaládról. Nagyon úgy néz ki, hogy az uráli nyelvcsalád prekoncepciójához születtek a hangfejlődési törvények és nem fordítva. A kivételkezelés ilyen gazdag tárháza mellett, akár távolabbi nyelvek rokonsága is „bizonyítható” volna. A közös uráli nyelvtani keretek rendkívül tágak, azok lényegében megegyeznek az altáji nyelvekével. A közös szókincs sem meggyőző. Összesen nyolc olyan szó van, amely az összes uráli nyelvcsaládban jelen van, de más nyelvben egyben sincs meg. Ezek közül is csak egy tesz eleget szigorú értelemben a szakmai kritériumoknak. Ez a fészek szó (finnül pesa).”

Fejes állításának ( és Németh Endre kutatásainak ) értelmében tehát a finnugrisztika egyetlen szóra a „fészek” szóra építette fel a magyar nyelv rokonságának kimondását. Fejes azonban egy vita során egy még ennél is „közérthetőbb” hasonlattal élt, a maga és ( állítása szerint ) az összehasonlító történeti nyelvészet ( finnugrisztika ) álláspontja védelme érdekében, és törvényeinek bizonyítására

„Ha egy deci borhoz fokozatosan szódát adunk, akkor a kémiai anyagok aránya csak fokozatosan változik, de alapjában véve mindig ugyanarról a borról lesz szó, bármeddig is növeljük a szóda arányát. A bor tehát nem válik vízzé.”

 A cikk alatti vitában, nem volt hajlandó elismerni, hogy az általa alkalmazott „leegyszerűsített modell” nem alkalmas a nyelvek családba sorolására, ezért azt kell, gondoljuk – mégis csak egy ismert finnugrista – hogy akkor maga a finnugrisztika is így gondolkodik. Ha azonban a finnugrisztika törvényei – amelyekkel a nyelveket családokba sorolják – valóban leképezhetők e „vizesboros” hasonlattal, akkor azok a törvények nem hordozhatják a nyelv igaz törvényeit, mert akkor ezek a törvények a homeopátia hígítási filozófiájával mutatnak rokonságot, vagy azonosságot. Márpedig a homeopátiát az európai tudományos közszellem, kizárta, a komolyan vehető tudományok közül.

 Azonban a Fejes részéról oly nagyratartott, alapszókincs sem tekinthető teljes megoldásnak.

„Senki nem állította sem azt, hogy minden uráli/finnugor/ugor eredetű szó az alapszókincsbe tartozik, sem azt, hogy az alapszókincs kizárólag ilyen eredetű szavakból áll.”

Akkor tehát miért olyan „kitüntetett” az uráli alapnyelv, ha ehhez az alapvető nyelvi réteghez tartozóan, más alapnyelvből is találunk szótöveket? - vagy az alapvetőnél is vannak „még alapvetőbb szavak” – hiszen azt meg éppen tőle tudjuk, hogy a többi ( szokásos ) nyelvtipológiai elem  – magánhangzó harmónia, agglutináció, nyelvtani nemek… stb – nem mondanak a nyelv származásáról semmit, hisz ezek a legtöbb finnugor nyelvben pl. nincsenek is, vagy más nyelvcsaládokban is fellehetőek.

A vita hatására Fejes átírta a cikket, ma már a paradigma befejező szakasza így hangzik:

„….Fontos arra is emlékezni, hogy egyes szavak kikerülhetnek az alapszókincsből. Összességében azonban az alapszókincs jelentős része sokáig megőrződik (ha az egyik része el is veszik, le is cserélődik, mások megmaradnak), és így a nyelveket sokszor meglehetősen nagy biztonsággal lehet nyelvcsaládokba csoportosítani.”

Hát… én azt gondolom, hogy a „sokszor meglehetősen nagy biztonsággal” – nem az „egzakt módszerekkel bizonyított tudományos tény” – szinonimája.

Nagyon is úgy tűnik, számomra, hogy igaza van Szilágyi N Sándornak és a finnugor nyelvrokonság – „…hovatovább, amolyan hitbéli meggyőződés és elkötelezettség kérdésévé is vált, és ez eléggé meg is látszik rajta. Akárcsak az egyházaknak, ennek is kialakultak a kánonalkotó (akadémiai) intézményei (a kánonokat sokszor dogmáknak is nevezhetnénk), a más felekezetűekhez pedig – vagy akár az ártatlan kételkedőkhöz is – sokszor úgy viszonyul, ahogy az egyház szokott a tévelygő és veszedelmes eretnekekhez”.

Budenz ( aki  könyörtelen és kérlelhetetlen, becsvágyakkal dolgozott ) nyelvrokonsági paradigmáját, a nagyközönség számára is érthető módon, Gombocz Zoltán foglalta össze.

„Ha nem tekintjük a finnugor-török ősrokonság eseteit, a melyek nem tekinthetők egy szorosabb magyar-török rokonság bizonyítékainak, nyilvánvaló, hogy a valódi történeti viszony, amely a magyar és a török nyelvek között forog fenn, csak azon magyar-török szóegyeztetésekben tükröződik vissza, melyeket kölcsönvétel folytán keletkezetteknek lehet tekinteni.”   -  NYTTK 7. 1908 Gombocz –( 1) 

Nem könnyű értelmezni ezt a szöveget ( pedig alig 150 éve írták ) annyi azonban, mindenképpen elmondható, hogy nyelvtipológiai kérdésekről itt szó sincs, csak és kizárólag szóértelmezés és történeti értelmezés van. Modern mai nyelven, annyi azonban mindenképpen kihámozható belőle, hogy már Budenz is azért nem tartotta a magyar nyelvet töröknek, mert, hogy a legrégibb szavakból nem lehet egy „magyar-török együttélésre” következtetni, tehát a magyarok elődei és a törökség elődei szerinte nem élhettek egyetlen közösségben. Vagyis ahogyan azt Róna-Tas megfogalmazta nem élhettek egy „tartós együttélésen alapuló kommunikációs kényszerben” tehát nem alakulhatott ki egy közös „alapnyelv”. Ha meg nem volt közös alapnyelv, mert nem volt együttélés, akkor sem a nép sem a nyelv nem bomolhatott fel magyarra és törökre – tehát nincs rokonság!

Az is látszik, hogy Budenz még nem használta az „alapnyelv” – „alapszókincs” – fogalmakat, és hogy egyáltalán nem a „nyelvek tipológiai tulajdonságaiból” vezette le a nyelvrokonságot, hanem a szókészletből, és a ( más tudományok eredményei alapján ) feltételezett történeti háttérből. Annak az állításnak, tehát semmi alapja nincs, hogy a nyelvrokonság csakis és kizárólag nyelvészeti kérdés lenne. Az egyes szavak etimológiai vizsgálata és annak megállapítása, hogy az mely alapnyelvekből ered – az valóban nyelvészeti kérdés (és akár lehet egzakt is) – de a nyelvrokonságot a történeti háttér elemzése nélkül nem lehet kimondani. A nyelvész addig lehet csak nyelvész, amíg megállapítja, hogy a magyar nyelvben van 500 uráli, 100 iráni, 300 török és 600 szláv nyelvekből származó szótő. Az azonban már egyáltalán nem nyelvészet, hogy megállapítsuk, hogy melyek ezek közül, amelyek a „legalapvetőbbek” – amelyek így az „alapszókincs” részévé válhatnak. Persze, ha figyelembe vesszük azt is, hogy Fejes László szerint az alapszókincsbe, iráni, török, esetleg akár szláv eredetű szótövek is lehetnek, akkor aztán már tényleg nagy bajban vagyunk a nyelvek nyelvcsaládokba sorolását illetően. Legalábbis az az állítás, hogy a „nyelvrokonság tudományos tény” – az egészen biztosan nem állja meg a helyét.

Mindenesetre lehetséges, az a megoldás is, hogy ezek a „hasonlatok - metaforák” nem tudják szabatosan leírni a finnugrisztika tudományának nyelvrokonítási paradigmáját. Akkor viszont nem nagyon kellene ezeket sem a tudományos szakirodalomban, sem az ismeretterjesztő folyóiratokban, terjeszteni, mert, hogy ugye a laikusnak a „közvetítő” az maga a tudomány. Ha nincs egy egyszerűen megfogalmazható „törvény” a nyelvrokonság megállapítására – valószínűleg egyébként nincs – akkor azt kell mondani és írni, hogy a tudományos nézőpontok vektorösszege, a magyar nyelvnek az „uráli alapnyelvből” történő származtatása irányába mutat.

Mondjuk ki bátran, hogy a nyelvrokonság soha nem is volt, és soha nem is lesz „tudományosan bizonyított tény” - akkor, sem ha a „következő győztes paradigma” – majd „bárminek” mondja is ki a magyar nyelvet.

Én tehát inkább Szilágyi N. Sándor, Pollányi Mihály, vagy Pusztay János, álláspontját ajánlanám – a finnugrisztika szokásos lózungja – a „be van bizonyítva” – helyett.

„Az összehasonlító-történeti nyelvtudomány is hipotézisekkel dolgozik, csakhogy olyanokkal, amelyeket elvileg sem lehet soha ellenőrizni, vagy ha lehet is, csak kivételesen szerencsés esetekben. A nyelvész azonban az ilyen hipotézisekről már csak szégyenletében, sem mert valószínűségi terminusokkal beszélni. Nem azt mondta tehát, hogy igen nagy annak a valószínűsége, hogy ez vagy az a szó finnugor vagy honfoglalás előtti török eredetű (hiszen ki fogja azt neki elhinni, hogy amit ő művel, az tudomány, ha semmiről sem tud bizonyosat mondani?), hanem azt, hogy be van bizonyítva, hogy az. Pedig nincs bebizonyítva.” ( Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói )

„A tudomány fejlődésével változhatnak eredményei. Ez a természetes tény azonban nem válhat botránykővé, nem áshatja alá a tudomány tekintélyét, nem ingathatja meg a tudományba vetett meggyőződést. Ugyanakkor azonban a tudomány művelőinek is tisztában kell lenniük azzal, hogy eredményeik valószínűleg nem véglegesek. Tudományt művelni csak ezzel a meggyőződéssel s az ebből fakadó alázattal szabad. Megszívlelendő (Pollányi Mihály - 1994) javaslata, hogy a tudományban a kijelentő mondatokat "bizalmi módban", azaz az "azt hiszem" eléjük ragasztásával kell megfogalmazni.” (Pusztay János: A magyar nyelv eredetéről)

Az észak-eurázsiai nyelvi övezet népeinek, nyelveinek, ezen belül az uráli nyelvcsalád kialakulását vizsgáló kutatások figyelembe veszik a nyelvészet, a régészet, a génkutatás és az antropológia eredményeit. Ezek olyan kérdések, amelyekről nem lehet teljes bizonyossággal beszélni. Azt is elismerem, hogy néha az intuíciómra hagyatkozom. Ezzel nem állok egyedül. Polányi Mihály is fontosnak tartja az intuíciót, az intuícióval rokon észlelést tartja a tudás paradigmájának. Ez azt jelenti, hogy előbb vagyunk az eredmény birtokában, s csak azután ismerjük fel az odavezető következtetéseket.

A hagyományos uráli nyelvészet képviselői gyakran a kisajátított igazság trónjáról mondják el megsemmisítő véleményüket. Az igazság azonban az igaznak tartott nézet melletti elkötelezettség, amely magában rejti a tévedés lehetőségét is. Sajnos, az uráli nyelvészetben úgy néz ki, mintha csak az innovátorok tévedhetnének, a hagyományos tanok képviselői nem, még akkor sem, ha esetleg akár egy éven belül megváltoztatják véleményüket. A kockázat és tévedés vállalása nélkül nem lehet tudományt művelni.” (Pusztay János: A magyar nyelv eredetéről)

III.  Nyelvrokonság ≠ Néprokonság

„… a finnugor történeti-összehasonlító nyelvtudományban mindig is tanították, sőt erőteljesen hangsúlyozták, hogy a nyelvi rokonság és a faji (antropológiai, embertani) rokonság nem azonos, két különböző dolog.”

Ez az állítás tökéletesen példázza, az előzőekben említett Békés Vera és Thomas S. Kuhn megfogalmazta állításokat. A 21. század finnugristái, éppen most írják át a kézikönyveket, és megpróbálják úgy beállítani a régi korok tudósait, mintha azok is az új módszerekkel dolgoztak volna. Ezért azokat, akik nem az új paradigma szerinti következtetéseket tárgyalják, azokat "lealázzák" - akik azonban az új paradigma szerinti eredményeket támasztják alá, azokat a "Parnasszusra" emelik. De attól sem riadnak, vissza, hogy a szakma legnagyobbjainak állásfoglalásait meghamisítva interpretálják a nagyközönség számára.

Finnugrisztikusunk, tehát azt állatja, hogy a nyelvtudomány, a nyelvrokonság és a fajrokonság különbözőségét tanította.

Ennek az állításnak a  cáfolatát, néhány vezető finnuristától vett idézettel igazolom:

„A rokon nyelvek ti. egymást értelmezik, felvilágosítják, egyszersmind az illető nemzetnek eredetét és művelődését mutatják ki… a rokon nyelvek ismerete nélkül tehát egy nemzetnek őstörténetét sem lehet világosságra hozni. A magyar nemzetnek származási időszaka okvetlenül rokonainak közelében, hogy ne mondjam, társaságában folyt le. A nemzetnek etnikai eredetét, csak az illető nyelvhatározhatja meg. A nemzetnek etnikai eredetét az illatő nyelv eredetével kell egynek tartani.” - (Hunfalvy Pál: A finnugor őshaza nyomában – 39 – 76. o.)

„A nyelvek rokon volta, azt jelenti, hogy… kikövetkeztetjük a finnugor alapnyelvet, és beszélőjét, a finnugor ősnépet. A finnugor ősnép szervezetlensége, idővel a teljes szétszakadáshoz vezetett. A nyelvi elkülönülés a beszélők elkülönülésével szokott párhuzamosan haladni. Az ugor korszak végén… hozzávetőlegesen a Kr.e első évezredben következett be az elkülönülés, a magyarság nyelvi és népi önállósulása” - ( A finnugor őshaza nyomában – 1973: Zsirai Miklós / 394-408)

Ebben az idézetben Zsira egyértelműen azt jelenti ki, hogy a finnugor ősnyelvet a finnugor ősnép beszélte, majd a szétválás után, alakult ki az ugor nép és nyelv.

De egy másik vezető finnugrista sem vélekedett másként:

„A magyarság tehát minden valószínűség szerint már a törökökkel való összekerülése előtt sem volt teljesen egységes fajú, de annyi kétségtelen, hogy a finnugor származású magyarok voltak mindig többségben, ők voltak a befogadók, és a beolvasztók és az ő nyelvüket vették át a hozzájuk csatlakozó népelemek.

Bármilyen idegen elemekkel gyarapodott is tehát a magyarság, annyi bizonyos, hogy az „igazi magyarok” az ős-finnugoroknak egyenes leszármazottai.

Ennyit vall a nyelv, aki ennek alapján áll az erős alapokon áll. Ezen alapokon kívül csak az ingovány van és arra nem tanácsos rálépni. - (Szinnyei József: A magyarság eredete, nyelve és honfoglaláskori műveltsége - A finnugor őshaza nyomában-1973: 272-288 )

E két utóbbi dolgozatból egyértelműen az következik, hogy bár a két tudós Szinnyei József és Zsirai Miklós, elvben felismerték, hogy a nyelvrokonság és a néprokonság nem feltétlenül tartozik össze, de a magyarságra és a magyar nyelvre ezt a felismerést nem tartották alkalmazhatónak. Nem tudták elbeszélni úgy a magyar nyelv keletkezéstörténetét, hogy azt ne kössék össze a magyarság eredetével. Ez a szemléletmód egyértelműen a „családfa metafora” leképezése nyelv–, és őstörténetté. Szó sem lehet arról, hogy a nyelv és etnikum ne lenne azonos. Aki tagadja, hogy Hunfalvy állítása – a finnugrisztika alaptörvénye, az magát a finnugrisztikát tagadja. Vagy elfogadja, hogy a családfa metafóra leképezi a nyelv és nép egységét, vagy ha tagadja, akkor cáfolja a finnugrisztika alaptételét.

 IV.  Összefoglaló

1. A finnugor nyelvrokonság mai tudományos eszközökkel történő felismerése semmiképpen nem lehet több mint 100 – éves, de inkább az a valószínű, hogy a 20. század második felének terméke. Az alapnyelv és az alapszókincs fogalmait Budenzék még nem ismerték, gyakorlatilag még az sem volt világos, hogy mit is értük nyelvrokonság alatt. Az a deffiníció, hogy a nyelvrokonság az-az egy közös alapnyelvből való származás, csak a 20, században tisztázódott. Az pedig, hogy az alapnyelv létezését a szókincs, vagy az egyéb nyelvi elemek alapján lehet rekonstruálni, még ma is vita tárgya.

2. Mivel az alapszókincsnek nincs egy határozott definíciója, és az egyes elemei akár több alapnyelvből is származhatnak, így ebből az következik, hogy azt sem lehet egzakt módon meghatározni, hogy egy nyelv akkor végülis melyik alapnyelvből ered. Mivel az alapszókincs meghatározása szubjektív, így természetes módon, akkor a nyelvrokonság sem lehet tudományos tény, mindössze egy konszenzusos megállapodásra van lehetőség.

3. A nyelvrokonság persze nem mindig jár együtt a néprokonsággal, de a magyar nyelvre és népre ezt a felismerést még senkinek soha sem sikerült alkalmaznia. Ha alkalmazni próbálta, akkor mindig felmerült az a kérdés, hogy akkor mikor és hol történt a nyelvcsere – amire viszont még nem született megnyugtató válasz. Mert ha a magyarok elődei nem éltek ott, ahol, és amikor a finnugor alapnyelvet beszélték, akkor az egész „őshaza” keresgélésnek semmi értelme, hisz akkor nem tudhatjuk, hogy akkor végülis hol beszélték azt a „finnugor alapnyelvet”… vagy mit? Ha a magyarok elődei nem éltek együtt a többi finnugor nyelvet beszélők elődeivel, akkor teljes a zűrzavar, mert akkor bármi lehetséges, a mai magyarok elődei nyugodtan származhatnak akár a Szíriuszról is - ehhez a nyelvészetnek a világon semmi köze! De halkan megjegyzem, hogy akkor a nyelvrokonságnak is „lőttek”…! – és ezt a finnugristák is pontosan tudják, ezért „maszatolnak” ma is a „rokonság” fogalmával.

 A legújabb genetikai eredmények hatására, a 21. században, most már kénytelenek elfogadni, hogy a magyarok elődei nem éltek együtt a többi finnugor nyelvet beszélő népek elődeivel, tehát a magyar nép etnogenezise valahol teljesen máshol történt meg – de azt is tudják, hogy ha ezt véglegesen beismerik, akkor átszakad egy gát… és akkor már azt nem igen lehet megjósolni, hogy kit és mit sodor magával az elszabadult ár.

Rengeteg a „katasztrófaturista”…!

GéKI

Klíma László egy publicisztikája jelent meg az ÉS – folyóiratban „Freud, a finnugorok és még valami más” - címmel. ( PUBLICISZTIKA - LXIV. évfolyam, 41. szám, 2020. október 9. )

(A cikknek azzal a (döntő) részével, amelyben Klíma a magyarságot már megint önbecsülésében, nemzeti büszkeségében sértett, narcisztikus idegengyűlölettel, vádolta meg, most és itt, nem foglakozom.)

Ezen kívül is sok mindenről szó van még az írásban, (rengeteg régi Klíma féle téma újra íródik) amire csábító volna reagálni, de itt és most csak a „rokonság” témához kívánok szólni. Régebben már én is írtam a „rokonság” – fogalma körüli finnugrista „maszatolásról”, a nyelvrokonság és a néprokonság körüli finnugrista „kavarásról”a Nyelvrokonság ≠ Néprokonság című cikksorozatomban.

1. Bevezető
2. Néprokonság
3. Rokonság
4. Nyelvrokonság
5. A „hit” - világánál

Ezekben az írásokban bemutattam, hogy a finnugrisztika soha nem tudta, és nem is akarta meghaladni a nyelvrokonság = néprokonság meghatározást. Ebben a cikkben most maga Klima László is állítja ugyanezt. Vagyis, hogy a finnugrisztika, a finnugor nyelvek és finnugor népek közös eredetét evidenciaként kezelte egészen napjainkig.

Most ídézzük Klima Lászlót:

„Írásunkban eddig a „rokonság” terminust használtuk a magyarság és a többi finnugor nép közötti kapcsolat jellegének megnevezésére. Nem véletlenül. A finnugor nyelvi kapcsolatok felfedezésének idején evidencia volt, hogy a hasonló nyelveket beszélő népeket vérségi/rokonsági kapcsolat is összefűzi. Ugyanígy vélekedtek a XIX. század történeti nyelvészei, midőn új tudományuk segítségével immár nemcsak a nyelvek hasonlóságáról, hanem egyes nyelvek közös eredetéről és a közös ősnyelvet egykor beszélt ősnépről értekeztek.”

Számomra itt egyértelműen az van megfogalmazva, hogy a „történeti nyelvészet” nem hogy nem tagadta, a nyelvrokonság és néprokonság azonosságát, hanem az van kimondva, hogy a nyelvészet azért kereste a „nyelvrokonokat”, hogy megtalálja a nyelvet beszélők „néprokonait”, más értelme a nyelvrokonság keresgélésnek nem is igen volt.

Voltak ugyan olyan finnugristák, mint Szinnyei József, akik felismerték, ugyan, hogy a nyelvrokonság nem feltétlen jelent néprokonságot, de ezt a felismerést a magyarság eredetére nem tudták, és nem is igen akarták alkalmazni.

„A magyarság tehát minden valószínűség szerint már a törökökkel való összekerülése előtt sem volt teljesen egységes fajú, de annyi kétségtelen, hogy a finnugor származású magyarok voltak mindig többségben, ők voltak a befogadók, és a beolvasztók és az ő nyelvüket vették át a hozzájuk csatlakozó népelemek. Bármilyen idegen elemekkel gyarapodott is tehát a magyarság, annyi bizonyos, hogy az „igazi magyarok” az ős-finnugoroknak egyenes leszármazottai. Ennyit vall a nyelv, aki ennek alapján áll az erős alapokon áll. Ezen alapokon kívül csak az ingovány van és arra nem tanácsos rálépni” - (Szinnyei József: A magyarság eredete, nyelve és honfoglaláskori műveltsége - A finnugor őshaza nyomában-1973: 272-288 )

Ebben az idézetben Szinnyei tehát nem csak, hogy tagadja, de még a tudományos gondolkodásból is kizárja, azokat a feltételezéseket, amelyek a finnugor nyelvrokonságot, nem tekintik egyúttal finnugor néprokonságnak is – legalább is a magyarságra nézve. Ezek után teljes értetlenül állunk Klima Úr következő kijelentése előtt:

„A nyelvészet a finnugor nyelvek és nem a finnugor népek közötti kapcsolat leírására használja a „rokonság” metaforát.”

Ezek szerint, tehát sem Klíma László sem Szinnyei József, vagy nem tartozik a magyar finnugrista nyelvészek közé, vagy valami egészen másról van itt szó, mint ahogyan azt a cikk címe is sugallja.

A „más” – jelen esetben az-az „erőlködés” amellyel a 21. század finnugrista nyelvészet küzd (mint malac a jégen) a mindinkább tarthatatlanná váló nézeteinek fennmaradásáért. Inkább mondanám ezt „elkeseredett utóvédharcnak” – hiszen mint ahogyan Klíma publikációjából is látszik, ma már teljesen kicsúszott a talaj a „finnugor rokonság” híveinek talpa alól. Egyetlen bekezdésen belül is képesek gyökeresen ellentmondani önmaguknak. Miután a szerző leírja, hogy a finnugrisztika szinte nem is jött létre másért, mint a népek rokonságát a nyelvek rokonságával megvilágítani, a másik mondatban, már kijelentik, hogy a nyelvészet „rokonság” fogalmát úgy próbálja meg szűkíteni, hogy az csak és csakis „nyelvrokonságot” jelent, és ezt a „szűkítést” – most megpróbálja „szakterminológiaként” eladni. Úgy tesznek mintha mások ezt a „nyelvészeti szakterminológiát” kisajátítva szakmai tudatlanságból, és hozzánemértésből használnák teljesen más fogalmak megnevezésére.

Ez azonban egyáltalán nem így van.

A rokonságfogalom értelmezésének nehézségeit tárgyalta Fejes László is (https://www.nyest.hu/renhirek/nyelvrokonsag-neprokonsag?force_desktop)

„A történeti nyelvészet a történelmi kutatásokból nőtt ki, és abból vált önálló tudományággá, így „születtek meg” a nyelvészek. A kutatás során fedezték fel azt, hogy egyes nyelvek ugyanabból a korábban beszélt nyelvből fejlődhettek ki, abból „származnak”: ezt nevezték nyelvrokonságnak. S mivel úgy gondolták, hogy a nyelv közös eredete a nép közös eredetéről árulkodik, a rokonság fogalmát kiterjesztették a népre is, így született meg a „rokon népek” fogalma. (De nem mindenhol! Ma is bajban vagyunk, ha angolra próbáljuk meg lefordítani ezt a fogalmat!) Azt tehát, hogy egyáltalán népek közötti rokonságról beszélhetünk, a nyelvészetnek köszönhetjük. Persze nem biztos, hogy olyan nagy köszönet jár érte.”

Itt tehát egy finnugrista nyelvész vallja, meg az ügyben a „nyelvészet bűnösségét” – vagyis, hogy a rokonság fogalmát éppen ők terjesztették ki. Ezek után még bővebben a kulturális rokonsággal, és genetikai rokonsággal külön is foglalkozik, megpróbálva, azok tudományos magyarázatát is megadni.

Ennél lényegesen több - összesen hat - rokonság fogalmat foglal össze Csáji László Koppány a Genetika és Őstörténet – ( 64-72 oldal.) – című könyvben.

1. Nyelvrokonság
2. Kulturális rokonság
3. Genetikai rokonság
4. Történeti „szálak” ( rokonság )
5. Társadalmi csoportok rokonsága
6. Kognitív rokonság

Nem kívánom részletesen bemutatni ezeket a „rokonságfajtákat” – el lehet olvasni – csak azt szeretném kiemelni, ami szerintem a leglényegesebb. Az pedig az, hogy – számomra eléggé furcsa és meglepő módon – mindenféle rokonságot 'affinitas'-nak, szellemi, hasonlóságon alapuló vonzódásként értelmez, egyedül a nyelvrokonság az amelyet „eredet” értelemben használ. Ugyan ezt a „kettős beszédet” figyelhetjük meg a Csepregi Márta szerkesztette Finnugor kalauz bevezető írásában is.

„A nyelvrokonság és a néprokonság természetesen nem egyenlő. Legalábbis a finnugor nyelvek esetében nem… Ha valaha egy nép is voltunk, mára a finnek szőkék és kékszeműek, a manysik ferdevágású szemmel néznek ránk. Egyedül a nyelv az, ami összeköt bennünket.”

Hogy a nyelv miért is köt össze bennünket, amikor lényegében egyik finnugor nyelvet beszélő sem érti meg a másikat ( még az azonosnak nevezett északi és déli manysik is nehezen értik egymást ) – vagyis egy külső szemlélő számára – azok tehát, alapvetően pont ugyanúgy különbözőek, mint a kinézetünk. Ha „valaha egy nép voltunk” akkor meg egy népből eredünk, ugyanúgy, mint a nyelvünk, amely egy alapnyelvből ered. Az idők múltával azonban már egyik sem „hasonló” - sem a nép, sem a nyelv. Az nagyon „nem játszik” hogy az egyiket eredet, a másikat hasonlóságként kezeljük.

Mint azt az előző részben láttuk a finnugristák nem is tettek ilyent, a nyelvrokonságot és a néprokonságot egységes egészként kezelték és „eredet” értelemben használták. Én ezt tartom mérvadónak.

Az a 21. századi próbálkozás, erőlködés, tehát amit a finnugrista nyelvészet most előad, egy teljesen hazug és hiteltelen próbálkozás, valamiféle „szakterminológiává” minősíteni a „rokonságot” és úgy tenni, mintha az mindig is, csak és kizárólag „nyelvrokonság” értelemben lett volna használatos.

Jó példa ennek az ellenkezőjére, egy másik tudós, egy turkológus, aki a „nyelvrokonág” meghatározásához, és értelmezéséhez egyértelműen a „hétköznapi” családi rokonságfogalomból kiindulva kíván útmutatót megfogalmazni: „Minden embernek vannak vérrokonai, és házassággal szerzett rokonai – mi a nyelvrokonságot a vérrokonság értelemben használjuk”

Róna-Tas ebben a könyvben az „eredet-kutatás” és a „kialakulás-kutatás” közötti különbségre is rámutat. Szerinte: „Az eredet-kutatás számára az ősök, a keletkezés-kutatás számára az összetevők és a folyamatok a fontosak.”

Pontosan ezt fejtegeti Szilágyi N. Sándor : A szent mókus, avagy a módszer buktatói – című írásában:

„Nyelvünk gyökereiből, legvastagabbnak a finnugor látszik, de a honfoglalás előtti török sem éppen hajszálgyökér. (És tán még vastagabbnak is látszhatna, ha nem akarták volna annyian és annyira-vékonyabbra faragni.) A finnugor gyökér megkülönböztetett figyelemnek örvend, és mindent maga alá rendel, a magyar nyelv más nyelvekből származó elemei pedig – mint olyan zavaró tényezők, amelyek csorbát ejthetnek a rendszer különben olyan szép egyértelműségén”

Klima tehát megint nem tesz mást ebben a cikkben mint megint (már kitudja hányadszor) megpróbálja megvédeni a védhetetlent, és megpróbálja összekeverni a nyelvrokonságot, a magyar nép etnogenezisét feltáró kutatási eredményeket publikáló kutatók adatokra épülő állításaival.

Mert ugye valljuk be, hogy ha igazuk is van Klimáéknak, és a magyar nyelv tényleg a finnugor nyelvcsalád egyik tagja, viszont a nyelvrokonság ≠ péprokonság, akkor ennek az egésznek:

1. Mi köze ahhoz, hogy a magyarok szkíták-e, avagy hunok… avagy akár Jáfet fiai?
2. Mi köze van ennek ahhoz, hogy Anonymus és Kézai Simon szerint a magyar uralkodó dinasztia a világ egykori urának, a hunok vezérének, Attilának a rokona – vagy nem?
3. Mi köze van mindennek, ahhoz, hogy az „Árpádgén” – valóban Baktriában alakult- e ki, avagy nem?

Csak jelezném, szerényen, hogy a válasz a „semmi”…!

De jelezném azt is, hogy egyébként a „nyelvrokonság” sem mond semmit, mert, hogy a nyelvrokonság paradigmája meg azonos a „homeopátia”és a kocsmafilozófia” nézeteivel. Az egyiket, mint tudjuk, az európai tudományos világ kizárta a tudományok sorából, a másikat pedig a "józantársadalom" nem tekinti legitimnek.

„Ha egy hipotézist nem lehet sem igazolni, sem cáfolni, akkor csak két dolgot lehet tenni vele: elvetni vagy hinni benne. Elvetni kár lenne, hiszen szép is, meg különben sem tudunk helyette jobbat, hinni kell hát benne. Ilyen módon az összehasonlító-történeti nyelvészet nem egészen olyan tudomány lett, mint a többi, hanem hovatovább amolyan hitbéli meggyőződés és elkötelezettség kérdésévé is vált, és ez eléggé meg is látszott rajta. Akárcsak az egyházaknak, ennek is kialakultak a kánonalkotó (akadémiai) intézményei (a kánonokat sokszor dogmáknak is nevezhetnénk), a más felekezetűekhez pedig – vagy akár az ártatlan kételkedőkhöz is – sokszor úgy viszonyult, ahogy az egyház szokott a tévelygő és veszedelmes eretnekekhez. Az elhíresedett ugor–török háború stílusa nagyon is emlékeztet nemcsak a hitvitázó disputákéra, hanem a középkori boszorkányüldözésére is.” ( Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói )

Mindezek pedig azt jelentik, hogy ha bármi másra nem is volna alkalmazható egy 20. század végi sztáríró mondása, a finnugrizmusra egészen biztosan alkalmazni lehet, hogy:

 „Ha kellő határozottsággal és megfelelő gyakorisággal ismételgeted, bármit el tudsz hitetni előbb önmagaddal, aztán az emberekkel. A sorrend néha felcserélhető.” (Moldova György)

ÉS…még valami más!

A cikkben egyébként van egy állítás ( az interneten olvasható nem szép, hanem szomorú okfejtés ) amelyben személyesen is meg lettem szólítva:

 „A magyarságot ért sérelmeket túlreagáló emberek világnézetében a freudi kozmikus és biológiai sérelem együtt jelenik meg: aki úgy érzi, hogy a magyarságot Európa évszázadok óta elárulja, és nem az értékei szerint kezeli, az általában elutasítja a „finnugor rokonságot” is. Ennek az árukapcsolásnak nem szép, hanem szomorú példája az az interneten olvasható okfejtés, amely a trianoni békediktátumot is a „finnugrizmus” nemzetárulására vezeti vissza.”

 Bár igen megtisztelő az említés ( és büszke vagyok arra, hogy cikkem megütötte Klíma ingerküszöbét ) az a tény azonban, miszerint a cikk végi hivatkozási listából ( nyilván véletlenül ) lemaradt a „forrásmegjelölés” igencsak sajnálatos. Miután a „trianontémát” – tudtommal – még senki nem tárgyalta a jelzett nézőpontból, és a „finnugrizmus” – kifejezés használata is árulkodó – így mindketten tudjuk, hogy az-az „interneten olvasható okfejtés” az én blogomon megjelenő cikkemet jelenti.

Az efféle „hivatkozási gyakorlatot” nem is oly rég, még Klima is szóvá tette egy Honti László cikk kapcsán – igaz akkor az Ő cikkének felhasználását nem jelölte a szerző… de persze nyilván az is … „valami más”…!

 GéKI

Hogy Sarkel erődjét nem a magyarok ellen építtette fel a bizánciakkal, a kazárok kagánja, azt Türk Attila régész, arra alapozza, hogy a Don felső és középső folyása mentén (szaltovói kultúra) eddig még nem sikerült „magyargyanús” leleteket azonosítani.

Török Attila szerint „szaltovói kultúra” nem is létezett, mivel a leletek több kisebb csoportra oszthatók. Levédia tehát nem itt volt.

Szubotca-horizont lelőhelyen (Dnyeper mellék) azonban vannak 9. század közepére datálható adatok – Etelköz tehát létezett.

Levédiát tehát nem találták meg a régészek. Ezek szerint a magyarok a 9. század közepéig az „őshazában” (Magna Hungáriában) éltek, így Levédia ugyan úgy a „Bíborbanszületett” kitalációja, (alkotása) mint Anonymus gesztájának néhány szereplője.

Kuvrát utódait azonban „valakik” 670 – környékén megsemmisítették, és így a bolgárokat „szétszórták a világ négy égtája felé. László Gyula szerint „ekkortájt” jelent meg az, az általa „griffes-indás” (késő avar – kora magyar) – nak nevezett kultúra, a KM – ben, amelyből a közismert „kettős honfoglalás” elméletét levezette.

A kazárok a 8. században az arabokkal voltak elfoglalva, így a sztyeppén a magyarok az alánok és a bolgárok vették át az uralmat, majd 200 – éven keresztül. Ezalatt a 200 – év alatt mindenki tette a maga dolgát, földet művelt, adót szedett, kereskedett a Bizánciakkal – egymás útjait nem nagyon keresztezve. Ráadásul, olyan nagyon nem is igen különbözetek egymástól. Ma úgy mondanánk „békés egymás mellett élés”, még ha lehettek is kisebb összezördülések, de a megközelítőleg azonos erők ennél tovább nem igen mentek.

Azután a 8. század közepére egyre erősebbek lettek, ezért kellett a kazároknak Sarkel és a környező erődök. Hinkmar reimsi érsek krónikájából értesülünk arról, hogy 862 – ben a „magyarok” –lerohanták a Keleti Frank királyságot. Ezzel a nyilvánvalóan „huszárbravúrral” vette kezdetét az a közel száz éves korszak, amit a magyar tudományosság a „kalandozások kora” – ként emleget.

Közel ezer évvel később egy másik „vagabund katona” Hadik András is hajtott végre hasonló bravúrt. A hétéves háború elején, 1757. október 10-én kalandos vállalkozásba kezdett, nevezetesen a sziléziai Habsburg–porosz frontvonaltól 450 kilométerre északra fekvő Berlin, Nagy Frigyes porosz király fővárosának elfoglalásába. A porosz uralkodó ezekben a napokban ugyanis nem tartózkodott Berlinben, hanem személyesen irányította összevont haderőit a Habsburgok és franciák elleni távoli háborús fronton, Naumburgnál, így a Sziléziából Berlinbe vezető országút katonai védelem nélkül maradt. Hadik András 4320 katonájával, köztük a saját nevét viselő Hadik-huszárezred és a Baranyai-huszárezred válogatott magyar lovasaival indult útnak. Az ellenséges hátországban a felfedezést elkerülendő az éjszaka leple alatt meneteltek, míg napközben elrejtőzve pihentek. Ily módon mindössze hat nap alatt tették meg az ellenség földjén a jelentős távolságot (450 kilométert, vagyis naponta mintegy 70–80 km-t). Ilyen menetsebességet csak úgy érhettek el, hogy Hadik a gyalogságot a huszárok mögé, lóra ültetve szállíttatta.

Ráadásul 870 – környékén még a kabarok is fellázadtak, és áttörtek (vagy menekültek) a Donon, ahol védelmet kértek, és kaptak – a nem tudjuk kiktől – de mivel a kabarok együtt (bár külön seregben) jelentek meg 881 – ben, egy Bécs alattii csatában, azért elég nagy annak a valószínűsége, hogy – a magyaroktól.

( Teljességgel tarthatatlan az az álláspont, hogy azok a magyarok, akik 860- tól már egész Európát támadják és adóztatják, hogy azok 830 – ban még szinte nem is léteznek. )

 Az időközben létrejött kazár – besenyő szövetség hatására, azonban a következő lépésként megalakult az új „hétvezér” törzsszövetség, az Árpádok vezetésével. Így egy még erősebb és még agresszívebb alakulat, formálódott, amely elkezdett nyugat felé orientálódni, aminek a „honfoglalásnak” nevezett eseménysor lett a vége.

Lehet tehát azt állítani, hogy Sarkel ténylegesen, nem a „magyarok” elleni védekezésképpen épült, hanem ma úgy mondanánk, hogy az „északi barbárok ellen” (az Urál-hegységtől a Kárpátokig) - akik között ekkor már valószínű, hogy a „magyarok” voltak a vezető erő, de ez valószínűleg nem jelentette még azt, hogy itt valamiféle „országként” lehetne erre a területre gondolni. A szláv, a germán a török, az iráni, a finn, kapcsolatok és hatások is itt érhették a magyarságot, vagy 1000 – éven keresztül. Ehhez el sem kellett mozdulniuk a helyükről (Kámavidék) és mint a régészeti adatokból is kitűnik, nem is igen mozdultak el.

( Ha ránézünk, a térképre észrevehetjük, hogy a Kijev- Kazany (Balgari) távolság, szinte hajszálra megegyezik a Kijev – Asztrahán (Itil) távolsággal. A történészek mégis az egyikből, ( Itil ) – egy Kijevi alávetettséget, adóztatott alattvalói státust állítanak, azonban ugyan ezt a lehetőséget Kazanyból már egy elképzelhetetlen teóriaként kezelik. A (Kijev-Kazany) távolságot, szinte csak évtizedeken keresztül vélik bejárhatónak, (magyarok vándorlása) míg a másikat (Kijev – Asztrahán) közötti utat megjárhatónak vélik, holmi családi perpatvar elsimítására rendezett „pikniken – (grillpartin)” való részvétel miatt. (Levedi meghívása, a kazár kagán „kinevezési” ajánlata okán )

 Hogy akkor a 8. század végén miért? – Arra is magyarázat a fent leírt folyamat. Az egyre nyugatabbra történő „kalandozások” – ból, adószedésből, kereskedelemből, egyre nehezebb volt „visszatérni” a Káma mellékre, aztán meg volt, aki ezt már nem is érezte annyira szükségesnek – mint ahogyan később is volt egy olyan csapat, akiknek a felső Tiszavidekről sem volt már kedvük „hazamenni” Etelközbe.

Az egy teljes tévképzet, amit Arthur Koestler tárgyal, hogy Sarkel a „ruszok” – ellen épült volna. Hiszen egyrészt, 830 – ban a „ruszok” még legfeljebb, csak Novgorodig jutottak, onnan pedig nem lehet „lehajózni a Donon” – tekintve, hogy a Don forrásvidéke onnan még vagy ezer kilométer. Másrész pedig a Dnyeperen, később is sokkal könnyebben lejutottak, tehát a Donon egyszerűen nem volt értelme a hajózásnak. Ha meg a Kaszpi-tengerre akartak kijutni, akkor azt meg a Volgán tudták megtenni.

Vagyis Sarkel építésének idejében, ebben a térségben, egyszerűen nem volt másra szüksége a kazároknak, mint a magyar, bolgár, alán – csoportok elleni védekezésre.

Bár Arthur Koestler célja egyértelműen a Kazárok szerepének heroizálása volt, még Ő sem tudott mást mondani, minthogy a „magyarok ugyan a kazárok számára hajtották be az adókat, de kétségtelen, hogy a maguk számára is hasznosították” – ami persze kész spekuláció, hiszen ere nézve semmi adatunk nincs – mint ahogyan a „három év együttélés, és együtt harcolás” sem bizonyít semmiféle „alávetettséget”…!

Még Levedi „kiházasítása” és a „megbízatás visszautasítása” is inkább az önállóság bizonyítékának tűnik, mint valamiféle behódolásnak. Már ha egyáltalán, megtörtént – mert, hogy azért arra is nagy esély van, hogy ez csak egy koholt történet, amit utólag szúrtak be, a DAI – ba, Bulcsú „látogatásának” eredményeképpen, aki aztán mesélt össze-vissza, mindent a kabarok „elsőségéről” meg „vitézségéről” – meg amit akartok!

Az is furcsa, hogy amíg Levedi dinasztikus házasságát, úgy szokás aposztrofálni, hogy „feleséget kapott”, addig ugyan ezt a tényt Eiréné esetében „a kazárok iránti különleges bizánci figyelemnek” szokás beállítani.

Sőt amikor Heraclius, bizánci császár ( a perzsák elleni segítség fejében ) ígérte oda lányát Eudociát a „kazárok kagánjának” – akkor ezt a „kagán különleges megbecsüléseként” értékelik, sőt egyenesen a jóindulata elnyerésének érdekében teszi ezt a császár. Lehetetlen itt nem észrevenni a párhuzamot a kazár- bolgár és a bizánci – perzsa konfliktus között. A bolgárok legyőzésében a magyarok segítettek a kazároknak ( vagy fordítva ) a perzsák legyőzésében pedig a kazárok a bizánciaknak. A kazároknak tehát a segítség reményében ajánlottak fel egy asszonyt, magyarok viszont mintegy „alamizsnaként” kapták meg az „előkelő” kazár asszonyt.

 Arról a földrajzi tényről már nem is beszélve, persze hogy amikor ez a „lemondásos” történet játszódik a magyarok, már Etelközben, voltak, ami úgy 1500 – kilométerre van Itiltől, meg ugye akkor már a besenyők is ott voltak a két terület között, éppen Sarkel környékén, ami szintén eléggé lehetetlenné tette Levedi utazását.

Arab források, így Ibn Ruszta és Gardízí a magyarokról, szóló tudósításai is inkább egy önálló erő képét engedi felrajzolni.

 „A magyar pedig a türkök egyik fajtája. Főnökük 20 000 lovassal vonul (lovagol) ki. Főnökük neve K.nde (Künde vagy Kende). Ez azonban csak névleges címe királyuknak, minthogy azt az embert, aki királyként uralkodik fölöttük, Dzs.la-nak (Dzsila vagy Dzsula, Gyula) hívják. Minden magyar a Dzsila nevű főnökük parancsait követi a háború dolgában, a védelemben és más ügyekben. (Ezek) a magyarok szemrevaló és szép külsejű emberek, nagy testűek, vagyonosak és szembetűnően gazdagok, amit kereskedelmüknek köszönhetnek. Ruhájuk brokátból készült. Fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyönggyel berakottak. Meg-megrohanják a szlávokat (és oroszokat), és addig mennek a parton, amíg a bizánciak országának egy kikötőjéhez nem érnek, amelynek K.r.kh (Kercs) a neve. Amikor a magyarok Kercsbe érnek, az elébük menő bizánciakkal vásárt tartanak. Azok (a magyarok) eladják nekik a rabszolgákat és vesznek bizánci brokátot, gyapjúszőnyegeket és más bizánci árukat.”

 Bár azt nem tudjuk, hogy ezek a leírások pontosan mikori magyarokról szólnak, de az biztos, hogy aki a Krímen keresztül ide oda képes hurcolni az árut, az azt nem igen teheti meg anélkül, hogy ne uralja azt. Ahogyan később Bizáncnak az egész Balkánon keresztüli adóztatása sem lehetett másként, mint hogy csak úgy, ha a magyarok, uralták azt a területet is.

Lehet tehát azt állítani, hogy a kazárok nem a magyarok ellen építtették fel Bizáncal a Sarkeli erődöt, de akkor azt is meg kellene mondani, hogy akkor meg kik ellen? Mert azért az „emberkirálya” nem kunyerál segítséget, ha igazán nincs is rá szüksége. Meg azért nem kell félteni Bizáncot sem, nem a semmiért építették fel, azt a várat, hanem keményen megfizettették annak az árát, a kazárokkal.

Nekem az a véleményem - mint ahogyan az a kétezres évekig elfogadott volt – hogy a Kazár Kaganátus, soha nem terjedt ki északra, a Don-Volga vonalon, és mindig is csak a Kaukázus előterében volt igazán jelen. Sőt annak nyugati felén sem nagyon, hisz arról is tudunk, hogy ezen a vidéken az alánok, szavardok, igen is tudtak borsot törni az kazárok orra alá – ha akartak - mint hogyan azt VII. Konstantin is megírta, a fiának szánt intelmekben.

Arthur Koestlernek persze meg volt a maga „jól körülhatárolható” indoka, hogy miért is vizionált egy hatalmas Kazár Birodalmat. Ezt azonban - mint ahogyan már sokan rámutattak – egy kicsit túltolta, az ismert adatok némi „célszerű átrendezésével” – a valóság azonban ennél azért sokkal prózaibb, és sokkal kisebb jelentőségűnek mutatja ezt a konglomerátumot.

Azt már csak a történet kedvéért mondjuk el, hogy ha a 611-és 911 közötti időt tényleg egy „betoldásnak” tekintjük, akkor olyan, hogy „kazárok” nem is nagyon léteztek, mint ahogyan „avarok” se – de ez már tényleg egy másik történet.

GéKI

Felmondott az Index szerkesztősége!

„Évek óta hangoztatjuk, hogy két dolgot tartunk az Index független működése feltételének: se az Indexen megjelenő tartalomba, se a szerkesztőség összetételébe, szerkezetébe ne történjen külső beavatkozás.”

 Azt hiszem, itt valami óriási félreértés van és az Index munkatársai összekeverik a „sajtószabadságot” a „vállalkozás szabadságával”.

Amit követelnek maguknak, az nem nekik, mint alkalmazott munkatársaknak jár, hanem annak a vállalkozónak, aki működteti az Index – et, mint tulajdonos, és finanszírozza ennek a portálnak a működési költségeit.

A vállalkozó az, akinek egyedüli joga, és szabadsága, hogy meghatározza a működési feltételeket, a szerkesztőség összetételét, és hogy ellenőrizze a megjelenő tartalmat. Ennek a jognak a megkérdőjelezése a vállalkozás szabadságának megkérdőjelezése.

A vállalkozónak egyszemélyi felelőssége van mind a működés körülményeinek, pénzügyi feltételeinek és a működés jogi, és minden egyéb feltételeinek meghatározásában. Ezeket a jogokat és kötelezettségeket, ugyan delegálhatja, egyes alkalmazottainak, de az ő tevékenységükért is egyszemélyi, egyetemleges felelőssége van.

Az alkalmazottnak természetesen joga van elfogadni a feltételeket, és akkor állást vállal, vagy ha azt nem tartja elfogadhatónak, akkor joga van az állást nem elfogadni, tehát nem vállalni munkát a cégnél. Ezt a jogát senki nem kérdőjelezheti meg, meg azt sem, hogy ha a feltételekben változás áll be, akkor rendes vagy akár rendkívüli felmondással is távozzon. Az alkalmazottnak azonban nincs alanyi joga a tulajdonos döntéseinek felülbírálására, vagy a cég működési stratégiájának, vagy pénzügyi, vagy jogi feltételeinek meghatározására.

Ha esetleg az Index szerkesztőségének van is egy olyan szerződése a tulajdonossal, amelyben bennfoglaltatik, hogy a működési feltételeket, a magjelenő tartalmat, és a szerkesztőség összetétele meghatározásának jogát átadja a tulajdonos, abban biztosan benne foglaltatik a tulajdonosnak az a joga is, hogy megfelelő feltételek esetén azt visszavonhatja. ( Ez most itt „jogászkodás” mélyebben nem érdemes belemenni. )

A sajtó szabadsága és a vállalkozás szabadsága tehát azt jelenti, hogy mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításhoz, és azt a saját alanyi jogaként gyakorolhatja is. Az újságíró tehát a saját költségén, olyan írást jelentet meg milyent akar, és abban, olyan véleményt formál, amilyent akar. ( A tartalomnak csak bizonyos törvényi előírások szabnak határt – ezt is mindenki tudja, hogy mire gondolok – rasszizmus, holkauszt… stb.)

Ahhoz azonban senkinek nincs joga, hogy bárkit olyan tartalom elfogadására ( kiadására ) kényszerítsen, amelyet az nem akar megjelentetni. Ilyenkor a szerző „arrébb megy egy házzal” – és keres egy másik kiadót – vagy maga finanszírozza a kiadás költségeit. ( Láttunk már erre példákat eleget. )

Az Index szerkesztősége most ezt tette, megpróbálta megzsarolni a tulajdonost és egy számára elfogadhatatlan működési forma gyakorlására próbálta kényszeríteni. Alkalom adtán, ez akár bűncselekményként is értelmezhető, de legalábbis a vállalkozás szabadságának korlátozásaként is értékelhető. Természetesen az Index szerkesztőségének (szerkesztőinek, és egyéb munkavállalóinak) is alanyi joga a munkaviszony rendes, vagy azonnali megszüntetése, felmondása, de annak semmi köze a sajtószabadsághoz.

 Csak egy példa:

Szinte minden online tartalomnál van valamilyen „kommentezési” lehetőség. Az itt megjelenő tartalmakat azonban a tulajdonos „moderálhatja” - ha akarom, akkor cenzúrázhatja. Sőt a bejegyzési jogot is annak adja, meg akinek akarja. Ez a joga egyértelműen a „vállalkozás szabadságából” vezethető le, hiszen a saját blogomon vagy, saját weblapomon annak engedem meg a megjelenést, a véleménynyilvánítást, akinek én akarom, ebbe senkinek semmi beleszólása nincs. Ezzel senkinek a „szabadságát” nem korlátozom, mindenkinek joga van saját blog, vagy weblap indítására, és azt úgy kezeli ( nyilván megint csak a törvényes keretek között ) ahogyan az neki jólesik.

A blog vagy laptulajdonosok efféle szövegeket szoktak kitenni:

„A kommentelési szolgáltatás használatával az oldal felhasználói tudomásul veszik az itt megfogalmazott szabályokat. A kiadó jelezni kívánja, hogy az eltiltásról, törlésről saját belátása szerint dönt, ilyen értelmű döntései szubjektívek. A döntés ellen fellebbezési lehetőség nincs.”

Minden esetre további sok sikert kívánok az index sajtómunkásainak, találjanak a saját igényeiknek megfelelő munkát, kiadót. Egyáltalán nem örülök, annak, hogy a dolog így alakult, de ebben nem csak a tulajdonosnak, hanem a szerkesztőségnek is megvan a maga felelőssége. Különösen kiemelném Dull Szabolcs felelősségét. Mert, az Ő magatartása járult leginkább hozzá, ahhoz, hogy a szerkesztőség „egyöntetűen felállt” – és szolidaritást vállalt vele. Így az egész szerkesztőség egzisztenciája most az Ő felelőssége lett. Kíváncsi leszek, hogy megértette –e már ( vagy megérti – e valaha ) a „zászlóvivők” felelősségét. Mert ugye tudjuk, hogy „aki kolompot vesz a nyakába, annak kolompolnia kell, és az ne csodálkozzon, ha mennek utána”.

Majd meglátjuk, hogy Dull, tud-e azzal a „kolomppal” igazán harangozni is, vagy elválik a tüdő a májtól.

GéKI

A magyar kormány 1920 június 4. én, országos gyász mellett, kénytelen volt a békeszerződést, a Versailles – ben lévő Kistrianon nevű palotában, aláírni! Ezzel Magyarország (Magyar Királyság) elveszítette területének, és népességének közel kétharmadát.

A párizsi béketárgyalásokra, szóló meghívót 1919. december 1-jén kapta meg a kormány. A magyar békeküldöttség pedig 1920. január 15.- én érkezett meg, Apponyi Albert vezetésével, aki kitűnő nyelvtudású, és jó szónok hírében állott. Az eredetileg mintegy 70 perces, magyarul, franciául és angolul elmondott, a történelmi Magyarország melletti védőbeszéde, pedig 1920. január 16-án hangzott el.

Amikor azonban Gróf Apponyi Albert, a magyar küldöttség vezetőjeként 1920. január 16-án – a béketervezet végleges lezárása után – a francia külügyminisztérium földszinti dísztermében, felállt „ásatag,- arisztokratikus,- oligarcha,- ázsiai mongol, - díszmagyarjában”  hogy megtarthassa előadását, (védőbeszédét) a békekonferencia Legfelső Tanácsa előtt – és bemutatta a „Vörös térképet” – fogalma sem volt róla, hogy itt, és most, nem a Kisantant, hanem egy egész tudományág – amelyet ráadásul részben a saját honfitársai kidolgoztak ki – áll vele szemben! Nem győzhetett, akármilyen térkép előtt is adta volna elő mondandóját!

A béketárgyalások során valamennyi fél igyekezett tudományos érvekkel is alátámasztani saját követeléseit. Ez az időszak ugyanis, a politika és a tudomány egyik legszorosabb összefonódásának időszaka is volt. Ezek közül a korábbiakhoz képest kiemelkedik az etnikai jellegű érvelés. Ez részben a wilsoni pontokban megfogalmazott „népek önrendelkezési jogára” vezethető vissza, amely alapján jelentős várakozások keletkeztek a tekintetben, hogy a majdani határmegvonások az etnikai határokat fogják követni. Ez merőben eltért a történelmi gyakorlattól, hisz az „államalkotó erők” eddig inkább a földrajzilag stabil, és így katonailag védhető határok kialakítására törekedtek, és kevésbé volt az fontos, hogy ott kik éltek és még kevésbé volt fontos, hogy milyen nyelven beszéltek.

A magyarok (Békeelőkészítő Iroda), a britek (Naval Intelligence Division Geographical Section), valamint az amerikaiak (Inquiry) külön, elsősorban a földrajztudomány módszereire támaszkodó tudományos háttérintézményeket is létrehoztak a béketárgyalások támogatására, de más nemzeteknél is jelen voltak a geográfusok a háttérmunkálatoknál, így például Emmanuel de Martonne Franciaországból, Albrecht Penck Németországból, Vasile Merutiu Romániából, vagy Jovan Cvijić Szerbiából.

A földrajztudománynak általában is jelentős szerep jutott a béketárgyalásokon.

Miután Magyarország az Osztrák–Magyar Monarchia részeként 1918 őszén elvesztette az első világháborút, 1918 októberétől a különböző tudományterületek hazai képviselői rohamtempóban igyekeztek megszervezni a majdani béketárgyalásokon képviselendő magyar álláspont tudományos hátterét.

A magyar felkészülési munkálatokból, Teleki Pál, – kivált a spanyolnáthából történő lábadozása alatt – a Magyar Földrajzi Társaság akkori titkárának vezetésével a magyar geográfusok is kivették a részüket. Intenzív munkálatokba kezdtek a béketárgyalásokra való felkészülés keretében. Ezek közül a legismertebb alkotás az ún. „Vörös térkép”, Magyarország néprajzi térképe a népsűrűség alapján, amelyet Nopcsa Ferenc segítségével szerkesztett meg. Nopcsa végezte a számításokat, Teleki pedig a szerkesztési munkálatokat. A térkép megszerkesztése 1918 őszén vette kezdetét, és hat heti munka után 1919. január elejére készült el. Első nyilvános kiadására, 1919. február 21-én került sor.

A béketárgyalások magyar készítésű földrajzi anyagait egyfajta kettősség jellemezte. Egyrészt igyekeztek hivatkozni a már fent említett népek önrendelkezési jogára, másrészt igyekeztek a Franciaországban éppen Vidal de la Blache (1845–1918) és Emmanuel de Martonne nyomán megerősödött emberföldrajzi érvrendszert is felhasználni. Ez utóbbi szerint a természetföldrajzi és társadalom-földrajzi tényezők együttese alakítja ki a régiót. Ez alapján a nyers, statisztikai szemléletű etnikai összetétel mellett az egyes csoportok térhasználati gyakorlata is kiemelt figyelmet kapott. Teleki vörös térképe e kettős törekvés egyik jó példája.

A hazai szakirodalomban, és a népszerű tudományos sajtóban, is sokféle vélemény megfogalmazódott, már a „védőbeszédről”, és Apponyi személyiségéről, de az kétségtelen, hogy a küldöttséget vezető gróf, minden tőle telhetőt megtett a siker érdekében, bár jómaga nem igen bízott abban.

„Nem gondoltam soha, hogy a békeszerződésen a javunkra lényeges változtatásokat fognak megejteni. Ne tekintsék Magyarország sorsát ehhez a szerződéshez kötöttnek, hanem inkább ahhoz az időhöz, ami ezután következik (...) belátható időben visszaszerezzük Magyarországnak az őt megillető helyzetét a népek családjában. A külföld végül föl fogja ismerni bennünk azt a kultúrállamot, amelyről eddig sejtelme sem volt.” - nyilatkozta maga Apponyi  a Párizsból hazafelé készült interjúban, Pesti Hírlapnak.

Apponyi fellépését a rendszerváltás után is többen úgy állították be, mint egy önhitt, leszerepelt, Magyarországot romba döntő politikusi nemzedék újabb önsorsrontó szereplését – kicsit, mintha afféle ellen-Károlyiként nevezték volna ki bűnbaknak Trianonért. Sokan, pedig úgy vélik – akkor és ma is – hogy, Apponyi beszéde és általában a magyar küldöttség stratégiája valószínűleg nem osztott és nem is szorzott igazán a gyakorlati politikában, a határok megvonására legalábbis gyakorlatilag nem volt hatással. Önmagában tehát attól, hogy Apponyi milyen szépen beszél, sokat nem lehetett várni. Jól felépített beszéd volt, bár nem úgy szólt, mint egy vesztes ország politikusa, annál számon kérőbb volt, ez a hang, a beszéd mégis jelentős hatást tett a hallgatóságára is.

„Én nem tudom eltitkolni azt a mélységes meghatottságot, amelyet 1920. január 16-án éreztem, midőn Apponyi gróf a párisi legfelsőbb tanács előtt Magyarország igazát akarta megmagyarázni” – írta később Francesco Nitti olasz miniszterelnök.

Lloyd George pedig – a beszéd után még a helyszínen – arra kérte Apponyit, hogy adatokkal is igazolja, hogy a tervezett határok nem felelnek meg az etnikai viszonyoknak. Ekkor mutatták meg az Antant képviselőinek az azóta legendássá vált, Vörös térképet.

Apponyi beszéde, és egyáltalán, az a döntés, hogy ő vezeti a magyar delegációt, akkor és utólag is vitákat váltott ki. A hazai konzervatív politikában nagy tekintélyű grófnak ugyan több évtizedes, komoly nemzetközi kapcsolatrendszere volt, de megítélése külföldön nem volt éppen a legjobb: személyében, habitusában is a történelmi Magyarország megtestesítője volt, ami felett éppen halálos ítéletet készültek kimondani. A régi Magyarország nevében, és kicsit úgy beszélt, mint „egyik gyarmattartó a másik gyarmattartóval”.

Több mint egy órán át beszélt, emléket állított és »védőbeszédet« nyújtott a történelmi Magyarországnak, egyszersmind összefoglalta a magyar revíziós gondolat érvrendszerét. Magyarország történelmi és európai biztonságpolitikai szerepe, valamint a nemzeti önrendelkezés wilsoni elvére való hivatkozás – a ma is visszaköszönő érvek és toposzok a Horthy-korban végig politikai alapvetések maradtak.

A Kárpát-medence mint organikus egység, a hagyományos magyar nacionalizmus által evidenciaszámba vett magyar szupremácia, államalkotó képesség és kulturális felsőbbrendűség hangsúlyozása a szomszédos népek felett.

Ezek a gondolatok azonban, kint, elég rossz hatást keltettek, hiszen az Antant nem hivatalosan, éppen az „ázsiai”, „barbár” magyarságot tekintette alacsonyabb rendűnek a finom lelkű szlávokhoz képest. Ezt az álláspontot pedig egy másik tudományág az „összehasonlító történeti nyelvészet” eredményeinek felhasználásával alakították ki.

"Ez a nyelvészet nemcsak egyszerű rokonsági viszonyba állítása volt a nyelveknek, hanem kezdettől fogva történeti értelmezés is, az evolúció elve tehát itt is érvényesült. Ez amúgy nem volt véletlen, hiszen az összehasonlító-történeti módszert a romantika korának történelmi érdeklődése szülte: a modern európai nemzetek kialakulásának szellemi izgalma igencsak megnövelte a kíváncsiságot a történelmi múlt, különösen az eredet kérdései iránt. Ősöket keresett akkor mindenki, lehetőleg minél jobb hírűeket, részben a nemzeti dicsőség öregbítése, részben meg „a – bolond fejjel az általa kivívhatónak vélt – »történelmi jog« bizonyítása” végett (Lükő 1991. 5). Ez a „bolondság” sajnos máig sem múlt el mindenütt, és nagy tehertétele nemcsak a történelem-, hanem a nyelvtudománynak is” (Szilágyi N. Sándor - A szent mókus, avagy a módszer buktatói)

Mert, hogy, a Csehszlovák államiság politikai jogalapjának megteremtése során született doktrína kidolgozásakor, és ezzel együtt Magyarország feldarabolásának követelésekor Tomáš Garrigue Masaryk, Edvard Beneš, és Robert William Seton-Watson, egyáltalán nem az etnikai határok földrajzi elhelyezkedésének figyelembevételét, hanem a háború kirobbantásának bűnét, - és a szlovákok „kultúrfölényének” kidomborítását – tartották fontosnak.

Az „Elnökúr” – és az őt segítők – egy tudományosan igazolt, és bizonyítottnak vett tényt - használtak fel követeléseik kidolgozása közben, céljaik elérésének érdekében. Tegyük hozzá… meglehetős sikerrel. De hát hogyan is ne lett volna sikeres, a kezdeményezésük, amikor az egyik „legmodernebb tudomány” állításait használták fel, érvelésükhöz?

Ez az a nézetrendszer, amely a magyar honfoglalókat, vadászó- halászó-gyűjtögető, üldözött hordaként ábrázolta, vékony „törökös katonai” vezetőréteggel. Ennek az elvnek pedig semmi köze a racionális, katonailag is védhető államhatárok kialakításához, vagy a különböző területek gazdasági kölcsönhatásaihoz, amit a magyar küldöttség próbált meg számon kérni a készülő békén.

Tomáš Garrigue Masaryk:

„A cseheknek történelmi joguk van a cseh tartományok (Csehország, Morvaország, Szilézia) önállóságára és joguk van az általuk teremtett állam függetlenségére. Azon kívül természetes és történelmi joguk az is, hogy magukhoz csatolják a magyarok által brutálisan elnyomott szlovákokat. … A magyarok kulturális tekintetben függőben voltak a szlovákoktól. A csehek és szlovákok egyesülése tehát legitim követelés.”

Edvard Beneš:

„Az egész világ elborzadt ezeknek a tősgyökeres mongol politikai viszonyoknak a láttán, és megértette, hogy a háborút nem egyedül az egykori Osztrák–Magyar Monarchia végzetes politikája robbantotta ki, hanem sokkal inkább Budapesten, mint Bécsben készítették elő.”

Robert William Seton-Watson:

„… a magyarok csakugyan ázsiaiak... a nem magyar nemzetiségek a civilizált Európában példa nélkül álló elnyomó politika áldozatai…”

Álláspontjuk kialakításához, és bizonyításához, tehát egy olyan tudományág megállapításait hívták segítségül amelyet, részben maga a magyar nyelvészet dolgozott ki.

A finnugrisztika a magyar nyelvben található, iráni, török, és szláv szavakat jövevényszavaknak tartja. Állítása szerint azért kerültek nyelvünkbe, mert, hogy a magyarokhoz (finnugorokhoz) minden kulturális újítás: a fémművesség, a földművelés, az állattenyésztés tudománya idegen megnevezésükkel együtt érkezett.

Egy mai vezető finnugrista, a mái napig is így szokott nyilatkozni cikkeiben a finnugor nyelvű népekről:

„Az erdőövezetben lakó finnugor nyelvű közösségekhez minden kulturális újítás: a fémművesség, a földművelés, az állattenyésztés tudománya délről érkezett. … a finnugor alapszókincs vadászó- halászó-gyűjtögető életmódra utal, az állattenyésztés és talán a földművelés minimális ismerete mellett. A finnugor nyelvű népekhez az új dolgok idegen megnevezésükkel együtt érkeztek…” ( Klíma L. : M F M É. Szeged, 1984/85-2 (1991). 531-535. oldal)

A korszak tudományos világából, Hóman Bálint, nem csak, mint kúltúrpolitikus, hanem mint „történész” is közismert. Gondolkodásmódjának hatása ma is tetten érhető. A székesfehérvári Szekfű Gyulával közösen több jelentős történelmi tanulmány, könyv (például az ötkötetes Magyar történet) szerzője.

Munkáiban a magyar őstörténetet, nyelvünk és népünk eredetét is gyakran érintette, és arról is igen „sajátos” véleménye volt. Írásaiban élesen különválasztja a „köznépet” és a „nemességet”. A köznépet „finnugornak” tartotta a „nemességet” pedig „ogur töröknek”. Írásaiban primitívnek, szolgalelkűnek és gondolattalannak, állítja be a finnugor nyelvű népeket. Mint az „úrimagyarország” egyik jeles képviselője maga is tagja a „nemesi rendnek”, számára, tehát teljességgel elfogadható és természetes az a világkép, amelyben vannak az „uralkodásra” termettek, és vannak az őket kiszolgálók, és cselédek. Számára nem okoz gondot szó szerint is leírni, hogy az –„előmagyarok = primitív szolgák”.

http://mek.niif.hu/07100/07139/html/0002/0001/0002-17e.html

„Az előmagyarok primitív kultúrája csak valamely magasabb színvonalon álló idegen kultúra, tartós és intenzív hatása alatt mehetett át ily nagyarányú és minden tekintetben bámulatos fejlődésen – a magyar nyelv tanúsága szerint – teljes életközösségben éltek a rájuk telepedő ogur néppel. Az ogur vadászok szolgáik körében éltek s nem egyszer ezek nőivel házasodtak össze. A két nép közt tartós együttélés fejlődött ki s az ogur urak nyelvtanulásra kevéssé fogékony asszonyaiktól és szolgáiktól megtanulták azok nyelvét, míg emezek uraiktól új, fejlettebb fogalmakat ismertek meg s jelölésükre a tőlük eltanult ogur szavakat használják.”

Ezekben a mondatokban még az sem zavarta, a jeles szerzőt, hogy végsőértelemben tehát – ezek szerint – a „magyar nemesség” nem is magyar – de ezen talán tegyük túl magunkat.

Egy sokak szerint „amatőr történész gróf” Zichy István – akinek tudományos tevékenységéből kiemelkedő az 1923-ban megjelent "A magyarság őstörténete és műveltsége a honfoglalásig" című munkája – amelyben pedig még ennél is tovább ment.

„A finnugor népeket eredeti állapotukban stagnáló, fejlődésükben visszamaradott degradálódott, népeknek tarthatjuk. Az eszközök anyagának nagy szegénysége jellemző erre a kultúrára. Csonteszközök uralkodnak, előfordul a kő feldolgozása, de a fémtárgyak ritkák. Miután ez a csontkultúra, Kr. u. VII. századig él, a magyar-ugor kort is „részleges kőkorszaknak” kell elképzelnünk.”

Nem tévedés – ezekben a sorokban gróf Zichy István azt állítja, hogy a magyarok a 700- as évekig a „kőkorszakban” éltek, még akkor is, amikor mások már évszázadok óta a „kultúra világosságában” fürdőztek.

Sőt van olyan finnugrista etnológus, aki azt állítja, hogy a magyarság ezt a „primitív életvitelt” egészen a 19. század közepéig megtartotta:

„A magyarság helyzete a turk tengerben, kivált eleinte nem lehetett egyéb mint az alárendelt, behódoltakat megillető állapot. A magyarság helyzete a törökfajú és nyelvű népek uralma alatt annyiban tért el a többi behódoltakétól, hogy idegen nyelvű volt közöttük. Behódoltak voltak, kiket uraik kezdettől fogva azzal foglakoztattak, (halászat- vadászat-gyűjtögetés) amihez legjobban értettek. Primitív életük, amelyen sem az országot ért csapásokat nem érezték, sem a kultúra, a haladás vívmányait nem ismerhette, változatlanul tartott az utolsó száz évig. Alig egy-két évszázaddal ezelőtt még az aránytalanul nagy területen, jelentős létszámú embertömeg élte ezt a félvad életet." – írta ezt Solymossy Sándor: Ősi fejfaformák népünknél című tanulmányában. ( A finnugor őshaza nyomában – Gondolat – 1973: 330-333 )

Amikor tehát, Gróf Apponyi Albert, a magyar küldöttség vezetőjeként 1920. január 16-án – a béketervezet végleges lezárása után – a francia külügyminisztérium földszinti dísztermében, felállt „ásatag,- arisztokratikus,- oligarcha,- ázsiai mongol, - díszmagyarjában”  hogy megtarthassa előadását, (védőbeszédét) a békekonferencia Legfelső Tanácsa előtt – és bemutatta a „Vörös térképet” – fogalma sem volt róla, hogy itt, és most, nem a Kisantant, hanem egy egész tudományág – amelyet ráadásul részben a saját honfitársai kidolgoztak ki – áll vele szemben!  Nem győzhetett, akármilyen térkép előtt is adta volna elő mondandóját!

 A „finnugrizmus tudományos állításai” tehát, nem csak a nyelvészetben, hanem Trianonban is győztek.

Természetesen, magam sem gondolom – és nem is állítom – hogy a Trianoni magyar katasztrófát, egyedül a finnugrizmus okozta volna. Mindössze arra szerettem volna felhívni a figyelmet, ezzel a bejegyzéssel, hogy van egy tudományág (ha úgy tetszik egy mozgalom, egy eszmerendszer, egy ideológia) amely olyan nézeteket vall és támogat, most már másfélszáz éve, amely nézetek alkalmasak a magyarság nacionalista, rasszista alapú támadására. Ezt nem én írom le először, hanem erre már idejekorán felhívták a magyarság figyelmét néhányan – sajnos, nem sok eredménnyel:

„Hát azt nem tanúljuk-e Saxo Grammaticus fontos soraiból, hogy a meggyőzetett Kúnok Lapponiába és Estoniába is által tétettek? Innend lehet megfejteni azokat, a’mik a’ Lapplandi, Finnlandi, Esthlandi Nyelvekben egyeznek a’ Magyar Nyelvvel, nem pedig azt következtetni, a’mit héába kiáltozott Schlözer, és utána sok majom Magyar, hogy a’ Magyarok Finnus Nemzetségből eredtek.”  ( Horvát István: Rajzolatok a magyar nemzet legrégiebb történeteiből -1825 - 43. o.)

„Ha a nem magyar tudósok, mint Schlözer, Zeuss, Büdinger, Roesseler, tisztán tudományos tárgyilagossággal foglalkoztak volna a kérdéssel – és ha a magyar nép elleni csak alig palástolt gyűlölet, nem tűnnék ki egyébként érdemes munkáikból – a finnugor, eredet elfogadhatóbb lett volna. De fájdalom a dolog nem így áll."  (A finnugor őshaza nyomában: Gondolat 1973 – 87 - Vámbéry Ármin: A magyarok eredete)

Hogy Horvát és Vámbéry mire is gondolt, azt a szakirodalom is citálja pl. Schlözer magyarellenes kijelentéseit…. Gulya János: Historische Aspekte: A. L. Schlözer. In: János Gulya (Hg.) Konfrontation und Identifikation. Die Finnisch-Ugrischen Sprachen und Völker im Europäischen Kontext. Wiesbaden 2002, 179‒184.

„...a magyar barbár, elmaradott, civilizációra képtelen ázsiai nép, s az európai műveltség elsajátítása és közvetítése például Erdélyben kizárólag az erdélyi szászok érdeme volt.”

A fennti idézett mondat nem "szó szerinti" idézet - hanem egy összefoglaló a magyarokkal kapcsolatos "Schlözer - álláspontról"!

Erről Itt is olvashatunk!

BIRÓ ANNAMÁRIA NEMZETEK ERDÉLYBEN August Ludwig Schlözer és Aranka György vitája:

 http://www.academia.edu/22288862/Nemzetek_Erdélyben._August_Ludwig_Schlözer_és_Aranka_György_vitája

Bíró ezt írja:

"'Úgy tűnik ugyanis, hogy Schlözer nagyon is tudatosan szelektál, a sztereotípiák használatát alárendeli könyve mondanivalójának. Megőrzi például a „gazdag magyar föld” sztereotípiáját, de csakis azért, hogy bizonyítani tudja a magyarok alkalmatlanságát annak megművelésére, valamint azt, hogy csakis a szászok segítségével tudták megművelni a valóban termékeny földet."

A fentiek alapos átgondolása után, számomra tehát nyilvánvaló, hogy igen is létezik, egy a finnugrisztika tudományára épülő finnugrizmus, és hogy ezt nem holmi dilettánsok vallják, hanem inkább jól képzett finnugristák. A finnugrisztika tudományára igen is „rátelepült” egy „eszmeáramlat” amelyet nem is föltétlen „nyelvészek” terjesztenek, de akik azonban elegendően „szervilisek” vagy „szakbarbárok” ahhoz, hogy ezt ne vegyék észre… ennél durvábbat, nem szeretnék feltételezni, egyikükről sem. Arról már nem is beszélve, hogy eközben azok, akik felhívják a figyelmüket erre, azok rögtön és csípőből le vannak „dilettánsozva”, „amatőrözve”, „délibábosozva”… tetszőlegesen folytatható.

( A Horvát István lejáratására kitalált, „együgyű etimológiák” leleplezéséről, és az őt ért alaptalan rágalmakról, és hamis vádaskodásról, már írtunk. Arról pedig hogy Vámbéry valaha is elismerte volna Budenzzel szembeni tudományos értelemben vett vereségét,– arról már régen kiderült, hogy egyszerű hazugság, és rágalmazás. A Budenznek tulajdonított „győzelem” kinyilvánítása, pedig inkább hasonlított a középkori inkvizíció ítéleteire, mint tudományos vitára. )

Vagy óriási tévedés, vagy szándékos csúsztatás azt állítani, hogy mi laikusok, nem tudunk különbséget tenni a „finnugrisztika” és a „finnugrizmus” között. Senki nem tett többet persze azért, mint néhány, finnugrisztikus, történeti nyelvész, és őstörténet-kutató, hogy ezt a két fogalmat „összemaszatolják”. A mai korszerű nyelvészet pedig adna alkalmat arra, hogy végre rendet tegyenek, és kihúzzák a szőnyeget a „finnugrizmus” talpa alól. A magyar nyelvész társadalomnak ideje volna lépnie, ha csak nem tételezem fel azt, hogy szándékosan nem változtatnak, mert így lehet tovább maszatolni. Akkor viszont, lehet, hogy mégis csak azoknak van igazuk, akik nem tesznek különbséget a finnugrisztika és a finnugrizmus között. A végső következtetést csak a „logika” diktálja, hogy ide írjam – akkor viszont ez igenis „mozgalom”…!

A finnugrisztika és a finnugrizmus közötti határt, persze igen nehéz lenne megállapítani. A finnugrizmus mindig is körül lengte a finnugrisztikát, ( amint látjuk ) már a kezdetektől. Hogyan is lehetne, azt megállapítani, hogy mikor és hogyan is válik a finnugrisztika - finugrizmussá?... lehet, hogy nincs is különbség.

Tudomány, mozgalom, és politika – egyszer csak „összeforr”… láttunk már erre példát, a történelemben.

GéKI

Klíma László (@zegernyei) több cikkében is foglakozott már Horvát István munkásságával, és azokkal az állításokkal, (elmeszüleményekkel) amelyeket az általános közvélekedés neki tulajdonít. Ezekből a cikkekből azonban az derül ki, hogy ezek az „elmeszülemények” legtöbbször egyáltalán nem találhatóak meg Horvát hagyatékában, vagyis nemes egyszerűséggel mondva, a legtöbb ilyen állítás egyszerűen nem igaz – Horvát azt sehol nem írta le, vagy nem úgy írta, ahogyan azt tőle „idézni” szokták.

Akit bővebben érdekel, a téma az olvassa el az alábbi cikkeket:

1. Üzenjünk Schlözernek
2. Lófejű székelyek, pártos parthusok
3. A kétfejű sas és a rénszarvas titkos barátsága
4. „Amatőrök egymás közt”
5. Magyarok a Paradicsomban

1. Klíma László – és az ember – kiűzetése a Paradicsomból

A legutóbbi cikk témáját a Horvát Istvánnak tulajdonított azon etimológiák alkotják, amelyek a biblia teremtéstörténetéhez tartoznak, nevezetesen az első emberpár Ádám és Éva nevéhez, és ahhoz, hogy milyen nyelven is szólította meg őket az úr!

Mindjárt a cikk bevezetője így hangzik:

„Isten első teremtménye, Ádám magyarul szólott oldalbordájához, Évához: adám néked az almát, s Éva megevé azt. Állítólag Horvát István találta ki ezt a butaságot. Azóta kacag rajta minden tudós elme, s ki nem hagyná elmesélését, midőn a délibábos nyelvészkedést ostorozza. De ez a két naiv etimológia nem Horvát Istvántól ered.”

Ebben valóban benne foglaltatik a cikk egész tartalma, és lényege, hogy annak a sok-sok „sületlenségnek” amiket még komoly tudósok is szoktak idézni műveikben, szinte egyike sem található meg Horvát István műveiben. Hogy hogyan és miért terjedtek el mégis ezek a Horvátot gyalázó hazug állítások, a magyar tudományos és kevésbé tudományos művekben, nos, azt reméljük, meg fogjuk tudni Klíma további írásaiból.

Ezzel e kis bejegyzéssel most az Ádám = ad ám, Éva = eve etimológiák tulajdonosának megfejtéséhez szeretnénk hozzájárulni, szerény eszközeinkel.

Szeretném megerősíteni Klíma Lászlót abbéli véleményében, hogy az valóban nem Horvát Istvántól ered.

Én nem vizsgáltam át Horvát hagyatékát – még annyira, sem mint Klíma úr (erről még majd lesz szó) – de a jelen témához azt nem is kellett. Nevezetesen azért nem kellett, mert, hogy keresztény ember egy ilyen etimológiát soha nem írna le. (Már pedig úgy tudjuk, hogy Horvát István keresztény ember volt.) A Biblia az emberiség közös kincse, az „első bűn” történetét, még a művelt nem keresztények is ismerik, a keresztények közül pedig még azok is, akik sem írni, sem olvasni nem tudnak, de akik tudnak, azok ezt olvashatják a Bibliában:

„Es látá az asszony, hogy jó az a fa eledelre s hogy kedves a szemnek, és kívánatos az a fa a bölcsességért: szakaszta azért annak gyümölcséből, és evék, és ada * vele lévő férjének is, és az is evék.” - ( Mózes I. 3.6 )

Bármennyire is régies ez a szöveg, annyira talán még sem, hogy ne lenne belőle egyértelműen kivehető, hogy Ádám, nem nyújthatta Évának az almát, mert, hogy a kígyó képében megjelenő Ördög, Évát kísértette meg először, Éva szakította azt le, Éva evett belőle először, és Éva kínálta meg azzal, a vele lévő férjét. Hogy miért olyan fontos ez… arról Pál apostolnak Timótheushoz írt első leveléből értesülhetünk:

„És Ádám nem csalattatott meg, hanem az asszony megcsalattatván bűnbe esett.”
(PÁL 1. Levele Timotheushoz 2.14)

Nincs az a keresztény férfi és nő, aki ne tudná, hogy az asszony - e vétkéért kapta a büntetést, hogy kínban és vérben kell megszülnie gyermekét.

„Az asszonynak mondta: Felette igen megsokasítom viselősséged fájdalmait, fájdalommal szülsz magzatokat, és epekedel * a te férjed után, ő pedig uralkodik rajtad.” (Mózes I. 3.16)

„Mindazáltal megtartatik a gyermekszüléskor, ha megmaradnak a hitben, és szeretetben és a szent életben mértékletességgel.”  (PÁL 1. Levele Timotheushoz 2.15)

Ez olyan alapvető erkölcsi tanítás, és a keresztényi életnek oly alapvető életviteli elve, a keresztény férfi – nő viszonynak olyan alapvetése, hogy ezt a történetet fordított szereposztással előadni, teljességgel lehetetlen. Nincs az a „tudományos érdek” nincs az az „etimológia” amely képes volna arra, hogy rávegye a keresztény férfit, hogy magára vegye az asszony bűnét.

„És monda az ember: Az asszony az kit mellém adtál, ő ada nékem arról a fáról, úgy evém.”  - (Mózes I. 3.12)

Hogy ezt sem Klíma, sem azok, akiktől idézett, és nem idézett – most talán azok jártak jobban, akiktől nem – ezt nem vették észre, az bizonyítvány róluk, és arról, amiről írásaik szóltak. Ezt a „hibát” én a magam részéről nem igen tudom másnak betudni, mint a Horvát István iránti mérhetetlen rosszindulatuknak és elvakult gyűlöletüknek. Ilyen „hibát” csak akkor vétünk, és csak akkor nem veszünk észre, ha egyrészt „minden áron hinni akarjuk” azt, amiről írunk (Horvát ostoba etimologizáló) és azt „minden áron bizonyítani” akarjuk.

2. Klíma László, az ember ! – és a sánta kutya esete

A legutóbbi cikkben azonban van egy hivatkozás is, amelybe ha betekint a nyájas olvasó, akkor láthatja, hogy az jelen blog szerzőjének „vitáját” tartalmazza, mégpedig éppen egy Klíma László cikkben megfogalmazott állítás okán.

„A kétfejű sas és a rénszarvas titkos barátsága című korábbi írásunkban Horvát István nézetrendszeréből vezettük le azt a konteót, hogy a finnugor nyelvrokonság Habsburg-találmány. Ez a feltevésünk meglehetősen felingerelte a Rénhírek egyik kedves kommentelőjét ‒ lásd a Wikipédia vitacikkét.”

Ha azonban valaki veszi a fáradságot és egy kicsit bele is olvas a „vitacikkbe” azt láthatja, hogy itt éppen egy olyan állítás a téma, amelyet – nem mellesleg – éppen Klíma úr tett Horvát Istvánnal kapcsolatban, és amelyről az derül ki, hogy az „nem éppen a teljes valóságot” bontja ki az ominózus cikkében.

A kétfejű sas és a rénszarvas titkos barátságában ezt a „konteot” fogalmazza meg, Horvát Istvánnal és a Habsburg – ármánnyal kapcsolatban:

„Kéziratos hagyatékának áttanulmányozásával talán igazolni lehetne, hogy elsőként ő is írta le. Vagyis ezt a mesét egy igaz magyar hazafi találta ki, csak éppen nem tudta, hogy mit beszél.”

Itt tehát az van kimondva, hogy "talán igazolni lehetne, hogy elsőként ő is írta le" – ami azt jelenti, hogy alapos, és kitartó munkával átnézve a hagyatékot, esetleg meg lehetne találni a bizonyítékot az elsőségre - de Klíma ezt a munkát nem végezte el - sokkal könnyebb volt egyszerűen megvádolnia Horvátot, hogy „ezt a mesét egy igaz magyar hazafi találta ki”.

Már önmagában ez is egy ordenáréság, de hősünk még ezt is tudta fokozni. Miután egy másik cikkében az „Amatőrök egymás közt” - ben tovább építgeti a "városi legendát" és megint behivatkozza a rénszarvasos cikket:

 "Meglehet, habár mi találtunk néhány adatot annak a városi legendának a születéséről, hogy a finnugristák Habsburg-bérencek lennének."

Meglehet így mi is találtunk néhány adatot arra, hogy Klíma megpróbálkozik egy "saját gyártású" városi legenda elindításával - ráadásul viszonylag kevés befektetéssel - egyszerűen elkezd a saját hazugságaira, saját maga hivatkozni, a cikkeiben - "ügyes" !!!

Klíma tehát először hazudik, amikor azt állítja, hogy megtalálta a "Habsburg - ármány" - értelmi szerzőjét - és ez a lényeg - hamisan vádolta meg Horvátot - és ráadásul ezt a hamis vádat elkezdte terjeszteni - mint saját "kutatásainak" eredményét! - kész szégyen!!

Ez tökéletesen jellemzi Klíma "tudományos" hozzáállását. A kemény munka helyett írjuk le, hogy ha hajlandók lennénk dolgozni, akkor lehet, hogy megtalálnánk, de mivel "büdös a munka" hát írjuk le hogy "megtaláltuk" - a többi lusta munkakerülő úgysem néz majd utána, és szépen "bekajálja" az állításunkat. Jobb helyeken ezt egyszerűen "szélhámosságnak" nevezik és nem tudományos kutatásnak.

A legutóbbi cikk a „Magyarok a paradicsomban” éppen azt igazolja, hogy mennyire igaz, hogy legtöbben - még a legnagyobbak sem - néznek utána az idézeteiknek. Klíma a cikkben jó néhány példát felsorol, hogy kik, hol, és hogyan írnak „Horvát István találmányairól”. Sőt a legtöbb „szakember” azt is állítja, hogy ezen „találmányok” Horvát nevezetes fő művében a  „Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történelméből” találhatóak meg.

A cikkben megidézett  Magyar Adorján azonban rácsodálkozik ezekre az állításokra, „s azt kérdé: ugyan, hol? Ugyan hol van ez a Rajzolatokban?” Ezt írja:

„ Egy régi újság került a kezembe, a Magyar Hírlap 1930. szept. 7.-i száma, amelynek 18. oldalán ez olvasható: „Horváth István volt a történetíró és nyelvész, aki ‘Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történelméből’ című művében azt akarta bebizonyítani, hogy a világ teremtésekor már Ádám és Éva is magyarul beszéltek.” De nemcsak ebben a 30 év előtti lapban, hanem azóta is sok másban közre került és számtalan ember szájából elhangzott és hangzik ez az állítás. Pedig Horvát István idézett, 1825-ben Pesten megjelent könyvében, amit sokszor átolvastam, Ádámról és Éváról egyetlen szó sincs, mégkevésbbé ezeknek a magyarsággal való bármilyen összefüggéséről. Kétségtelen tehát, hogy sem a régi, sem a mai ilyen írók Horvát István könyvét nem is olvasták, hanem csak üres szóbeszéd után ismétlik állításukat.

De nincsen Horvát könyvében a neki tulajdonított nevetséges szószármaztatásokból egyetlen egy sem, tehát minden csak alaptalan és rosszakaratú ráfogás volt, amit ellenőrzés nélkül, felelőtlenül fecseg még ma is igen sok ember. 

(A Fáklya, 1962 május/június, itt találtuk: magtudin.org)”

Majd Klíma is hozzá teszi a maga álláspontját:

„Tehát a Rajzolatokban „Ádámról és Éváról egyetlen szó sincs”. Végtelen dilettantizmusunk bizonyítéka, hogy Horvát István nevezetes művében mi sem találjuk az Ádám = ad ám, Éva = eve etimológiákat, de még Ádám és Éva nevét sem. (Mellesleg a fent idézett szövegrészletekben felbukkanó további vicces etimológiák többségét sem találjuk Horvát Istvánnál, de ez a következő írásunk tárgya lesz.)”

A cikk további részében megpróbálja felderíteni, hogy ha nem Horvát, akkor ugyan kik is a valódi „szellemi tulajdonosok” – de ez most, és itt, lényegtelen – de szívesen fogjuk olvasni ezt a „szellemi teteskeresést”…!

A mi szempontunkból az a lényeg, hogy még a legnagyobb szakemberek is ( mint pl. Pusztay János ) sokszor „bekajálják” ezeket a hamis állításokat, műveikben elkezdik egymástól idézgetni, hisz nem lehet minden egyes állításnak, mindig megkeresni az eredeti „ősforrását”. Az emberi tudás fejlődése arra épül, hogy a saját tudásunkat, mindig ráépítjük az előttünk járók tudományára. Ha mindig minden nemzedéknek „mindent elölről kellene kezdenie” akkor lehetetlen lenne fejlődni. Minden tudásunk arra épít, hogy amit előttünk már „felfedeztek” az igaz, és mi erre az igazságra építhetjük a magunk tapasztalatai szerinti igazságokat. A „szélhámosok” az „álhírterjesztők” a „gyalázkodók” mind ezt használják ki. Felépítenek egy hazugságot, és elkezdik terjeszteni… mert a tisztességes, becsületes emberek hisznek egymásnak… nem keresik egymás szavában és tetteiben a „hazugságot” – nem az-az alapvető feltevés, hogy a másik hazudik. A tudósok, kutatók, elfogadják egymás eredményeit, és építenek rá – idéznek egymás műveiből, és felhasználják azokat saját „elmeszüleményeik” igazolására. Aztán persze vannak olyan, gazemberek, akik ezt kihasználva - saját „kitalációjaikat” kezdik terjeszteni.

( Emlékezzünk a Trefort-idézetre - évtizedekig tartott, míg kiderült, hogy hamis! - Klímának, a Horvátot érintő  megvádolása, nem járhat így - teszek róla. )

Klíma Horváttal kapcsolatban, pont ezt tette. Nem nézett Ő át semmit - és ezért nem is találhatott semmit - ezért hozzá fogott hazudozni, hogy egy "igaz magyar hazafi" találta, ki - majd négy év múlva elkezdett hivatkozni a nemlétező munkájának, nemlétező eredményeire. - Ez az igazi szélhámosság! Klíma egy teljesen alaptalan és erősen személyeskedő megjegyzésben azt hazudja, hogy bár nem találta meg Horvát munkáiban a "Habsburg-ármány" eredetét, mégis azt állítja, hogy "ezt a mesét egy igaz magyar hazafi találta ki" - és ráadásul más cikkeiben már elkezdett erre a hazug kijelentésre hivatkozgatni.

Ráadásul ezzel a „hivatkozással” egyszer csak elkezdett „szintet lépni”… már nem csak – az erősen elbulvárosodott – Rénhírekben megjelenő cikkeiben hivatkozik a hazugságaira, hanem egy az MTA támogatásával megjelenő honlapon, az MTA felkérésére írt cikkben is.

Az MTA támogatásával megjelenő ( tudomany.hu ) őstörténeti cikksorozatának első részében (Magyar őstörténet – honnan hová?) – jelent meg a „Habsburg-ügynökök”: a finn nyelvrokonság gondolata – című fejezetben, az a Horvát Istvánnal kapcsolatos állítás, hogy:

"Ugyancsak nála jelenik meg először az a gondolat, hogy a finnekkel és a lappokkal való rokonságot a németek akarják a magyarokra erőltetni."

A cikk állításának hivatkozása, egy olyan bogbejegyzésre mutat, ( Rénhírek – A kétfejű sas és a rénszarvas barátsága ) amelyet az ismert blogger @zegernyei ( Klíma László ) írt. Ezekről a „blogbejegyzésekről” maga a szerző is úgy beszél, hogy itt „humoros-ironikus” formában tárgyalja a magyar történelem, és nyelvtörténet kérdéseit – vagyis ezek bevallottan, nem tudományos igényű művek. Már maga az a tény sem etikus, hogy egy MTA támogatásával készült ismeretterjesztő cikkben, egy blogbejegyzésre történő utalással, vádolnak meg egy ismert történészt. Az pedig különösen kirívó, hogy a blogbejegyzésben maga a szerző ismeri be, hogy nem talált bizonyítékot arra, hogy Horvát bármelyik művében akárcsak említette volna is, a finnugristák és a Habsburg-dinasztia bűnös kapcsolatát, egy „tudományos igényű cikkben” ennek ellenére hivatkozik rá a „tudós szerző”… !

„Kéziratos hagyatékának áttanulmányozásával talán igazolni lehetne, hogy elsőként ő is írta le.”

Ez egyértelmű kijelentés, arról, hogy @zegernyei nem vizsgálta át a hagyatékot, ezért nem is találhatott bizonyítékot. Ráadásul - annak ellenére, hogy nem talált semmi bizonyítékot - a cikk végén még azt az erősen személyeskedő megjegyzést, is megengedte magának, hogy:

„Vagyis ezt a mesét egy igaz magyar hazafi találta ki, csak éppen nem tudta, hogy mit beszél.”

Klíma László - az MTA felkérésére írt – cikkében, viszont már úgy hivatkozik az előző írásra, mintha azt ott, a @zegernyei megtalálta volna.

Erről a megjegyzésről ugyan mondhatjuk, hogy „humoros – ironikus” csak ugye az a probléma vele, hogy nem igaz! – ami azért nem mellékes még egy „ismeretterjesztő” cikkben sem – nem hogy egy olyanban, amely az MTA támogatásával „azzal a szándékkal született, hogy a sajtó, a tanárok és a nagyközönség számára összefoglalja a magyar őstörténet kutatásával kapcsolatos legfontosabb, tudományosan alátámasztott állításokat és tényeket”

Az a tény sem mellőzhető, azonban, hogy az MTA felkérésére dolgozó Klíma László, azonos a @zegernyei – néven írogató „bloggerrel” – ami azért nem biztos, hogy mindenkinek teljesen egyértelmű – bár utána lehet járni. Itt azonban megint felmerül a tudománnyal szembeni „bizalom” – kérdése. Egy egyszerű érdeklődő, nem biztos – sőt biztosan nem – hogy alaposan utána néz, hogy ki is ez a @zegernyei, meg ez a Klíma László.

A megidézett „Vitalap” – tehát arról szól, hogy Én ezeket a - forrásokkal alátámasztott - tényeket kívántam összefoglalni a szócikkben. A vitában résztvevő egyes „kollégák” pedig ahelyett, hogy segítettek volna megfogalmazni – ha esetleg valóban vitacikk jellege lenne a bejegyzésemnek – mindenáron azt kezdték bizonygatni, hogy egyszerűen csak le akarom járatni Klímát. A - tények - azonban azt mutatják, hogy nem én járatom le, hanem önmagát járatta le – azzal, hogy egy bizonyítatlan és hamis váddal, megpróbált egy új városi legendát elindítani, és erre még az MTA támogatásával kiadott őstörténeti állásfoglalást is képes volt felhasználni ahelyett, hogy azt az igen tiszteletreméltó és ambiciózus szándékot valósította volna, meg hogy:

 „az őstörténeti ismeretek átadása a jövendő nemzedékeknek csakis tudományos eredményeken alapulhat”.

Legalább is meg fogunk tenni mindent, hogy ne „szélhámosságokon” – alapuljon, no meg a „sánta kutya” esetének is igaznak kell lennie, mert azt a bölcsességet is az elődeink hagyták ránk.

3. Megbocsátó szép üzenet:

 Miután úgy tűnik, hogy Klíma László most egy egész cikksorozatot szentel, annak, hogy az oly sok helyen megjelenő és Horvát Istvánnak tulajdonított, „vicces etimológiák” eredetét felkutassa, ezért ajánlom figyelmébe ezeket a fenti kis szösszeneteket. Ha nem is „bizonyíték” – de talán segítséget ad ahhoz, hogy hol is kell keresgélni azokat az „ősforrásokat”… amelyek feltárásához most hozzáfogott. Remélem lesz elég kitartása (én pedig jó egészséget kívánok neki) – a kutakodáshoz.

Ha valóban, és őszinte akarattal, sok, és még több munkával, feltárja ezeknek a gyalázatos hazugságoknak (amelyekkel évtizedekig gyalázták Horvátot) „őseredetét” - biztos vagyok benne, hogy az „figyelembe vétetik” majd a „végső elszámoláskor” – amikor majd minden emberről kiderül - mennyit is ért az élete valójában.

Kívánom, hogy adjon erőt az Úr! – és elegendő időt – a Horvát életmű hiteles, és tudományos feldolgozásához – mert az igaz ember felmagasztaltatik…!  - és az Úr megbocsátja azok vétkeit, akik megvallják azt embertársaik előtt…!

 GéKI

Esőt adál Uram – de, nincs köszönet benne!

A NYEST internetes folyóirat RÉNHÍREK – rovata cikket jelentetett meg Budenz halálának 128. évfordulójára, ami igen tiszteletreméltó, hisz máshol nem igen olvashatunk erről semmit. A cikket Fejes László jegyzi - https://www.nyest.hu/renhirek/budenz-kabatlopasi-ugye - bejegyzésem erre a cikkre kíván reagálni.

Ezen a blogon „A „boszorkányüldözés kezdetei” – fejezetben (és máshol is) már foglalkoztam a Budenz – Vámbéry kapcsolattal. Aki valaha is hallott már a finnugrisztikáról, az ezt a két nevet egészen biztosan ismeri. A „győző” és a „vesztes” – nincs olyan finnugrista, aki ha csak megemlíti is a két tudóst – hogy meg ne említse, az pedig szinte lehetetlen – az ne e két kategóriával említse meg nevüket. Budenz – a győztes, Vámbéry a – vesztes. A kettejük csatájának nevét is ismeri szinte mindenki - „ugor-török háború” – ehhez nem, hogy diploma, de még csak érettségi sem szükséges, - ismeretéhez elegendő a magyar alapoktatás „kijárása” is. A magyar finnugrisztika innen eredezteti szinte összes legitimációját, létét, igazságát, ez tudományos álláspontjának origója, - Alfája és Omegája – létezésének kikezdhetetlen kezdete, a tudományág születésének dicsőséges, megkérdőjelezhetetlen hajnala. A finnugrisztika szerint ez egy „individuális háború” volt, amely a két tudós között, kizárólag „tudományos keretek között zajlott” – bár néhányan elismerik, hogy a két főszereplő „állítólagos barátsága” – már a vita kezdetén megszűnt. A kezdetek – kezdetén meglévő barátságuk tudata, azon alapszik, hogy a két fiatalember magánleveleiben, egymást (Juszuk=Budenz és Resid=Vámbéry) leginkább becenevükön említik. Szellemi barátságuk tudata, pedig azon alapszik, hogy „állítólag” ekkor még mindketten elfogadták, azt hogy az „Ősgeszták” megőrizte magyar történeti hagyomány, a magyarság legközelebbi rokonainak a török népeket tekintette.

"Természetesen következett tehát ebből az a reménységem, hogy Középázsiában az összehasonlító nyelvtudomány segítségével világosságot vető sugarat lelhetek, mely eloszlatja a homályt a magyar őstörténelem sötét tájairól."  ( Vámbéry Ármin: Küzdelmeim. IV. fejezet, 62.)

Vámbéry ennek szellemében, az MTA – támogatásával, el is indul Ázsiába, hogy Kőrösi Csoma Sándorhoz és másokhoz hasonlóan a magyarok nyomai után kutasson. Vámbéry útja volt az első sikeres, európai ember által véghez vitt újkori felfedezőút e térségben. Hosszú és veszélyes út után 1864 májusában érkezett vissza Pestre.

Budenz, pedig eközben (1858 – ban érkezik Pestre Hunfalvy Pál meghívására) olyan hamar elsajátította a magyar nyelvet, hogy már ugyanazon év őszén néhány értekezését magyarul írta meg. 1861-ben Hunfalvy közbenjárására az MTA Könyvtárának segédkönyvtárosa, és az Akadémia levelező tagja lett. Ebben az időben előbb a török, majd a finnugor nyelvek kutatásával foglalkozott, az utóbbival Hunfalvy bízta meg. Erről Budenz 1870-ben a következőt írta August Ahlqvist finn nyelvésznek:

 „Az ember könnyen elveszíti a kedvét Magyarországon, ha olyan haszontalan dolgokkal foglalkozik, mint a magyar nemzet nyelvének kutatása.”

Azt szokás mondani, hogy a magyar nyelv finnugor voltát tudományos értelemben az a sokat emlegetett és elhíresedett „ugor–török háború” oldotta meg, amelyben a „tudományos vita” Budenz József és Vámbéry Ármint között zajlott. Ezt a szakmai vitát részleteiben egyébként nem igen szokás tárgyalni – mondván, hogy azt laikusok úgysem értenék meg – amiben igazat is kell, hogy adjak a szakembereknek. Azt azonban, hogy ez a vita „kizárólag szakmai” lett volna, azt erősen tagadom. Vámbéry az NyK. 8. számában jelentette meg a Magyar és Török-Tatár szóegyezések c. cikkét, amelyre Budenz József a NyK. 10. számában reagált: Jelentés Vámbéry A. Magyar-Török szóegyezéseiről – címmel.

( Hogy egy olyan dolgozatnak, amelyet mások általában - bírálat, megjegyzések, reagálás, recenzió – megjelölésekkel szoktak címet adni, Budenz miért adta a „Jelentés” megjelölést, azt most itt nem tárgyalnám ki, de azért ezt piciny kis „sejtetést” – had hagyjam itt.)

Hogy a két dolgozatban tárgyalt több száz etimológiából kinek, és mennyi állta ki az idők próbáját, azzal sem igen foglalkoznék, szerintem ugyan is nem ez a lényeg. A cikkekben vannak olyan fejezetek is, amelyeket egy laikus is bőven megérthet, anélkül is, hogy a nyelvészeti részekhez konyítania kelljen, mivel a szerzők végső következtetéseiket úgy fogalmazták meg, hogy azt egy átlagember is felfoghassa. Budenz így foglalta össze (állítólagos) barátja munkájáról alkotott véleményét:

„Esőt adál uram, de nincs köszönet benne! — mondhatnám e jelentésemet befejezvén, én is, ha visszatekintek a szóhasonlítások nagy halmazára, melyet Vámbéry úr, nem nagy gonddal és lelkiismeretességgel összehányva, „magyar és török-tatár szóegyezések" czime alatt a magyar nyelvész közönségnek nyújtott, mint feleletét azon kérdésre: hogy mi és mennyi törökség van a magyar nyelvben? Hogy e feleletnek, úgy amint ő azt adta, semmi hasznát nem vehetjük, azt a fentebbi birálati jelentésem, úgy hiszem, eléggé megmutatta.” ( Budenz József - NyK. 10 : 128)

Én úgy gondolom, hogy a 19.- század második felében, egy tudományos folyóiratban megjelenő bírálatban ennél sértőbb, megalázóbb kifejezéseket még nem igen lehetett használni. Remélem, nem vagyok egyedül, aki azt gondolja, hogy ezeknek a kifejezéseknek, még ma sem volna szabad, hogy elhangozzanak, két „elismert tudós” között. ( Azt hiszem, ezzel az is világos, hogy ki kezdte… !) Vámbéry nem publikált többé az Akadémiai Kiadónál nyelvi-nyelvészeti témájú könyveket, és korábbi (állítólagos) barátságuk is véget ért.

Később Vámbéry: A magyarság eredete – amelyet alcímében a szerző „ethnológiai tanulmányként” határoz meg – könyvében, különválasztja a nép és a nyelv eredetét, s azokat külön-külön vizsgálva jut arra a következtetésre, hogy az etnikum török, a nyelve azonban keveréknyelv. Budenz a Nyelvészeti Közleményekben „Felelet. Nyelvészeti észrevételek Vámbéry Ármin: A magyarok eredete czimű munkájára.” újra kifejtette nem túl hízelgő véleményét:

„Megvallom, hogy csak némi restelkedéssel fogok oly kérdés, megvitatásához, amelyről immár azt hittem, hogy többé nem lehet kérdés: hogy t.i. a magyar nyelvnek mely nyelvcsoportban találjuk közvetetlen rokonait?”

 Vámbéry élete vége felé így emlékezett vissza erre az időszakra:

"A küzdelem, melyet fanatikus ellenfeleim, sajnos, átvittek a személyeskedés terére is, eltartott jó sokáig, de ezúttal is bevált a régi diák közmondás: Philologi certant, tamen sub judice lis." ( Vámbéry Ármin: Küzdelmeim. IX. fejezet, 130. )

Most éppen Fejes László próbálja meg „elvenni” Vámbéry becsületét, azzal, hogy felemlegeti Vámbéry tanári (tanítói) kinevezésének körülményeit, sejtelmesen megemlítve azt, hogy a kinevezést „ő apostoli Felsége” is támogatta. A cikkben párhuzamot von azzal a „legendával” amely szerint „Budenz Józsefről is közismert, hogy a Habsburgok nyomására nevezték ki a pesti egyetem (a jelenlegi ELTE jogelődje) finnugor tanszékére.”  - amit persze a finnugrisztika ma is tagad – és valóban nincs is rá bizonyíték.

Vámbéry kinevezésének sürgetésére azonban … van … mindig is volt "bizonyíték", hiszen azt Vámbéry sem akkor, sem később nem tagadta – sőt büszke is volt rá, egész életében – mint minden más „magas rangú kapcsolatára” is (Habsburg-ház,  Abdülhamid szultán, a Brit Birodalom – akiktől élete végén még bizonyos „nyugdíjat” is kieszközölt.) Így ír erről Ő maga – egy Sziládyhoz írt levelében: (Fejes ezt is idézi.)

„Meglehet, hogy a napokban Bécsbe megyek (az égre kérlek, ez titok maradjon), és mielött a fraterek ellenem sikra szállnának, már én egy császári „Machtsruch-khal [paranccsal] mindnyajoknak bebaszok.”

Mindezek ellenére Fejes azt a látszatot igyekszik kelteni, mintha Vámbéry kinevezésének körülményei mégsem lennének nyilvánvalóak, mintha azt bármiféleképpen „bizonyítani” kellene – amit persze ebben a cikkben ő maga meg is tesz – pontos és szakszerű idézetek citálásával – mintha ehhez komoly kutatómunka kellett volna. A cikkben azonban Ő maga mondja el, hogy:

„Mindezek annyiban jelenthetnek csak újdonságot, hogy megerősítik azt, amit Vámbéry négy évtizeddel később megjelent, Küzdelmeim című önéletrajzában leír (109–110)”

Feltenném tehát a kérdést, mit is kell akkor azon bizonyítani, ha valaki egy életen át hangoztatott - és már akkor is közismert – dolgokat állít és ír önmagáról. Ráadásul egy olyan dolgot, amit mások – ránézve – mindig is (nem is kissé) igen dehonesztálónak tartottak.  Ezt a fajta kinevezést, amelyet „ő apostoli Felsége” is támogatott, Budenz esetében miden lehető eszközzel igyekeznek tagadni és cáfolni immáron másfél évszázada.

Ne legyenek kétségeink ez a cikk is azért született.

„Mindezek alapján világos, hogy Vámbéry, és nem Budenz volt az, akit az udvar nyomására, és a helyi ellenkezés dacára neveztek ki egyetemi tanárnak.”

 Ez az a mondat, amiért ez a cikk megszületett. Tegyünk úgy mintha Vámbéryről sikerült volna kideríteni valami „titkot”, tegyünk úgy mintha „besározódott” volna, hogy elmondhassuk, hogy „ugye hogy Őt– igen” – a másikról viszont elmondjuk, hogy ez még nem bizonyosodott be soha – tehát akkor „Őt… meg – nem".

Csak ugye az mindenki előtt világos, hogy attól hogy Pisze Matyiról bebizonyítottuk, hogy „lótolvaj” attól Rúzsa Sándorról még nem lesz bizonyítva, hogy „ő viszont egy szentember” – mert, hogy ugye a kettőnek semmi köze sincs egymáshoz.

Attól, hogy Vámbéryt „kinevezték” (amire mindig is büszke volt) attól még Budenzet ugyan úgy „kinevezhették” (vagy nem)  - merthogy ennek a két állításnak sincs, az égadta egy világon semmi köze egymáshoz! Sőt ennek ahhoz sincs semmi köze, hogy mindketten „nem magyarok” voltak… sőt ahhoz sincs semmi köze, hogy barátok voltak-e, vagy ellenségek.

Ki tudná pontosan meghatározni, hogy Budenz „Jelentésében” hol végződik a tudomány és hol kezdődik a személyeskedés. Pedig ha a finnugrisztika valahol itt kezdődik, akkor a finnugrizmus születését is innen kell datálnunk.

Budenz soha nem kért elnézést a „Jelentésben” megjelenő sorokért, Vámbérytől, ezért a finnugristáknak kellene ezt megtenniük. Én azt gondolom, - elnézve a viták hevességét - hogy nem sok esély van rá. Pedig ha igaz az, amit Thomas S. Kuhn a paradigmák közötti vitákról mond, akkor nagyon keserves jövőt jósolok a finnugristáknak.

A finnugrizmus még küzd… egyre elkeseredettebben, és egyre durvább módszerekkel, és mint láttuk ezt is Budenztől tanulták.

Vámbéry elképzelései azonban részben tovább élnek a mai fiatal nemzedék őstörténeti elképzeléseiben, és úgy néz ki, hogy a „modern turanisztikában” akár még találkozhatnak is. A legújabbkori genetikai kutatások, régészeti adatok és nyelvészeti modellek egyértelműen afelé mutatnak, hogy az „ugor-török” háború eredményét a tudománynak felül kell vizsgálnia, és így Budenz paradigmája helyett, Vámbéry paradigmája kerülhet előtérbe.

A mai vitákból is az látszik, hogy ez a tudományos közösség még ma sem egységes, egyik fél sem hisz a másik módszereiben – sőt néha, még a tisztességében sem – így elég nehéz lesz konszenzusra jutni.

A Tarih-i Üngürüsz – vitához:

Van ennek a cikknek egy kis mellékága is, amely azonban ennek ellenére szorosan hozzátartozik a témához. (Mármint a „hogyan sározzunk be valakit” egy olyan téma „sejtetésével” – ami egyébként eddig is közismert volt.) Vámbéry 1860-ban (miután visszatért Isztambuli útjáról, amelyet 1857-től Eötvös József báró támogatásával tett) a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett.

Ugyanebben az évben az MTA-nak ajándékozta a Tarih-i Üngürüsz c. középkori magyar krónika török fordítását:

 A Wikipédián ezt olvashatjuk erről:

 „A Tarih-i Üngürüsz története kalandos, fordulatokban bővelkedő. A török nyelvű fordítást Vámbéry Ármin hozta haza Magyarországra Isztambulból, és ajándékozta 1860-ban a Magyar Tudományos Akadémiának. Vámbéry 1860-ban a Magyar Akadémiai Értesítőben (I. köt. 4, sz. 360-362. o.) egy rövid ismertetést tett közzé: „Azt hinném, nehezen lehetne művében, hasonlítás útján is, az eredeti szövegre ráismerni. Az irály tiszta keleti. Mahmúd a török olvasóvilág ábrándos-regés olvasmánya iránt táplált hajlamának hódolt, ő Kliót nemigen kímélte, és számtalan mesével szőtte át a beszéd fonalát."

Budenz József 1861-ben a Magyar Akadémiai Értesítőben (II. köt. 3. sz. 1861, 261-292. o.) közölt részletes ismertetést a műről, melyhez mutatványokat is csatolt a kódex fordításából (293-3I6. o.), és amelyet, mint "igen becses irodalmi emléknek" nevezett, de mint „történeti krónikát” nem sokra tartott. Végkövetkeztetése: a mű egy olyan magyar krónikát vett alapul, amely a mohácsi vészig követi a magyar történelmet, de ez nem az időben hozzá legközelebb álló Thuróczi-krónika.

Sok-sok hiányosságát sorolta fel, amelyből az egyik talán legjelentősebb kifogása, hogy ebben a „mi török-magyar krónikánk” – ban  „a … magyarok külföldi hadjáratai, a vezérek korában tökéletesen el vannak mellőzve, és Árpádról egyenesen rövid átmenettel Sz. Istvánra tér át.

"Legitt kérdezhetjük: szándékosan hagyta-e félre a vezérek korszakát, talán, hogy az előtte kedves (? ) magyarok vereségeit is elhallgathassa? ”

Ezt a kort ma inkább a „Kalandozások kora” – ként említjük. Van, akinek ez „barbár rabló hadjáratokat” jelent, van akinek „zsoldos katonai akciókat” és van, aki százéves „Magyar Birodalomról” álmodik. Egyben azonban megmeggyeznek a vitapartnerek, hogy igen kevés az – a valóságos - információ erről a korról, amit biztosnak lehetne mondani. No meg abban is, hogy a magyar krónikákban, meg még annál is kevesebb információ van, mint amennyit a külföldi forrásokból kihámozható.

Ez a furcsa űr két híres csata történetéhez, és emlékezetéhez köthető.

Az egyik a „Pozsonyi csata” – amelyet szinte meg sem említenek a magyar hagyományok, és krónikák, sőt igyekeznek azt összemosni Árpádnak a Szvatopluk ellen vívott „bánhidi” csatájával. Még a múlt században a honfoglalás emlékére felállított Tatai turulszobor történetének leírása is keveri a két eseményt.

Ez az egyik legnagyobb rejtélye a korai magyar történelemnek, hogy krónikáink miért nem emlékeztek meg erről a magyarság szempontjából szinte sorsfordító győzelemről, miért igyekeztek szegény győzőknek még az emlékét is kiirtani a nemzeti köztudatból? Ez a csata szinte ismeretlen volt a magyar történettudományban, csak 2008 – ban jutott el addig, hogy egy önálló könyv tárgya lehessen.

Ellenben ( a másik csatával ) az augsburgi csatavesztéssel, amelyet viszont szinte a végletekig eltúloztak. Krónikásaink, a vesztesek megszégyenítésében, szinte egymásra licitálva, igyekeztek minél nagyobb gyalázatként feltüntetni azt. Pedig máskor, más csapatokat is ért néha vereség, és ma már tudjuk, hogy ez sem volt olyan „sorsrontó” mint ahogyan sokan olyannyira láttatni szerették volna

A válasz - véleményem szerint - az Etelközben csatlakozott kabarok történetében keresendő. Bulcsú "horka" még arról tudósítja a "Bíborbanszületett császárt" a DAI 39. fejezetében, hogy a kabarok:

„Mivel pedig a háborúban legerősebbeknek es legbátrabbaknak mutatkoztak a nyolc törzs közül, es háborúban elől jártak, az első törzsek rangjára emelték őket. Egy fejedelem van náluk, azaz a kabarok három torzseben, aki máig is megvan.”– mármint hogy az-az egy fejedelem - abban az időben - Ő maga Bulcsú a „horka”.

Arról, hogy abban az időben a „nagyfejedelem” – Fajsz – csak egy „odavetett” félmondatból értesülhetünk. A magyar krónikák meg sem említik, Zolta ( Solt ) után rögtön Taksony következik. Az Árpád és Géza közötti „nagyfejedelmi névsor” sehol nem maradt fenn, mindössze spekulációk sorozatával vagyunk kénytelenek azt összeállítani. ) Fajszról még azt is híresztelik, hogy "névkimondási átokkal" sújtották - de kik, és miért?

Vagyis a kabarok szerepe ekkor még nem hogy „marginálisnak” lett volna nevezhető - hanem a DAI 39. és 40. fejezetéből kiindulva egyszerűen „főszereplőknek” vannak feltüntetve.

Elképzelésem egyik lényege éppen az, hogy valószínűleg a „Pozsonyi csatát” nem „Árpád magyarjai” hanem a kabarok nyerték meg, mivel az ő feladatuk volt a betörő ellenség feltartóztatása, addig, amíg a főerők meg nem érkeznek. Ez azonban olyan jól sikerült, ( az 1921 – ben felfedezett Salzburgi Évkönyvek, és az összecsapásról színes képet festő a XVI. század elején alkotó bajor Aventinus leírása ennek nem mond ellent) hogy a főerőkre már nem is volt szükség. A leírás alapján nyugodtan nevezhetjük az egészet egy „könnyűlovas huszárbravúrnak” mint jól szervezett „felállt hadseregek tömegcsatájának”.

„Gyorsabbak, ( a magyarok) a nehéz fegyverzettel felszerelt seregünknél, amikor még azt hisszük, hogy távol vannak, már ott is teremnek, s amilyen gyorsan jönnek, ugyanolyan gyorsan el is tűnnek.”

A 881 – ben Bécs alatt harcoló csapatok még cowari és ungri néven külön egységként harcolnak. A sztyeppei szokásjog értelmében az utoljára csatlakozott népeknek kell a hadrendben, az elővéd szerepét betöltenie. Mivel Kurszán jelentős szerepet játszott a nyugati hadjáratokban, ahol a kabarok is jelen voltak, Róna-Tas András szerint talán Kurszán a horka lehetett, s halála után lett fejedelem Bulcsú apja, Káli –, végül őt követően Bulcsú – akik biztosan nem tartoztak Árpád nemzetségébe. Innen már csak egy lépés az a feltételezés, hogy Kurszán-Káli-Bulcsú is kabar származású volt. Bár az elővéd szerep, és az exogámia jelentősen apasztotta, a kabar harcosok létszámát, de a vezetők – a nyugati adóbehajtás is az ő feladatuk volt – mérhetetlenül meggazdagodtak. Ha pedig meggazdagodtak, akkor a hatalom kérdése is felmerülhetett.

Az augsburgi csatát megelőző időszakban, tehát vészesen megromlott a viszony az Árpádok és a Bulcsú nevével fémjelzett kabar vezetők között. A jelek szerint a gyengekezű fejedelmet, egyre inkább a Bulcsú horka által vezetett érdekcsoport tarthatta a kezében. Fajsz a segítségükkel került hatalomra. ( Fajsz ugyan „árpád-házi” de nem Zolta utódja, hanem apja Jutocsa, Árpád idősebbik fia volt. Tehát nem a primogenitúra, hanem a szeniorátus elve alapján volt nagyfejedelem. Lehet, hogy ezért "átkozták "ki. Ő is az augsburgi csatában halt meg. )

A csata elvesztése, a nagyfejedelem halála, és a három kabar vezető - élükön Bulcsú horka – kivégzése, azonban megadta a lehetőséget a központi hatalom megerősítésére. A következő száz év alatt, Taksony, majd Géza és végül István széttelepítette a kabarokat – megszűnt a Karosi temetők használata – leverte a lázadozó nemzetségfőket, és kereszténnyé tette az országot. A kabaroknak a honfoglalásban és a „kalandozások korában” játszott szerepét így egyszerűen kitörölték a korai magyar történelemből, és mivel a „pozsonyi csata” a kabarok győzelme volt – azt is ki kellett törölni a nemzeti emlékezetből.

A „krónikák” tehát politikai okokból, az Árpád-ház érdekeinek figyelembevételével, büntetés képen nagyították fel az augsburgi vereséget, és tették szinte láthatatlanná a pozsonyi győzelmet - amit ezek szerint egyáltalán nem Árpád vívott meg, így nem is halhatott meg ott - ha csak nem valamiféle erőszak állttal - amit elhallgattak.

A „Karosi temetők” feltárása, és az ezek alapján megszülető genetikai eredmények, azonban rámutatnak, hogy a „honfoglalók” etnogenezisében - és a sikeres honfoglalásban is - sokkal nagyobb szerepük volt a Kaukázus előteréből érkezőknek, mint ahogyan azt eddig gondoltuk.

 Budenz tehát egy olyan „vezérek korát” ismert amelyben „volt mit elhallgatni” a magyarok vereségeiből, mert hogy a győzelmekről nem is igen tudtak, az akkori kor történészei. Nem akarom azt sugallni, hogy Budenznek éppen e miatt hiányzott ez a kor a Tarih-i Üngürüsz – ből, mert erre nincs bizonyságom, hiszen hiányolta pl. Mátyás korát is – bár arra meg a törököknek volt okuk „nembeszélni” róla. Szóval bonyolultabb ez a kérdés annál, hogy megvádoljunk bárkit valamiféle rosszakaratú szándékossággal – nem is tenném.

Azt azonban szögezzük le még egyszer, hogy – akár igazam van az okokat illetően, akár nem – a magyar krónikás irodalomból egyértelműen hiányzik az említett kor részletes bemutatása. Vagyis azt teljesen felesleges Mahmud Terdzsümán szemére vetni, mert, hogy művéből hiányzik ez a kor. Hisz műve akár hű fordítása egy „ősgesztának”, akár az olvasottakból maga állította össze azt, a „vezérek koráról” nem igen olvashatott többet, hisz arról sem Anonymus, sem Kálty, sem Kézai nem ír többet.

Azt is tegyük hozzá, azonban hogy azt sem vethetjük Budenz szemére, hogy az Ő „racaionális agya” nem ismerte fel azokat az „ősgesztai erényeket” amelyekről a Grandpierre család egy egész könyvet tudott megtölteni. Ha csak a fele igaz azoknak az állításoknak, amelyekkel Budenzet szokás jellemezni, akkor a Tarih-i Üngürüsz „zárolása” annak „nemzeti-spirituális” tartalma miatt azért lehetetlen, mert Budenz azt fel sem fogta. Mégha valaki elmagyarázta volna neki (ami ugye lehetetlen, mert, hogy mások nem olvasták) akkor se biztos, hogy megértette volna.

Ha Vámbéry és Budenz véleményét összevetjük, akkor csak azt állapíthatjuk meg, hogy Vámbéry talán jobban "ráérzett" arra a "spirituális" lényegre - amit Blaskovicsék vizionálnak - míg Budenz, valóban csak a tárgyilagos tényeket kereste a műben - amit viszont tényleg nem találhatott meg. 

A Tarih-i Üngürüsz évtizedeken keresztüli elhallgatása, a megjelenés és a fordítása körüli „hercehurca” azonban vitathatatlan tény – akár Budenznek volt igaza, akár a Grandpierre családnak és Blaskovics Józsefnek, meg a köréjük sereglőknek.

GéKI

Aki erre a honlapra téved az bizonyára hallott már szkítákról, honokról, és az ezekhez kapcsolódó magyar mondákról, az Aranyszarvasról, vagy Nimród és Attila királyokról. Meg talán az sem meglepő számukra, hogy volt idő, amikor legnagyobb íróinkat és költőinket is megihlette ez a „sztyeppei mitológia”. Mitológiát írok, bár az egyik legismertebb „őstörténészünk” László Gyula nem merészkedett odáig, hogy ezeket a hagyományokat össze merje mérni a klasszikus görög, vagy kelta-germán „világmagyarázatokkal”. A sztyeppei kultúra, nem a „kő” hanem az annál jóval múlékonyabb „élő természet” és a szó kultúrája – ezért jóval kevesebb kézzelfogható maradt meg ebből, mint amabból. A fa, a gyékény, a szövet, a bőr jóval gyorsabban porlik el az idő vasfoga alatt, mint a szikla. Éppen ezért úgy tűnhet, hogy a sztyeppei kultúrák „primitívebbek” mint a „kőkultúrák”… pedig ez lehet, hogy csak a „történelem csapdája”. László Gyula: A népvándorláskor művészete Magyarországon – című könyvében foglalta össze az erről kialakult véleményét, és így ír:

„Téves úton járnánk, ha a sztyeppe művészetében a „déli nagy műveltségek”… utánzatát, mintegy „lesüllyedt kultúrát” – látnánk. Nem az a helyzet tehát, hogy a művelt népek a Mediterraneum körül csoportosulnak, és őket a barbárok gyűrűje veszi körül, akik csak annyiban részesei a műveltségnek, amennyiben megtanulják a délről feladott leckét. A kő, márvány anyagában fogant alkotásokat, ne a ruhadíszekkel, és lószerszámokkal vessük össze, hanem a Priszkosz rétor által megcsodált Attila fapalotájával, vagy a Réka királynő szőnyegekkel dúsan borított otthonával, bár ezek anyaguk múlandóságánál fogva sajnos nem maradhattak fenn, így kénytelen vagyunk a képzeletünkre és a kevés fennmaradt emlékre hagyatkozni.”

Ezek azok az emlékek, amelyekre hagyatkozva megszületett az írott magyar krónikás irodalom. Ezek azok az emlékek, amelyekre hagyatkozva, ismerjük a görög, római, kelta, germán mitológiát is, mert ezek elemei is az írás előtti világban születek, és csak az írás megszületésével maradtak fenn.

„Ne felejtsük el, azonban hogy mind a germán, mind a sztyeppei népeknél az uralkodó réteg műveltsége, nemzetközi színvonalú volt, más szinten éltek, mint a köznép. Az a művészet, tehát amelyet ismerünk, nem volt mindenkié, hanem az csak az uralkodó rétegre korlátozódott. ”

A finnugrizmus azonban mást állít:

„Anonymus, a 13. század elején élt magyar történetíró a magyar királyok dinasztiáját Attilától, a hun birodalom legnagyobb uralkodójától származtatta. Pár évtizeddel később Kézai Simon krónikájában a hun és a magyar nép közös származásáról írt. Anonymus és Kézai Simon művelt emberek voltak. Krónikáikkal elsősorban királyukat kívánták szolgálni, Anonymus művéből azonban kiolvasható a régi magyar nemzetségek védelmének szándéka is. Amint a fentiekből látható, már első krónikásaink is közvetlen politikai célok szerint formálták a magyarság eredetének történetét.”

( Klíma László: Magyar őstörténet – honnan hová? - 2018. június 18.)

A finnugrizmusnak tehát az az állítása, hogy a magyar krónikásirodalomban fennmaradt szkíta-hun hagyomány csupán csak az uralkodó réteg érdekeit szolgálta, az egy olyan általános érvényű nemzetközi megállapítás, amely így önmagában nem mond semmit, hiszen minden művészet, irodalom, képzőművészet, építészet elsősorban az uralkodó réteg sajátja, a „köznép” csak kivételes esetben került abba a helyzetbe, hogy maradandót alkothasson.

Vagyis abszolút hamis az a felfogás, hogy középkori krónikaírók „találták ki” a dicső szkíta-hun múltat. A „csodaszarvas” a két vadásztestvér, vagy az égig érő fa, nemzetközi mitológiájáról már nem is beszélek.

Vagy arról a Ransanusról, aki felajánlotta Mátyásnak a Pannonoktól való származtatás felépítését, de az oly erősen ragaszkodott a hun legendához, hogy még meg is sértette vele a jeles humanistát:

„Ellenben semmiképpen sem bocsátkozom vitába azokkal… a magyarokkal… akik sokkal hitelesebben ismerik övéik történetét, mint én…”

( Ransanus: A magyarok történetének rövid foglalata – 1985: 102 )

Egyszóval ez a „dicső múlt keresés” – egy finnugrisztikus handabanda – vagy ami még ennél is rosszabb – a közvélemény szándékos félrevezetése…!

Még ha elfogadjuk is László Gyula felfogását, és a magyar (és ezzel együtt így a sztyeppei) mondavilágot nem is tekintjük komplex, a világvallásokkal, vagy a görög mitológiával egyenértékű „világmagyarázatnak” (szerintem egyébként összemérhető) akkor sem tekinthetjük, mindössze „hagymázos beszédnek” ezeket a történeteket. Semmiben sem különböznek ezek a történetek a görög, vagy kelta legendáktól. És most itt nem az a lényeg, hogy az „egyezés vagy a különbözőség” bizonyítható e, vagy sem, vagy, hogy kell- e ezt egyáltalán bizonyítani, hanem az, hogy mi az az erő amely egyeseket arra kényszerít, hogy minden áron degradálja az egyiket, és dicsőítse a másikat. Nem is oly rég jelent meg egy cikk ( Klíma László : A sanjük birodalma  - 2020. 02. 25) ebben történetesen éppen az „ázsiai hunokról” -  van szó:

 „Az ázsiai hunok hozták létre az első ismert nomád birodalmat. A társadalom felépítése, gazdasági alapja ugyanolyan volt, mint a későbbi nomád államoké. Az önellátó nomád családok az állattenyésztésből nem tudtak vagyont fölhalmozni. Az állatállományt nem lehet mértéktelenül növelni, mivel egy család állatgondozó képessége korlátozott. Több állatot azért sem érdemes tartani, mert a létszámfeletti állatok a belső piacon nem értékesíthetők. A törzsi vezetőknek sem érdemes alattvalóik állataiból saját használatra részesedést szedni, mert nem tudnak mit kezdeni a hatalmas nyájakkal. Kivéve, ha van kinek eladni azokat. És ha esetleg nem akarják megvenni tőlük, akkor még ott van a lehetőség, hogy fegyverrel tukmálják rá a vevőkre az állatokat. A potenciális vásárlók a nomádok szomszédságában élő földművelők. Még jobb, ha ezek a földművelők szervezett közösségben élnek, vagyis állami alattvalók. Mert lehet tárgyalni a vezetőikkel. Miután megtámadták az országukat, kicsit fosztogattak és gyilkoltak. Nomád állam csak földműves állammal szimbiózisban jöhet létre. Egy nomád vezető csak külső forrásból ‒ rabló hadjáratokból, kikényszerített kereskedelemből, a szomszédos földműves állam által fizetett évjáradékokból tudja, állammá szervezi népeit és földjeit, csak egy (vagy több) szomszédos földműves államon élősködve tudja fenntartani a hatalmát.”

Vagyis itt a szerző azt állítja, hogy a nomadizálás – mint termelési forma - eleve magában hordozza az erőszakot, sőt az erőszak nélkül talán nem is létezhetne. És persze itt sem az a kérdés, hogy „patikamérlegen” mérjük ki, hogy most akkor a „földműves” avagy a „pásztortársadalmak” az erőszakosabbak, hanem az, hogy egy finnugrisztikusnak hogyan, és miért jut eszébe, egyáltalán, hogy ilyenféle kijelentéseket tegyen? Mi az, ami miatt úgy érzi, hogy meg kell különböztetnie a társadalmakat, amikor pontosan tudja, hogy amit ír az egyrészt igazolhatatlan, másrészt nagyon is kirekesztő, és rasszista. Mi az a késztetés, ami miatt egyesek az egyik államformát „maffia-felépítéssel” vádolják, míg a másikat idealizálják. Az arab források ( Dzsajháni – hagyomány) pl. valóban azt írják, hogy a magyarok „Meg-megrohanják a szlávokat (oroszokat), és addig mennek a parton, amíg a bizánciak országának egy kikötőjéhez nem érnek, amelynek K.r.kh (Kercs) a neve. Amikor a magyarok Kercsbe érnek, az elébük menő bizánciakkal vásárt tartanak. Azok (a magyarok) eladják nekik a rabszolgákat és vesznek bizánci brokátot, gyapjúszőnyegeket és más bizánci árukat.”

Tehát a „rabszolgapiacot” és így az igényt az „árura” Bizánc tartja fenn, az a Bizánc, amelyet ugye, azért inkább a „művelt földműves társadalmakhoz” szokás sorolni, mint „barbár nomádnak”. Akkor most ki is az erőszakos, a barbár, a rabló, a „szlávnyúzó”…? Ki is az, aki ezeknek az elhurcoltaknak, még a népnevet is a „rabszolga” értelmű kifejezésből származta. Miközben persze ugyanebben a cikkben van egy másik állítás is:

„A hsziungnuk az i. e. 4. század végétől szerepelnek a kínai forrásokban, mint veszélyt nem jelentő, ám belháborúkra igénybe vehető barbár segédnép.”

Egyértelmű tehát, hogy a „hsziungnu nomádok” semmiféle veszélyt nem jelentettek a „kínai földművesekre” addig amíg „valakik” fel nem tüzelték őket és ki nem használták azokat saját belpolitikai céljaikra. Oly ismerősen hangzik ez is, hisz egy másik „művelt császár” a „Bíborbanszületett” egy egész könyvet (amit ma DAI – ként emlegetünk) szentelt annak a tudáshalmaznak, hogy hogyan és miféle fondorlatokkal lehet a környező népeket ki-, és felhasználni, egyrészt egymás ellen, másrészt Bizánc érdekeinek védelmében. Ez a könyv olyan tudást gyűjtött össze, ebben a témakörben, amely évszázadokig titkos, és tiltott dokumentummá tette azt a külvilág számára.

Vagy miért érez késztetést a finnugrizmus, arra ( Klíma László ) hogy amíg mások szerint (László Gyula) a templomainkban látható „Szent László és a besenyő harcát” ábrázoló táblaképek a sötétség és a világosság kozmikus párviadalának ábrázolásaként értelmezhető,  addig az számára mindössze az idegengyűlöletre nevelés eszközeiként legyenek értelmezhetőek.

https://www.nyest.hu/renhirek/kepes-es-keptelen-kronikak-a-14-szazadbol

Persze ha megnézzük a cikk keletkezésének dátumát ( 2015. augusztus 14. ) és visszagondolunk, hogy mi is volt éppen abban az időben – akkor mindjárt világossá válik, hogy mi is volt a szándék – amit a szerző nyíltan ki is mondott:

„A történet terjesztése által fokozni lehetett az idegenellenességet, a veszélyeztetettség érzetét és növelni az idegenek ellen harcoló király tiszteletét. A templomi képsorozat ugyanazt jelentette, mint napjainkban egy mindenütt látható nagy, kék plakát: ha Magyarországra jössz, tiszteletben kell tartanod a törvényeinket.”

Vagyis szándékos aktuálpolitikai indíttatású, véleményformálásra használni fel egy mindenki állttal ismert és tisztelt magyar mondát.

De ha úgy hozza a sors ( az aktuálpolitikai cél ) akkor a  finnugrisztikus még a „csodaszarvas” legendában is az árpád korban keletkezett, és megfogalmazott „dicsőséges múltkeresést” látja, míg mások ( László Gyula ) mitológiai szépségű teremtéslegendának, és eredetmondának tartják.

https://www.nyest.hu/renhirek/hunok-es-magyarok-kez-a-kezben

„Hunor és Magor meótiszi vadászjelenete magyar identitásunk szilárd alapja. Egykor hasznára volt a magyarságnak, segítette fennmaradását, napjainkban azonban már egy retrográd, hamis nemzeti tudat alkotóelemévé vált.”

 Szegény „csodaszarvas” ha ezt tudná valószínűleg elbújdosna szégyenében, hogy mekkora bajt is hozott ő szeretett népére azzal, hogy – „retrográd, hamis nemzeti tudat alkotóelemévé vált.” – pedig ő csak segíteni szeretett volna a házasulandókon!

 A finnugrisztikusok által „alternatívnak” nevezett „hagyományos történészetnek” és a független gondolkodóknak van egy része – mint én – akiknek a „nyelv története” nem oly meghatározóan fontos része a történelemnek. Valószínűleg, egyrészt azért mert nem értünk hozzá, másrészt azért mert a finnugrizmusnak sikerült rendesen lejáratnia ezt a tudományágat. A többségnek - mint pl. nekem – fogalma sincs a „nyelvi törvényszerűségekről” – akár vannak, akár nincsenek. Ha két ember találkozik, és nem értik egymást, akkor fel sem merül bennük a gondolat, hogy ők ennek ellenére „nyelvrokonok” lehetnek. Ráadásul kezdetben még a finnugrisztika is erősen keverte a „rokonság” – fogalmát, és túlzott magabiztossággal állított olyanokat, amelyeket - ma már bevallottan és elismerten - nem lett volna szabad állítania. Bár szakmai körökben - és nyilvános nyilatkozatokban - elismerik, hogy bizonyos kérdésekben a nyelvi fejlődésre való hivatkozással, nem kompetens bizonyos megállapításokat tenni – lasd. Honti László nyilatkozata:

www.matud.iif.hu/2015/02/11.htm

„Súlyos, tudomány-módszertanilag elfogadhatatlan kategóriahibáról tanúskodnak azok az állítások, és gondolkodni képes emberben fel sem merülhet az-az ötlet, hogy a nyelvtörténeti tényekből leszűrhető tanulságok összefüggésbe lennének hozhatók az etnikumhoz nem kapcsolható régészeti leletekkel…”

ennek ellenére mégis megteszik. Ráadásul, egyre agresszívebben, és egyre nagyobb teret engedve az indulataiknak.

Persze megértem, hogy nem könnyű visszakozni, az „őstörténettel kapcsolatosan” szinte mindent felölelő, és minden kompetenciát magának követelő álláspontból. Ma már tudjuk, hogy a nyelv fejlődésének kutatása ugyan sok mindent elárulhat egy nép történetéből, de ez nagyon messze van attól, hogy kizárólagosságot kapjon a „valóságos” történések feltárásában. Azzal, pedig, végképen elvesztették a „tudományukba vetett hitet” hogy volt idő, amikor e kizárólagosságosságot, egy olyan történelemszemlélet kidolgozására használták, amely szembe helyezkedett, egy ezeréves hagyománnyal és egy a lelkekben élő, és tudat alatt létező kapcsolatrendszerrel. Azzal a „kapcsolatrendszerrel” amelyeket a művészet, a dalok, a mesék, a zene, az életmódbeli hagyományok, százszor erősebben meghatározottabbak, mint bármilyen logikusan felépített és törtvényszerűségekkel megerősített tudomány. A finnugrisztika valószínűleg úgy járt, mint az ókori bölcs, aki logikusnak látta, hogy a nyílvessző nem érhetné el a táblát – mert, hogy először megteszi a táv első felét, aztán annak a felét…. – de aztán be kellett látnia, hogy a „törvény” az nem ezt a logikát követi.

Az a finnugrizmus amelyet pedig egyes publicisták, művelnek, amelyek egyfajta liberálpopulista rasszizmusba ágyazott, aktuálpolitikai történelemszemlélettel írják cikkeiket, végképen lejáratnak mindenféle tudományosságot. Merthogy a létező, valódi tudomány ezt a szemléletet már réges-rég meghaladta, és az a tudomány igyekszik, is csak olyan kérdésekben megnyilatkozni, amelyben kompetens, és igyekszik azon kereteken belül maradni.

Vagyis azt gondolom, hogy a „hun-magyar rokonítás” – a nyelvtudomány szempontjából – talán fontosabb, mint a hagyományos történelemszemlélet szempontjából, mert, hogy ott ez mindig is nyilvánvaló volt. Ha a „nyelv” is megerősítené ezt a „rokonságot” az persze nem ártana, de nem „szükségszerű”.

Nem lehetséges, továbbvinni ezt a hangnemet, amely megtagad minden etikát, minden tudományos álláspontot, és minden idegszálával a liberálpopulista aktuálpolitika kiszolgálására rendezkedett be. A legutóbbi időkben megjelenő cikkek „népszerű tudományos” voltát maguk a szerzők is kénytelenek voltak cáfolni. Kommentjeim hatására beismerték, hogy itt inkább a sóderklub színvonalú „humoros ironikus”, sőt „monty pyton” stílusú írásokkal találkozhatunk. Ezzel persze nem volna semmi baj, ha ezt jelölnék, de mivel nem teszik így félreinformálják az olvasókat. A cikkeket leginkább „liberálpopulista” aktuálpolitikai célokat kiszolgáló, politikai agitációnak lehetne jellemezni - mint népszerű tudományos ismeretterjesztésnek. Kiegészítve a már jelzett dehonesztáló, és káromló kijelentések drasztikusan eltúlzott alkalmazásával.

Így egyértelműen kijelenthetjük, hogy e folyóiratok, cikkei tudományos ismeretterjesztésre, alkalmatlanok. De az is elképzelhető, hogy csak a „képviselni hivatott finnugrizmus” végső vergődésének lehetünk szemtanúi.

Az elvakultság oly mértékű, hogy néha egészen triviális tények mögött is megpróbálnak politikai nézeteket felfedni:

 „Bilikto vár minket a vasútállomáson. A bemutatkozás után rögtön a rokonság felől, vendéglátónk haplotípusa iránt érdeklődnénk, de a meglepetéstől nem tudunk szólni: Bilikto a jobb oldalon száll be a mikrobuszba, ott van ugyanis a kormány. És még sok más autóban is. Lehet, hogy az ázsiai hunok is a jobb oldalon ülve irányították szekereiket?”

 Teljesen nyilvánvaló, hogy a szerző tudja, hogy a szekeret a világon mindenütt a jobb oldalon ülve hajtották, lévén, hogy az emberiség 90% a jobbkezes, és abban minden hajtó az ostort tartotta. Az ostorral pedig nem illik az utasok nyaka közé hederíteni, tehát muszáj volt a hajtónak a jobb oldalon ülnie, az utasnak pedig a balon. A szerzőt azonban annyira elvakította a „politikai propaganda” hogy minden áron valami aktuálpolitikai „felhangot” próbált becsempészni a cikkbe…. vesztére – mert így csak nevetséges lett, és nem „humoros-ironikus”… mint már annyiszor.

GéKI