Az utóbbi időben több kísérlet is történt már a címben megfogalmazott egyenlőtlenség tudományos álláspontként való feltüntetésére, mintha e két fogalom (nyelvrokonság – néprokonság) és annak szétválasztása, teljesen egyértelmű definíciók alapján meg lenne oldva a társadalomtudományok (elsősorban a történeti összehasonlító nyelvészet = finnugrisztika) számára. Véleményem szerint azonban ez a „szétválasztás” egyáltalán nem történt meg, a magyar tudományos életben. A két kifejezés nagyon is összetartozik, és megkülönböztetése egyáltalán nem olyan axióma, mint ahogyan azt egyes finnugrista nyelvészek ma láttatni szeretnék.

II. Rokonság - Értelmezési síkok

A címben szereplő mindkét fogalomban szerepel a „rokonság”. Mindkét fogalom ennek a „rokonságnak” az értelmezése, mellettük – mintegy annak jelzőjeként – szerepel a „nyelv” vagy a „nép”. Ezt a fogalmat, hogy rokonság – ha kimondjuk – mindenki érteni véli.  Hogy a pontos tartamában egyetértenénk, és hogy azt pontosan tudnánk- e definiálni, abban azért már nem vagyok egyértelműen biztos.

Nem kívánom itt most a rokonság fogalmának teljes tudományos feltárását adni, csupán néhány érdekesebb meghatározást mutatok be. Elsősorban azért mert egyébként a finnugrisztika ezeket, mint „szakkifejezéseket” használja.

A két különböző rokonságfelfogás eredetét, és annak értelmezésbeli különbözőségét, az ACTA HISTORIKA TOMUS CXII – 2002 – kiadványának - Sinkovics Balázs: Vámbéry és a Magyar – Török rokonság c. tanulmánya szépen összefoglalja:

http://digit.bibl.u-szeged.hu/00000/00016/00112/historica_112.pdf

 Vámbéry könyvében: A magyarság eredete - amelyet alcímében a szerző „ethnológiai tanulmányként” határoz meg - különválasztja a nép és a nyelv eredetét, s azokat külön-külön vizsgálva jut arra a következtetésre, hogy az etnikum török, nyelve azonban keveréknyelv és úgy véli, hogy amikor egy ugor és egy török nyelvű népcsoport összeolvadt, akkor a török viselte a „magyar” nevet.

A „finnugristák” és a „turanisták” – nevezzük így a manapság inkább a Vámbéry nézeteit favorizáló gondolkodókat, talán nem sértődnek meg érte (ha igen, akkor elnézést kérek) – szembenállása leginkább tehát azért, oktalan, mert a két tábor nem ugyanazt a nyelvet beszéli, és a kölcsönösen használt fogalmak alatt sem ugyanazt érti. Abban teljes az egyetértés, hogy a forrásokban a honfoglaló magyarság úgy jelenik meg, mint egy korabeli török nyelvű nép, tehát a turanisták ebből következtetnek a nyelv eredetére, a finnugristák viszont a nyelveredetet tekintik a nép származására is irányadónak, így az „őstörténetet” a nyelvtörténetből vezetik le.

( A finnugristák szerint azonban Vámbéry nézetei elbuktak Budenz érveinek súlya alatt, tehát a két fogalom szétválasztása, már csak ezért sem lehet a finnugrisztika 150-éves paradigmája, mint ahogyan azt néhány finnugrista manapság láttatni szeretné. )

Szintén a két rokonságfogalom szétválasztásának és értelmezésének nehézségeit tárgyalta Fejes László (https://www.nyest.hu/renhirek/nyelvrokonsag-neprokonsag?force_desktop) a Renhíreken:

„A történeti nyelvészet a történelmi kutatásokból nőtt ki, és abból vált önálló tudományággá, így „születtek meg” a nyelvészek. A kutatás során fedezték fel azt, hogy egyes nyelvek ugyanabból a korábban beszélt nyelvből fejlődhettek ki, abból „származnak”: ezt nevezték nyelvrokonságnak. S mivel úgy gondolták, hogy a nyelv közös eredete a nép közös eredetéről árulkodik, a rokonság fogalmát kiterjesztették a népre is, így született meg a „rokon népek” fogalma. (De nem mindenhol! Ma is bajban vagyunk, ha angolra próbáljuk meg lefordítani ezt a fogalmat!) Azt tehát, hogy egyáltalán népek közötti rokonságról beszélhetünk, a nyelvészetnek köszönhetjük. Persze nem biztos, hogy olyan nagy köszönet jár érte.”

Ezek után több „rokonságot” jár körbe (kulturális rokonság, genetikai rokonság) megpróbálva, azok tudományos magyarázatát adni.

Ennél lényegesen több - összesen hat - rokonság fogalmat foglal össze Csáji László Koppány a Genetika és Őstörténet – ( 64-72 oldal.) – című könyvben.

1. Nyelvrokonság
2. Kulturális rokonság
3. Genetikai rokonság
4. Történeti „szálak”…?
5. Társadalmi csoportok rokonsága
6. Kognitív rokonság

 Nem kívánom részletesen bemutatni ezeket a „rokonságfajtákat” – el lehet olvasni – csak azt szeretném kiemelni, ami szerintem közös bennük. Az pedig az, hogy – számomra eléggé furcsa és meglepő módon – mindenféle rokonságot 'affinitas'-nak, szellemi hasonlóságon alapuló vonzódásként értelmez, egyedül a nyelvrokonság az amelyet „eredet” értelemben használ. Ugyan ezt a „kettős beszédet” figyelhetjük meg a Csepregi Márta szerkesztette Finnugor kalauz bevezető írásában is.

„A nyelvrokonság és a néprokonság természetesen nem egyenlő. Legalábbis a finnugor nyelvek esetében nem… Ha valaha egy nép is voltunk, mára a finnek szőkék és kékszeműek, a manysik ferdevágású szemmel néznek ránk. Egyedül a nyelv az, ami összeköt bennünket.”

 Hogy a nyelv miért is köt össze bennünket, amikor lényegében egyik finnugor nyelvet beszélő sem érti meg a másikat ( még az azonos nyelvűnek nevezett északi és déli manysik is nehezen értik egymást ) – vagyis egy külső szemlélő számára – azok tehát, alapvetően, pont ugyanúgy különbözőek, mint a kinézetünk.  Ha „valaha egy nép voltunk” akkor meg egy népből eredünk, ugyanúgy, mint a nyelvünk, amely egy alapnyelvből ered. Az idők múltával azonban már egyik sem „hasonló” - sem a nép, sem a nyelv. Az nagyon „nem játszik” hogy az egyiket eredet, a másikat hasonlóságként kezeljük.

Mint azt a cikksorozat, előző részében láttuk a finnugristák nem is tettek ilyent, a nyelvrokonságot és a néprokonságot egységes egészként kezelték és „eredet” értelemben használták. Én ezt tartom mérvadónak.

Most is egy könyv az, amelynek alapján megpróbálunk eligazodni a „finnugor rokonság” – fogalmában!

Róna-Tas András: Honfoglaló magyar nép – Balassa Kiadó: 1997

Elsősorban azért választottam ezt a könyvet, mert ebben kifejezetten a hétköznapi értelemben vett „rokonság” – tehát a család, mint emberi csoport – kapcsolataival próbálja magyarázni ezt az – egyébként a finnugrisztika szerinti – szakkifejezést, hogy „nyelvrokonság”.

Róna-Tas ebben a könyvben az „eredet-kutatás” és a „kialakulás-kutatás” közötti különbségre is rámutat. Szerinte: „Az eredet-kutatás számára az ősök, a keletkezés-kutatás számára az összetevők és a folyamatok a fontosak.”

Pontosan ezt fejtegeti Szilágyi N. Sándor : A szent mókus, avagy a módszer buktatói – című írásában:

„Nyelvünk gyökereiből, legvastagabbnak a finnugor látszik, de a honfoglalás előtti török sem éppen hajszálgyökér. (És tán még vastagabbnak is látszhatna, ha nem akarták volna annyian és annyira-vékonyabbra faragni.) A finnugor gyökér megkülönböztetett figyelemnek örvend, és mindent maga alá rendel, a magyar nyelv más nyelvekből származó elemei pedig – mint olyan zavaró tényezők, amelyek csorbát ejthetnek a rendszer különben olyan szép egyértelműségén…. (Ezt a félelmet még az ugor–török háború idejéből örököltük, és nagyon belénk szorult.)”  - ( Később erről még majd írok egy cikket.)

Róna-Tas András – Csáji Koppányhoz hasonlóan – azonban elég lehangolóan szól a „lineáris leszármazás” felfogás szerinti „közös ős” ( tehát az eredet ) keresgéléséről „… a közös leszármazás tudata, vagyis az a hit, hogy a közösségnek közös őse van, a legritkább esetben tükröz valós tényeket. A közös leszármazás tudata mindig mesterséges, abban az értelemben, hogy azt a közösség tekintéllyel rendelkező vezetői ( sámánok, papok, krónikások, énekmondók, tehát a régi társadalmak „médiumai” ) formálják, és adják tovább. Míg a közös leszármazás egyfelől nem valós, addig a leszármazás tudatának a léte működése, szerepe valós és fontos szerepet játszik az etnikai azonosságtudat kialakításában.”

Ennek ellenére – fejtegetéseinek további részében – a „nyelvrokonág” meghatározásához, és értelmezéséhez mégis a „hétköznapi” családi rokonságfogalomból kiindulva kíván útmutatót megfogalmazni: „Minden embernek vannak vérrokonai, és házassággal szerzett rokonai – mi a továbbiakban a vérrokonság értelemben használjuk a fogalmat”.

A vérrokonságról azonban előzőleg a 24. oldalon már kifejti véleményét. Itt matematikai alapon bizonyítja, hogy a „valaki őse” fogalom azért nem létezik, mert néhány generáció után már szinte mindenki utódja mindenkinek. A modern genetika egyébként ezt a felfogást tökéletesen alátámasztja. „A populációgenetika egyik alapvető tanulsága, hogy az emberiség egy családot, alkot, tehát bármely ember „rokona” minden másik embernek. ha valaki a genetikára hivatkozva azt állítja, egy nép genetikailag „rokona” a másiknak, egy másik pedig nem, az saját tudatlanságát bizonyítja.”- ( Genetika és Őstörténet: 38.-oldal)

Róna-Tas a nyelvrokonság, vérrokonság összehasonlítások elemzése kapcsán, a témát érintő fejtegetéseinél azonban számomra nem teljesen egyértelmű, és nem teljesen világos, hogy ki is az alany, vagyis hogy ki? – mi? az akit?– amit? – a nyelv helyére helyettesítsünk be.

Ha a „házaspár” - mint spirituális egység – helyére, akkor nem világos, hogy ki a "vér szerinti" rokon, és ki a „szerzett” rokon.

A „gyermek” behelyettesítése a nyelv helyére sem igen egyszerűsíti le az értelmezést. Az általános felfogás szerint a házasságban a gyermek megszületése „szentesíti” a „rokonságot”, hiszen a gyermek az, akinek mindkét szülő rokonai a saját vérrokonai. Ebben az értelemben a „vérrokon” és a „szerzett rokon” közötti különbség megtételének nincs semmi alapja.

Ha nyelv helyére a „férfit” helyettesítem, akkor a rokonság egy igen szűk értelmezését a „fiú ági leszármazás, hagyományos, a politikai és vagyoni öröklést szem előtt tartó „nemesi” leszármaztatás gondolkodásmódjához, a családfához jutunk. Ebben az összefüggésben azt is mondhatnánk, hogy a finnugrisztika tehát megtagadja az emberi egyenjogúságot és az emancipáció előtti „hím soviniszta” nézetek továbbélését emeli tudományos rangra. Hogy ne mondjam – a manapság oly divatos kifejezésekkel élve - erősen genderellenes, sőt, egyenesen macsó. Arról az apróságról már nem is beszélve, hogy az efféle „rokonság képzetet” pont azok az elit erők (sámánok, papok, krónikások, énekmondók, tehát a régi társadalmak „médiumai” ) tartják fenn, akik a közös leszármazás tudatát, is és pontosan ugyanazon érdekek – a hatalom megtartásának – érdekében.

De egyes finnugristák - ha a történet úgy kívánta – még ehhez sem ragaszkodnak, bátran származtatják a magyarokat akár anyai ágon is. Klíma László egyik cikkében így fogalmaz: „… az apai kapcsolatra való utalás benne van a szövegben. Az őslakó finnugorok, szamojédok és ki tudja még miféle népek megtermékenyülve az andronovói ( ezek szerint apai ) hatásoktól, megszülték a Cserkaszkuli, Szuzguni és Jelovszkojei kultúrákat.” Ebből az értelmezésből kiindulva persze értelmezhetetlen, hogy az ezek szerint anyai ágon ugor és – az ezek szerint - apai ágon „árja” magyarokkal kapcsolatban a cikk miért csak az „ugorősökről” beszél, egyetlen egy esetben sem megemlítve az „apai iráni ősöket”. Ráadásul mindezt egy olyan társadalom és kultúra kapcsán ahol az „apai felmenők” számontartásának domináns hagyománya megkérdőjelezhetetlen.

Nem tudom nem megjegyezni, ( amit Róna-Tas is kiszámolt ) hogy 1000 év távlatából mindenkinek annyi vérrokona van, hogy ( ha elegendő információ állna rendelkezésre ), minden magyarról ki lehetne mutatni, hogy Árpád leszármazottja. ( Egyes társadalmi házasodási, szabályok éppen ezt a biológiai sokszínűséget támogatják.) A hagyományos „családfáknak” mindössze politikai és gazdasági értelme van, és más semmi, a „vérrokonság” kimutatásához meg aztán végképen nincs.

Csáji is azt írja, hogy a „19. századi evolúcionalizmus mára tudománytörténeti jelentőségűvé olvadt… ezáltal a lineáris leszármazási modellek a tudománytörténeti érdekesség muzeális értékei közé kerültek”. Gondolhatnánk persze, hogy itt elsősorban a társadalmi fejlődés modellezésének kritikáját adja, de egy másik helyen a nyelvrokonság értelmezésekor is ezt írja: „Az alapnyelvek léte az ebből történő evolúciószerű lineáris leszármazás mára viszonylag elavult modellnek tűnik.” Úgy tűnik tehát, hogy Csáji minden tudományágra vonatkoztatja ezt az „elavult” megállapítását.

 Nem szívesen írom le azt a kijelentést, hogy a jelzett ellentmondások értelmében véleményem szerint, Róna-Tas nem érti a nyelvrokonság lényegét - mert ez nagyfokú tiszteletlenség lenne – de azt sem fogadhatom el, hogy csak „egy rossz hasonlatot” alkalmazott, hisz ezt a könyvet - saját bevallása szerint is – nézetei összefoglalásaként, tanároknak, diákoknak, és érdeklődőknek szánta – tehát feltehetően végiggondolta mit ír.

Miután a „nyelvrokonságot” a finnugrisztika a „kialakulás” folyamatának, egy a „végtelenségig leszűkített ” értelmezéseként „eredet” értelemben használja, azt a kijelentést tehát miszerint a nyelvrokonság ≠ néprokonság, mint egy tudományosan teljes mértékben értelmezhetetlen azonosságot vagyok kénytelen értékelni.

A rokonság fogalma – az emberi tudat megléte óta – mindig is „eredet” értelemben volt használatos, de ezt az azonos „származást” csak átvitt értelemben lehetett „azonos nyelvű származásnak” értelmezni. Az emberiség „származási legendái” - farkastól, turultól, medvétől, Ádámtól, Noétól….” mindig is a „vér szerinti” - ma úgy mondanánk, hogy genetikai – származást vezette le. A magyarok írásba foglalt „Nimród – Hunor – Magor” – legendája is pontosan illik a hagyományos irodalmi származástörténetek sorába. Nehéz lenne ezektől bármiféle „racionalitást” mai értelembe vett „tudományos felfogást” számon kérni, ahogyan mondjuk az egyiptomi, görög, római, vagy germán mitológiától sem. Ezt a fajta „elődkeresést” egyébként a finnugrisztika nevetségesnek, és mindössze gúnyolódásra érdemes törekvésnek tartja „dicsőséges múltkeresés, dicsőséges őskeresés” – nek szokás aposztrofálni. Érdekes persze, hogy amikor ez a tudomány a saját múltjáról beszél, akkor pont ugyan ezt teszi. „A nyelvrokonságot tulajdonképpen a Bábel tornyának legendájáig lehet visszavezetni” – ( Róna-Tas András: Honfoglaló magyar nép  - 44 ) vagyis mint afféle „klasszikus műveltségű tudós” Ő is a Bibliáig nyúl vissza saját tudományága történetét bemutatva – akkor most ki is a „dicsőséges múltkereső???

( Erről is készül egy cikk, de némi előzetesként, időrendben szedve az alábbiakat szokás emlegetni:

• Bábel – Története tulajdonképpen a nyelvrokonság gondolatáról szól
• Halogalandi Ottár ( Nagy Alfréd angol király hűbérese ( 871-971) – Lapp és finn nyelv rokonsága
• Pius ( Aeneas Sylvius Piccolomini : 1503 ) - A magyar – ugor rokonság.
• Georg Stierhielm – 1671 – A nyelvek eredetéről
• Philipp Johann Strahlenberg – összeáll a finnugor családfa (1730)
• William Jones – Indoeurópai nyelvek rokonsági viszonyai
• Meg persze az a rengeteg magyar ( Sajnovicstól - Budenzig ) –akik már akkor mind „felismerték, tudták – és bizonyították”…. !?

De ezek csak szemelvények – készülök írni róla – no, nem az egészet ( azt már sokan megtették – csak az ellentmondásokról és a tanulságokat. )

A címben szereplő egyenlőtlenség megállapítása, tehát egyszerűen értelmetlen. Ha két fogalmat nem ugyanazon elvek szerint definiálunk, akkor azok egyenlőtlenségének kijelentése, nem tudományos álláspont, hanem tudománytalan, szakszerűtlen, szenzációhajhászás, szándékos félrevezetés, profán módon megfogalmazva – hazugság!

Egy régi finnugrista nyelvész barátom, amikor még fiatal volt és ambíciózás, még ezt bírta írni: „… a néprokonság fogalmát csak a nyelvrokonságon keresztül lehet értelmezni”

Fejes László: Mire jó a nyelvrokonság? ( https://www.nyest.hu/renhirek/mire-jo-a-nyelvrokonsag?force_desktop )

Ma már Ő is „beleállt” ebbe a „több mint egy évszázada tudjuk…” féle, legújabb finnugrisztikus hazug legenda terjesztésébe – én igaz szívemből sajnálom, hogy így tett.

Összefoglalásként azt mondhatjuk tehát, hogy a finnugristák, a rokonság értelmezésében, ragaszkodnak a „leszármazás” hagyományos, elsősorban a politikai hatalom megőrzését, a vagyoni öröklést szem előtt tartó, leszármaztatás gondolkodásmódjához, ami semmivel sem különb foglalatosság, mint a genealógiai nemesi családfák rajzolgatásának művelése.

A következő részben a „nyelvrokonság” – gondolatát, „paradigmáját”, és az ezek bemutatására alkalmazott metaforákat járjuk körbe, amiből majd megtudhatjuk, hogy a "finnugrizmus" nem csak a genealógiától ( a „nemesi családfák rajzolgatásától” ) de a homeopátiától sincs olyan távol.

GéKI