Aki erre a honlapra téved az bizonyára hallott már szkítákról, honokról, és az ezekhez kapcsolódó magyar mondákról, az Aranyszarvasról, vagy Nimród és Attila királyokról. Meg talán az sem meglepő számukra, hogy volt idő, amikor legnagyobb íróinkat és költőinket is megihlette ez a „sztyeppei mitológia”. Mitológiát írok, bár az egyik legismertebb „őstörténészünk” László Gyula nem merészkedett odáig, hogy ezeket a hagyományokat össze merje mérni a klasszikus görög, vagy kelta-germán „világmagyarázatokkal”. A sztyeppei kultúra, nem a „kő” hanem az annál jóval múlékonyabb „élő természet” és a szó kultúrája – ezért jóval kevesebb kézzelfogható maradt meg ebből, mint amabból. A fa, a gyékény, a szövet, a bőr jóval gyorsabban porlik el az idő vasfoga alatt, mint a szikla. Éppen ezért úgy tűnhet, hogy a sztyeppei kultúrák „primitívebbek” mint a „kőkultúrák”… pedig ez lehet, hogy csak a „történelem csapdája”. László Gyula: A népvándorláskor művészete Magyarországon – című könyvében foglalta össze az erről kialakult véleményét, és így ír:

„Téves úton járnánk, ha a sztyeppe művészetében a „déli nagy műveltségek”… utánzatát, mintegy „lesüllyedt kultúrát” – látnánk. Nem az a helyzet tehát, hogy a művelt népek a Mediterraneum körül csoportosulnak, és őket a barbárok gyűrűje veszi körül, akik csak annyiban részesei a műveltségnek, amennyiben megtanulják a délről feladott leckét. A kő, márvány anyagában fogant alkotásokat, ne a ruhadíszekkel, és lószerszámokkal vessük össze, hanem a Priszkosz rétor által megcsodált Attila fapalotájával, vagy a Réka királynő szőnyegekkel dúsan borított otthonával, bár ezek anyaguk múlandóságánál fogva sajnos nem maradhattak fenn, így kénytelen vagyunk a képzeletünkre és a kevés fennmaradt emlékre hagyatkozni.”

Ezek azok az emlékek, amelyekre hagyatkozva megszületett az írott magyar krónikás irodalom. Ezek azok az emlékek, amelyekre hagyatkozva, ismerjük a görög, római, kelta, germán mitológiát is, mert ezek elemei is az írás előtti világban születek, és csak az írás megszületésével maradtak fenn.

„Ne felejtsük el, azonban hogy mind a germán, mind a sztyeppei népeknél az uralkodó réteg műveltsége, nemzetközi színvonalú volt, más szinten éltek, mint a köznép. Az a művészet, tehát amelyet ismerünk, nem volt mindenkié, hanem az csak az uralkodó rétegre korlátozódott. ”

A finnugrizmus azonban mást állít:

„Anonymus, a 13. század elején élt magyar történetíró a magyar királyok dinasztiáját Attilától, a hun birodalom legnagyobb uralkodójától származtatta. Pár évtizeddel később Kézai Simon krónikájában a hun és a magyar nép közös származásáról írt. Anonymus és Kézai Simon művelt emberek voltak. Krónikáikkal elsősorban királyukat kívánták szolgálni, Anonymus művéből azonban kiolvasható a régi magyar nemzetségek védelmének szándéka is. Amint a fentiekből látható, már első krónikásaink is közvetlen politikai célok szerint formálták a magyarság eredetének történetét.”

( Klíma László: Magyar őstörténet – honnan hová? - 2018. június 18.)

A finnugrizmusnak tehát az az állítása, hogy a magyar krónikásirodalomban fennmaradt szkíta-hun hagyomány csupán csak az uralkodó réteg érdekeit szolgálta, az egy olyan általános érvényű nemzetközi megállapítás, amely így önmagában nem mond semmit, hiszen minden művészet, irodalom, képzőművészet, építészet elsősorban az uralkodó réteg sajátja, a „köznép” csak kivételes esetben került abba a helyzetbe, hogy maradandót alkothasson.

Vagyis abszolút hamis az a felfogás, hogy középkori krónikaírók „találták ki” a dicső szkíta-hun múltat. A „csodaszarvas” a két vadásztestvér, vagy az égig érő fa, nemzetközi mitológiájáról már nem is beszélek.

Vagy arról a Ransanusról, aki felajánlotta Mátyásnak a Pannonoktól való származtatás felépítését, de az oly erősen ragaszkodott a hun legendához, hogy még meg is sértette vele a jeles humanistát:

„Ellenben semmiképpen sem bocsátkozom vitába azokkal… a magyarokkal… akik sokkal hitelesebben ismerik övéik történetét, mint én…”

( Ransanus: A magyarok történetének rövid foglalata – 1985: 102 )

Egyszóval ez a „dicső múlt keresés” – egy finnugrisztikus handabanda – vagy ami még ennél is rosszabb – a közvélemény szándékos félrevezetése…!

Még ha elfogadjuk is László Gyula felfogását, és a magyar (és ezzel együtt így a sztyeppei) mondavilágot nem is tekintjük komplex, a világvallásokkal, vagy a görög mitológiával egyenértékű „világmagyarázatnak” (szerintem egyébként összemérhető) akkor sem tekinthetjük, mindössze „hagymázos beszédnek” ezeket a történeteket. Semmiben sem különböznek ezek a történetek a görög, vagy kelta legendáktól. És most itt nem az a lényeg, hogy az „egyezés vagy a különbözőség” bizonyítható e, vagy sem, vagy, hogy kell- e ezt egyáltalán bizonyítani, hanem az, hogy mi az az erő amely egyeseket arra kényszerít, hogy minden áron degradálja az egyiket, és dicsőítse a másikat. Nem is oly rég jelent meg egy cikk ( Klíma László : A sanjük birodalma  - 2020. 02. 25) ebben történetesen éppen az „ázsiai hunokról” -  van szó:

 „Az ázsiai hunok hozták létre az első ismert nomád birodalmat. A társadalom felépítése, gazdasági alapja ugyanolyan volt, mint a későbbi nomád államoké. Az önellátó nomád családok az állattenyésztésből nem tudtak vagyont fölhalmozni. Az állatállományt nem lehet mértéktelenül növelni, mivel egy család állatgondozó képessége korlátozott. Több állatot azért sem érdemes tartani, mert a létszámfeletti állatok a belső piacon nem értékesíthetők. A törzsi vezetőknek sem érdemes alattvalóik állataiból saját használatra részesedést szedni, mert nem tudnak mit kezdeni a hatalmas nyájakkal. Kivéve, ha van kinek eladni azokat. És ha esetleg nem akarják megvenni tőlük, akkor még ott van a lehetőség, hogy fegyverrel tukmálják rá a vevőkre az állatokat. A potenciális vásárlók a nomádok szomszédságában élő földművelők. Még jobb, ha ezek a földművelők szervezett közösségben élnek, vagyis állami alattvalók. Mert lehet tárgyalni a vezetőikkel. Miután megtámadták az országukat, kicsit fosztogattak és gyilkoltak. Nomád állam csak földműves állammal szimbiózisban jöhet létre. Egy nomád vezető csak külső forrásból ‒ rabló hadjáratokból, kikényszerített kereskedelemből, a szomszédos földműves állam által fizetett évjáradékokból tudja, állammá szervezi népeit és földjeit, csak egy (vagy több) szomszédos földműves államon élősködve tudja fenntartani a hatalmát.”

Vagyis itt a szerző azt állítja, hogy a nomadizálás – mint termelési forma - eleve magában hordozza az erőszakot, sőt az erőszak nélkül talán nem is létezhetne. És persze itt sem az a kérdés, hogy „patikamérlegen” mérjük ki, hogy most akkor a „földműves” avagy a „pásztortársadalmak” az erőszakosabbak, hanem az, hogy egy finnugrisztikusnak hogyan, és miért jut eszébe, egyáltalán, hogy ilyenféle kijelentéseket tegyen? Mi az, ami miatt úgy érzi, hogy meg kell különböztetnie a társadalmakat, amikor pontosan tudja, hogy amit ír az egyrészt igazolhatatlan, másrészt nagyon is kirekesztő, és rasszista. Mi az a késztetés, ami miatt egyesek az egyik államformát „maffia-felépítéssel” vádolják, míg a másikat idealizálják. Az arab források ( Dzsajháni – hagyomány) pl. valóban azt írják, hogy a magyarok „Meg-megrohanják a szlávokat (oroszokat), és addig mennek a parton, amíg a bizánciak országának egy kikötőjéhez nem érnek, amelynek K.r.kh (Kercs) a neve. Amikor a magyarok Kercsbe érnek, az elébük menő bizánciakkal vásárt tartanak. Azok (a magyarok) eladják nekik a rabszolgákat és vesznek bizánci brokátot, gyapjúszőnyegeket és más bizánci árukat.”

Tehát a „rabszolgapiacot” és így az igényt az „árura” Bizánc tartja fenn, az a Bizánc, amelyet ugye, azért inkább a „művelt földműves társadalmakhoz” szokás sorolni, mint „barbár nomádnak”. Akkor most ki is az erőszakos, a barbár, a rabló, a „szlávnyúzó”…? Ki is az, aki ezeknek az elhurcoltaknak, még a népnevet is a „rabszolga” értelmű kifejezésből származta. Miközben persze ugyanebben a cikkben van egy másik állítás is:

„A hsziungnuk az i. e. 4. század végétől szerepelnek a kínai forrásokban, mint veszélyt nem jelentő, ám belháborúkra igénybe vehető barbár segédnép.”

Egyértelmű tehát, hogy a „hsziungnu nomádok” semmiféle veszélyt nem jelentettek a „kínai földművesekre” addig amíg „valakik” fel nem tüzelték őket és ki nem használták azokat saját belpolitikai céljaikra. Oly ismerősen hangzik ez is, hisz egy másik „művelt császár” a „Bíborbanszületett” egy egész könyvet (amit ma DAI – ként emlegetünk) szentelt annak a tudáshalmaznak, hogy hogyan és miféle fondorlatokkal lehet a környező népeket ki-, és felhasználni, egyrészt egymás ellen, másrészt Bizánc érdekeinek védelmében. Ez a könyv olyan tudást gyűjtött össze, ebben a témakörben, amely évszázadokig titkos, és tiltott dokumentummá tette azt a külvilág számára.

Vagy miért érez késztetést a finnugrizmus, arra ( Klíma László ) hogy amíg mások szerint (László Gyula) a templomainkban látható „Szent László és a besenyő harcát” ábrázoló táblaképek a sötétség és a világosság kozmikus párviadalának ábrázolásaként értelmezhető,  addig az számára mindössze az idegengyűlöletre nevelés eszközeiként legyenek értelmezhetőek.

https://www.nyest.hu/renhirek/kepes-es-keptelen-kronikak-a-14-szazadbol

Persze ha megnézzük a cikk keletkezésének dátumát ( 2015. augusztus 14. ) és visszagondolunk, hogy mi is volt éppen abban az időben – akkor mindjárt világossá válik, hogy mi is volt a szándék – amit a szerző nyíltan ki is mondott:

„A történet terjesztése által fokozni lehetett az idegenellenességet, a veszélyeztetettség érzetét és növelni az idegenek ellen harcoló király tiszteletét. A templomi képsorozat ugyanazt jelentette, mint napjainkban egy mindenütt látható nagy, kék plakát: ha Magyarországra jössz, tiszteletben kell tartanod a törvényeinket.”

Vagyis szándékos aktuálpolitikai indíttatású, véleményformálásra használni fel egy mindenki állttal ismert és tisztelt magyar mondát.

De ha úgy hozza a sors ( az aktuálpolitikai cél ) akkor a  finnugrisztikus még a „csodaszarvas” legendában is az árpád korban keletkezett, és megfogalmazott „dicsőséges múltkeresést” látja, míg mások ( László Gyula ) mitológiai szépségű teremtéslegendának, és eredetmondának tartják.

https://www.nyest.hu/renhirek/hunok-es-magyarok-kez-a-kezben

„Hunor és Magor meótiszi vadászjelenete magyar identitásunk szilárd alapja. Egykor hasznára volt a magyarságnak, segítette fennmaradását, napjainkban azonban már egy retrográd, hamis nemzeti tudat alkotóelemévé vált.”

 Szegény „csodaszarvas” ha ezt tudná valószínűleg elbújdosna szégyenében, hogy mekkora bajt is hozott ő szeretett népére azzal, hogy – „retrográd, hamis nemzeti tudat alkotóelemévé vált.” – pedig ő csak segíteni szeretett volna a házasulandókon!

 A finnugrisztikusok által „alternatívnak” nevezett „hagyományos történészetnek” és a független gondolkodóknak van egy része – mint én – akiknek a „nyelv története” nem oly meghatározóan fontos része a történelemnek. Valószínűleg, egyrészt azért mert nem értünk hozzá, másrészt azért mert a finnugrizmusnak sikerült rendesen lejáratnia ezt a tudományágat. A többségnek - mint pl. nekem – fogalma sincs a „nyelvi törvényszerűségekről” – akár vannak, akár nincsenek. Ha két ember találkozik, és nem értik egymást, akkor fel sem merül bennük a gondolat, hogy ők ennek ellenére „nyelvrokonok” lehetnek. Ráadásul kezdetben még a finnugrisztika is erősen keverte a „rokonság” – fogalmát, és túlzott magabiztossággal állított olyanokat, amelyeket - ma már bevallottan és elismerten - nem lett volna szabad állítania. Bár szakmai körökben - és nyilvános nyilatkozatokban - elismerik, hogy bizonyos kérdésekben a nyelvi fejlődésre való hivatkozással, nem kompetens bizonyos megállapításokat tenni – lasd. Honti László nyilatkozata:

www.matud.iif.hu/2015/02/11.htm

„Súlyos, tudomány-módszertanilag elfogadhatatlan kategóriahibáról tanúskodnak azok az állítások, és gondolkodni képes emberben fel sem merülhet az-az ötlet, hogy a nyelvtörténeti tényekből leszűrhető tanulságok összefüggésbe lennének hozhatók az etnikumhoz nem kapcsolható régészeti leletekkel…”

ennek ellenére mégis megteszik. Ráadásul, egyre agresszívebben, és egyre nagyobb teret engedve az indulataiknak.

Persze megértem, hogy nem könnyű visszakozni, az „őstörténettel kapcsolatosan” szinte mindent felölelő, és minden kompetenciát magának követelő álláspontból. Ma már tudjuk, hogy a nyelv fejlődésének kutatása ugyan sok mindent elárulhat egy nép történetéből, de ez nagyon messze van attól, hogy kizárólagosságot kapjon a „valóságos” történések feltárásában. Azzal, pedig, végképen elvesztették a „tudományukba vetett hitet” hogy volt idő, amikor e kizárólagosságosságot, egy olyan történelemszemlélet kidolgozására használták, amely szembe helyezkedett, egy ezeréves hagyománnyal és egy a lelkekben élő, és tudat alatt létező kapcsolatrendszerrel. Azzal a „kapcsolatrendszerrel” amelyeket a művészet, a dalok, a mesék, a zene, az életmódbeli hagyományok, százszor erősebben meghatározottabbak, mint bármilyen logikusan felépített és törtvényszerűségekkel megerősített tudomány. A finnugrisztika valószínűleg úgy járt, mint az ókori bölcs, aki logikusnak látta, hogy a nyílvessző nem érhetné el a táblát – mert, hogy először megteszi a táv első felét, aztán annak a felét…. – de aztán be kellett látnia, hogy a „törvény” az nem ezt a logikát követi.

Az a finnugrizmus amelyet pedig egyes publicisták, művelnek, amelyek egyfajta liberálpopulista rasszizmusba ágyazott, aktuálpolitikai történelemszemlélettel írják cikkeiket, végképen lejáratnak mindenféle tudományosságot. Merthogy a létező, valódi tudomány ezt a szemléletet már réges-rég meghaladta, és az a tudomány igyekszik, is csak olyan kérdésekben megnyilatkozni, amelyben kompetens, és igyekszik azon kereteken belül maradni.

Vagyis azt gondolom, hogy a „hun-magyar rokonítás” – a nyelvtudomány szempontjából – talán fontosabb, mint a hagyományos történelemszemlélet szempontjából, mert, hogy ott ez mindig is nyilvánvaló volt. Ha a „nyelv” is megerősítené ezt a „rokonságot” az persze nem ártana, de nem „szükségszerű”.

Nem lehetséges, továbbvinni ezt a hangnemet, amely megtagad minden etikát, minden tudományos álláspontot, és minden idegszálával a liberálpopulista aktuálpolitika kiszolgálására rendezkedett be. A legutóbbi időkben megjelenő cikkek „népszerű tudományos” voltát maguk a szerzők is kénytelenek voltak cáfolni. Kommentjeim hatására beismerték, hogy itt inkább a sóderklub színvonalú „humoros ironikus”, sőt „monty pyton” stílusú írásokkal találkozhatunk. Ezzel persze nem volna semmi baj, ha ezt jelölnék, de mivel nem teszik így félreinformálják az olvasókat. A cikkeket leginkább „liberálpopulista” aktuálpolitikai célokat kiszolgáló, politikai agitációnak lehetne jellemezni - mint népszerű tudományos ismeretterjesztésnek. Kiegészítve a már jelzett dehonesztáló, és káromló kijelentések drasztikusan eltúlzott alkalmazásával.

Így egyértelműen kijelenthetjük, hogy e folyóiratok, cikkei tudományos ismeretterjesztésre, alkalmatlanok. De az is elképzelhető, hogy csak a „képviselni hivatott finnugrizmus” végső vergődésének lehetünk szemtanúi.

Az elvakultság oly mértékű, hogy néha egészen triviális tények mögött is megpróbálnak politikai nézeteket felfedni:

 „Bilikto vár minket a vasútállomáson. A bemutatkozás után rögtön a rokonság felől, vendéglátónk haplotípusa iránt érdeklődnénk, de a meglepetéstől nem tudunk szólni: Bilikto a jobb oldalon száll be a mikrobuszba, ott van ugyanis a kormány. És még sok más autóban is. Lehet, hogy az ázsiai hunok is a jobb oldalon ülve irányították szekereiket?”

 Teljesen nyilvánvaló, hogy a szerző tudja, hogy a szekeret a világon mindenütt a jobb oldalon ülve hajtották, lévén, hogy az emberiség 90% a jobbkezes, és abban minden hajtó az ostort tartotta. Az ostorral pedig nem illik az utasok nyaka közé hederíteni, tehát muszáj volt a hajtónak a jobb oldalon ülnie, az utasnak pedig a balon. A szerzőt azonban annyira elvakította a „politikai propaganda” hogy minden áron valami aktuálpolitikai „felhangot” próbált becsempészni a cikkbe…. vesztére – mert így csak nevetséges lett, és nem „humoros-ironikus”… mint már annyiszor.

GéKI