Amikor a "KATA" ( KisAdózók Tételes Adója) bevezetésre került, az azért volt, hogy ( a szürke 50 árnyalata ) a „sötétszürke” – és a „sötétfekete” gazdaságban működő ( egyébként másnyelven adócsaló bűnözőket ) ne adóhatósági, vagy rendőri erők felhasználásával kelljen tisztességes, törvénytisztelő, és a törvényeket betartó tevékenységre szorítani.

Az akkori hatalom ezeknek a máskor egyébként bűnözőkként kezelteknek találta ki, azt, hogy valamiféle minimális összegért legalizálják az addig eltitkolt jövedelmeiket. Nagyon is bevált a dolog - egy csomó, addig semmit nem adózó ( adócsaló, adóelkerülő bűnöző ) elkezdett befizetni az államkasszába.

A hatalom, az akkori – egyébként éppen frissen megszerzett – mandátumával nem kívánt visszaélni. Pontosan (tűpontosan) értette, hogy az akkori adóelkerülők többsége nem a saját jószántából, hanem kényszerűségből – a megmaradás kényszerűségéből – vált adócsalóvá. Ezen adócsalók többségét persze már akkor is frusztrálta az adócsalás ténye, de a kényszerűség – a rájuk kényszerített rendszer – sokuknak nem adatott más megoldást… vagy az azonnali tönkremenést, vagy a kényszerű, de a nyilvánvaló csalás következményeinek csak későbbi – szerencsés esetbe soha – be nem teljesülésének vállalását.

Talán még emlékszünk rá, hogy miféle körülmények után történt a KATA – bevezetése…az időpont 2013… ami a nyolcévi szocialista-liberális kormány regnálásának végleges lezárását jelentette. Az ország a gazdasági és pénzügyi csőd szélén táncolt, amelyet az Orbán kormány azt megörökölve, próbálta meg kivédeni. Minden eszközt be kellett vetni ahhoz, hogy elkerülhető legyen az államcsőd. Valamiféle nemzeti konszenzust kellett teremteni, a társadalom minden szegletében – még az adócsalókat és bűnözőket is meg kellett próbálni bevonni a közös teherviselés rendszerébe – az államcsőd elkerülésének érdekében.

2013 decemberében a Nemzetgazdasági Minisztérium úgy népszerűsítette a KATA – adót, mint egy egyszerű és rugalmas, adónemet, amivel kevés az adminisztráció, és kevesebbet kell adózni is, kiemelve, hogy „nincs még egy olyan adózási mód vagy forma Magyarországon, ami ilyen minimális közteherviselési kötelezettséget jelent.

És lőn, a KATA bevált, az első évbe 85.000 - „kényszeradócsaló” - csatlakozott a programhoz, vagyis 85.000 fő gondolta azt, hogy a felkínállt kedvezményes adó befizetésével, könnyít a lelkiismeretén, és ennek a csekély összegnek az árán, békességet és éjszakai nyugalmat vásárol magának.

2017 májusában Tállai András, a Nemzeti Adó- és Vámhivatal elnöke azt nyilatkozta, hogy a KATA-alanyok létszáma megközelítette a 210 ezret, ez pedig azt bizonyítja, hogy a kisebb és egyszerűbb közterhet „hajlandók leróni a gazdasági szereplők”, így a kormány számítása „bejött”.

A kezdeti ideális viszonyok után, persze megjelent az ultraliberális eszme, „amit nem tilos, azt szabad” – felfogásának is az ideje. A „liberális = szabados-szabadság” - vállalkozói – mint mindenben persze – ebben is felfedezték a maguk aljas lehetőségét. Az arra alkalmas tevékenységekben elkezdték alkalmazottjaikat, arrafelé terelni ( kényszeríteni ) hogy szabályos munkavállalás helyett legyenek inkább KATA-ás „vállalkozók”…?! Aztán egyszercsak lőn – és a „KATA -szerelmesei” – elérték a közel félmillió ( 460. 000 ) főt. A kormány számára már 2021 – ben világossá vált, hogy a KATA – ( a legjobb szándékok ellenére ) belecsúszott a bűnözői világ látókörébe. Már nem a megcélzott „klasszikus lakossági szolgáltatást” – végző, ( fodrászok, pedikűrösök, vízvezeték-szerelők, villanyszerelők, kőművesek, gyerekpásztorok, bejárónők…) az adóalanyok, hanem leginkább azok (futárok, őrzővédők, takarítók, sőt legújabban tervezők, művészek, és egyéb szellemi szabadfoglakozásúak ) akiknek a tevékenységét, klasszikusan egyálltalán nem a „magánvállalkozási szférában” – hanem kőkeményen az alkalmazotti szférában kellene látnunk. Persze és természetesen, vannak „átfedések” – egy tervező vagy mondjuk őrzővédő, de egy „szabadfoglalkozású művész, újságíró" - lehet persze magánvállalkozó … is! No de, a mai műszaki és társadalmi körülmények között, például egy egyéni vállalkozó tervező (alkalmazottak nélkül) gyakorlatilag nulla – nem is így működik! Az egyes sikeresebb tervezőirodák, pl. manapság nem alkalmazottakkal működnek, hanem egyéni (KATA) vállalkozókkal – akik így tulajdonképpen teljes egészében az önálló felelősség értelmében, az egész egyéni vagyonukat teszik kockára – hiszen nem Kft – ként, tehát „korlátozott felelősségűként” tevékenykednek, hanem mint magánvállalkozók a teljes egyéni vagyonukkal felelnek tevékenységükért. Ez persze a legtöbb esetben nem veszélyezteti a teljes magánvagyont – de adott esetben akár igen – mert semmiféle korlátozás nincs. Egy Kft – a tőkevagyonával felel… ami nem azonos a magánszemély tulajdonosok összvagyonával… egy magánvállalkozó, az egész magánvagyonával felel… azért az nemmindeggy!,,,?

A mai „KATA – vállalkozók” – alkalmazói tehát éppen azok az „ügyeskedők” akik időközben rájöttek arra, hogy az alkalmazottjaikat „megzsarolva” rávehetik őket, hogy az alkalmazotti státus helyett válasszák a KATA – szerinti munkavégzési formát… hiszen ezzel „látszólag” mindenki jól jár… kifejezetten jól persze az „ügyeskedő-adócsalók”…!

Most ezek - az egyébként büntetést érdemlő – ügyeskedő-adócsalók - kezdtek el hőbörögni...!... pedig igazából most amikor baj van, visszamenőleg is meg kellene fizettetni velük az elcsalt adókat. A kormány nem ezt teszi, hanem most is - még mindig előzékenyen – (belátva ezen adózók viszonylagos kényszerhelyzetét) felajánlja az "átalányadózás" lehetőséget - ami még így is csak közel a fele a rendes és tisztességes adótehernek. Előre szólok, hogy néhány év múlva ennek is vége lesz... és mindenkinek egyértelműen a "normál adózási forma" – szerint kell fizetnie...! Nincs kivétel... mindenkinek adóznia kell... aki nem adózik azt büntetni kell ... határozottan és keményen... véget kell vetni az "ügyeskedésnek"...! – ezen a területen is, mint ahogyan azt a „paraszolvencia” területén is meg kellett kísérelni – bármennyire fájdalmas is az némelyeknek.

GéKI

"Kegyelmes uraim, félek, magukban tesznek kárt!"

(Forrás: Borsszem Jankó XXVI. évf. 1355. sz. december 31.)

Már régebben is írtam a néprokonság, nyelvrokonság témakörben, most újabb alkalmat adott egy cikk a megszólalásra. A publicista természetesen újra @zegernyei alias Klima László – Még néhány mondat a rokonságról, című tanulmánya.

A lényeg helyett, természetesen megint az „amatőr őstörténetbúvárok” ostorozása és szapulása lett a cél, mint a szerző összes többi publicisztikájában. Jellemző, hogy még az MTA – felkérésére írt, a tudomány.hu honlapon megjelent írásában is leginkább ezzel, és nem pedig a tudomány jelenlegi álláspontjának bemutatásával foglakozott. Bár a mostani cikkében is azt állítja, hogy itt cáfolta a finnugor nyelvrokonság ideológiai alapú fogantatását, mi azonban már régebben is bemutattuk, hogy az így nem teljesen fedi a valóságot. A cikkünkben több hazugságot is lelepleztünk. Többek között a „nem vagyunk finnugorok” a „Habsburg-ármány” és a „halzsíros atyafiság” - témakörében mutattuk be, hogy ezeket az ostobaságokat, leginkább jól megfizetett finnugrisztikusok találták ki, vélt, avagy valós ellenfeleik lejáratására, és ők is terjesztik ezeket, még a mai napság is.

Ez a legutóbbi cikk is tovább folytatja a hazugságcunamit – újra csak a rokonság témakörében. Újra felemlegeti azt a már egyértelműen, és többször is cáfolt tételt, mi szerint Szinnyei József avagy Zsirai Miklós tagadta volna ( a magyarokra vonatkozóan ) a nyelvrokonság és néprokonság összetartozását.

Akkor most újra ideidézzük az ominózus Szinnyeí tanulmány jelesebb megállapításait.

„Tudvalévő dolog, hogy a nyelvek rokonsága nem bizonyítja okvetlenül a népek fajrokonságát is, aminthogy az ugyanazon anyanyelvűek sem tartoznak okvetlenül mind ugyanazon fajhoz. Ennélfogva nem szabad eleve elutasítani némely íróknak azt a föltevését, hogy az „igazi” magyarság faj szerint nem finnugor. Ennek a lehetőségét – elvben – el kell fogadni. Hogy azonban ez a lehetőség bizonyossággá fokozódik-e, az azon múlik, hogy minő erősségekkel lehet ezt alátámasztani.

1. A tudomány világánál érvénytelennek bizonyulnak mindazok az erősségek, amelyeket a magyarság török voltának bizonyítására felhoztak, és érvénytelenek mindazok is, amelyek a magyar népet, mint „harcos” népet különbözteti meg a „békességes halászó vadászó” többi finnugor néptől.
2. A magyar nép sem nem „vegyülék faj”, sem nem „keveréknép”, de az kétségtelen, hogy mind a magyar nyelvre, mind a magyar népre erős hatással voltak a körülötte élő török, indoiráni, szláv … stb. népek.

A magyarság tehát minden valószínűség szerint már a törökökkel való összekerülése előtt sem volt teljesen egységes fajú, de annyi kétségtelen, hogy a finnugor származású magyarok voltak mindig többségben, ők voltak a befogadók, és a beolvasztók és az ő nyelvüket vették át a hozzájuk csatlakozó népelemek.

Bármilyen idegen elemekkel gyarapodott is tehát a magyarság, annyi bizonyos, hogy az „igazi magyarok” az ős-finnugoroknak egyenes leszármazottai.”

Ennyit vall a nyelv, aki ennek alapján áll az erős alapokon áll. Ezen alapokon kívül csak az ingovány van és arra nem tanácsos rálépni”

Kedves Barátunk tehát – hiába volt Szinnyei figyelmeztetése – amint látjuk, igencsak ingoványos területre tévedett – már nem először. Azzal az állítással, hogy a „finnugrista nyelvészet” kizárólag csak a nyelvek rokonságát állítja, újra és újra kínos önigazolásba hajszolja önnönmagát, és ezt az önigazolást újra és újra hazugságokkal igyekszik alátámasztani.

Ez a hatalmas önigazolási erőlködés azonban néha már nem csak kínos, hanem olyan irányba is elsodorja szerzőnket – amely már csak a Márki Zay Péter féle elszólások tengerének mélységével mérhető.

A finnugorellenesek újabb és újabb szapulására, és földbedöngölése óhajának hatására újra csak leírta, hogy:

 „A finnugor nyelvrokonságot elutasítók körében a rokonság és a nyelvrokonság fogalma végzetesen összekeveredett.”

Mint azonban látni fogjuk, ennek az „összekeveredésnek” – éppen, hogy a tanulmány szerzője esett áldozatul.

Az állításának igazolására ugyan is két fényképet is közölt, amelyeken egyrészt Kálid Artúr és Gémes Antos színészek, másrészt Liu Shaolin és Liu Shaoáng gyorskorcsolyázók szerepelnek.

Láthatóan, és egyébként tudhatóan is, négyük közül valószínűleg egyiküknek az ősei sem évezredek óta élnek itt a KM – ben, mégis tudható, róluk, hogy magyarnak vallják magukat. Ezen senki nem lepődik meg, és senki nem botránkozik meg rajta – „a Szt. Istváni - türelmi politika” meghirdetése óta „dokumentáltan” is, nemzeti politizálásunkban, a befogadás elve (besenyők, kálizok, kunok, jászok, szászok, szerbek… stb.) érvényesül.

„Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő”

Ami azonban megdöbbentő és egyúttal megbotránkoztató is, az a képek aláírása:

„Finnugorok, magyarok? Avagy csak magyarul (is) beszélnek?”

A nyelvrokonság és a néprokonság szétválasztásának hatalmas bizonyítási vágya miatti, heroikus hazugságcunamijában, szerzőnk így valami egészen félelmetes világba tévedt. A mondatban ugyanis így egyértelműen, kétségbe vonta a négy fiatalember magyarságát, és csak azt engedte meg nekik, hogy ők is „magyarul beszélnek”.

Nem tartjuk szándékosnak a szerzőnek e „félelmetes világba” – történő utazását. Pontosan arra szeretnénk felhívni a figyelmét, hogy e- teljesen hiábavaló küzdelem – a mundér becsületének mindenáron való megvédése – nem először vitte már szerzőnket tévutakra. Állításaival több cikkében is súrolta már a törvényesség határait. Legutóbb a Médiatanács MN/899-8/2022 ügyirat számú tájékoztatásában foglalt állást, hogy bár ugyan a kifogásolt cikkek, tartalmaztak ugyan a honfoglaló magyarokat ért kritikát, és az életmódjukra és politikai berendezkedésükre vonatkozó észrevételeket, de ezek nem merítették ki a törvényben megfogalmazott gyűlöletkeltés, avagy a kirekesztés fogalmát. Mint amolyan jogkövető állampolgár, elfogadom az NMHH – tájékoztatását, és tudomásul veszem hogy nem indít eljárást, de azért megjegyzem, hogy a HVG – t ( https://www.kuria-birosag.hu/hu/sajto/tajekoztato-kozosseghez-tartozassal-osszefuggo-szemelyisegi-jog-megsertese-targyaban-indult ) - a Kúria elítélte a „büdös magyar migránsok” és a „magyar banditák” – használata miatt, amelyek azért nem állnak annyira távol, a kalandozó magyarokat „maffiabandának” – tituláló állítástól.

Mindenesetre, miután ezt most – kivételesen – nem tartjuk szándékos cselekedetnek, mindössze annak tudjuk be, hogy a „habilitált adjunktus” most is – rossz szokásának megfelelően – a nagy erőlködésben, megint „túltolta a biciglit” – egy kicsinyég – és még csak észre sem vette, hogy eközben megsértette a négy fiatalembert.

De hogyan is jutott ide a „Tanárúr” …!

A ma finnugrisztikusai, mindenáron azt a hamis látszatot igyekeznek kelteni, hogy a magyar nyelv és a magyar nép eredetét szét kell választani, és azt a látszatot szándékoznak kelteni, mintha ezt a szétválasztást már vagy 150 – éve meg is tették volna. Az igazság azonban az, hogy ezt a szétválasztást (bár valóban voltak rá próbálkozások) – a magyarság esetében – ezt soha senkinek nem sikerült bizonyítani. Aki megpróbálja a szétválasztást, igazolni, az mindig abba a dilemmába ütközik, hogy akkor a mai magyarságnak nyelvcserével kellett, hogy magyar nyelvéhez jusson. Márpedig a nyelvcserét eddig még senkinek nem sikerült igazolni. Soha senki nem tudta azt a kérdést megválaszolni, hogy miért, is hagyta volna el, a magyarság a kitudja milyen ősi anyanyelvét… és hogy akkor mi is történt azokkal, akik addig beszélték ezt a nyelvet, és hogy miért is vált szükségessé a nyelvcsere? – miért is nem volt jó az-az addig beszélt „édesanyanyelv” …?

Szögezzük le tehát, hogy a magyar nyelv eredetének és a magyarság eredetének szétválasztása eddig még soha, senkinek nem sikerült, és a finnugrisztikának, ez nem is igen állt szándékában sohasem.

Szinnyei József álláspontjának idézése után álljon itt egy "kommunista őstörténész kivonatolt" véleménye is:

„A burzsoá korszak nyelvészei közötti vita a finnugor származást hírdetők győzelmével ért véget, így a magyar őstörténetírásban megszilárdult a magyarság finnugor származásának elmélete... amely arra az elképzelésre épült, hogy: - a nyelvek rokonsága azt bizonyítja, hogy volt egy idő, amikor a rokonnyelveket beszélő népek elődei illetve ezeknek egy része, szorosabb kapcsolatban élt egymással. ... A finnugor nyelvek rokonságából, tehát egy hajdani közös nyelvi forrás, a finnugor alapnyelv létezése, és a finnugor népek elődeinek őskori szétvándorlása következik." ( Molnár Erik: A Magyar nép őstörténete  / 1954 )

Molnár Erik munkásságát, ugyan sok bírálat is érte, de ez az idézet is azt bizonyítja, hogy a hazai finnugrisztika, az ősfinnugristák megalkotta, a magyar nyelvtörténet, és a néptörténet összetartozásának tételét, egészen napjainkig, nemhogy nem tudta, ... de soha nem is akarta megcáfolni.

Az állítás igazolására ide idézünk néhány tételt, az egészen közelmúltból:

1. „…abban is megegyeztek a kutatók, hogy a rokon nyelvek valamilyen nagyjából még egységes ősnyelvre mennek vissza, amelyet a még szintén többé – kevésbé egységes ősnép beszélt”

( Fodor István: Őstörténet és honfoglalás – 2009 :14)

2. „A finnugor egység minden bizonnyal a neolitikum késői szakaszán, vagy a bronzkor kezdetén – a Kr. e. 2000 körüli évszázadokban – bomlott fel. Ebben az időszakban az ugorok (a mai obi-ugorok és magyarok ősei) az Uráltól keletre éltek, a finnségiek pedig a kelet-európai erdővidéket népesítették be az Uráltól egészen a Baltikumtól nem messze eső területekig.”

( Az ELTE Finnugor Tanszék – Tananyag: 2019.12.20. )

Azokat a tételeket, tehát amelyeket a ma finnugrisztikusai „szövegkörnyezetükből” kirángatva idézgetnek – vélt – igazuk bizonygatására, egyálltalán nem lehet elfogadni. Hasonlóan nem ehet elfogadni a Honti László nevével fémjelzett arrogáns, és az ellenvéleményt megformálókról gyalázkodó stílusban előadott „tudományos tényként” – aposztrofált állításokat sem. Sőt kijelenhető, hogy a „Honti-stílus” – alkalmazói mára már egyértelműen kiírták magukat a tisztességes tudósok társadalmából. Lassan ezek közé kell sorolni, Klima Lászlót is. Igazán csak sajnálnivalóak azok a „fiatal” – tudósok ( Türk Attila – Keszi Tamás – Németh Endre ) akik az utóbbi időben bedőltek neki, és hagyták, hogy a hátukon átkapaszkodva, manapság, az ismeretlenség langyos félhomályából, az előtérbe tülekedjen.

De, hogy lássuk, hogy nem csak mi gonolkodunk így, nézzük László Gyula mit írt erről:

"... aki azt mondja, hogy - így volt - az magamgát csapja be (és az olvasót), aki azt mondja : ezért és ezért így lehetett, arra érdemes figyelni."

GéKI

 Székelyföld – Szökevények földje?

A címben szereplő „ë” – egy olyan hangot jelöl, amelyet a legtöbb magyar nyelvjárás ismer és használ, de a magyar helyesírásban sohasem honosodott meg. Ennek több oka van, és sokan foglalkoztak már ezzel a témával. Ez a cikk most csak részben született ezért a hangért, a címben szereplő kérdés „sztenderd” magyar nyelven igazából úgy szól, hogy – „szökevények-e a székelyek.”

Így talán jobban érthető a többség számára is.

Történt pedig lőnn, hogy Keszi Tamás tanulmányt jelentetett meg: Alternatív javaslat a székely név etimológiájára címmel.

A probléma jelentőségének megfelelően, a megoldására született szakirodalommal könyvtárakat lehetne megtölteni – a szerző azonban nem kíván ezekről vitázni ( vitáztak már elegen, és eleget) – így kizárólag saját javaslatát kívánja elénk tárni!

„A székely szó töve a magyar szökik, aminek etimonja a török sek- ige, utóbbi alapjelentése ’ugrik, gyorsan mozog.' A magyar szëkik változat előfordulása jól dokumentált egészen az újkorig. Ehhez kapcsolódik az -l/ly deverbális nomenképző egy rövid, zárt -ë - kötőhanggal. Az így képzett szó jelentése – szëkël(y)/szëköl(y) - ’szökevény, elszökő (ember)’ lehetett. A szó eredeti ejtése szëkël(y)/szëköl(y), az első szótagi magánhangzó megnyúlása a székelyek székekbe történő szervezése után következett be népetimológiás hatásra.”

Nos ezért szerepel a címben aza bizonyos „ë” – ugyanis e nélkül a hang nélkül a szökik - „ö” – jéből soha nem lesz „é” – tehát soha nem lehetne a szökik=székely.

Két jelentős ellenérvem is van:

1. A fenti etimologizálás  elsősorba abból a teljesen téves nézetből adódhat, hogy akik nem beszélik sem az „ö” – ző, sem a „ë” - ző nyelvjárást, azok azt hiszik, hogy csak úgy bárhová be lehet helyettesíteni ezeket a hangokat, azokba a szavakba ahová a sztenderd magyar az „ö” - t, vagy az „e” - t, rakja. (Mint ahogyan Móricz is azt hitte pl. a Rózsa Sándor regényben.) Márpedig ez nem így van. Bár az „ë” - pontos használatára (bevezetése a helyesírásba ezért is bukott meg eddig még mindig) nincsenek pontos szabályok, de mivel az anyanyelvem az „ë” - ző nyelvjárás, ezért tudom, hogy olyan, hogy „szëkik” - olyan nincs – nemes egyszerűséggel azért, mert szinte kimondhatatlan – ezért aztán a „szëk-” gyök sem létezhet. Ez pont olyan, mint ahogyan sem „Köcskemét” - sem pedig a „Këcskemét” nem létezik – minden előítéletes híresztelés ellenére – és még annak ellenére sem, hogy a Szöged – viszont valóban használatos!

Talán azzal lehetne zárni ezt a gondolatot, hogy ugyan minden „ë” - helyére lehet „ö” - t ejteni, de nem minden „ö” - vagy „e” - helyén lehet „ë” - t…!

2. A második ellenérvem a cikk alábbi állításából fakad:

„A magyar szëkik változat előfordulása jól dokumentált egészen az újkorig.”

A szerző, állításának igazolására, megjelöli a forrást is:

NySz III, 322–326. Jelentése ’ugrik, ugrál, táncol, menekül, észrevétlenül távozik, kitör, kimegy.’

Ez az állítás rögtön mindjárt, elsőre is, egy kissé meglepett – az előbbiek, no meg annak fényében, hogy én úgy tudtam, hogy a középkorban keletkezett magyar nyelvű dokumentumok többnyire a latin ábécé bütüire szorítkoztak, és az „ë” - használatát (bár voltak néhányan, akik támogatták – és írtak is szövegeket) de a hivatalos magyar írásmódba, soha nem került be. A nyelvújításkor sem igen került szóba, mivel Kazinczy a felső-tiszai nyelvjárást beszélte - ami viszont nem ismeri a „ë” - t.

Miután világos volt, hogy a szëkik – az „ë” – je nélkül soha nem lehet „székely” – döntő jelentősége van a behivatkozott forrásnak. Megkerestem, és meglepődtem, mert hogy a mű bizony tartalmazta ezt a bizonyos „ë” – hangot, vagyis azon kevés dokumentumok közé tartozik, amelyek így íródtak, és azt aktívan használta is. A hivatkozás a 322-326 oldalt jelölte meg, ahol valóban meg is található a „SZÖK-IK” címszó alatt még néhány tucat szócikk - előtaggal, utótaggal, képzőkkel…. ellátva. 

( A szócikk egyébként a 322-328 - között található - node finnugrisztikus ( ha hazudik ) kicsire nem ád! )

Csak ugye egyetlen egy a bibi… bár ez a szótár aktívan használja az „ë” – hangot, de a „szökik” első magánhangzója mindig „ö” – és egyetlen egy esetben sem „ë” – még csak véletlenül sem. ( A magyarázatokban és példákban egynémelyszer az  „e” azonban előfordul.)

Így tehát ez a „szökik=székely” etimológia egy eléggé gyengécske próbálkozásra sikeredett, még annak ellenére is, hogy a hipotézis igazolására egy vaskos hazugság is beépítésre került – a „szëkik” – ugyanis mint kiderült, egyálltalán nincs „jól dokumentálva”, sőt.... sehogyan sincsen dokumentálva!

De miért is volt szükséges, ez az erőltetett, több sebből vérző etimologizálás. Hiszen magának a székelységnek a kialakulására bemutatott történelmi háttér - egyébként egy reális lehetőség – hiszen a szerző itt párhuzamot von a székelység – a kozákság – a hajdúság – etnogenezise és kialakulása között – nevezetesen, hogy a földesúri elnyomás elől menekülők, a határok mentén (magyarul a gyepűn ) a szabadabb életet keresve, valamilyen népi identitást vesznek fel – még akkor is ha ezért a „szabadságért” – katonáskodással kell fizetni.

A magyarázatot az összefoglalóban találjuk meg, és ahogyan annak az utolsó bekezdése is mutatja, a szerző sem igazán hisz abban, hogy a „tudós társadalom” ezt az etimológiai ötletet túl komolyan fogja venni – hiába hivatkozik annyiszor, a Klima László nevére!

„Valószínű, hogy etimológiai javaslatomat – identitáspolitikai szempontból rosszul kommunikálható kiindulópontja miatt – heves támadások fogják érni. A fentebb vázolt folyamat kezdete kétségkívül kevésbé heroikus, mint a végsőkig kitartó hunok története, vagy akár a kezdetektől a magyarságot védő határőröké."

Tehát, még mielőtt valaki, esetleg, mégis vitába kívánna szállni, azelőtt a szerző gyorsan becsapja az ajtót, és egy „önbeteljesítő jóslattal” egyúttal ki is húzza a vitázni kívánok méregfogát – hiszen őkelme előre megmondta, hogy itten kérem „identitáspolitikailag nehezen kommunikálható” – teória let-lészen kidolgozódva.

Még mielőtt azonban, bárki azt gondolná, hogy Keszi Tamás talán nem gondolta végig elég megfontoltan, hogy mit is - és mikor is – írja azt le, azt amit leírt – ide idézzük a tanulmány utolsó mondatát.

„Olyan borzasztó lenne, ha kiderülne, hogy a székelyek a mi kozákjaink?”

A következő hétvégén április 3. – án választás van... így a kérdésen való hosszas gondolkodást, töprengést, és a választ, az olvasóra bízzuk!

GéKI

A Nagyszentmiklósi kincs feliratai értelmezésének történetéről Fridrich Klára írt összefoglaló tanulmányt - Budapest, 2015. A tanulmányban szerepel a 21 – es tál körfelirata megfejtésének történeti összefoglalása is. Anélkül, hogy külön értékelném a megfejtéseket én a magam részéről a Vékony Gábor féle változatot tekintem a legelfogadhatóbbnak, tekintve, hogy Ő az aki leginkább ragaszkodott az eredeti szöveg betű szerinti olvasatához.

Az eredeti felirat, ( a képen látható ) latin betűs átirata – talán így lehetne:

BOYHLA . ZSOAPÁN . TESZI . ( DUGETOJGI ) . BOYTAOYL . ZSOAPÁN . ( TAGROGI ) . ÖCCSE . TESZI

Vékony Gábor olvasata:

BOYLA ZSUPÁN TESZI DIJETTÉ BUTAUL ZSUPÁN TAYRUVÁ ÖCCSÉ TESZI

Véleményem szerint Vékony nem vette észre, hogy az írás értelmezése tulajdonképpen egy „titkosírás”… a tál készítője egy olyan szöveget „rejtett” el, amit nem igen mert volna egyértelműen leírni. Az írás ezért a szavakat elválasztó ( pontok ) némi áthelyezésével válik érthetővé.

A szöveg így hasonlatos a Gertrudisz királyné megölése körül kialakult legendában szereplő mondathoz, amelyet állítólag János főpap írt a zendülőkhöz.

„A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki beleegyezne én nem ellenzem.”

Amit ugye tudjuk, hogy kétféleképpen lehet értelmezni, amely szerint az egyik értelmezés teljesen ellentéte a másiknak.

Az én olvasatom tehát:

BOYLA  . ZSUPÁN . TESZI . DUGETOIGI . BUTA  . ALZSUPÁN . TAGROGI . ÖCCSÉT . TESZI

Az egyes - ponttal elválasztott - szavakban is vannak ugyan a megértést nehezítő fölösleges, betűk, de a leginkább megtévesztő a következő:

BUTAUL . ZSUPÁN  =  BUTA . ALZSUPÁN

A megértéshez szerintem ez a „kis változtatás” járul hozzá igazán, mert hogy így, mai átírásban, a szöveg – valahogyan igy hangzana:

BOYLA ZSUPÁN A BUTA ( … ) ÖCCSÉT TETTE MEG ALZSUPÁNNÁ

DUGETOIGI és TAGROGI = Vagy „szövegkitöltő” értelmetlen kifejezések, az egyértelmű szövegértés eltakarására, vagy a buta mellett – egyelőre megfejtetlen - valamilyen további, az alzsupánra nézvést dehonesztáló kifejezések.

A megfejtéshez esetleg még további lehetőségént, az alábbiakat lehet feltételezni:

TAGROGI = TROGLODITA = barlanglakó = primitív = barbár = alantas= .... !!!

A "trogodűták" - egy ókori, végtelenül primitív Észak-Afrikai nép, akik az ókori szerzők szerint a "denevérhez hasonló" - hangokat adtak ki, meztelenül jártak, és állataiknak nem csak a húsát, hanem a bőrét és a szőrét is megették, illetve tejből és vérből összekevert italt is fogyasztottak.  

DUGETOIGI = két év

A teljes megfejtés tehát valahogyan így szólhat:

BOYLA ZSUPÁN KÉT ÉVE A BUTA BARLANGLAKÓ ÖCCSÉT TETTE MEG ALZSUPÁNNÁ

Ha egy ilyen szöveget nem lehetett egyértelműen elhelyezni egy tálra, akkor az a szöveg keletkezésének időpontjára is magyarázatot ad. Anonymusnál „a kisebbik Gyula két fia BOLYA és BONYHA ( 2007/101/24. rész )

A „gyula” – István általi „megfegyelmezése” után - kivonult az országból, és onnan próbálta meg bomlasztani a királyságot, oly annyira, hogy István még a határ közeléből (Vitéz Boleszláv lengyel király, az egyik határ menti várat bízta, a hozzá menekülő nagyúrra) is kénytelen volt elüldözni – de még ekkor sem tört az életére. Két fia azonban, élete végéig hűségesen szolgálta a királyt.

Kérdés, hogy kinek is volt ez a két fiú annyira az útjában, hogy a gyűlöletét, még egy aranytálra is képes volt felvésni, vagy felvésetni – pontosabban „poncolni vagy poncoltatni”…!

Több szakértő szerint is, a kincs utolsó tulajdonosa – és egyben az elrejtője is az-az Ajtony vezér volt, akinek a legyőzésére István Csanádot küldte, aki aztán meg is ölte, és birtokaiból részesülve, a róla elnevezett Csanád vármegye ispánja lett.

Az adatok szerint Bolya és Bonyha kortársa volt Ajtonynak. Arról nincs ugyan releváns információnk, hogy apjuk volt birtokain, voltak e „zsupánok” ők valójában – de ezt kizárni sem lehet. Ha azonban voltak, akkor lehettek érdekellentétek a két család között, de amint a forrásokból az kideríthető hatalmi ellentétek mindenképpen lehettek közöttük, hiszen a két fiú István pártján állt, a nagyhatalmú Ajtony vezér viszont ellenfele lett a királynak.

Ajtony birtokai (országa) a Maros alsó folyásának környékén terültek el, a gyula birtokai (országa) pedig ezzel határosak a Maros felső folyása és a Körösvidék, később pedig inkább a történelmi Erdély - vidéke, amelynek része volt a "sóvidék" is,. Az ellentéteknek tehát megvoltak az alapjai, Ajtony ugyan is megvámolta a Moroson közlekedő sószállítmányokat.

Megjegyezhetjük, tehát, hogy ha a készítőnek, vagy a megrendelőnek, az volt a célja, hogy leírja, a két gyűlölt fiúról azt, amit le akart írni, de az is célja volt, hogy azt ne lehessen könnyedén elolvasni, akkor elmondhatjuk, hogy mind a két cél teljesült. Az utókornak fennmaradt a „lesújtó vélemény” de a megfejtés, sok -sok tudós koponyának okozott már sok-sok óra munkát – és még ma sem lehetünk biztosak az olvasatban.

Minden esetre, ha a kincs utolsó tulajdonosa és készíttetője valóban Ajtony vezér volt, akkor nemes bosszút állt ellenfelein és gyilkosain. Hiszen vannak olyan tudósok – mint Szőllősy Kálmán ( 1999 ) vagy Friedrich Klára: Emlékezzünk Ajtony vezérre az Ősök és írások c. könyvben ( 2006/160 ) – akik tanulmányaikban meggyőzően támasztják alá, hogy Ajtony bizony jogosult a fejedelmi címre, és igen méltatva beszélnek Ajtony személyiségéről, mert hogy ezzel a kifosztott, csalárdul meggyilkolt magyar elődünkkel igazán mostohán bántak el a kortársak, és a történetírók.

Ajtony igazi bűne ugyanis csupán csak az volt, hogy egyenlőnek tartotta magát Istvánnal – nem fogadta el parancsait, és megvámolta a Marosi sószállítmányokat – vereségével azonban „a győztes mindent visz” alapon a becsületét is elvesztette. Az egyik legenda szerint legyőzői ( Csanád és Gyula ) holtestét meggyalázták, lefejezték, és a nyelvét is kivágták, így loholtak, kérkedve hőstettükkel István elé. Anonymus szerint Ajtony annak a Glad ( Galád ) vezérnek az utóda, akit még Árpád sem tudott igazán legyőzni, és végül is így a család közel öt emberöltőn keresztül megőrizte (feltehetően bánáti) birtokait.

Ajtony ősének nevét, a magyar nyelv egy meglehetőst pejoratív jelzőként őrizte meg ( Galád ) vagy az is elképzelhető, hogy ebből a magyar szitokszóból képezte nevét, első krónikánk megalkotója.

"...Azt a földet végül, amely a Maros folyótól egészen Orsova váráig terül el, egy bizonyos Galad nevű vezér, aki Bodony várából jött, foglalta el a "kumánok" segítségével. Az ő ivadékából született Ajtony..."  

Bármelyik változat is az igaz, nem mondhatjuk, hogy az Árpád-házi történetírás, túlzásba vitte volna a tiszteletüket. Ugyan csak hasonlóan járt "Menmarót" ( akinek nevét "Morva csődör"  - ként fordítják) vezér, akit legyőzni meg a székelyek segítettek, vagy a "névkimondási átokkal" sújtott Fajsz - nagyfejedelem, akinek meg még a nevét is kitörölték a magyar történelemből, mivel valószínűleg uralmát a hagyományos "szenioritás" alapján és nem az "újmódi" - primogenitúra - elve alapján gyakorolta. Persze az sem tett jót a hírnevének, hogy az Ő fejedelemsége alatt történt meg a "kalandozások korának" lenagyobb vesztes csatája - az Augsburgi vereség, amelyet később "nemzeti gyászként" írt le a magyar krónikairodalom - a "hét gyászmagyar" megszégyenítésének történetével.

Egy másik lehetőség, hogy maga a készítő volt az, aki, még a megrendelő elől is el akarta rejteni gyűlöletének ezen módon is hangot adó véleményét - ezért rejtette el a valódi szöveget – de persze ez már egy másik történet.

GéKI

Egy magyar író, ki szeretné szabadítani, Jókai örökbecsű, művét az általános iskolai műveltséget fejlesztendőként oda elhelyezett kötelező olvasmányoknak rabigájából, vagyis, hogy egyszerűbben legyen az mondva, a jeles alkotást töröltetné a kötelezően elolvasandó irodalmi művek köréből.

„Nem elsősorban azért venném le Jókait például, mert nehezen olvasható és kedvét szegi a diákoknak, hanem a nőalakok ábrázolása miatt. Mert mit tudunk meg róluk? Tímea nem szereti a férjét, de engedelmesen szolgálja. Rendben tartja a házat és viszi a férfi üzleti ügyeit, ha távol van. Soha nincs egy rossz szava sem. Noémi szerelmes, de osztozik a férfin. Tímár Mihály néha megjelenik a szigeten, aztán elmegy. Noémi sose kérdez, csak örül. Nem lázadozik, hanem csinosan várja Tímárt, amikor az éppen ráér.”

Több rosszalló megjegyzésem is van ehhez a kijelentéshez.

Az első mindjárt az, amit talán a legegyszerűbb elintézni, hogy „Jókait nehéz olvasni” - amihez talán elegendő annyit hozzátenni, hogy no meg persze az elektrotechnika sem éppen könnyű annak akinek az nehéz – ( ezért lehet, hogy nem is kellene tanítani ) - de erről tényleg csak ennyit, és ne többet.

Mindjárt utána beszéljünk egy szintén nem annyira fontos, ám azonban engem mint amolyan férfiembert nagyon is „szíven-ütően” és sértően érintő kérdésről, mert hogy ugyanis az írónő, a jeles regényben szereplő férfijellemek miatt egyáltalán nem háborodott fel. Ezek szerint tehát – számára ( ha már itt tartunk ) – akkor a Kacsuka vagy a Kisztyán Tódor-féle férfiak teljesen rendben vannak. Az ő jellemrajzuk, tehát teljességgel lefedi a férfiakról alkotott „Tóthkrisztai” véleményt, vagyis ezen férfiúi jellemeknek tanulmányozása, nem zavarják meg a gyermeki lelkeket a férfiúi szerepekkel történő ismerkedés során. De talán erről is elegendő ennyi.

Ami azonban a legfájdalmasabb felismerés, hogy az írónő valami olyasmit kér számon a nevezett irodalmi alkotástól, amelyet az soha nem is kívánt felvállalni. És akkor itt jön az igazán rosszalló megjegyzésem, mert hogy Jókai egyáltalán nem holmi illemtankönyvet kívánt írni, amiből a gyerekek a megfelelő viselkedésformákat tanulhatják meg. Kezemben tartom az Akadémiai Kiadó Jókai összes kritikai kiadásának 24. és 25. könyvét, amely bőséges terjedelemben foglakozik Az Arany ember keletkezésének körülményeivel, utóéletével, változataival, és történetének elemzésével.

Kétségtelen tény, hogy a szerző is nagy szeretettel beszél erről az alkotásáról „Be kell vallanom, hogy nekem magamnak ez a legkedveltebb regényem...” és sokan látják úgy hogy a regény egyes mozzanatai, a Jókait akkoriban saját magát is foglalkoztató, politikai, gazdasági és társadalmi kérdéseket is feszegetik. Tímár jellemrajzában éppen hogy az akkoriban dúló korai „vadkapitalizmusnak” az egyének jellemére gyakorolt torzító hatását kívánta bemutatni. Nincs ebben a regényben talán egyetlen igazán pozítív jellem sem, nem csak a nőké, de a férfiaké sem.

Szinte minden Jókai tanulmány rámutat arra, hogy Az arany ember – a lélektanilag hiteles és realisztikus ábrázolás, és az egész regényt átfűtő szubjektív líraiság révén – kivételes helyet foglal el az életműben. Minden más Jókai műnél erősebben kiábrándultabb, és pesszimistább szemléletű a regény.

Nem kívánom tovább folytatni a mű elemzését, óriási szakirodalomi anyaggal rendelkezik, a Kritikai kiadásban közel 250 – oldalon van az bemutatva. Nekem úgy tűnik, hogy bár az írónő a saját bevallása szerint sokat olvas, de talán mégsem eleget. Vagy nem nagyon érti amit olvas – lehet, hogy ebben az esetben a „kevesebb lenne a több”...! Merthogy nem csak „olvasni kell” - hanem meg is kell azt érteni, amit olvasunk, ahhoz meg néha kell egy kis idő, csend és nyugalom. A nagy „habzsolásban” - esetleg elveszik a lényeg... mint most.

Eddig még a nevezett regény egyetlen elemzője sem vetette fel azt a kritikát, hogy a regényben szereplő jellemek, nem mutatnak példát az ifjúságnak. ( Ennyiben valóban „korszakos” Tóth Krisztina felvetése. ) Valószínűleg azonban, azért nem vetették fel, mert hogy a regény elolvasása után, ez a kérdés még soha fel sem merült senkiben, mert hogy a regénynek az efféle értelmezése, teljességgel értelmetlen, és csak a regény cselekményének, tartalmának a tökéletes meg nem értéséből, fakadhat.

Jókai még az oly nagy szeretettel megformált Tímárt - aki egyébként sokak szerint Ő maga - is keserű kiábrándultsággal „kivándoroltatja” ebből a kíméletlenül, harácsoló, pénzéhes világból, a Senki szigetére. De még ezt az oly idillinek bemutatott Senki szigetét sem tartja teljesen elfogadhatónak. Mert bármennyi lírát és szeretetet is visz az aranyember jellemrajzába, bizonyos távolságtartással mutatja azt be.

Különösen az utolsó fejezetben érezhetjük ezt - A „Senki” - amelyben az író találkozik a sziget gazdájával, és elbeszélget vele. A „füstgomoly” amellyel az válaszol az írónak a társadalom, az ország, a világ nagy létkérdéseiről, harcáról, erőfeszítéseiről szóló beszámolójára, nagyon is idegennek hat azokhoz az eszményekhez, képest, amelyeket a többi regénye hősei megtestesítenek. Ez a „kívülállás” amellyel az életből kirekesztette magát, az-az „életbölcsesség” amellyel legyint az egész nemzet létkérdéseire, élethalálharcára, az egyáltalán nem teszi őt összemérhető jelemmé, mondjuk azokkal amelyeket a „Kőszívű ember fiai” - ban megrajzolt legfontosabb karakterek testesítenek meg.

De az sem biztos, hogy el kell merülnünk ebbe a „mély lélekbúvárkodást” igénylő világba. Ha már az írónő a regényben bemutatott női szerepek bírálatának kérdését veti fel, akkor miért nem az utolsó fejezetet használja céljai elérésére. Itt nyíltan van megfogalmazva a nemi szerepeket szétválasztó ideológia minden ismérvét tartalmazó ideológiát bemutató, az összes létező megkülönböztést igazoló mondatok.

Lássuk:

„A szépapó és a szépanyó tanítja most is a munkára utódait: az a férfiakat, ez a nőket. A férfiak tanulnak kertészkedni, faragni, edényeket csinálni, dohányt termeszteni, barmot nevelni; belőlük telik ki ács, molnár; a nők török szőnyeget szőnek és festenek, hímeznek, csipkét kötnek, mézzel, sajttal, rózsavízzel bánnak.”

Hát ha ez nem a nyílt tagadása mindennek amit a „gender studies” megtestesít, vagyis nyílt antifeminizmus akkor semmi nem az. Kérdem én, miért nem ez zavarja az írónőt?

Vagy miért nem ez:

„Az egész szigeten meglátszik, hogy itt egy úr lakik, aki ismeri a fényűzést. Pedig ennek az úrnak egy fillérje sincs soha! Pénz nem jön erre a szigetre. Akiknek szükségük van ennek a szigetnek a terményeire azok tudják már, hogy viszont mire van szükségük a sziget lakóinak.”

Mi ez ha, ez meg nem az „ősközösség” vagy ha másnak úgy tetszik akkor az utópisztikus szocializmus a „kommunizmus” - ideájának felfestése?

Tekintsük tehát Jókait a „kommunizmus” egyik művészeti előhírnökének?

Tekintsük tehát Tóth Krisztinának – Az arany ember – című Jókai regénynek a kötelező olvasmányokból való kivételére irányuló javaslatának előterjesztését, mint a kommunista ideológia propagálásának, és terjesztésének betiltásáról szóló ajánlást.

Ám legyen, úgy!

Bár én azt gyanítom, hogy nincsen itten semmi másról szó, mint arról, hogy a gender studies ideológiájától megbokrosodott, feminista képzelgéseket nem tudta féken-tartani a jeles író-költő asszonyság, és egy kicsit „túlbelegondolt” valamit abba, amit nem is „rendessen” olvasott el.

Legyen itt példának, Jókai jellemábrázolásnak egyik talán legszembetűnőbb félreértelmezése, amit Tóth Krisztina valaha is elkövethetett – Noémi alakja!

Ezt írja:

„Noémi szerelmes, de osztozik a férfin. Tímár Mihály néha megjelenik a szigeten, aztán elmegy. Noémi sose kérdez, csak örül. Nem lázadozik hanem csinosan várja Tímárt, amikor az éppen ráér.”

Vagyis Noémi úgy viselkedik mint egy kitartott „konzumlány” - aki „belehabarodott a kuncsaftjába” és aztán már nem sikerül menekülnie – ráadásul azt az állapotot saját maga választotta, és ebben az állapotában, amellett még boldog is!

De még Tóth Krisztina leírásának legpozitívabb olvasata szerint is, minimum elítélendő minden olyan nő, aki valaha is képes volt arra, hogy házas férfibe szerelmesedjen bele, és azzal csak egy percnyi boldogságot is élvezett. Vagyis szerinte minden olyan nő elítélendő aki bármiféle kapcsolatot tartott fenn házas férfifal – addig amíg az házas – tehát ugye akkor a világ női nemének egy igen jelentős része most éppen mélyen szégyenkezve „magábaborul” és bocsánatért esedezik, mivel önmaga is egy ilyen „regénybetiltó” viselkedési formát folytat.

(Tóth Krisztina szerint – mivel azt nem írta – az urakra persze mindez nem érvényes, hisz azok jellemvonásai nem zavarták őt – a cikkben legalábbis erről nem igen van szó mint már az jeleztemis ebbéli hiányérzetemet.)

Vagyis Tóth Krisztina „buksijában” a gender studies egyre csak nő... csak NŐ!

GéKI

A Mandiner cikksorozata – interjú sorozata – legutóbbi része, Sándor Klárával készült. Sok mindenről volt szó, a magam részéről, az alábbi párbeszédet emelném ki.

Sándor Klára itt egy régóta folyó vitát elevenít fel, méghozzá azt a vitát, hogy vajon tényleg 150 – éve tanítja – e azt a finnugrisztika, hogy a nyelvrokonság nem jelent egyet a néprokonsággal, vagy esetleg a legmodernebb tudományág szerinti genetikai rokonsággal.

A finnugristák – bár itt Sándor már egészen Vámbéryig ment vissza – az állítás igazolására egy Zsirai Miklós idézett szoktak hozni:

„Ha látjuk, hogy az egyes nyelveket, még inkább az egyes nyelvcsaládokat beszélő közösségek fajilag egymástól mennyire különböző elemekből, csoportokból alakultak ki, nem lepődhetünk meg azon, hogy a finnugorság sem kivétel, hogy a finnugor nyelveken beszélő népek közt, sőt az egyes finnugor népeken belül is találunk faji eltéréseket.”

Mint ahogyan Szinnyei Józseftől is azt, hogy:

„Tudvalévő dolog, hogy a nyelvek rokonsága nem bizonyítja okvetlenül a népek fajrokonságát.”

 Azt viszont már kevésbé szokás feltárni, hogy az ominózus cikkek – ahol ezek az állítások elhangzanak – nem csak ezekig a mondatokig lettek megírva, hanem igencsak tartanak azok tovább is.

Szinnyei József (1857-1943):

„A magyarság tehát minden valószínűség szerint már a törökökkel való összekerülése előtt sem volt teljesen egységes fajú, de annyi kétségtelen, hogy a finnugor származású magyarok voltak mindig többségben, ők voltak a befogadók, és a beolvasztók és az ő nyelvüket vették át a hozzájuk csatlakozó népelemek."

"Ennyit vall a nyelv, aki ennek alapján áll az erős alapokon áll. Ezen alapokon kívül csak az ingovány van és arra nem tanácsos rálépni." ( A finnugor őshaza nyomában-1973: Szinnyei József - 272-288 )

Zsirai Miklós (1892.1955):

„A nyelvek rokon volta, azt jelenti, hogy… kikövetkeztetjük a finnugor alapnyelvet, és beszélőjét, a finnugor ősnépet. Aztán már csak az a tennivalónk, hogy a rekonstruált alapnyelvet vallatóra fogva igyekezzünk az ősnép életformáit, műveltségi viszonyait – tehát a mi ősműveltségünket – az ősnép lakóhelyét – tehát a mi őshazánkat – földeríteni. ( A finnugor őshaza nyomában – 1973: Zsirai Miklós / 394-408)

Bár ezeket a gondolatokat, csak a 20. század közepére, esetleg az első felére vonatkoztathatjuk, de ebből is az látszik, hogy Hunfalvy gondolatait egyáltalán nem ítélte el a finnugrisztika tudománya – sőt!

Hunfalvy Pál (1810 – 1891):

„A rokon nyelvek ti. egymást értelmezik, felvilágosítják, egyszersmind az illető nemzetnek eredetét és művelődését mutatják ki… a rokon nyelvek ismerete nélkül tehát egy nemzetnek őstörténetét sem lehet világosságra hozni. A magyar nemzetnek származási időszaka okvetlenül rokonainak közelében, hogy ne mondjam, társaságában folyt le. A nemzetnek etnikai eredetét, csak az illető nyelvhatározhatja meg. A nemzetnek etnikai eredetét az illatő nyelv eredetével kell egynek tartani.” (A finnugor őshaza nyomában: 1973: Hunfalvy Pál: / 39 – 76. o.)

Mindezekből egyértelműen az következik, hogy bár a legnagyobb finnugrista tudósok közé tartozó Szinnyei József és Zsirai Miklós, elvben felismerték, hogy a nyelvrokonság és a néprokonság nem feltétlenül tartozik össze, de a magyarságra és a magyar nyelvre ezt a felismerést nem tartották alkalmazhatónak. Nem tudták elbeszélni úgy a magyar nyelv keletkezéstörténetét, hogy azt ne kössék össze a magyarság eredetével. Ez a szemléletmód egyértelműen a „családfa metafora” leképezése nyelv–, és őstörténetté. Szó sem lehet arról, hogy a nyelv és etnikum eredete ne lenne azonos. Aki tagadja, hogy Hunfalvy állítása – a finnugrisztika alaptörvénye, az magát a finnugrisztikát tagadja. Vagy elfogadja, hogy a családfa metafóra leképezi a nyelv és nép eredetének egységét, vagy ha tagadja, akkor cáfolja a finnugrisztika alaptételét.

A finnugrisztika a nyelvrokonságot eredet értelemben használja. Tehát a magyar nyelv azért uráli nyelv, mert a feltételezett uráli alapnyelvből ered, abból származik.

Az uráli alapnyelv nincs rekonstruálva, és a magyar nyelvben ma mindössze kb. 500 szótövet találunk belőle, a többi, több ezer szótő nem uráli, hanem más nyelvekből való, vagy ismeretlen eredetű.

Vagyis a magyar nyelv szótöveinek, döntő többsége nem eredeztethető az uráli alapnyelvből. A finnugrisztika azért tarja mégis csak uráli nyelvnek, mert a ( közelebbről ugyan nem meghatározott ) „alapszókincs” ebből a feltételezett alapnyelvből ered.

A finnugrisztika azért utasítja, vissza a néprokonság kifejezésnek még a létét is, mert, hogy véleménye szerint a nép egyes tagjairól nem lehet pontosan tudni, hogy milyen eredetű. A mondáink, a hagyományok, és most már a genetika is ( és tulajdonképpen minden tudományág ) azt állítja, hogy a magyarság, a belső ázsiai pusztai lovas nomádok ( árják, szkíták, hunok… stb.) között alakult ki, innen származik, innen ered.

Bár a mai magyarok egy jelentős része valóban nem a nomádság utódja ( ugyan úgy mint ahogyan a nyelvünk szótövei sem mind uráliak ) de az „alapnépkincs” ( jelentsen az bármit, ugyan úgy mint az „alapszókincs”) az sztyeppei lovas nomád, ha úgy tetszik -  akkor – hun, hiszen ők voltak a honfoglalás előtti idők utolsó „egyesítő” erejű, birodalomalkotói. A többiek, az avarok, bolgárok, a kazárok, csak egyes részeket tudtak összefogni, és egyébként is egy másik népi ág ( onogur-türk )  a hun - magyar ág mellett.

( Egy történet szerint Avaris - Bolgaris és Kazarisz ugyan úgy testvérek voltak, mint ahogyan Hunor és Magor.)

Tehát, ha a „néprokonságot” is eredetként értelmezzük ( mint ahogyan azt a régi finnugristák is tették ) akkor azt ugyan úgy tárgyalni lehet, mint a „nyelvrokonságot”. A magyar nyelnek az uráli alapnyelvből történő „eredete”, semmivel sincs jobban alátámasztva, mint a magyarság és a hunok „rokonsága”…!

Ne felejtsük el – a „rokonság = eredet” – és nem hasonlóság, nem összetétel, nem azonosság, nem egyezés, és nem affinitás, és nem… stb …!

Sándorral szemben szerintem, az igazi paradigmaváltás így szól:

A magyar nyelv, mint ahogyan a magyar nép is, egy rokon nélküli, önálló nyelv, és nép. A történelem szerencsés ( vagy szerencsétlen ) véletlene folytán mind a magyar nép, mind a magyar nyelv rokonai, vagy kihaltak, vagy összeolvadtak, egyetlen nyelvé és nemzetté, és ez nem „dicsőség” vagy „nemzeti büszkeség” kérdése, de nincs is rajta semmi szégyellenivaló.

A „rokonait” az ember nem választhatja meg, az vagy van, vagy nincs… ez nem érzelmi kérdés… de a barátinkat azokat mi magunk kereshetjük meg… és mi magunk dönthetünk, az együttélés formáiról!

A ma finnugor nyelvűnek nevezett népek, ugyan nem a rokonaink (erről senki nem tehet) de lehetnek a barátaink, mert ez a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, mint ahogyan azt a finnugrisztikusok próbálják beállítani, amikor a finnugor ellenességet, mindenáron valamiféle „érzelmi beállítottságú ideológiának”, túlfűtött nemzeti büszkeségnek, vagy narcisztikus magyarságtudatnak, igyekeznek minősíteni.

Továbbra sem értem, hogy egy minden tekintetben képzett, és intelligens ember – egy tudós – hogyan jut oda, hogy relativizálja, a tudomány felelősségét, a közgondolkodásban elterjedt nézetekben.

A finnugrista tudomány a mai napig is az alábbiakat tanítja:

1. „A finnugor egység minden bizonnyal a neolitikum késői szakaszán, vagy a bronzkor kezdetén – a Kr. e. 2000 körüli évszázadokban – bomlott fel. Ebben az időszakban az ugorok (a mai obi-ugorok és magyarok ősei) az Uráltól keletre éltek, a finnségiek pedig a kelet-európai erdővidéket népesítették be az Uráltól egészen a Baltikumtól nem messze eső területekig.” ( Az ELTE Finnugor Tanszék – Tananyag: 2019.12.20. )

2. „ A genetika eloszlathat néhány tévhitet és tévképzetet. Ilyen tévképzet többek között, hogy az uráli ( finnugor és szamojéd ) népek és a magyarság között ne lenne genetikai kapcsolat, átfedés, ( apai és anyai ágú haplocsoportokban is). Néhány állítás megerősíthető vagy megcáfolható a genetikai minták elemzésével. Az egyik ilyen megerősített állítás, hogy az ugor közösség, amelyből a magyar a manysi és a hanti nyelvűeket is származtatják, a vaskor hajnaláig társadalmi kapcsolatban is kellett, hogy álljon egymással tehát nem csak egyszerűen nyelvet cserélt egyik vagy másik.” ( Pamjav Horolma – Fehér Tibor – Németh Endre – Csáji László Koppány: Genetika és Őstörténet: Napkút kiadó – Budapest – 2016 – 72.-oldal)

Sándor most azt állítja, hogy „paradigmaválltás” előtt áll a nyelvtudomány. De milyen paradigmaváltás előtt? Az a paradigma, hogy „türk-magyarok” nyelvcserével jutottak a finnugor származású magyar nyelvhez, már legalább egy évszázada megbukott.

Zsirai Miklós erről így ír:

„Amikor elismerjük, hogy a nyelvi közösségek nem egymástól légmentesen elzárt belterjes tenyészetek, amikor sem az egyén sem a csoport jelenlegi nyelvét nem tekintjük származása csalhatatlan ismérvének, de ne nézzük a nyelvet tetszés szerint csereberélhető idénykelléknek se, és ne avassuk dogmává, minden bajban üdvözítő őstörténet-kutató módszertani elvvé a nyelvcserét sem.”

Az elmondottak alapján tehát nyugodtan kijelenthetjük, hogy finnugrisztika mindig is azt tanította, hogy a nyelvrokonság (tehát a nyelv eredete) egyenlő a néprokonsággal (tehát a nép eredetével) - aki ezt tagadja, az a legnagyobb finnugristákat taszítja ki a tudományos világból – vagy ingoványon jár, és inkább előbb, mint utóbb – önnönmagát írja ki a tudományos életből – és „lapátra” kerül!

A nyelvrokonság persze valóban nem mindig jár együtt a néprokonsággal, de a magyar nyelvre és népre ezt a felismerést még soha senkinek sem sikerült alkalmaznia. Ha alkalmazni próbálta, akkor mindig felmerült az a kérdés, hogy akkor mikor és hol történt a nyelvcsere – amire viszont még nem született megnyugtató válasz.

Jó volna, ha a jelenkor finnugristái is megszívlelnék Zsirai szavait. Az előző interjúban Klima László és most Sándor Klára is jelezte, hogy, újra előveszik a nyelvcsere és a kétnyelvűség kérdését, vagyis „felmelegítik a káposztát”… ami ugye nem egészen egyértelmű megítélés alá eső cselekvés! A finnugrisztika ugye ezzel egyszer már ( mint jeleztük ) „befürdött”…!

Én úgy látom, hogy, magyar nyelvészet, ezzel is azt jelezi, hogy zsákutcába került. Ugyan ott tartunk, mint az „ugor-török háború” idején.

Mert ha a magyarok elődei nem éltek ott, ahol, és amikor a finnugor alapnyelvet beszélték, akkor az egész „őshaza” keresgélésnek semmi értelme, hisz akkor nem tudhatjuk, hogy akkor végülis hol is beszélték azt az „uráli alapnyelvet”… vagy mit? Ha a magyarok elődei nem éltek együtt a többi finnugor nyelvet beszélők elődeivel, akkor teljes a zűrzavar, mert akkor bármi lehetséges, a mai magyarok elődei nyugodtan származhatnak akár a Szíriuszról is - ehhez a nyelvészetnek a világon semmi köze! De halkan megjegyzem, hogy akkor a nyelvrokonságnak is „lőttek”…! – és ezt a finnugristák is pontosan tudják, ezért „maszatolnak” ma is a „rokonság” fogalmával.

A legújabb genetikai eredmények hatására, a 21. század finnugristái, most már kénytelenek elfogadni, hogy a magyarok elődei nem éltek együtt a többi finnugor nyelvet beszélő népek elődeivel, tehát a magyar nép etnogenezise valahol teljesen máshol történt meg. De azt is tudják, hogy ha ezt véglegesen beismernék, akkor átszakad egy gát… és akkor már azt nem igen lehet megjósolni, hogy kit, és mit sodor magával az elszabadult ár, és akkor jöhetnek a…  „katasztrófaturisták”…!

Mert, hogy tegyük fel, hogy a ma finnugristáinak valóban igazuk van, és a nyelvrokonság, valóban elválasztható a néprokonságtól, ami mondjuk pl. az afroamerikaik, esetében teljesen nyilvánvaló. No de ha magyarokról (vagy csak az Árpádokról) derülne ki, minden kétséget kizáróan, hogy mondjuk, tényleg a szkíta királyok leszármazottai, ki a lőtéri kutyát érdekelné, tovább, az hogy a magyar nyelvet melyik nyelvcsaládba is sorolná a „todományosság”…! Soha többé nem lenne „komolyan vehető tudomány” a nyelvészet.

A „nyelvrokonságot” mindig is azért keresték az elmúlt századokban, mert azt tartották, hogy az közelebb visz a népek eredetének megismeréséhez, önmagában a nyelv eredetének keresgélése csak a kevesek hobbija lett volna, ha nem remélték volna, hogy ezzel a népek eredetéhez kerülnek közelebb.

Azok, akik most újra és újra, hatalmas propagandával, próbálják keresgélni, a menekülő „egérutat” azok már megint a finnugrizmus szekerét tolják. Mindegy milyen eszközökkel (vesszen Hunfalvy, vesszen Szinnyei, vesszen Zsirai, vesszen az egész világ) de a magyar nyelvnek finnugornak kell lennie! – ez most már létkérdés… harc a vélt mundérért, a becsületért…az egzisztenciáért, harc a továbbélésért.

Mert ha az új paradigma győz, akkor bizony ( Thomas S. Kuhn szerint) az új (győztes) paradigma tagjai újraírják a kézikönyveket, s úgy állítják be a régi korok tudósait, (a vesztes paradigma tudósait ) mintha azok is az új módszerekkel dolgoztak volna ugyanezeken a problémákon. A vesztes paradigma pedig vagy teljesen kiszorul a tudományból, vagy esetleg teljesen elszigetelődött koncepcióként maradhat fenn, amelyről a tudományos közvéleménynek vagy egyáltalán nincs tudomása, vagy csak, mint kuriózumot esetleg, mint elrettentő példát tartják számon.

Ellent kell tehát mondanom, Sándor Klárának! A tudományos életben nem csak „megjelenik” az a gondolat, hogy a nyelvrokonság azonos a néprokonsággal. hanem az a tudomány egyedüli hiteles álláspontja, amelyet a mai napig is tanít és állít, tehát a tudomány határozza meg a „közgondolkodást”… az nem „magától” olyan amilyen… hanem attól olyan, hogy a tudomány évtizedek óta azt tanítja. Lehet, hogy a tudósok, képesek néhány év – esetleg néhány hét – alatt is megváltoztatni, nézeteiket, ugyanezt a „közgondolkodástól” – elvárni, nemcsak hogy nem ildomos, de ezért még csak kárhoztatni is azt - nem is nagyon tisztességes eljárás.

GéKI

Folyik egy vita a Magyar nemzet Vélemény rovatában, a jelzett témában, és benne íródott egy „Finnugor nyelvrokonság –őstörténet” című cikk, amelyet Adamikné Jászó Anna jegyez.

Mindjárt a bevezetőben fontos állítások hangzanak el, nevezetesen, hogy a finnugor nyelvrokonságot nem terjeszthették a Habsburgok, mert, hogy „a finnugor nyelvrokonság felismerése kissé régebbi, és így semmi köze a Habsburgokhoz.”

Hát akkor nézzük! – azt a hírneves tudománytörténetet.

A szerző (professor emeritus magyar–orosz–finnugor szakos tanár) ebben a témában a Zsirai könyvre hivatkozva, ad egy tudománytörténetet. Ennek mentén próbáljuk meg értékelni az előadottakat. Menjünk időrendi sorrendben, ahogyan azt Adamikné is tette:

1. 1458 - Aeneas Sylvius Piccolomini - a későbbi II. Pius pápa

„A magyar és a vogul–osztják kapcsolatról Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa 1458-ban – tehát Mátyás királlyá választásakor – Cosmographia címen írt könyvében értesítette a tudományos világot.”

Az eredeti latin nyelvű mű magyar fordítása így hangzik:

„Azt mondják, hogy a magyarok is, akik a Duna partvidékén laknak, szkíta nemzetségűek; sokkal a hunok, gótok és longobárdok után távoztak Szkítiából, és a Dunához érkeztek. A korábbi lakosok elűzése vagy leigázása után királyságot alapítottak. A mi veronaink, akiről fentebb tettem említést, a Don forrásához eljutva, beszámolt arról, hogy azok a népek, akik az ázsiai Szkítiában, nem messze a Dontól laknak, műveletlen emberek és bálványimádók. Ezeknek ugyanaz a nyelve, mint a Pannóniában lakó magyaroké.”

Elemezve a szöveget, megállapíthatjuk, hogy itt szó sincs semmiféle „vogul-osztják”- kapcsolatról, csupán egy földrajzilag szinte meghatározhatatlan helyen élő „barbárnak” mondott népről van szó. Szó esik itt „ázsiai Szkítiáról, a „Don forrásvidékéről” – de „vogul-osztjákok” – ról egy huncut bötű sincs – azt Zsirai úr költötte hozzá. Ennek a „kisiklott fantáziálásnak” Klima László egy teljes cikket szentelt a NYEST – internetes portálon.

„Zsirai Miklós szövegértelmezése nyilvánvalóan téves. A veronai szerzetes nem nevezi meg azt a népet, amelyik a Tanaisz (Don) közelében él, durva és bálványimádó, ellenben magyarul beszél. A kérdéses részletnek semmi köze az obi-ugorokhoz, a keleti magyarság történetéhez viszont lehet valamennyi.

Először el kell döntenünk, hogy elhisszük-e a szerzetesnek, amit elmesélt, úgy, ahogy van. Elhisszük-e, hogy tényleg járt a Tanaisz forrásánál, és ott tényleg magyarul beszélő emberekkel találkozott. Ha ezen túl vagyunk ‒ vagy igaz, vagy nem ‒, akkor gondolkodhatunk tovább azon, miért éltek ott magyarok.

A Don a Közép-orosz hátságban ered, a Tulai területen, Novomoszkovszk városának közepén. A település Moszkvától kb. 220 km-re délre, Rjazanytól pedig 143 km-re délnyugatra található. Hogy kerülhettek oda olyan emberek, akiknek „nyelve azonos a Pannóniát lakó Hungarusokéval”? Legfeljebb a tatárjárás következtében. Julianus szerint valahova erre a vidékre menekültek a tatárok elől a keleti magyarok.

Tévedni emberi dolog, nagy ritkán finnugristákkal is előfordul. A történet félreértelmezésére Zsirait egyrészt a helymeghatározás ‒ Ázsiai Szkítia ‒, másrészt pedig Mathias de Miechów műve vezethette. Akkoriban a Don folyót tekintették Európa és Ázsia határának. Ázsia tehát éppen ott kezdődött, ahol a veronai ember magyarokat talált.Zsirai talán Ázsiát olvasva az Urál keleti oldalára, az obi-ugorok lakóhelyére gondolt. Így fogalmazta meg tételét, hogy a szerzetes felfedezte a magyar‒obi-ugor nyelvrokonságot. Az elméletet erősíthette Mathias de Miechów művének tanulmányozása is. A krakkói kanonok ugyanis orosz forrásaitól átvette, hogy a jugorok és a magyarok ugyanaz a nép, és értik egymás nyelvét.

Mint láttuk, a veronai szerzetes beszámolójának nincs köze a finnugor nyelvrokonsághoz. A Tanaisz mellett sosem éltek obi-ugorok.”

 Akkor ezt kipipálhatjuk, Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa 1458-ban semmiféle „nyelvrokonságról” – nem értesíthetett – mivel egy (szándékos – vagy nem) tévedés áldozata volt, még a legjószándékúbb, feltételezés szerint is, az említett szerzetes ( még az is lehet, hogy Juliánus barát jelentése alapján) maximum a „keleten maradt magyarokat” találhatta meg – akik persze „magyarul” beszéltek – akkor még, aztán „elvesztek” a szláv tengerben.

Amint látjuk tehát II. Pius művének „félreértelmezése” elsősorban Zsirai Miklósnak „köszönhető” – már amennyire e hazugságért köszönet jár neki. Azonban maga az elhíresült pápa sem egészen ártatlan a félreértelmezésben.

A finnugor rokonság- és származáselmélet kidolgozása és hangoztatása kétségtelenül és vitathatatlanul politikai tartalmú is volt. Ezt már a XV–XVI. században is észrevették. Az itáliai Bonfini írta II. Pius pápáról:

,,A pápa nem vette jó néven, hogy a magyaroknak valamiféle nemes eredet jusson.”

Sőt többen a jeles pápának más – még az előbbinél is jóval fajsúlyosabb „történelemhamisítást” is tulajdonítanak. Az európai középkori történelem egyik legjelentősebb forrásaként számon tartott „Getica” – amely a hunok és a gótok történetének egyedülálló bemutatása – szerzője, Jordanes maga is beismerte műve előszavában, hogy a Cassiodorus szenátor által írt (elveszett) gótok történetéből merített, amelyet azonban csak mindössze három napig láthatott. Hangsúlyozta, hogy ez okból sok mindent, a saját ismeretei – fantáziája – alapján örökített meg. Van olyan jelentős tudományos álláspont is, amely szerint a művet Aeneas Sylvius Piccolomini még, mint III. Frigyes magántitkára – titkos kancelláriájának vezetője – szerkesztette, megalapozva ezzel a kor német-római igényét az egész Itáliára, és Hispániára. A hunokat, avarokat, frankokat, gótokat a magyarokat megelőző népként írta le, a Kárpát-medencében, megalapozva ezzel annak a későbbi nézetnek, mely szerint a „barbár” magyarság, csak „betolakodó” és semmiképpen nem „őshonos” mai hazájában

2. Sajnovics József 1770-es munkája - Demonstráció

„Sajnovics Demonstrációja azonban több egyszerű boncolgatásnál: a szavak egy részének és a nyelvtani szerkezetnek máig érvényes összehasonlítása, ezt Lakó György elemzi Sajnovicsról szóló monográfiájában.”

Egy másik finnugrista azonban ezt írja Sajnovics munkásságáról:

„Miután Sajnovics akkor még sem a hangtannal általában, sem a szabályos hangváltozások fogalmával nem lehetett tisztában, hasonlítása alapvetően a hangalakok és jelentések egyezéseire, hasonlóságára épült.” ( Tordai István – 2010. január 12. – Nyest )

Ezek alapján tehát kimondhatjuk, hogy Sajnovicsék pontosan ugyan olyan – ma már naiv, alternatív etimologizálásnak nevezett, módszereket használtak, a nyelvek kapcsolatainak kimutatására, mint Otrokocsi vagy Horvát. Mindössze annyi a különbség, hogy Horváték, következtetése egy „vesztesnek” hirdetett paradigma része lett, a Sajnovicsék következtetéseit azonban a finnugrisztika később igazolhatónak vélte. Horváték becsületét, aztán – még mindenféle hazugságokkal megtoldva – a sárba tiporták, Sajnovicsékról meg úgy beszélnek, mintha Ők már a modern módszerekkel dolgoztak volna – pedig nem! A finnugrisztika (a győztesnek mondott paradigma) az egyiket felmagasztalta, a másikat (a vesztesnek kikiáltott paradigmát, az elsődleges magyar őstörténeti „hun – avar – magyar rokonság” paradigmát) - a sárba tiporta.

Nem Sajnovics és Gyarmathi ,,fedezte fel” a nyelvrokonságot sem, sőt őket a göttingeni egyetem tudósai, elsősorban A. L. Schlözer biztatta és ösztönözte a nyelvi kapcsolatok kutatására. Ők hívták fel a figyelmet arra, hogy a hun–magyar rokonság egy mítosz, a magyarok nem dicsekedhetnek többé a nagy Atilla hőstetteivel, mert a magyar népnek nincs helye az európai hierarchiában, ugyanis tisztázatlan az eredetük, és nincs saját kultúrájuk és saját történelmük sem. A magyarok minden kultúrát nélkülöztek, mint egy valóságos horda (Madjaren Orde), vad nomád söpredék (wilden Nomaden-Schwarm) érkeztek a Kárpát-medencébe (Schlözer). A magyarok csak a lóhoz és a kardforgatáshoz (a gyilkoláshoz) értenek, és a primitív, barbár, buta, mongoloid, szibériai obi ugorok testvérei. Az osztjákok pedig Szibéria leghülyébb népe (Ostjaki, eine der stupidisten Nationen in Siberien. Strahlenberg).

Igen helyesen fogalmazta meg Vámbéry Ármin:

,,Ha a nem magyar tudósok, mint Schlözer, Zeuss, Büdinger, Roessler stb. e kérdéssel azon tisztán tudományos tárgyilagossággal foglalkoztak volna, amelyet tőlük mint külföldiektől várni lehetett, és ha a magyar nép elleni, csak alig palástolható gyűlölet nem tűnnék ki mindenütt […], akkor az olvasó a magyarok finn–ugor eredetének általuk vélelmezett (!) tanát, szigo­rúan tudományos meggyőződés eredményeképpen, elfogadhatta volna. De fájdalom, a dolog nem így áll!”

Békés Vera – A Hiányzó paradigma című könyvében megírja, hogy milyen sors vár a vesztes paradigmákra:

„Ide tartoznak a tudományból kiszorult, teljesen elszigetelődött koncepciók. Ezekről a tudományos közvéleménynek vagy egyáltalán nincs tudomása, vagy mint kuriózumokat, esetleg, mint elrettentő példákat tartják számon.” 

Thomas S. Kuhn pedig azt írta meg, a paradigmák közötti vitákról, hogy mi vár a vesztes paradigmákat képviselő tudósokra:

Kuhn szerint az új (győztes) paradigma tagjai újraírják a kézikönyveket, s úgy állítják be a régi korok tudósait, (a vesztes paradigma) mintha azok az új módszerekkel dolgoztak volna ugyanezeken a problémákon.

Nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy Sajnovicsék munkásságát, legfeljebb csak egy tudomány előhírnökeinek mondhatjuk, semmiféleképpen nem nevezhetjük meg úgy mintha azokkal a finnugor nyelvrokonság tisztázottá, elfogadottá, vagy uram bocsá „bizonyítottá” vált volna. Még megalapozott is csak legfeljebb az ugor-török háború után vált, de „bizonyított tény” – ről ma sem beszélhetünk, és valószínűleg nem is beszélhetünk soha.

3. „Távolbanézés” a finnugrizmusban - Halogalandi Ottár

Bármennyire is sajnáljuk, de nem tudunk egyetérteni a szerző (professor emeritus magyar–orosz–finnugor szakos tanár) álláspontjával. Már csak azért sem, tudunk egyetérteni, mert ( ha már Zsiraira hivatkozik) akkor nevezett „finnugrisztikus” sokkal bátrabb, és merészebb tudománytörténészként még a 9. századig is képes volt leásni a „finnugrizmus” – gyökerei feltárásának szent célja érdekében – és ezt bizony más finnugrisztikusok szokták tudni, és elő is szokták adni!

„A skandináviai „rénszarvasbirtokos”, utazó, Halogalandi Ottár, Nagy Alfréd (849-899) angol király észak-norvégiai hűbérese. Miként Zsirai Miklós írja, az Északi-Dvina torkolatánál, a „bjarmák” földjére lépve fölfedezte „a keleti finnek és a lappok nyelvrokonságát”.

Zsirai, túlbecsülve a megfigyelés jelentőségét (a híradás lehet, hogy csak két különböző lapp nyelvjárás hasonlóságáról szól), Ottárt „a finnugor nyelvhasonlítás atyjának” tekinti, akinek megfigyeléseit az eredeti följegyzések latin fordításából részben idézi is. Az útijelentést magyarul Klima László közölte.

„Halogalandi Ottár azt mesélte Alfréd királynak, hogy a partvidék mentén hajózott észak felé, majd keletre, s utóbb dél felé fordult és egy folyó torkolatában vetett horgonyt. Rekonstruálva útját, arra gondolhatunk, hogy a mai Norvégia partjai mentén hajózott, megkerülte a Kola-félszigetet, s talán az Északi-Dvina vagy az Onyega torkolatában kötött ki. Úti beszámolójában a finnekről és a bjarmákról tesz említést. Mindkét népnév finnugorokat takar.

A magyar kutatástörténeti áttekintések Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk című műve óta azzal kezdődnek, hogy Halogalandi Ottár a finnugor nyelvhasonlítás úttörője, mivel elsőként vette észre két, minden bizonnyal finnugor nép nyelvének hasonlóságát. Zsirai alaposan eltúlozta Ottár meséjének jelentőségét. Az a megfigyelés, hogy a finnek és a bjarmák nyelve azonos, még nem avatja az Alfréd király előtt megjelent norvégiai nemes urat nyelvésszé. Zsirai a műve megírásakor már kissé divatjamúlt módon magyarosítja a Halgolandból való Ohthere nevét Halogalandi Ottárra. A magyar finnugrisztikában azóta is így emlegetik őt.”

Minden esetre megjegyezzük, hogy Zsirai Miklósnak nem csak ezeket a „tévedéseit” ismerjük. Klima László több cikkében is foglalkozik a régmúlt idők tudományos világának nézeteit értékelő (délibábos) állítások eredetének felkutatásáról, és szinte bármilyen témához nyúlt is ott, szinte mindig „megtalálta” Zsirai keze nyomát. Mint ahogyan fogalmazott:

„A mester tekintélye akkora volt, hogy az utódokban föl sem merült adatainak ellenőrzése. Zsirai abszolút szaktekintély volt, hittünk neki, műveit bibliaként forgattuk. Zsirai Miklós 1937-ben jelentette meg Finnugor rokonságunk című összefoglaló művét. A finnugristák annyira becsülik munkáját, hogy 1994-ben reprint kiadásban (Zaicz Gábor kiegészítésével) újranyomatták. A szakmabeliek között általános az öröm: valaki megcsinálta helyettük azt a nemszeretem munkát, amit senki sem vállalt. A dolog így rendben van, a kutatástörténet megírva, ki lehet pipálni. 2051-ben újra kiadjuk, és aztán újra és újra, 57 évenként.

Azért, ne legyünk igazságtalanok, születtek új kutatástörténeti művek, de mintegy kiegészítve Zsirai munkásságát. Az általa leírtak valóságát senki sem vizsgálta. Többünk számára a finnugor kutatástörténet arra szűkült, hogy azt kutatjuk, már megint hová tettük a Zsirai-könyvet.”

Nem igen van már ezek után mit mondani, de azért ne kárhoztassuk a „professzorasszonyt” – nem Ő az egyetlen akit „megvezetett” ez a híresen hírhedt „finnurisztikus”… főmufti! Azt valószínűleg hiábavalóság lenne remélni, hogy a szerző (professor emeritus magyar–orosz–finnugor szakos tanár) a későbbiekben, Klimát, vagy GéKI-t olvasson – bár mint látszik ez azért igencsak tanácsos, szükséges, és egyúttal hasznos is lenne, mielőtt bármilyen témában is megszólal, mert ez esetleg megóvná egy ekkora blamától!

GéKI

Folyik egy vita a Magyar nemzet Vélemény rovatában, a jelzett témában, és benne íródott egy „Finnugor nyelvrokonság –őstörténet” című cikk, amelyet Adamikné Jászó Anna jegyez.

„A nyelvrokonság bizonyítása éppoly egzakt tudomány, mint a genetika. Nem az esetleges egybecsengések a lényegesek a szavak rokonításában, hanem a szisztematikus különbségek. Mint a számsorban, a matematikában. A nyelvtani rendszer rokonítása is egzakt.”

Gyakran elhangzik olyan érvelés is, hogy a magyar nyelv rokonsága olyan tény, mint az hogy a föld gömbölyű, vagy, hogy a Föld forog a Nap körül.

Legutóbb Klima László is kijelentette, hogy „…az uráli nyelvcsalád létezése tudományosan bizonyított.”

Lehet- e, a magyar nyelv rokonságát valóban ennyire bizonyított ténynek tekinteni?

Ennek nézünk most utána.

A nyelvrokonság az ismert, létező és holt nyelvek csoportosításának egyik módja. A finnugrisztika felfogása szerint ráadásul ez az egyetlen egzakt osztályozása a nyelveknek, mivel csupán ennek van tudományosan elfogadott egyértelmű definíciója. A nyelvrokonság ugyanis az „eredet” – re épül! A tudományos körökben elfogadott nyelvrokonság paradigmája az, hogy „azok a nyelvek rokonok, amelyek egy közös un. alapnyelvből erednek” - ez borzasztóan egyszerű, és világos definíció. Már csak azt kell, hogy tisztázzuk, hogy mi is az az „alapnyelv”, és hogy mi is az az „eredet”.

Az alapnyelv egy olyan teljes nyelv, amely a valóságban is, valahol, valakik állttal beszélt nyelv. Általánosan elfogadott álláspont hogy az első, megismerhető és tudományosan vizsgálható alapnyelvek úgy az ie. 5000 előtti időkben léteztek, majd ezután felbomlottak.

Hogy két nyelv rokonításának alapját képező, közös alapnyelv léte, hogyan és miképpen bizonyítható, az csak módszer kérdése - és ennek semmi köze sincs a nyelvrokonsághoz! Ad abszurdum, ha két nyelvnek a világon semmiféle nyelvészetileg kimutatható kapcsolata sem volna - de valamilyen más ( akármilyen ) módon – minden kétséget kizáróan bizonyítható lenne, hogy ugyanabból az „alapnyelvből” fejlődött ki, akkor azok bizony „rokonok”. De ennek az ellenkezője is igaz. Ha két nyelv akár a közös érthetőségig hasonlít is, ma már, de minden kétséget kizáróan igazolni tudnánk, (bárhogyan) hogy azok két különböző alapnyelvből alakultak ki, akkor azok bizony „nem rokonok”.

Gyakori érv a „szabályos hangmegfelelések” megléte, és az azoknak a nyelvi törvények szerinti alkalmazása, az „alapnyelv szótöveinek rekonstrukció” során. Ez azonban nem a nyelvrokonságot bizonyítja, csak a különböző nyelvek egyes szótöveinek az „valamilyen alapnyelvben” használt formájának a visszakeresésére alkalmas. Az iráni, vagy a török, vagy a szláv un. jövevényszavak „eredeti” (alapnyelvi) alakjait is ezzel a módszerrel keressük meg. Ilyenkor a finnugrisztikus, magát a kutatási módszert keveri össze a bizonyítással. A kutatás módszere, a „szabályos hangmegfelelések” keresése, az valóban lehet „egzakt”, de ez nem a nyelvrokonság bizonyítása, csak a bizonyítás felé vezető út. Tudjuk, hogy van olyan, amikor az „út” fontosabb, mint a maga a „cél” - de ez most nem az-az eset! Ezzel a módszerrel azt lehet „bizonyítottnak” nevezni, hogy a magyar nyelvben van 500 – uráli, 300 – török, 100 – iráni, 600 – szláv alapnyelvből eredő szótő… , de semmi mást – az „eredetet” ezzel nem lehet bizonyítani.

Fejes László nyelvész a „nyelvrokonság paradigmájával” - több cikkében is foglakozott, amit így lehet összefoglalni:

„A nyelvrokonság azt mutatja meg, hogy az adott nyelv mely nyelvből ered – egyes elemei azonban idővel kicserélődhetnek, sőt, az elemek túlnyomó többsége ki is cserélődik. Van azonban a szókészletnek egy olyan rétege, mely a legkevésbé hajlamos a változásra, amelyet a leggyakrabban használunk, és amely a legkevésbé kultúrafüggő, ezt hívják alapszókincsnek. Az alapszókincsnek azonban nincs éles határa. Ha csak néhány tucat bizonyíthatóan finnugor (uráli) eredetű szavunk lenne, de azok ebbe a rétegbe tartoznának, a magyar nyelv akkor is egyértelműen finnugor (uráli) eredetű lenne. A számok tehát ebből a szempontból nem igazán számítanak.”

Ha azonban ezt a definíciót, egy matematikai függvény leírásaként értelmezzük, akkor a megoldás szélsőértéke az „egy” lesz. Fejes paradigmája szerint tehát a nyelvrokonság kimondásához elegendő egyetlen, az uráli alapnyelvből származó szótő is.

Egy programozó matematikus meg is találta azt az egyetlen szótövet:

„A hangfejlődési törvények nagy száma, és rendkívüli rugalmas alkalmazása teszi lehetővé, hogy egyáltalán beszéljünk az uráli nyelvcsaládról. Nagyon úgy néz ki, hogy az uráli nyelvcsalád prekoncepciójához születtek a hangfejlődési törvények és nem fordítva. A kivételkezelés ilyen gazdag tárháza mellett, akár távolabbi nyelvek rokonsága is „bizonyítható” volna. A közös uráli nyelvtani keretek rendkívül tágak, azok lényegében megegyeznek az altáji nyelvekével. A közös szókincs sem meggyőző. Összesen nyolc olyan szó van, amely az összes uráli nyelvcsaládban jelen van, de más nyelvben egyben sincs meg. Ezek közül is csak egy tesz eleget szigorú értelemben a szakmai kritériumoknak. Ez a fészek szó (finnül pesa).” ( Németh Endre: Kis magyar őstörténet I. Konzervatorium / 2009 )

Fejes állításának ( és Németh Endre kutatásainak ) értelmében tehát a finnugrisztika egyetlen szóra a „fészek” szóra építette fel a magyar nyelv rokonságának kimondását. Fejes azonban egy vita során egy még ennél is „közérthetőbb” hasonlattal élt, a maga és ( állítása szerint ) az összehasonlító történeti nyelvészet ( finnugrisztika ) álláspontja védelme érdekében, és törvényeinek bizonyítására

„Ha egy deci borhoz fokozatosan szódát adunk, akkor a kémiai anyagok aránya csak fokozatosan változik, de alapjában véve mindig ugyanarról a borról lesz szó, bármeddig is növeljük a szóda arányát. A bor tehát nem válik vízzé.”

A cikk alatti vitában, nem volt hajlandó elismerni, hogy az általa alkalmazott „leegyszerűsített modell” nem alkalmas a nyelvek családba sorolására, ezért azt kell, gondoljuk – mégis csak egy ismert finnugista – hogy akkor maga a finnugrisztika is így gondolkodik. Ha azonban a finnugrisztika törvényei – amelyekkel a nyelveket családokba sorolják – valóban leképezhetők e „vizesboros” hasonlattal, akkor azok a törvények nem hordozhatják a nyelv igaz törvényeit, mert akkor ezek a törvények a homeopátia hígítási filozófiájával mutatnak rokonságot, vagy azonosságot. Márpedig a homeopátiát az európai tudományos közszellem, kizárta, a komolyan vehető tudományok közül.

Azonban a Fejes részéről oly nagyra tartott alapszókincs sem tekinthető teljes megoldásnak.

„Senki nem állította sem azt, hogy minden uráli/finnugor/ugor eredetű szó az alapszókincsbe tartozik, sem azt, hogy az alapszókincs kizárólag ilyen eredetű szavakból áll.”

Akkor tehát miért olyan „kitüntetett” az uráli alapnyelv, ha ehhez az alapvető nyelvi réteghez tartozóan, más alapnyelvből is találunk szótöveket? - vagy az alapvetőnél is vannak „még alapvetőbb szavak” – hiszen azt meg éppen tőle tudjuk, hogy a többi ( szokásos ) nyelvtipológiai elem  – magánhangzó harmónia, agglutináció, nyelvtani nemek… stb – nem mondanak a nyelv származásáról semmit, hisz ezek a legtöbb finnugor nyelvben pl. nincsenek is, vagy más nyelvcsaládokban is fellehetőek.

A vita hatására Fejes átírta a cikket, ma már a paradigma befejező szakasza így hangzik:

„….bár egyes szavak kikerülhetnek az alapszókincsből. Összességében azonban az alapszókincs jelentős része sokáig megőrződik (ha az egyik része el is veszik, le is cserélődik, mások megmaradnak), és így a nyelveket sokszor meglehetősen nagy biztonsággal lehet nyelvcsaládokba csoportosítani.”

 Hát… én azt gondolom, hogy a „sokszor meglehetősen nagy biztonsággal” – nem az „egzakt módszerekkel bizonyított tudományos tény” – szinonimája.

Nagyon is úgy tűnik, számomra, hogy igaza van Szilágyi N Sándornak és a finnugor nyelvrokonság – „…hovatovább, amolyan hitbéli meggyőződés és elkötelezettség kérdésévé is vált, és ez eléggé meg is látszik rajta. Akárcsak az egyházaknak, ennek is kialakultak a kánonalkotó (akadémiai) intézményei (a kánonokat sokszor dogmáknak is nevezhetnénk), a más felekezetűekhez pedig – vagy akár az ártatlan kételkedőkhöz is – sokszor úgy viszonyul, ahogy az egyház szokott a tévelygő és veszedelmes eretnekekhez”.

Budenz ( aki  könyörtelen és kérlelhetetlen, becsvágyakkal dolgozott ) nyelvrokonsági paradigmáját, a nagyközönség számára is érthető módon, Gombocz Zoltán foglalta össze.

„Ha nem tekintjük a finnugor-török ősrokonság eseteit, a melyek nem tekinthetők egy szorosabb magyar-török rokonság bizonyítékainak, nyilvánvaló, hogy a valódi történeti viszony, amely a magyar és a török nyelvek között forog fenn, csak azon magyar-török szóegyeztetésekben tükröződik vissza, melyeket kölcsönvétel folytán keletkezetteknek lehet tekinteni.” ( NYTTK 7. 1908 Gombocz – 1 )

Nem könnyű értelmezni ezt a szöveget ( pedig alig 150 éve írták ) annyi azonban, mindenképpen elmondható, hogy nyelvtipológiai kérdésekről itt szó sincs, csak és kizárólag szóértelmezés és történeti értelmezés van. Modern mai nyelven, annyi azonban mindenképpen kihámozható belőle, hogy már Budenz is azért nem tartotta a magyar nyelvet töröknek, mert, hogy a legrégibb szavakból nem lehet egy „magyar-török együttélésre” következtetni, tehát a magyarok elődei és a törökség elődei szerinte nem élhettek egyetlen közösségben. Vagyis ahogyan azt Róna-Tas megfogalmazta nem élhettek egy „tartós együttélésen alapuló kommunikációs kényszerben” tehát nem alakulhatott ki egy közös „alapnyelv”. Ha meg nem volt közös alapnyelv, mert nem volt együttélés, akkor sem a nép sem a nyelv nem bomolhatott fel magyarra és törökre – tehát nincs rokonság!

Az is látszik, hogy Budenz még nem használta az „alapnyelv” – „alapszókincs” – fogalmakat, és hogy egyáltalán nem a „nyelvek tipológiai tulajdonságaiból” vezette le a nyelvrokonságot, hanem a szókészletből, és a ( más tudományok eredményei alapján ) feltételezett történeti háttérből. Annak az állításnak, tehát semmi alapja nincs, hogy a nyelvrokonság csakis és kizárólag nyelvészeti kérdés lenne. Az egyes szavak etimológiai vizsgálata és annak megállapítása, hogy az mely alapnyelvekből ered – az valóban nyelvészeti kérdés (és akár lehet egzakt is) – de a nyelvrokonságot a történeti háttér elemzése nélkül nem lehet kimondani. A nyelvész addig lehet csak nyelvész, amíg megállapítja, hogy a magyar nyelvben van 500 uráli, 100 iráni, 300 török és 600 szláv nyelvekből származó szótő. Az azonban már egyáltalán nem nyelvészet, hogy megállapítsuk, hogy melyek ezek közül, amelyek a „legalapvetőbbek” – amelyek így az „alapszókincs” részévé válhatnak. Persze, ha figyelembe vesszük azt is, hogy Fejes László szerint az alapszókincsbe, iráni, török, esetleg akár szláv eredetű szótövek is lehetnek, akkor aztán már tényleg nagy bajban vagyunk a nyelvek nyelvcsaládokba sorolását illetően. Legalábbis az az állítás, hogy a „nyelvrokonság tudományos tény” – az egészen biztosan nem állja meg a helyét.

Mindenesetre lehetséges, az a megoldás is, hogy ezek a „hasonlatok - metaforák” nem tudják szabatosan leírni a finnugrisztika tudományának nyelvrokonítási paradigmáját. Akkor viszont nem nagyon kellene ezeket sem a tudományos szakirodalomban, sem az ismeretterjesztő folyóiratokban, terjeszteni, mert, hogy ugye a laikusnak a „közvetítő” az maga a tudomány. Ha nincs egy egyszerűen megfogalmazható „törvény” a nyelvrokonság megállapítására – valószínűleg egyébként nincs – akkor azt kell mondani és írni, hogy a tudományos nézőpontok vektorösszege, a magyar nyelvnek az „uráli alapnyelvből” történő származtatása irányába mutat.

Mondjuk ki bátran, hogy a nyelvrokonság soha nem is volt, és soha nem is lesz „tudományosan bizonyított tény” - akkor, sem ha a „következő győztes paradigma” – majd „bárminek” mondja is ki a magyar nyelvet.

Én tehát inkább Szilágyi N. Sándor, Pollányi Mihály, vagy Pusztay János, álláspontját ajánlanám – a finnugrisztika szokásos lózungja – a „be van bizonyítva” – helyett.

„Az összehasonlító-történeti nyelvtudomány is hipotézisekkel dolgozik, csakhogy olyanokkal, amelyeket elvileg sem lehet soha ellenőrizni, vagy ha lehet is, csak kivételesen szerencsés esetekben. A nyelvész azonban az ilyen hipotézisekről már csak szégyenletében, sem mert valószínűségi terminusokkal beszélni. Nem azt mondta tehát, hogy igen nagy annak a valószínűsége, hogy ez vagy az a szó finnugor vagy honfoglalás előtti török eredetű (hiszen ki fogja azt neki elhinni, hogy amit ő művel, az tudomány, ha semmiről sem tud bizonyosat mondani?), hanem azt, hogy be van bizonyítva, hogy az. Pedig nincs bebizonyítva.” ( Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói )

„A tudomány fejlődésével változhatnak eredményei. Ez a természetes tény azonban nem válhat botránykővé, nem áshatja alá a tudomány tekintélyét, nem ingathatja meg a tudományba vetett meggyőződést. Ugyanakkor azonban a tudomány művelőinek is tisztában kell lenniük azzal, hogy eredményeik valószínűleg nem véglegesek. Tudományt művelni csak ezzel a meggyőződéssel s az ebből fakadó alázattal szabad. Megszívlelendő (Pollányi Mihály - 1994) javaslata, hogy a tudományban a kijelentő mondatokat "bizalmi módban", azaz az "azt hiszem" eléjük ragasztásával kell megfogalmazni… A hagyományos uráli nyelvészet képviselői gyakran a kisajátított igazság trónjáról mondják el megsemmisítő véleményüket. Az igazság azonban az igaznak tartott nézet melletti elkötelezettség, amely magában rejti a tévedés lehetőségét is. Sajnos, az uráli nyelvészetben úgy néz ki, mintha csak az innovátorok tévedhetnének, a hagyományos tanok képviselői nem, még akkor sem, ha esetleg akár egy éven belül megváltoztatják véleményüket. A kockázat és tévedés vállalása nélkül nem lehet tudományt művelni.” (Pusztay János: A magyar nyelv eredetéről)

Összefoglaló:

Mivel az alapszókincsnek nincs egy határozott definíciója, és az egyes elemei akár több alapnyelvből is származhatnak, így ebből az következik, hogy azt sem lehet egzakt módon meghatározni, hogy egy nyelv akkor végülis melyik alapnyelvből ered. Mivel az alapszókincs meghatározása szubjektív, így természetes módon, akkor a nyelvrokonság sem lehet tudományos tény, mindössze egy konszenzusos megállapodásra van lehetőség.

Úgy gondolom, hogy intelligens, művelt emberek már nem állnak le ezekkel a gyalázkodó, finnugrisztikusokkal vitatkozni, mivel tudják, hogy azok érzelmi és egzisztenciális alapon viszonyulnak a kérdéshez, és a tudományos érvek lepattannak róluk.

A finnugrisztikusok, ma már odáig süllyedtek, hogy egy egész könyvet képesek voltak megtölteni a finnugorellenesek sértegetésével. (Honti László: A nyelvrokonságról - Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság : 2010 )

Ebben a könyvben annyi rágalmazó, becsmérlő kifejezést használtak a szerzők, hogy attól már egy fiatal finnugrista is „besokallt.”

„A kötet egészét a dehonesztáló kifejezések jellemzik - „dilettáns”, „tanulatlan, műveletlen és gátlástalan”, „józan gondolkodásra képtelen” „könyvelőből, birkapásztorból vagy munkásőrből avanzsált csodadoktorok”, „zöldségtermesztők”. A vitapartnerek, még ha a tudományon kívülről érkeztek is, és felkészültségük valóban erősen hiányos, joggal kérhetik ki maguknak az ilyen hangnemet. Úgy vélem, tehát, hogy ez a kötet semmilyen szerepet nem játszhat a finnugorellenes elméletek visszaszorításában, sőt, könnyen támadási felületet nyújthat. A szakmának viszont nagy vesztesége, hogy mostantól kezdve nem mondhatjuk, hogy csak a finnugorellenes oldal gyalázkodik.” ( Fejes László: Placebóról 2 – 2010 : Rénhírek )

 Amint az látszik, Klima László, folytatja tovább a „harcot” ( küzd, mint malac a jégen ) és a gyalázkodást, most már nemcsak a finnugorelleneseket, de az egész nemzetet megbélyegezve. A vele készült legutóbbi interjúban ( Magyar Hang ) megint azt állítja, hogy még a magyar állam megalakulásának lehetőségét is a kalandozó rablásoknak köszönhetjük, egy régebbi cikkében, meg még a magyar nyelv megmaradását is a „maffia módszerekkel szervezet, posztnomád kalandozó állam” létének tulajdonítja.

„Feltehetőleg a kalandozásoknak és a magyar társadalom fentebb vázolt szervezeti formájának köszönhetjük a magyar nyelv Kárpát-medencei hegemóniáját, azt, hogy Szent István magyar államot alapíthatott.”

 Mi azért egy kicsinyég szégyelljük magunkat, no, nem a „honfoglalók viselt dolgai” miatt, hanem finnugisztikusaink „viselt dolgai” miatt, amiért nem tudnak ( de lehet, hogy nem is nagyon akarnak ) Hunfalvy és Budenz gyalázkodó, sértegető, az ellenfelekkel szembeni már-már, mérhetetlen agresszivitást mutató stílusuk, árnyékából kilépni, immár közel 150 – esztendeje!

Azt szokás mondani, hogy a magyar nyelv finnugor voltát tudományos értelemben az a sokat emlegetett és elhíresedett „ugor–török háború” oldotta meg, amelyben a „tudományos vita” Budenz József és Vámbéry Ármin között zajlott. Ezt a szakmai vitát részleteiben egyébként nem igen szokás tárgyalni – mondván, hogy azt laikusok úgysem értenék meg – amiben igazat is kell, hogy adjak a szakembereknek. Azt azonban, hogy ez a vita „kizárólag szakmai” lett volna, azt erősen tagadom. Vámbéry az NyK. 8. számában jelentette meg a Magyar és Török-Tatár szóegyezések c. cikkét, amelyre Budenz József a NyK. 10. számában reagált: Jelentés Vámbéry A. Magyar-Török szóegyezéseiről – címmel.

( Hogy egy olyan dolgozatnak, amelyet mások általában - bírálat, megjegyzések, reagálás, recenzió – megjelölésekkel szoktak címet adni, Budenz miért adta a „jelentés” megjelölést, azt most itt nem tárgyalnám ki, de azért felhívnám rá a nagyérdemű figyelmet. )

Hogy a két dolgozatban tárgyalt több száz etimológiából kinek, és mennyi állta ki az idők próbáját, azzal sem igen foglalkoznék, szerintem ugyan is nem ez a lényeg. A cikkekben vannak olyan fejezetek is, amelyeket egy laikus is bőven megérthet, a nélkül is, hogy a nyelvészeti részekhez konyítania kelljen, mivel a szerzők végső következtetéseiket úgy fogalmazták meg, hogy azt egy átlagember is felfoghassa. Budenz így foglalta össze (állítólagos) barátja munkájáról alkotott véleményét:

„Esőt adál uram, de nincs köszönet benne! — mondhatnám e jelentésemet befejezvén, én is, ha visszatekintek a szóhasonlítások nagy halmazára, melyet Vámbéry úr, nem nagy gonddal és lelkiismeretességgel összehányva, „magyar és török-tatár szóegyezések" czime alatt a magyar nyelvész közönségnek nyújtott, mint feleletét azon kérdésre: hogy mi és mennyi törökség van a magyar nyelvben? Hogy e feleletnek, úgy amint ő azt adta, semmi hasznát nem vehetjük, azt a fentebbi birálati jelentésem, úgy hiszem, eléggé megmutatta.” ( Budenz József: NyK. 10  - 128 )

Úgy gondolom, hogy a 19.- század második felében, egy tudományos folyóiratban megjelenő bírálatban ennél sértőbb, megalázóbb kifejezéseket még nem igen lehetett használni. Remélem, nem vagyok egyedül, aki azt gondolja, hogy ezeknek a kifejezéseknek, még ma sem volna szabad, hogy elhangozzanak, két „elismert tudós” között.

Azt hiszem, ezzel az is világos, hogy ki kezdte… és talán azt is megvilágítja, ez az idézet ( amit egyébként nem nagyon szokás citálgatni, amíg GéKI – be nem írta a wikipédiára, addig ez szinte teljesen ismeretlen volt, miután az eredeti helyén kívül, ezt nem igen lehet olvasni sehol ) hogy mennyire „tudományos” is az a bizonyos „bizonyított tény”… !

A finnugrisztikai tankönyvekben azt lehet olvasni, hogy azt, hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládba van sorolva, azt Hunfalvynak, és Budenznek köszönhetjük – én azt mondom, hogy nem biztos, hogy olyan nagy köszönet jár érte! Mérhetetlen indulatokat, váltottak ki, ami teljesen feleslegesen egzisztenciákat tett tönkre, és ezzel az arrogáns, vitastílusukkal, szinte minden értelmes párbeszédet és kompromisszumot kizártak a nyelvtudomány területéről – 200 év teljesen fölösleges és értelmetlen kínlódás.

Egy vitánk során a Klima László egyszer ezt írta nekem:

„Kedves GéKl tata! Úgy látom, elfelejtette, hogy amit finnugrizmusként definiált s az én nyakamba varrt, azt oroszországi tudósok találták ki...” – Lehet, hogy ez volt Klima úr „öszödi beszéde” – a finnugrizmusról.

GéKI

Folyik egy vita a Magyar nemzet Vélemény rovatában, a jelzett témában, és benne íródott egy „Finnugor nyelvrokonság –őstörténet” című cikk, amelyet Adamikné Jászó Anna jegyez.

„… a finnugor történeti-összehasonlító nyelvtudományban mindig is tanították, sőt erőteljesen hangsúlyozták, hogy a nyelvi rokonság és a faji (antropológiai, embertani) rokonság nem azonos, két különböző dolog.”

A cikk szerzője (professor emeritus magyar–orosz–finnugor szakos tanár) tehát azt állatja, hogy a nyelvtudomány, mindig is a nyelvrokonság és a fajrokonság különbözőségét tanította.

Az állítás igazolására egy Zsira Miklós idézett hoz:

„Ha látjuk, hogy az egyes nyelveket, még inkább az egyes nyelvcsaládokat beszélő közösségek fajilag egymástól mennyire különböző elemekből, csoportokból alakultak ki, nem lepődhetünk meg azon, hogy a finnugorság sem kivétel, hogy a finnugor nyelveken beszélő népek közt, sőt az egyes finnugor népeken belül is találunk faji eltéréseket.”

A finnugristák gyakran szokták ezt idézni tőle, mint ahogyan Szinnyei Józseftől is azt, hogy:

„Tudvalévő dolog, hogy a nyelvek rokonsága nem bizonyítja okvetlenül a népek fajrokonságát.”

 Azt viszont már kevésbé szokás feltárni, hogy az ominózus cikkek, nem csak ezekig a mondatokig lettek megírva, hanem igencsak tartanak azok tovább is.

De haladjunk csak időrendi sorrendben, és nézzük, hogyan vélekedtek a legnagyobb finnugristák ezekről a kérdésekről.

Raguly Antal (1819-1858):

„De mivel, ahol a nyelv rokon, ott a népnek is, amely azt beszéli, rokonnak kell lennie, tehát a lingvisztikai út – mint biztos, csalhatatlan és egyetlen régen elvállt népeknek rokonsága megmutatására – alapja, egyszersmind a históriai vizsgálatnak.”  ( A finnugor őshaza nyomában – 1973: Raguly Antal  / 31. o. )

Hunfalvy Pál (1810 – 1891):

„A rokon nyelvek ti. egymást értelmezik, felvilágosítják, egyszersmind az illető nemzetnek eredetét és művelődését mutatják ki… a rokon nyelvek ismerete nélkül tehát egy nemzetnek őstörténetét sem lehet világosságra hozni. A magyar nemzetnek származási időszaka okvetlenül rokonainak közelében, hogy ne mondjam, társaságában folyt le. A nemzetnek etnikai eredetét, csak az illető nyelvhatározhatja meg. A nemzetnek etnikai eredetét az illatő nyelv eredetével kell egynek tartani.”   (A finnugor őshaza nyomában: 1973: Hunfalvy Pál: / 39 – 76. o.) 

Szinnyei József (1857-1943):

„A magyarság tehát minden valószínűség szerint már a törökökkel való összekerülése előtt sem volt teljesen egységes fajú, de annyi kétségtelen, hogy a finnugor származású magyarok voltak mindig többségben, ők voltak a befogadók, és a beolvasztók és az ő nyelvüket vették át a hozzájuk csatlakozó népelemek.

Bármilyen idegen elemekkel gyarapodott is tehát a magyarság, annyi bizonyos, hogy az „igazi magyarok” az ős-finnugoroknak egyenes leszármazottai.

Ennyit vall a nyelv, aki ennek alapján áll az erős alapokon áll. Ezen alapokon kívül csak az ingovány van és arra nem tanácsos rálépni.  ( A finnugor őshaza nyomában-1973: Szinnyei József - 272-288 )

Zsirai Miklós (1892.1955):

„A nyelvek rokon volta, azt jelenti, hogy… kikövetkeztetjük a finnugor alapnyelvet, és beszélőjét, a finnugor ősnépet. Aztán már csak az a tennivalónk, hogy a rekonstruált alapnyelvet vallatóra fogva igyekezzünk az ősnép életformáit, műveltségi viszonyait – tehát a mi ősműveltségünket – az ősnép lakóhelyét – tehát a mi őshazánkat – földeríteni. ( A finnugor őshaza nyomában – 1973: Zsirai Miklós / 394-408)

ifj. Kodolányi János (1922-2008):

„A magyarság elődeinek őshazáját keressük, azokét a népekét, amelyekkel magyarrá válásuk előtt együtt éltek egy nyelvet beszéltek. A nyelvészeti kutatások megállapították, hogy a finnugor nyelvet beszélő népek, népcsoportok egy nyelvcsaládba tartoznak. Elődeik több ezer évvel ezelőtt egy nyelvet beszéltek, egy őshazában éltek.”  ( A finnugor őshaza nyomában – 1973: ifj. Kodolányi János / 8. o.)

Fodor István ( 1943 -  ):

„A rokonság legfontosabb ismérvének a nyelvet tartották, s abban is megegyeztek a kutatók, hogy a rokon nyelvek valamilyen nagyjából még egységes ősnyelvre mennek vissza, amelyet a még szintén többé – kevésbé egységes ősnép beszélt. Mindazok, akik a finnugor népek történelmét kutatták azt a kérdést tették fel: hol is volt az őshaza, és mikor éltek ott e népek ősei. Az uráli nyelveket beszélő közösségek, tehát minden bizonnyal a az alapnyelv felbomlása után költözhettek szét Eurázsia térségein”  ( Fodor István: Őstörténet és honfoglalás – 2009 :14 -18)

Mindezekből egyértelműen az következik, hogy bár a legnagyobb finnugrista tudósok közé tartozó Szinnyei József és Zsirai Miklós, elvben felismerték, hogy a nyelvrokonság és a néprokonság nem feltétlenül tartozik össze, de a magyarságra és a magyar nyelvre ezt a felismerést nem tartották alkalmazhatónak. Nem tudták elbeszélni úgy a magyar nyelv keletkezéstörténetét, hogy azt ne kössék össze a magyarság eredetével. Ez a szemléletmód egyértelműen a „családfa metafora” leképezése nyelv–, és őstörténetté. Szó sem lehet arról, hogy a nyelv és etnikum ne lenne azonos. Aki tagadja, hogy Hunfalvy állítása – a finnugrisztika alaptörvénye, az magát a finnugrisztikát tagadja. Vagy elfogadja, hogy a családfa metafóra leképezi a nyelv és nép egységét, vagy ha tagadja, akkor cáfolja a finnugrisztika alaptételét.

Legutóbb Klima László ugyan is a Mandinernek adott interjúban, újra kijelentette, hogy:

„Jogos, hogy finnugor nyelvrokonságról beszélünk finnugor rokonság helyett, mert egyelőre csak a nyelvrokonságra látunk rá bizonyosan.”

Az elmondottak alapján azonban, nyugodtan kijelenthetjük, hogy finnugrisztika mindig is azt tanította, hogy a nyelvrokonság (tehát a nyelv eredete) egyenlő a néprokonsággal (tehát a nép eredetével) - aki ezt tagadja, az a legnagyobb finnugristákat taszítja ki a tudományos világból – vagy ingoványon jár, és inkább előbb, mint utóbb – önnönmagát írja ki a tudományos életből – és „lapátra” kerül!

A nyelvrokonság persze valóban nem mindig jár együtt a néprokonsággal, de a magyar nyelvre és népre ezt a felismerést még senkinek soha sem sikerült alkalmaznia. Ha alkalmazni próbálta, akkor mindig felmerült az a kérdés, hogy akkor mikor és hol történt a nyelvcsere – amire viszont még nem született megnyugtató válasz.

Zsirai Miklós erről így ír:

„Amikor elismerjük, hogy a nyelvi közösségek nem egymástól légmentesen elzárt belterjes tenyészetek, amikor sem az egyén sem a csoport jelenlegi nyelvét nem tekintjük származása csalhatatlan ismérvének, de ne nézzük a nyelvet tetszés szerint csereberélhető idénykelléknek se, és ne avassuk dogmává, minden bajban üdvözítő őstörténet-kutató módszertani elvvé a nyelvcserét sem.”

Jó volna, ha a jelenkor finnugristái is megszívlelnék Zsirai szavait. Klima László ugyan is a Mandinernek adott interjúban, azt is jelezte, hogy a Pázmány Péter Tudományegyetemen egy októberben indult projektben újra, előveszik a nyelvcsere és a kétnyelvűség kérdését, vagyis „felmelegítik a káposztát”… ami ugye nem egészen egyértelmű megítélés alá esik! A finnugrisztika ugye ezzel egyszer már „befürdött”…!  (Zichy István fogalmazta meg az állítást, a két világháború között, de bizonyítani azóta sem sikerült senkinek.)

Mert ha a magyarok elődei nem éltek ott, ahol, és amikor a finnugor alapnyelvet beszélték, akkor az egész „őshaza” keresgélésnek semmi értelme, hisz akkor nem tudhatjuk, hogy akkor végülis hol beszélték azt a „finnugor alapnyelvet”… vagy mit? Ha a magyarok elődei nem éltek együtt a többi finnugor nyelvet beszélők elődeivel, akkor teljes a zűrzavar, mert akkor bármi lehetséges, a mai magyarok elődei nyugodtan származhatnak akár a Szíriuszról is - ehhez a nyelvészetnek a világon semmi köze! De halkan megjegyzem, hogy akkor a nyelvrokonságnak is „lőttek”…! – és ezt a finnugristák is pontosan tudják, ezért „maszatolnak” ma is a „rokonság” fogalmával.

A legújabb genetikai eredmények hatására, a 21. század finnugristái, most már kénytelenek elfogadni, hogy a magyarok elődei nem éltek együtt a többi finnugor nyelvet beszélő népek elődeivel, tehát a magyar nép etnogenezise valahol teljesen máshol történt meg. De azt is tudják, hogy ha ezt véglegesen beismernék, akkor átszakad egy gát… és akkor már azt nem igen lehet megjósolni, hogy kit, és mit sodor magával az elszabadult ár, és akkor jöhetnek a…  „katasztrófaturisták”…!

Mert, hogy tegyük fel, hogy a ma finnugristáinak valóban igazuk van, és a nyelvrokonság, valóban elválasztható a néprokonságtól, ami mondjuk pl. az afroamerikaik, esetében teljesen nyilvánvaló. No de ha magyarokról (vagy csak az Árpádokról) derülne ki, minden kétséget kizáróan, hogy mondjuk, tényleg a szkíta királyoktól származnak, ki a lőtéri kutyát érdekelné, tovább, az hogy a magyar nyelvet melyik nyelvcsaládba is sorolná a „todományosság”… ! Soha többé nem lenne „komolyan vehető tudomány” a nyelvészet.

Hiszen már Bonfini: A Magyar történelem tizedei ( 2 - 231 ) – ben is azzal biztatta a cseheket és a lengyeleket az összefogásra, hogy”        

„De még ha mindez meg is történnék, itt lesz a közelben a védelmező, és nem fog hiányozni a társak tekintélyes sokasága; társakat mondtam, pedig atyafiak ők, akikkel egy a fajotok, ugyanaz a nemzetiségetek, mint a nyelvrokonság mutatja.”

A „nyelvrokonságot” mindig is azért keresték az elmúlt századokban, mert azt tartották, hogy az közelebb visz a népek eredetének megismeréséhez, önmagában a nyelv eredetének keresgélése csak a kevesek hobbija lett volna, ha nem remélték volna, hogy ezzel a népek eredetéhez kerülnek közelebb.

Azok, akik most újra és újra, hatalmas propagandával, próbálják keresgélni, a menekülő „egérutat” azok már megint a finnugrizmus szekerét tolják. Mindegy milyen eszközökkel (vesszen Hunfalvy, vesszen Szinnyei, vesszen Zsirai, vesszen az egész világ) de a magyar nyelvnek finnugornak kell lennie! – ez most már létkérdés… harc a vélt mundérért, a becsületért…az egzisztenciáért, és harc a továbbélésért.

Mert ha az új paradigma győz, akkor bizony ( Thomas S. Kuhn szerint) az új (győztes) paradigma tagjai újraírják a kézikönyveket, s úgy állítják be a régi korok tudósait, (a vesztes paradigma tudósait ) mintha azok is az új módszerekkel dolgoztak volna ugyanezeken a problémákon. A vesztes paradigma pedig vagy teljesen kiszorul a tudományból, vagy esetleg teljesen elszigetelődött koncepcióként maradhat fenn, amelyről a tudományos közvéleménynek vagy egyáltalán nincs tudomása, vagy csak, mint kuriózumot esetleg, mint elrettentő példát tartják számon.

Összegzés:

A finnugrisztika a nyelvrokonságot eredet értelemben használja. Tehát a magyar nyelv azért uráli nyelv, mert a feltételezett uráli alapnyelvből ered, származik.

Az uráli alapnyelv nincs rekonstruálva, és a magyar nyelvben ma mindössze kb. 500 szótövet találunk belőle, a többi több ezer szótő nem uráli, vagy ismeretlen eredetű.

Vagyis a magyar nyelv szótöveinek, döntő többsége nem az uráli alapnyelv utódja.

A finnugrisztika azért utasítja, vissza a néprokonság kifejezésnek még a létét is, mert, hogy véleménye szerint a nép egyes tagjairól nem lehet pontosan tudni, hogy milyen eredetű. A mondáink, a hagyományok, és most már a genetika is ( és tulajdonképpen minden tudományág ) azt állítja, hogy a magyarság, a belső ázsiai pusztai lovas nomádok ( árják, szkíták, hunok… stb.) között alakult ki, innen származik, innen ered.

Bár a mai magyarok egy jelents része valóban nem a nomádság utódja ( ugyan úgy mint ahogyan a nyelvünk szótövei sem mind uráliak ) de az „alapnépkincs” ( jelentsen az bármit, ugyan úgy mint az „alapszókincs”) az sztyeppei lovas nomád, ha úgy tetszik -  akkor – hun, hiszen ők voltak a honfoglalás előtti idők utolsó „egyesítő” erejű, birodalomalkotói. A többiek, az avarok, bolgárok, a kazárok, csak részeket tudtak összefogni, és egyébként is egy másik ág, a hunok, és magyarok mellett.

( Egy történet szerint Avaris-Bolgaris és Kazarisz ugyan úgy testvérek voltak, mint ahogyan Hunor és Magor.)

Tehát, ha a „néprokonságot” is eredetként értelmezzük ( mint ahogyan azt a régi finnugristák is tették ) akkor azt ugyan úgy tárgyalni lehet, mint a „nyelvrokonságot”. A magyar nyelnek az uráli alapnyelvből történő „eredete”, semmivel sincs jobban alátámasztva, mint a magyarság és a hunok „rokonsága”…!

Ne felejtsük el – a „rokonság = eredet” – és nem hasonlóság, nem összetétel, nem azonosság, nem egyezés, és nem affinitás, és nem… stb …!

Hitem szerint egyébként az új paradigma hogy:

A magyar nyelv, mint ahogyan a magyar nép is, egy rokon nélküli, önálló nyelv, és nép. A történelem szerencsés ( vagy szerencsétlen ) véletlene folytán mind a magyar nép, mind a magyar nyelv rokonai, vagy kihaltak, vagy összeolvadtak, egyetlen nyelvé és nemzetté, és ez nem „dicsőség” vagy „nemzeti büszkeség” kérdése, de nincs is rajta semmi szégyellenivaló.

A „rokonait” az ember nem választhatja meg, az vagy van, vagy nincs… de a barátinkat azokat mi magunk kereshetjük meg… és mi magunk dönthetünk, az együttélés formáiról.

A ma finnugor nyelvűnek nevezett népek, ugyan nem a rokonaink (erről senki nem tehet) de lehetnek a barátaink, mert ez a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, mint ahogyan azt a finnugrisztikusok próbálják beállítani, amikor a finnugor ellenességet, mindenáron valamiféle „érzelmi beállítottságú ideológiának”, túlfűtött nemzeti büszkeségnek, vagy narcisztikus magyarságtudatnak, igyekeznek minősíteni.

GéK

Folyik egy vita a Magyar nemzet Vélemény rovatában, a jelzett témában, és benne íródott egy „Finnugor nyelvrokonság – őstörténet” című cikk, amelyet Adamikné Jászó Anna jegyez.

Mindjárt a bevezetőben fontos állítások hangzanak el, nevezetesen, hogy a finnugor nyelvrokonságot nem terjeszthették a Habsburgok, mert, hogy „a finnugor nyelvrokonság felismerése kissé régebbi, és így semmi köze a Habsburgokhoz."

Hát akkor nézzük!

I. Mikortól beszélhetünk a finnugor nyelvrokonság felismeréséről?

A szerző (professor emeritus magyar–orosz–finnugor szakos tanár) ebben a témában a Zsirai könyvre hivatkozva, ad egy tudománytörténetet. Ennek mentén próbáljuk meg értékelni az előadottakat. Menjünk időrendi sorrendben, ahogyan azt Zsirai is tette:

1. 1458 - Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa

„A magyar és a vogul–osztják kapcsolatról Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa 1458-ban – tehát Mátyás királlyá választásakor – Cosmographia címen írt könyvében értesítette a tudományos világot.”

Az eredeti latin nyelvű mű, magyar fordítása így hangzik:

„Azt mondják, hogy a magyarok is, akik a Duna partvidékén laknak, szkíta nemzetségűek; sokkal a hunok, gótok és longobárdok után távoztak Szkítiából, és a Dunához érkeztek. A korábbi lakosok elűzése vagy leigázása után királyságot alapítottak. A mi veronaink, akiről fentebb tettem említést, a Don forrásához eljutva, beszámolt arról, hogy azok a népek, akik az ázsiai Szkítiában, nem messze a Dontól laknak, műveletlen emberek és bálványimádók. Ezeknek ugyanaz a nyelve, mint a Pannóniában lakó magyaroké.”

Elemezve a szöveget, megállapíthatjuk, hogy itt szó sincs semmiféle „vogul-osztják”- kapcsolatról, csupán egy földrajzilag szinte meghatározhatatlan helyen élő „barbárnak” mondott népről van szó. Szó esik itt „ázsiai Szkítiáról, a „Don forrásvidékéről” – de „vogul-osztjákok” – ról egy huncut bötű sincs – azt Zsirai úr költötte hozzá. Ennek a „kisiklott fantáziálásnak” Klima László egy teljes cikket szentelt a NYEST – internetes portálon.

„Zsirai Miklós szövegértelmezése nyilvánvalóan téves. A veronai szerzetes nem nevezi meg azt a népet, amelyik a Tanaisz (Don) közelében él, durva és bálványimádó, ellenben magyarul beszél. A kérdéses részletnek semmi köze az obi-ugorokhoz, a keleti magyarság történetéhez viszont lehet valamennyi. Először el kell döntenünk, hogy elhisszük-e a szerzetesnek, amit elmesélt, úgy, ahogy van. Elhisszük-e, hogy tényleg járt a Tanaisz forrásánál, és ott tényleg magyarul beszélő emberekkel találkozott. Ha ezen túl vagyunk ‒ vagy igaz, vagy nem ‒, akkor gondolkodhatunk tovább azon, miért éltek ott magyarok.

A Don a Közép-orosz hátságban ered, a Tulai területen, Novomoszkovszk városának közepén. A település Moszkvától kb. 220 km-re délre, Rjazanytól pedig 143 km-re délnyugatra található. Hogy kerülhettek oda olyan emberek, akiknek „nyelve azonos a Pannóniát lakó Hungarusokéval”? Legfeljebb a tatárjárás következtében. Julianus szerint valahova erre a vidékre menekültek a tatárok elől a keleti magyarok.

Tévedni emberi dolog, nagy ritkán finnugristákkal is előfordul. A történet félreértelmezésére Zsirait egyrészt a helymeghatározás ‒ Ázsiai Szkítia ‒, másrészt pedig Mathias de Miechów műve vezethette. Akkoriban a Don folyót tekintették Európa és Ázsia határának. Ázsia tehát éppen ott kezdődött, ahol a veronai ember magyarokat talált.Zsirai talán Ázsiát olvasva az Urál keleti oldalára, az obi-ugorok lakóhelyére gondolt. Így fogalmazta meg tételét, hogy a szerzetes felfedezte a magyar‒obi-ugor nyelvrokonságot. Az elméletet erősíthette Mathias de Miechów művének tanulmányozása is. A krakkói kanonok ugyanis orosz forrásaitól átvette, hogy a jugorok és a magyarok ugyanaz a nép, és értik egymás nyelvét.

Mint láttuk, a veronai szerzetes beszámolójának nincs köze a finnugor nyelvrokonsághoz. A Tanaisz mellett sosem éltek obi-ugorok.”

 Akkor tehát, ezt kipipálhatjuk, Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa 1458-ban semmiféle „nyelvrokonságról” – nem értesíthetett – egy (szándékos – vagy nem) tévedés áldozata volt, még a leg jó szándékúbb feltételezés szerint is maximum a „keleten maradt magyarokat” találhatta meg – akik persze „magyarul” beszéltek – akkor még.

2. Sajnovics József 1770-es munkája a - Demonstráció

 „Sajnovics Demonstrációja azonban több egyszerű boncolgatásnál: a szavak egy részének és a nyelvtani szerkezetnek máig érvényes összehasonlítása, ezt Lakó György elemzi Sajnovicsról szóló monográfiájában.”

 Egy másik finnugrista azonban ezt írja Sajnovics munkásságáról:

 „Miután Sajnovics akkor még sem a hangtannal általában, sem a szabályos hangváltozások fogalmával nem lehetett tisztában, hasonlítása alapvetően a hangalakok és jelentések egyezéseire, hasonlóságára épült.” ( Tordai István – 2010. január 12. – Nyest )

Ezek alapján tehát kimondhatjuk, hogy Sajnovicsék pontosan ugyan olyan – ma már naiv, alternatív etimologizálásnak nevezett - módszereket használtak, a nyelvek kapcsolatainak kimutatására, mint Otrokocsi Fóris Ferenc, vagy Horvát. István. Mindössze annyi a különbség, hogy Horváték, következtetése egy „vesztesnek” hirdetett paradigma része lett, a Sajnovicsék következtetéseit azonban a finnugrisztika később igazolhatónak vélte. Horváték becsületét, aztán – még mindenféle hazugságokkal megtoldva – a sárba tiporták, Sajnovicsékról meg úgy beszélnek, mintha Ők már a modern módszerekkel dolgoztak volna – pedig nem! A finnugrisztika (a győztesnek mondott paradigma) az egyiket felmagasztalta, a másikat (a vesztesnek kikiáltott paradigmát, az elsődleges magyar őstörténeti „hun – avar – magyar rokonság” paradigmát) - a sárba tiporta.

Békés Vera – A Hiányzó paradigma című könyvében megírja, hogy milyen sors vár a vesztes paradigmákra:

„Ide tartoznak a tudományból kiszorult, teljesen elszigetelődött koncepciók. Ezekről a tudományos közvéleménynek vagy egyáltalán nincs tudomása, vagy mint kuriózumokat, esetleg, mint elrettentő példákat tartják számon.” 

Thomas S. Kuhn pedig azt írta meg, a paradigmák közötti vitákról, hogy mi vár a vesztes paradigmákat képviselő tudósokra:

Kuhn szerint az új (győztes) paradigma tagjai újraírják a kézikönyveket, s úgy állítják be a régi korok tudósait, (a vesztes paradigma) mintha azok az új módszerekkel dolgoztak volna ugyanezeken a problémákon.

Nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy Sajnovicsék munkásságát, legfeljebb csak egy tudomány előhírnökeinek mondhatjuk, semmiféleképpen nem nevezhetjük meg úgy mintha azokkal a finnugor nyelvrokonság tisztázottá, elfogadottá, vagy uram bocsá „bizonyítottá” vált volna. Még megalapozott is csak legfeljebb az ugor-török háború után vált, de „bizonyított tény” – ről ma sem beszélhetünk, és valószínűleg nem is beszélhetünk soha.

II. Bizonyított tény-e, a nyelvrokonság?

„A nyelvrokonság bizonyítása éppoly egzakt tudomány, mint a genetika. Nem az esetleges egybecsengések a lényegesek a szavak rokonításában, hanem a szisztematikus különbségek. Mint a számsorban, a matematikában. A nyelvtani rendszer rokonítása is egzakt.”

A nyelvrokonság az ismert, létező és holt nyelvek csoportosításának egyik módja. A finnugrisztika felfogása szerint ráadásul ez az egyetlen egzakt osztályozása a nyelveknek, mivel csupán ennek van tudományosan elfogadott egyértelmű definíciója. A nyelvrokonság ugyanis az „eredet” – re épül! A tudományos körökben elfogadott nyelvrokonság paradigmája az, hogy „azok a nyelvek rokonok, amelyek egy közös un. alapnyelvből erednek” - ez borzasztóan egyszerű, és világos definíció. Már csak azt kell, hogy tisztázzuk, hogy mi is az az „alapnyelv”, és hogy mi is az az „eredet”.

Az alapnyelv egy olyan teljes nyelv, amely a valóságban is, valahol, valakik állttal beszélt nyelv. Általánosan elfogadott álláspont hogy ezek az alapnyelvek úgy az ie. 5000 előtti időkben léteztek, majd ezután felbomlottak.

Hogy két nyelv rokonításának alapját képező, közös alapnyelv léte, hogyan és miképpen bizonyítható, az csak módszer kérdése - és ennek semmi köze sincs a nyelvrokonsághoz! Ad abszurdum, ha két nyelvnek a világon semmiféle nyelvészetileg kimutatható kapcsolata sem volna - de valamilyen más ( akármilyen ) módon – minden kétséget kizáróan bizonyítható lenne, hogy ugyanabból az „alapnyelvből” fejlődött ki, akkor azok bizony „rokonok”. De ennek az ellenkezője is igaz. Ha két nyelv akár a közös érthetőségig hasonlít is, ma már, de minden kétséget kizáróan igazolni tudnánk, (bárhogyan) hogy azok két különböző alapnyelvből alakultak ki, akkor azok bizony „nem rokonok”.

Fejes László nyelvész a „nyelvrokonság paradigmájával” - több cikkében is foglakozott, amit így lehet összefoglalni:

„A nyelvrokonság azt mutatja meg, hogy az adott nyelv mely nyelvből ered – egyes elemei azonban idővel kicserélődhetnek, sőt, az elemek túlnyomó többsége ki is cserélődik. Van azonban a szókészletnek egy olyan rétege, mely a legkevésbé hajlamos a változásra, amelyet a leggyakrabban használunk, és amely a legkevésbé kultúrafüggő, ezt hívják alapszókincsnek. Az alapszókincsnek azonban nincs éles határa. Ha csak néhány tucat bizonyíthatóan finnugor (uráli) eredetű szavunk lenne, de azok ebbe a rétegbe tartoznának, a magyar nyelv akkor is egyértelműen finnugor (uráli) eredetű lenne. A számok tehát ebből a szempontból nem igazán számítanak.”

Ha azonban ezt a definíciót, egy matematikai függvény leírásaként értelmezzük, akkor a megoldás szélsőértéke az „egy” lesz. Fejes paradigmája szerint tehát a nyelvrokonság kimondásához elegendő egyetlen, az uráli alapnyelvből származó szótő is.

Egy programozó matematikus meg is találta, azt az egyetlen szótövet:

Németh Endre: Kis magyar őstörténet I. Konzervatorium I 2009

„A hangfejlődési törvények nagy száma, és rendkívüli rugalmas alkalmazása teszi lehetővé, hogy egyáltalán beszéljünk az uráli nyelvcsaládról. Nagyon úgy néz ki, hogy az uráli nyelvcsalád prekoncepciójához születtek a hangfejlődési törvények és nem fordítva. A kivételkezelés ilyen gazdag tárháza mellett, akár távolabbi nyelvek rokonsága is „bizonyítható” volna. A közös uráli nyelvtani keretek rendkívül tágak, azok lényegében megegyeznek az altáji nyelvekével. A közös szókincs sem meggyőző. Összesen nyolc olyan szó van, amely az összes uráli nyelvcsaládban jelen van, de más nyelvben egyben sincs meg. Ezek közül is csak egy tesz eleget szigorú értelemben a szakmai kritériumoknak. Ez a fészek szó (finnül pesa).”

Fejes állításának ( és Németh Endre kutatásainak ) értelmében tehát a finnugrisztika egyetlen szóra a „fészek” szóra építette fel a magyar nyelv rokonságának kimondását. Fejes azonban egy vita során egy még ennél is „közérthetőbb” hasonlattal élt, a maga és ( állítása szerint ) az összehasonlító történeti nyelvészet ( finnugrisztika ) álláspontja védelme érdekében, és törvényeinek bizonyítására

„Ha egy deci borhoz fokozatosan szódát adunk, akkor a kémiai anyagok aránya csak fokozatosan változik, de alapjában véve mindig ugyanarról a borról lesz szó, bármeddig is növeljük a szóda arányát. A bor tehát nem válik vízzé.”

 A cikk alatti vitában, nem volt hajlandó elismerni, hogy az általa alkalmazott „leegyszerűsített modell” nem alkalmas a nyelvek családba sorolására, ezért azt kell, gondoljuk – mégis csak egy ismert finnugrista – hogy akkor maga a finnugrisztika is így gondolkodik. Ha azonban a finnugrisztika törvényei – amelyekkel a nyelveket családokba sorolják – valóban leképezhetők e „vizesboros” hasonlattal, akkor azok a törvények nem hordozhatják a nyelv igaz törvényeit, mert akkor ezek a törvények a homeopátia hígítási filozófiájával mutatnak rokonságot, vagy azonosságot. Márpedig a homeopátiát az európai tudományos közszellem, kizárta, a komolyan vehető tudományok közül.

 Azonban a Fejes részéról oly nagyratartott, alapszókincs sem tekinthető teljes megoldásnak.

„Senki nem állította sem azt, hogy minden uráli/finnugor/ugor eredetű szó az alapszókincsbe tartozik, sem azt, hogy az alapszókincs kizárólag ilyen eredetű szavakból áll.”

Akkor tehát miért olyan „kitüntetett” az uráli alapnyelv, ha ehhez az alapvető nyelvi réteghez tartozóan, más alapnyelvből is találunk szótöveket? - vagy az alapvetőnél is vannak „még alapvetőbb szavak” – hiszen azt meg éppen tőle tudjuk, hogy a többi ( szokásos ) nyelvtipológiai elem  – magánhangzó harmónia, agglutináció, nyelvtani nemek… stb – nem mondanak a nyelv származásáról semmit, hisz ezek a legtöbb finnugor nyelvben pl. nincsenek is, vagy más nyelvcsaládokban is fellehetőek.

A vita hatására Fejes átírta a cikket, ma már a paradigma befejező szakasza így hangzik:

„….Fontos arra is emlékezni, hogy egyes szavak kikerülhetnek az alapszókincsből. Összességében azonban az alapszókincs jelentős része sokáig megőrződik (ha az egyik része el is veszik, le is cserélődik, mások megmaradnak), és így a nyelveket sokszor meglehetősen nagy biztonsággal lehet nyelvcsaládokba csoportosítani.”

Hát… én azt gondolom, hogy a „sokszor meglehetősen nagy biztonsággal” – nem az „egzakt módszerekkel bizonyított tudományos tény” – szinonimája.

Nagyon is úgy tűnik, számomra, hogy igaza van Szilágyi N Sándornak és a finnugor nyelvrokonság – „…hovatovább, amolyan hitbéli meggyőződés és elkötelezettség kérdésévé is vált, és ez eléggé meg is látszik rajta. Akárcsak az egyházaknak, ennek is kialakultak a kánonalkotó (akadémiai) intézményei (a kánonokat sokszor dogmáknak is nevezhetnénk), a más felekezetűekhez pedig – vagy akár az ártatlan kételkedőkhöz is – sokszor úgy viszonyul, ahogy az egyház szokott a tévelygő és veszedelmes eretnekekhez”.

Budenz ( aki  könyörtelen és kérlelhetetlen, becsvágyakkal dolgozott ) nyelvrokonsági paradigmáját, a nagyközönség számára is érthető módon, Gombocz Zoltán foglalta össze.

„Ha nem tekintjük a finnugor-török ősrokonság eseteit, a melyek nem tekinthetők egy szorosabb magyar-török rokonság bizonyítékainak, nyilvánvaló, hogy a valódi történeti viszony, amely a magyar és a török nyelvek között forog fenn, csak azon magyar-török szóegyeztetésekben tükröződik vissza, melyeket kölcsönvétel folytán keletkezetteknek lehet tekinteni.”   -  NYTTK 7. 1908 Gombocz –( 1) 

Nem könnyű értelmezni ezt a szöveget ( pedig alig 150 éve írták ) annyi azonban, mindenképpen elmondható, hogy nyelvtipológiai kérdésekről itt szó sincs, csak és kizárólag szóértelmezés és történeti értelmezés van. Modern mai nyelven, annyi azonban mindenképpen kihámozható belőle, hogy már Budenz is azért nem tartotta a magyar nyelvet töröknek, mert, hogy a legrégibb szavakból nem lehet egy „magyar-török együttélésre” következtetni, tehát a magyarok elődei és a törökség elődei szerinte nem élhettek egyetlen közösségben. Vagyis ahogyan azt Róna-Tas megfogalmazta nem élhettek egy „tartós együttélésen alapuló kommunikációs kényszerben” tehát nem alakulhatott ki egy közös „alapnyelv”. Ha meg nem volt közös alapnyelv, mert nem volt együttélés, akkor sem a nép sem a nyelv nem bomolhatott fel magyarra és törökre – tehát nincs rokonság!

Az is látszik, hogy Budenz még nem használta az „alapnyelv” – „alapszókincs” – fogalmakat, és hogy egyáltalán nem a „nyelvek tipológiai tulajdonságaiból” vezette le a nyelvrokonságot, hanem a szókészletből, és a ( más tudományok eredményei alapján ) feltételezett történeti háttérből. Annak az állításnak, tehát semmi alapja nincs, hogy a nyelvrokonság csakis és kizárólag nyelvészeti kérdés lenne. Az egyes szavak etimológiai vizsgálata és annak megállapítása, hogy az mely alapnyelvekből ered – az valóban nyelvészeti kérdés (és akár lehet egzakt is) – de a nyelvrokonságot a történeti háttér elemzése nélkül nem lehet kimondani. A nyelvész addig lehet csak nyelvész, amíg megállapítja, hogy a magyar nyelvben van 500 uráli, 100 iráni, 300 török és 600 szláv nyelvekből származó szótő. Az azonban már egyáltalán nem nyelvészet, hogy megállapítsuk, hogy melyek ezek közül, amelyek a „legalapvetőbbek” – amelyek így az „alapszókincs” részévé válhatnak. Persze, ha figyelembe vesszük azt is, hogy Fejes László szerint az alapszókincsbe, iráni, török, esetleg akár szláv eredetű szótövek is lehetnek, akkor aztán már tényleg nagy bajban vagyunk a nyelvek nyelvcsaládokba sorolását illetően. Legalábbis az az állítás, hogy a „nyelvrokonság tudományos tény” – az egészen biztosan nem állja meg a helyét.

Mindenesetre lehetséges, az a megoldás is, hogy ezek a „hasonlatok - metaforák” nem tudják szabatosan leírni a finnugrisztika tudományának nyelvrokonítási paradigmáját. Akkor viszont nem nagyon kellene ezeket sem a tudományos szakirodalomban, sem az ismeretterjesztő folyóiratokban, terjeszteni, mert, hogy ugye a laikusnak a „közvetítő” az maga a tudomány. Ha nincs egy egyszerűen megfogalmazható „törvény” a nyelvrokonság megállapítására – valószínűleg egyébként nincs – akkor azt kell mondani és írni, hogy a tudományos nézőpontok vektorösszege, a magyar nyelvnek az „uráli alapnyelvből” történő származtatása irányába mutat.

Mondjuk ki bátran, hogy a nyelvrokonság soha nem is volt, és soha nem is lesz „tudományosan bizonyított tény” - akkor, sem ha a „következő győztes paradigma” – majd „bárminek” mondja is ki a magyar nyelvet.

Én tehát inkább Szilágyi N. Sándor, Pollányi Mihály, vagy Pusztay János, álláspontját ajánlanám – a finnugrisztika szokásos lózungja – a „be van bizonyítva” – helyett.

„Az összehasonlító-történeti nyelvtudomány is hipotézisekkel dolgozik, csakhogy olyanokkal, amelyeket elvileg sem lehet soha ellenőrizni, vagy ha lehet is, csak kivételesen szerencsés esetekben. A nyelvész azonban az ilyen hipotézisekről már csak szégyenletében, sem mert valószínűségi terminusokkal beszélni. Nem azt mondta tehát, hogy igen nagy annak a valószínűsége, hogy ez vagy az a szó finnugor vagy honfoglalás előtti török eredetű (hiszen ki fogja azt neki elhinni, hogy amit ő művel, az tudomány, ha semmiről sem tud bizonyosat mondani?), hanem azt, hogy be van bizonyítva, hogy az. Pedig nincs bebizonyítva.” ( Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói )

„A tudomány fejlődésével változhatnak eredményei. Ez a természetes tény azonban nem válhat botránykővé, nem áshatja alá a tudomány tekintélyét, nem ingathatja meg a tudományba vetett meggyőződést. Ugyanakkor azonban a tudomány művelőinek is tisztában kell lenniük azzal, hogy eredményeik valószínűleg nem véglegesek. Tudományt művelni csak ezzel a meggyőződéssel s az ebből fakadó alázattal szabad. Megszívlelendő (Pollányi Mihály - 1994) javaslata, hogy a tudományban a kijelentő mondatokat "bizalmi módban", azaz az "azt hiszem" eléjük ragasztásával kell megfogalmazni.” (Pusztay János: A magyar nyelv eredetéről)

Az észak-eurázsiai nyelvi övezet népeinek, nyelveinek, ezen belül az uráli nyelvcsalád kialakulását vizsgáló kutatások figyelembe veszik a nyelvészet, a régészet, a génkutatás és az antropológia eredményeit. Ezek olyan kérdések, amelyekről nem lehet teljes bizonyossággal beszélni. Azt is elismerem, hogy néha az intuíciómra hagyatkozom. Ezzel nem állok egyedül. Polányi Mihály is fontosnak tartja az intuíciót, az intuícióval rokon észlelést tartja a tudás paradigmájának. Ez azt jelenti, hogy előbb vagyunk az eredmény birtokában, s csak azután ismerjük fel az odavezető következtetéseket.

A hagyományos uráli nyelvészet képviselői gyakran a kisajátított igazság trónjáról mondják el megsemmisítő véleményüket. Az igazság azonban az igaznak tartott nézet melletti elkötelezettség, amely magában rejti a tévedés lehetőségét is. Sajnos, az uráli nyelvészetben úgy néz ki, mintha csak az innovátorok tévedhetnének, a hagyományos tanok képviselői nem, még akkor sem, ha esetleg akár egy éven belül megváltoztatják véleményüket. A kockázat és tévedés vállalása nélkül nem lehet tudományt művelni.” (Pusztay János: A magyar nyelv eredetéről)

III.  Nyelvrokonság ≠ Néprokonság

„… a finnugor történeti-összehasonlító nyelvtudományban mindig is tanították, sőt erőteljesen hangsúlyozták, hogy a nyelvi rokonság és a faji (antropológiai, embertani) rokonság nem azonos, két különböző dolog.”

Ez az állítás tökéletesen példázza, az előzőekben említett Békés Vera és Thomas S. Kuhn megfogalmazta állításokat. A 21. század finnugristái, éppen most írják át a kézikönyveket, és megpróbálják úgy beállítani a régi korok tudósait, mintha azok is az új módszerekkel dolgoztak volna. Ezért azokat, akik nem az új paradigma szerinti következtetéseket tárgyalják, azokat "lealázzák" - akik azonban az új paradigma szerinti eredményeket támasztják alá, azokat a "Parnasszusra" emelik. De attól sem riadnak, vissza, hogy a szakma legnagyobbjainak állásfoglalásait meghamisítva interpretálják a nagyközönség számára.

Finnugrisztikusunk, tehát azt állatja, hogy a nyelvtudomány, a nyelvrokonság és a fajrokonság különbözőségét tanította.

Ennek az állításnak a  cáfolatát, néhány vezető finnuristától vett idézettel igazolom:

„A rokon nyelvek ti. egymást értelmezik, felvilágosítják, egyszersmind az illető nemzetnek eredetét és művelődését mutatják ki… a rokon nyelvek ismerete nélkül tehát egy nemzetnek őstörténetét sem lehet világosságra hozni. A magyar nemzetnek származási időszaka okvetlenül rokonainak közelében, hogy ne mondjam, társaságában folyt le. A nemzetnek etnikai eredetét, csak az illető nyelvhatározhatja meg. A nemzetnek etnikai eredetét az illatő nyelv eredetével kell egynek tartani.” - (Hunfalvy Pál: A finnugor őshaza nyomában – 39 – 76. o.)

„A nyelvek rokon volta, azt jelenti, hogy… kikövetkeztetjük a finnugor alapnyelvet, és beszélőjét, a finnugor ősnépet. A finnugor ősnép szervezetlensége, idővel a teljes szétszakadáshoz vezetett. A nyelvi elkülönülés a beszélők elkülönülésével szokott párhuzamosan haladni. Az ugor korszak végén… hozzávetőlegesen a Kr.e első évezredben következett be az elkülönülés, a magyarság nyelvi és népi önállósulása” - ( A finnugor őshaza nyomában – 1973: Zsirai Miklós / 394-408)

Ebben az idézetben Zsira egyértelműen azt jelenti ki, hogy a finnugor ősnyelvet a finnugor ősnép beszélte, majd a szétválás után, alakult ki az ugor nép és nyelv.

De egy másik vezető finnugrista sem vélekedett másként:

„A magyarság tehát minden valószínűség szerint már a törökökkel való összekerülése előtt sem volt teljesen egységes fajú, de annyi kétségtelen, hogy a finnugor származású magyarok voltak mindig többségben, ők voltak a befogadók, és a beolvasztók és az ő nyelvüket vették át a hozzájuk csatlakozó népelemek.

Bármilyen idegen elemekkel gyarapodott is tehát a magyarság, annyi bizonyos, hogy az „igazi magyarok” az ős-finnugoroknak egyenes leszármazottai.

Ennyit vall a nyelv, aki ennek alapján áll az erős alapokon áll. Ezen alapokon kívül csak az ingovány van és arra nem tanácsos rálépni. - (Szinnyei József: A magyarság eredete, nyelve és honfoglaláskori műveltsége - A finnugor őshaza nyomában-1973: 272-288 )

E két utóbbi dolgozatból egyértelműen az következik, hogy bár a két tudós Szinnyei József és Zsirai Miklós, elvben felismerték, hogy a nyelvrokonság és a néprokonság nem feltétlenül tartozik össze, de a magyarságra és a magyar nyelvre ezt a felismerést nem tartották alkalmazhatónak. Nem tudták elbeszélni úgy a magyar nyelv keletkezéstörténetét, hogy azt ne kössék össze a magyarság eredetével. Ez a szemléletmód egyértelműen a „családfa metafora” leképezése nyelv–, és őstörténetté. Szó sem lehet arról, hogy a nyelv és etnikum ne lenne azonos. Aki tagadja, hogy Hunfalvy állítása – a finnugrisztika alaptörvénye, az magát a finnugrisztikát tagadja. Vagy elfogadja, hogy a családfa metafóra leképezi a nyelv és nép egységét, vagy ha tagadja, akkor cáfolja a finnugrisztika alaptételét.

 IV.  Összefoglaló

1. A finnugor nyelvrokonság mai tudományos eszközökkel történő felismerése semmiképpen nem lehet több mint 100 – éves, de inkább az a valószínű, hogy a 20. század második felének terméke. Az alapnyelv és az alapszókincs fogalmait Budenzék még nem ismerték, gyakorlatilag még az sem volt világos, hogy mit is értük nyelvrokonság alatt. Az a deffiníció, hogy a nyelvrokonság az-az egy közös alapnyelvből való származás, csak a 20, században tisztázódott. Az pedig, hogy az alapnyelv létezését a szókincs, vagy az egyéb nyelvi elemek alapján lehet rekonstruálni, még ma is vita tárgya.

2. Mivel az alapszókincsnek nincs egy határozott definíciója, és az egyes elemei akár több alapnyelvből is származhatnak, így ebből az következik, hogy azt sem lehet egzakt módon meghatározni, hogy egy nyelv akkor végülis melyik alapnyelvből ered. Mivel az alapszókincs meghatározása szubjektív, így természetes módon, akkor a nyelvrokonság sem lehet tudományos tény, mindössze egy konszenzusos megállapodásra van lehetőség.

3. A nyelvrokonság persze nem mindig jár együtt a néprokonsággal, de a magyar nyelvre és népre ezt a felismerést még senkinek soha sem sikerült alkalmaznia. Ha alkalmazni próbálta, akkor mindig felmerült az a kérdés, hogy akkor mikor és hol történt a nyelvcsere – amire viszont még nem született megnyugtató válasz. Mert ha a magyarok elődei nem éltek ott, ahol, és amikor a finnugor alapnyelvet beszélték, akkor az egész „őshaza” keresgélésnek semmi értelme, hisz akkor nem tudhatjuk, hogy akkor végülis hol beszélték azt a „finnugor alapnyelvet”… vagy mit? Ha a magyarok elődei nem éltek együtt a többi finnugor nyelvet beszélők elődeivel, akkor teljes a zűrzavar, mert akkor bármi lehetséges, a mai magyarok elődei nyugodtan származhatnak akár a Szíriuszról is - ehhez a nyelvészetnek a világon semmi köze! De halkan megjegyzem, hogy akkor a nyelvrokonságnak is „lőttek”…! – és ezt a finnugristák is pontosan tudják, ezért „maszatolnak” ma is a „rokonság” fogalmával.

 A legújabb genetikai eredmények hatására, a 21. században, most már kénytelenek elfogadni, hogy a magyarok elődei nem éltek együtt a többi finnugor nyelvet beszélő népek elődeivel, tehát a magyar nép etnogenezise valahol teljesen máshol történt meg – de azt is tudják, hogy ha ezt véglegesen beismerik, akkor átszakad egy gát… és akkor már azt nem igen lehet megjósolni, hogy kit és mit sodor magával az elszabadult ár.

Rengeteg a „katasztrófaturista”…!

GéKI