A magyarság és a magyar nyelv fennmaradásának okairól, és körülményeiről már több cikket is írt a szerző…legutóbb a fenti címmel.

https://www.nyest.hu/renhirek/nem-kalandozas-annal-sokkal-rosszabb

• A első részben arra mutattunk rá, hogy a cikk igazi célja a „nemzeti bűntudat” felébresztése, amely az önmagunk teljes feladásának elfogadására való „érzékenyítési propaganda” – része.
• A második részben a „kalandozások korának” konzervatív értékelését adjuk.
• A harmadik részben pedig bemutatjuk hogyan lettek a honfoglalók, legyőzött földönfutókból, maffiózó keresztényüldöző rablóbanda.

Foglaljuk röviden össze, a szerző önmaga is citált cikkeinek eszenciáját!

„Feltehetőleg a kalandozásoknak, és a magyar társadalom akkori szervezeti formájának (maffiaszerű képződmény) köszönhetjük a magyar nyelv Kárpát-medencei hegemóniáját, és azt, hogy Szent István magyar államot alapíthatott. A kalandozásokból befolyt jövedelem nélkül nem lehetett volna magyar államot alapítani. E hadjáratoknak köszönhető, hogy magyarok maradtunk és magyarul beszélünk a Kárpát-medencében. Ebből a szempontból ezek a hadjáratok hasznosak voltak. Ugyanakkor nyilvánvaló az igazságtalanságuk. Büszkék csak akkor lehetünk rájuk, ha Lenin cinikus történelemszemléletét követjük.”

Halász – vadász – madarász ( és/vagy ) kereszténygyilkoló maffiózás!

A szerző Klíma László egyértelműen kimondja a cikkben, hogy a „keresztény magyar államot” - Szent István koronájának országát - egy maffiabanda élén álló, maffia család, vagyis ezen család vezetői ( mint keresztapák ) alapították, a keresztény Európa kifosztásával szerzett mérhetetlen vagyon, biztosította hatalom segítségével. Ez a „maffiaszervezet” – tehát a felégetett városok, templomok, kolostorok kifosztása során, a békés városi iparosok, kereskedők, földművesek, szerzetesek és apácák kiontott vére árán összerablott vagyonból, alapította államát. Vagyis mi, akik manapság is az ezen korban élőket elődjeinknek tekintjük, csakis és kizárólag akkor emlékezhetünk rájuk büszkeséggel, ha elfogadjuk azt a gondolatmenetet, hogy minden gazdagság bűnben fogantatik.

Nem minden előzmény nélküli persze a szerző – e gondolatmenete! Talán a kedves olvasónak sem új, az a mondás, hogy „Csak az első milliók megszerzését nem illik firtatni!” – Ami ugye egyértelműen azt az állítást igyekszik alátámasztani, hogy a gazdagság nem igen születhet tisztességes körülmények között. Sok – sok évszázados ( évezredes ) tapasztalat állhat e-mögött, a népi bölcsesség mögött. Gondoljunk csak az Újszövetségre, és a kereszténység korai szakaszára!

„Könnyebb a tevének, a tű fokán általtmennie, hogy nem a gazdagnak, bejutni az Isten országába.” (Máté 19.24 )

Jézus azonban itt nem azt mondja, hogy „lehetetlen” csak azt, mondja, hogy nehéz! Pontosan tudja, hogy a meggazdagodáshoz vezető útnak, a két lehetséges módja közül a tisztességes munkán alapuló, a nehezebb és a fáradságosabb út. Azt is tudja, hogy a többség, a könnyebb utat választja.

Klíma László – a cikk tanúsága szerint – azt állítja, tehát, hogy a magyarok a könnyebbik utat választották, rablókká, és gyilkosokká, lettek a „mammon” érdekében, és az így megszerzett vagyon, tekintély és hatalom, segítségével jutottak országhoz, hazához, nyelvhez - megmaradáshoz!

Nem szeretnénk most azon az úton tovább menni, hogy hányan és hányan mentek végig ezen az úton, és hogy akkor most mindenki, bűnös-é, avagy azért vannak nemzetek, akik képesek voltak a nehezebbik utat választani. Ez mindenképpen meghaladja egy ilyen blog terjedelmét, és az sem biztos, hogy jelenleg képes volnék e téma egészének kibontására és feldolgozására.

Koncentráljunk most arra, hogy Klima László cikke szerint a magyar állam megalapítását, és a magyar nyelv megmaradását egy eszeveszetten gazdag, hataloméhes, és könyörtelen, maffiózó-rendszert üzemeltető, rabszolgavadász, keresztényüldöző, rablóbandának köszönhetjük.

Ha valaki csak egy kicsinyég is figyelemmel kísérte a történettudománynak a magyar őstörténettel kapcsolatos álláspontját, akkor talán kissé – de talán nem is olyan kissé – meglepődhet ezen az állásponton.

Régi korok tudása

Mit is tudhattunk eddig, a honfoglalás koráról, mi az utóbbi évtizedek finnugrista tanításán felcseperedett. egyszerű halandók.

A 19. század előtti világban, a magyar-hun hagyomány – legalábbis az írástudók tudományos világában – egyeduralkodó volt. A magyarokat mindenki a hunok utódainak – hun népnek tartotta. A hunokról az európaiaknak, nem volt túl hízelgő véleményük. Bár Attila a germán mitológiának is része, de „az isten ostora” – amellyel megtisztelték, azért nem az egyértelmű elismerés jele. Nem tudjuk pontosan, hogy a keresztény magyar írástudók, ennek ellenére miért is tekintették őt elődnek, de az kétségtelen, hogy minden fennmaradt krónikánk hitet tett a hun-magyar testvériség ( rokonság ) mellett.

Nem tudták ezt másképpen a külhoni korabeli források sem… sőt! – bár megjegyezzük, hogy ezt ők, nem pozitív tényként említették – ellentétben a magyar forrásokkal.

Persze, már a kortársak beszámolói sem voltak teljességgel elfogulatlansággal vádolhatóak, ami szintén nem túl meglepő annak fényében, hogy a hunokkal, avarokkal, magyarsággal történt találkozásuk során, leginkább vesztesekkén voltak kénytelenek papírra vetni megvetésük tárgyáról szőtt eszmefuttatásaikat.

A legjelesebbek mint Reginó Prümi érsek, vagy Bölcs Leo leginkább barbároknak, sokszor kegyetlen, szó szerint is „emberevőknek” ( akik leölt elleneik szívét fogyasztják, és vérüket isszák orvosságként ) ábrázolják eleinket. Katonai erényeiket ugyan, elismerik, de a mindenáron való győzni akarásból fakadó tetteiket, nem igen értik meg. Álnoksággal, hitszegéssel vádolja őket, csak azért mert, hogy egy a számukra hátrányos, és kikényszerített megállapodás után is képesek visszatámadni, és nem elkullogni, vesztesként a csata színhelyéről.

Van ollan krónikás is, aki megpróbálja megfejteni, hogy kik és honnan is jöttek ezek az „Isten megvetésére méltó magyarok”… !  - akik a kor legnagyobb veszélyét hozták a keresztény világra. A szerző a nevüket használja fel eredetük magyarázatára ( a „hungar” – kifejezés az ófelnémetben „éhinséget” jelöl ) vagyis egy olyan történetet ad elő amelyet állítólag az idősektől hallott – legyen az bár mese, vagy valóság!

A történet szerint egy Pannóniában kitört hatalmas éhínség alkalmával, a környék fejedelmei, a nép egy részét, elűzték a sivatagba, ismeretlen területekre, ahol azok vagy éhen vesznek, vagy megmaradnak. Az így elűzött emberek aztán elérték a Meotisz mocsarait, ahol vadászattal és halászattal, végül is megmenekültek az éhínségtől, és elszaporodtak. Ezek tértek most vissza, ( akik azonosak a vad és nagyszámú szkítákkal ) hogy megbüntessék a gonoszságot elkövető Nyugatot. Nevüket tehát a kiállt éhínség miatt kapták – vagyis hungary… !

( A magyar "bulváretimológizálás" sem maradhatott persze ki a „cikizésből” a „német” nevet ugyan is a „nemevett” kifejezésből vezeti le. )

A később megszülető, a magyarokkal foglalkozó, nyugati hangadók írásai is e történet mentén születtek, így persze azok sem igen csöpögtek, a magyarság iránt érzett szimpátiától.

Azt a tényt, hogy a német tudósok, többször is erősen magyarellenes kirohanásokat tettek műveikben, nagyon sokan megírták már, többek között Vámbéry is, így kesereg:

„Ha a nem magyar tudósok, mint Schlözer, Zeuss, Büdinger, Roesseler, tisztán tudományos tárgyilagossággal foglalkoztak volna a kérdéssel – és ha a magyar nép elleni csak alig palástolt gyűlölet nem tűnnék ki egyébként érdemes munkáikból – a finnugor, eredet elfogadhatóbb lett volna. De fájdalom a dolog nem így áll.  (Vámbéry Ármin: A finnugor őshaza nyomában: Gondolat 1973 – 87)

Bár a magyar tudósok, ( Horvát István, Aranka György, Vámbéry Ármin ) válaszaikban igyekeztek szakszerű munkát írni, amelyekből bizonyíthatóan, hiányoznak a nemzetekre vonatkozó sértések, azonban nekik sem sikerült ezt kifogástalanul megvalósítaniuk. A nemzeti sértegetéseket elkerülik ugyan, megőrzik viszont, a személyeskedés szakszerűtlen voltát.

Horvát István fő műve: Rajzolatok a magyar nemzet legrégiebb történeteiből ( 1825 )  - apropóját ugyanis Schlözer 1797-re elkészült „Kritische Sammlungen zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen” című munkája adta, amelyben az, azt hangoztatta, hogy a magyar barbár, elmaradott, civilizációra képtelen ázsiai nép, s az európai műveltség elsajátítása és közvetítése például Erdélyben kizárólag az erdélyi szászok érdeme volt.

A szakirodalomban Schlözer magyarellenes kijelentéseit, többek között, Gulya János is citálja, Aranka György vitairatát, pedig – amelyet még Schlözer halála után is csiszolgatott, de végül kéziratban maradt - Bíró Annamária elemzi részletesen.

( Annak ellenére, hogy mindvégig megőrzi polemikus és vindikatív jellegét, elmondhatjuk, hogy alaposan dokumentált és jól felépített szöveget állított össze. - Bíró Annamária: Nemzetek Erdélyben. August Ludwig Schlözer és Aranka György vitája. Erdélyi Tudományos Füzetek 272. Kolozsvár, 2011.)

Schlözer nagyképű fellépése tehát – nem mellesleg – jogosan sérthette a magyarokat. Ráadásul egy olyan emberről beszélünk, akinek munkásságáról még Klíma László is így nyilatkozik:

„Saját karrierjének építése, kóros nagyravágyása, arra terelte, hogy beleártsa magát a nagypolitikába. A megmondóember szerepére vágyott.”

A felsorolt szakszerű kritikák és érvek ellenére, azonban Schlözer – féle álláspont később egyes magyar tudósok között, mégis követőkre talált – a miértre sokféle magyarázat van! Hunfalvy, szerepéről Szabados György így nyilatkozott: "... Hunfalvy Pál szorosabb kapcsolatot ápolt az osztrák titkos rendőrséggel, mint az egy tudóstól elvárható lenne.”  - Budenz pedig 1870 – ben, a következőt írta August Ahlqvist finn nyelvésznek: „Az ember könnyen elveszíti a kedvét Magyarországon, ha olyan haszontalan dolgokkal foglalkozik, mint a magyar nemzet nyelvének kutatása.”

A magyar nyelv, és annak eredetének kutatása a 19. században igencsak fontos tényezővé vállt. A nyelvészet ugyanis olyképpen kezdett működni, mint ollan tudomány, amely a népek eredetére vonatkozólag is releváns tényeket képes közvetíteni. Márpedig

„Ősöket keresett akkor mindenki, lehetőleg minél jobb hírűeket, részben a nemzeti dicsőség öregbítése, részben meg „a – bolond fejjel az általa kivívhatónak vélt – »történelmi jog« bizonyítása” (Lükő 1991. 5) végett. (Ez a „bolondság” sajnos máig sem múlt el mindenütt, és nagy tehertétele nemcsak a történelem-, hanem a nyelvtudománynak is.) - Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói 

A magyar nyelvészet tehát ollasmibe ártotta magát, amit ma már a 21. században, legszívesebben letagadna, sőt sokszor már le is tagad, kijelentve, hogy „a történeti nyelvészet nem azt állítja, hogy létezett egy nép, amely a finnugor alapnyelv ágaira bomlott, hanem azt, hogy létezett egy nyelv – a finnugor alapnyelv –, amely később felbomlott”. Hogy az állítás mennyire nem igaz, azt néhány idézettel is alá tudom támasztani. A történeti nyelvészet a magyar nyelvről azt állítja, hogy az „alapszókincsét” adó finnugor alapnyelvből eredeztethető szavak „halászó – vadászó – gyűjtögető” életmódra utalnak. Ezt az álláspontot elfogadva aztán többek is tudományos következtetéseket vontak le ezen – sokak szerint kizárólag nyelvészeti – állításból.

Egy igencsak ellentmondásos "klasszikus"... korának legbefolyásosabb történésze - nem biztos, hogy tudta, hogy mit beszél...!

„Az előmagyarok primitív kultúrája csak valamely magasabb színvonalon álló idegen kultúra, tartós és intenzív hatása alatt mehetett át ily nagyarányú és minden tekintetben bámulatos fejlődésen – a magyar nyelv tanúsága szerint – teljes életközösségben éltek a rájuk telepedő ogur néppel. Az ogur vadászok szolgáik körében éltek s nem egyszer ezek nőivel házasodtak össze. A két nép közt tartós együttélés fejlődött ki s az ogur urak nyelvtanulásra kevéssé fogékony asszonyaiktól és szolgáiktól megtanulták azok nyelvét, míg emezek uraiktól új, fejlettebb fogalmakat ismertek meg s jelölésükre a tőlük eltanult ogur szavakat használják.” -  Hóman Bálint

Napjainkban sincs ez másként, de Ő már "vérbeli" - propagandista...!

„Egy ilyen támogató érv a finnugor eredet mellett az, hogy ha ez török nyelv, akkor, hogy az ördögbe került bele ennyi — és ilyen alapvető — finnugor elem? A törökség erősebb, gazdagabb, fejlettebb volt a finnugoroknál, azaz civilizáltságban följebb állt. Mi oka lett volna egy török népnek vagy törzsnek, hogy ennyi szót eltanuljon egy finnugor társaságtól, akik épp, hogy kijöttek az erdőből, s újdonságként nézték a tyúkot, a széket és a betűt? Magyarán mondva: ha ez finnugor nyelv, akkor meg tudjuk magyarázni, miért vett magába annyi török elemet (a civilizációs különbség miatt), ám ha török nyelv, akkor nincs rá magyarázat, miért vett magába ennyi — és ilyen alapvető! — finnugor elemet.” - Nádasdy Ádám: A gonosz Budenz - (ÉS, 2010. április)

Meg ugye, hogy ki ne hagyjam nagy kedvencem a ( b.rt.ln.k-t.d.s.cska ) klasszikusát:

„Az erdőövezetben lakó finnugor nyelvű közösségekhez minden kulturális újítás: a fémművesség, a földművelés, az állattenyésztés tudománya délről érkezett. … a finnugor alapszókincs vadászó-halászó-gyűjtögető életmódra utal, az állattenyésztés és talán a földművelés minimális ismerete mellett. A finnugor nyelvű népekhez az új dolgok idegen megnevezésükkel együtt érkeztek…” ( Klíma L. : M F M É. Szeged, 1984/85-2 (1991). 531-535. oldal)

Ezekben az idézetekben, persze az említett urakat az sem igen zavarta, hogy a feltételezett alapnyelvek ( uráli, altaji, indoeurópai ) létezésének idején még mindenki „halász-vadász-madarász” életmódot folytatott – nagyon kevés tudatos állattartással, és nagyon kezdetleges földműveléssel. A fenti idézetekben a magyarságnak mint primitíven egyszerű, minden újításra, alkalmatlan alárendelt nép képe jelenik meg. Jól ráerősít erre a képre a Bíborbanszületett Konstantin szöveggyűjteménye a DAI is – amelyben a magyarokat, mint olyan népet írja le, amely a besenyőktől elszenvedett sorozatos vereség hajtott a KM – be, ahová szinte minden jószágukat, vagyonukat, gyermekeiket, asszonyaikat, öregjeiket elveszítve tántorogtak be. (Állítása szerint, ezeknek a besenyőknek a megtámadására később sem tudta őket rábeszélni a császár - annyira féltek tőlük – mondván „…igen erős fenegyerekek azok…” )

A „fesztikörképes, kacagányos – szkíta-hun – vitéz” ( az elsődleges magyar őstörténeti paradigma ) és a „primitív, legyőzött, földönfutó” népképek, harcából aztán két világégés után, az utóbbi került ki győztessen.

A 20. század második felében aztán kizárólag ezt a képet tanították, mindenhol, az álltalános iskoláktól az egyetemekig. Aki a hu-magyar rokonságról, vagy a „feszti körképes kacagányos vitéz” képet csak megemlítette is, az tudománytalan dicsőséges őskereséssel lett megvádolva, így gyakorlatilag kiírta magát a kor tudományos életéből. A legismertebb példa erre László Gyula – akit csak is a zsenialítása mentett meg a teljes megsemmisítéstől.

Új időknek, új dalai

Aztán a 20.  – 21. század fordulóján valami egyszer csak megváltozott. A régészek gazdag mellékletekkel rendelkező lovastemetkezéseket ástak ki, nem csak a KM – ben, hanem az ukrán - orosz – pusztákon, és az Urál környékén is. Az addig az Altájtól az Urálon-át, a Kukázus mellékétől a Kárpátokig terjedő térségen összevissza kóboroltatott, lökdösött, magyarságról egyszer csak kiderült, hogy az évszázadokig tartónak gondolt kóborlás helyett, mindössze néhány évig tartott az út, a feltételezett Káma vidéki őshazából. Ráadásul az újonnan felfedezett arab kútfők is arról írnak, hogy:

„(Ezek) a magyarok szemrevaló és szép külsejő emberek, nagy testőek, vagyonosak és szembetőnıen gazdagok, amit kereskedelmüknek köszönhetnek. Ruhájuk brokátból készült. Fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyönggyel berakottak. Meg-megrohanják a szlávokat (és oroszokat), és addig mennek a parton, amíg a bizánciak országának egy kikötıjéhez nem érnek, amelynek K.r.kh (Kercs) a neve. Amikor a magyarok Kercsbe érnek, az elébük menı bizánciakkal vásárt tartanak. Azok (a magyarok) eladják nekik a rabszolgákat és vesznek bizánci brokátot, gyapjúszınyegeket és más bizánci árukat.”

Hát ez bizony egészen más kép, mint amit eddig sulykoltak – nosza változtatni kellett! De hogyan? Kezdetben még csak néhány apróságra futotta. Nemere István írt egy könyvet Magyarország története címmel, amelyben a fehér ló mondája történetben megismert eseményeket nemes egyszerűséggel „piszkos trükknek” nevezte – „ímigyen a honfoglalás „jogi oldala” ily módon tehát egy csalás útján jött létre, és mint az a jogban tudható, a csalárd módon szerzett haszon, vagy birtok, vagy jövedelem, törvényesnek el nem ismerhető… „

A gondolat itt ( akkor ) megszakadt … Nemere nem folytatta… pedig a folytatás világos, főleg ha valaki ezt a cikket elolvassa, külön gondossággal - visszalapozva a 2. – részben citált Tomáš Garrigue Masaryk és Edvard Beneš – től származó álláspontokat.

 A Nemere szerinti „finnugrisztikusok” szerint tehát az, hogy a honfoglaló magyarok, Attila országának jogos örököseiként a fehér ló mondájából ismert történet szerint, próbálták meg jogilag is alátámasztani a Kárpát-medence megszállását, az „nagymagyarkodás” és a „dicsőségesmúlt” keresésének hazugságával összekötött, „törvényesnek el nem ismerhető”…tehát egyszerűen mondva …. rablás…de (figyelembevéve Árpádnak és Szvatopluknak a Duna partján lejátszódó történetét ) lehet, hogy rablógyilkosság!

De Glatz Ferenc a Magyarok Krónikája c. könyvében, például így gyalázza az Árpádkori magyar parasztokat:

„Évszázadokra elnyúló átalakulás kezdődik meg az életmód terén is. A köznapi emberek lovagláshoz idomult „karikalábai” természetesen generációkon át tudott csak hozzászokni az eke utáni egyenes járáshoz.”

Hogy az egyébként az arab kútfők írásaiban is említettek - „A magyarok országa bővelkedik fákban és vizekben. Talaja nedves. Sok szántóföldjük van.” – ellenére, miért is kellene a magyar földművelőknek, megtanulniuk az eke után egyenesen járni – ( a magyargyalázáson kívül ) arról nem szól a könyv.

A finnugrista őstörténettel foglalkozó írásokban tehát szép lassan átalakult a honfoglaló magyarság, és a megvert, megalázott, éhező hordából - dúsgazdag, rabszolgavadász, maffiózó, keresztényüldöző, rablógyilkos bandává alakult át, akik Klíma László szerint még őshazájukat is azért hagyták ott „sovány gebe vágtában” mert hogy:

„Az egykori Magna Hungaria régészeti emlékei vidám életről tanúskodnak. Feltűnő a vidék lakosságának viszonylagos gazdagsága, ami a távolsági kereskedelemben való aktív részvétel emléke lehet. Nem csoda, hogy a magyarok összevesztek a koncon, s egy részük otthagyott csapot-papot (sámánt), s meg sem állt a Kárpát-medencéig.”

Nincs kegyelem

Szóval nincs kegyelem! A finnugrisztikus, mindég talál valami gyalázkodni valót, akár szegény nyomorult ördögöknek kívánja mutatja a magyarság elődeit, akár dúsgazdagnak látatja. Aki gyalázkodni akar az mindig talál rá okot, és alkalmat.

Aki megvert, legyőzött, fejlődésre alkalmatlan „kőkorszaki” hordát akar láttatni, az előveszi a DAI – megfelelő fejezeteit, és a finnugrista nyelvtudomány álláspontját, és már meg is találta a mondanivalójához pásszoló autentikusnak mondott forrásokat.

Aki dúsgazdag, szlávokat vetkőztető, rabszolgavadászokról akar értekezni, az elegendő, ha az arab forrásokhoz nyúl, és már meg is találta a szükséges adatokat.

Aki keresztényüldöző, papokat és apácákat gyilkoló, rablógyilkos maffiabandaként kívánja bemutatni őseinket, az nyugodtan fordulhat a nyugati krónikások, és tudósok munkáihoz, gazdag tárházát találja a gyalázkodásra lehetőséget adó írásoknak.

Azt az apróságot, persze, bölcsen elfelejtik megemlíteni, hogy a „barbárságnak ebben a korában” minden nép így viselkedett, és hogy pl a germánok, frankok a Római birodalmat támadva, semmivel nem követtek el kevesebb durvaságot, erőszakot és agressziót a helyi lakossággal, városokat, égettek fel, romboltak le, tettek a földel egyenlővé…!

Mert ugye a civilek elleni kegyetlenkedésre meg a „cselvetésre” is van jó néhány példa. Mondjuk a Cézár kontra Vercingetorix eset, amikor az Alésiai erődbe beszorultak a harcra nem fogható mandubius civileket, Critognatus, tanácsára, egyenesen meg akarták etetni védősereggel! Bár Gallia zivataros történetében nem ez lett volna az első ilyen eset, Vercingetorix inkább megkegyelmezett nekik: egyszerűen csak kizavarta őket az erődből, boldoguljanak, ahogy tudnak. Caesar persze nem engedte ki őket az ostromgyűrűn kívülre, maradjanak csak az oppidum falai alatt. A csontvázzá soványodott asszonyok, gyerekek, öregek jajveszékelése és könyörgése biztos jó hatással lesz a gall harcosok idegeire.

Vagy mit szóljunk ahhoz a „szent történethez” mi szerint zsidók „az Úr kiválasztott népe” – jogán foglalhatják el Kánaánt, az állítás szerint az Úr parancsára „Űzzétek ki a földnek lakóit, és lakozzatok abban, mert néktek adtam azt a földet…” Mózes IV. 33. 53.

Meg, hogy az-az apró kis trükk, a fehér lóval, amivel a szlávokat sikerült „megszívatnunk”, mindössze szerény élcelődés, ahhoz az „átveréshez” képest – amit a zsidók követtek el a Midiániták kiirtásának legitimálására. ( Mózes IV-31).

Ezek a történetek persze nem mentenek fel senkit ( a magyarokat sem ) … hiszen attól az erőszak még erőszak marad… csak talán egy részrehajlás nélküli, tudományos ismeretterjesztő, írásban, ezt illik odatenni legalább a végére… szerintem! ( Már persze ha valóban részrehajlás nélküli tudományos ismeretterjesztő írást, és nem „valamiféle…!? - sicc” történelmi mázzal leöntött politikai propaganda kampányt, kívánunk folytatni. )

Igencsak sajnálatos, hogy Klima úr ( b.rt.ln.k-t.d.s.cska ) erről, szinte minden cikkében megfeledkezik, a NYEST pedig minden alkalommal helyt ad – e fizetett politikai propaganda ízű magyargyalázkodásoknak.

Ezek a „népszerű tudományos ismeretterjesztést” művelő finnugrista urak, ugyan, fennen hirdetik, hogy a „finnugrisztikának” semmi köze a „finnugrizmushoz” de MI ne arra figyeljünk, amit „mondanak”, hanem arra „amit írnak és tesznek”. Ezek az emberek, a „finnugrisztika” tudományát felhasználva „finnugrizmust” – művelnek.

A finnugrizmus pedig akárhogyan is próbálom kerülgetni „rasszizmus”. Hogy más kifejezéssel is megvilágítsam, ez „magyarozás”(vö. zsidózás, cigányozás).

Vagy óriási tévedés, vagy szándékos csúsztatás azt állítani, hogy mi laikusok, nem tudunk különbséget tenni a „finnugrisztika” és a „finnugrizmus” között. Senki nem tett többet azért, mint éppen, hogy a finnugrisztika és a rá épülő történeti nyelvészet, és az őstörténet-kutatók, hogy ezt a két fogalmat „összekutyulják”. A magyar tudós társadalomnak éppen ideje volna lépnie, ha csak nem tételezem fel azt, hogy szándékosan nem változtatnak, mert így lehet tovább maszatolni. Akkor viszont, lehet, hogy mégis csak azoknak van igazuk, akik nem tesznek különbséget a finnugrisztika és a finnugrizmus között. A végső következtetést csak a „logika” diktálja, hogy ide írjam – akkor viszont ez igenis „… mozgalom” aminek egy újabb fejezete a bírálat tárgyát képező cikk is.

GéKI