Finnországgal kapcsolatban Magyarország csendes… „Lehet, hogy ebben a finnugor nyelvrokonság széleskörű elnemismerése is szerepet játszik.”  - ( Pusztay János ) 

„Amíg a másik két finnugor nyelvű országban a finnugor nyelvrokonság tudományos és kulturális kérdés, nálunk, úgy tűnik, politikai – mégpedig negatív politikai – felhangot kap… Reguly emléke előtt tisztelegve ideje felülbírálnunk eddigi viszonyulásunkat a finnugor nyelvrokonság – hangsúlyozom: nyelvrokonság és nem néprokonság – kérdéséhez." - ( Pusztay János )

Hogy a két ország ( Finnország és Magyarország ) kapcsolata a mai állapot szerint, nem a csendről szól, és, hogy ez minek köszönhető, arról jelen írásban nem igen kívánok szólni. Egyet azonban biztosan tudok, hogy ennek a „viszonynak” semmi köze sincs a finnugor nyelvcsalád létezésének vagy nem létezésének témaköréhez, és ahhoz sem, hogy a magyarok és a finnek egyébként, hogyan viszonyulnak ehhez a problémakörhöz.

Pusztay János azonban most már többedik alkalommal is felemlegeti a kérdéskört a finnugor rokonság hazai megítélésének tárgyalása közben. Miközben sok mindennel egyetértek, vele azt mégsem tagadhatom, hogy ez az „el nem fogadás” összekapcsolása a finnekkel való politikai csörtével, nekem nagyon nincs ínyemre.

A közelmúltban Németh Endre, Fehér Tibor, is feszegették ezt a „finnugor nyelvrokonság széleskörű elnemismerése” kérdéskört egy könyv a – Genetika és őstörténet – kapcsán kirobbant vitasorozatban a NYESTen.

„Élénken foglalkoztatja a szakmai közvéleményt, hogy mi lehet az oka a tudományos nézetek, és azon belül a finnugrisztika eredményeinek rendszeres megkérdőjelezésének a magyar társadalomban. A válaszolók rendre külső okokat jelölnek meg az alternatív elméletek térnyerésével kapcsolatban. Mi azt gondoljuk, hogy érdemes a tudományos közösségnek önmagában is keresnie az okokat.”

Azonnal jött is a válasz a szokásos finnugrista megsemmisítő vélemény, a „kisajátított igazság trónjáról”:
„A magam részéről szívesen folytatnék termékeny, előrevivő vitát, de úgy látom, ehhez a feltételek nem adottak.” ( Fejes László – 2018 )
Mindezt egy olyan vita lezárására gondolta alkalmasnak Fejes, amelynek első fejezetében – az említett könyv bemutatása kapcsán – az alábbi megállapítást tette:

„A Genetika és őstörténet szerzői saját tudományterületükről kilépve tipikus áltudósként viselkednek… Ennek következtében a Genetika és őstörténet az abban szereplő, általunk vitatni nem kívánt, minden bizonnyal megalapozott genetikai eredmények ellenére összességében mégis inkább tekintendő áltudományos, mint tudományos műnek.”

Úgy tűnik a finnugrisztika valóban nem tud leszállni a „kisajátított igazság trónjáról” amelyre még születésének hajnalán ült fel, hogy onnan harsogja „megsemmisítő véleményét”.

Nem gondolnám, hogy a „finnugor nyelvrokonság elnemismerése” valaha is a finnugor nyelvű népekkel szembeni ellenérzésekből táplálkozott volna. A „maistream” ugyan gyakran hangoztatja, hogy az ellenvéleményt megfogalmazók a „halszagú – halzsíros – atyafiság” ellen tiltakoznak, ez-az aforizma azonban egyáltalán nem a „finnugorellenesek találmánya”.

A “halszagú atyafiság” első igazán fajsúlyos megjelenése a finnugrista Barna Ferdinánd “Vámbéry Ármin: A magyarok eredete czímű műve néhány főbb állításának bírálata” című, 1884-ben megjelent munkájában, fordul elő, először. A kifejezés azonban nem Barna Ferdinánd elméjének szülötte 1884-ből, mivel már korábban is létezett (Bánóczi József, Révai Miklósról szóló írásában 1879-ben) tehát már 5 évvel Barna Ferdinánd előtt.

Bánóczi József (1849 – 1926 ) Révai Miklós (1750-1807) szájába akarja adni a „halszagú rokonság” kifejezést, (Révai Miklós élete és munkái - 1879 - című művében) amely kifejezés azonban, Révai idejében nagy valószínűséggel még nem is létezett.

„Révai megismerkedett Sajnovits munkájával is, mely a magyar és lappnyelvet túlozva mondja azonosnak — idem esse. Tudjuk, Révai hazafisága is röstellette a halszagú rokonságot. Baróti és Rajnis elfogadták — de az ő bíráló eszének, az ő nyelvészeti érzékének több kellett.” (Bánóczi József: Révai Miklós élete és munkái – 1879)

Bánóczi, tehát ugyanazt próbálja Révai szájába adni, mint amit 5 évvel később Barna Ferdinánd akar Vámbéryéba.
„…szegény magyar nemzet, még csak az eddigi jámbor hitedet is el akarnák rabolni azok a finn-ugor nyelvészek, melyszerint te »keleti nép« vagy, nem pedig holmi csipp-csupp halzsir-faló s nyomorú életét halászat- és menyétfogdosással tengető népségtől egy ágról szakadt néptöredék.”( Barna Ferdinánd: Vámbéry Ármin: A magyarok eredete – 1884)

Vámbéry azonban soha nem írt le ilyent, Ő ezt írta:

„Méltán kérdezhetjük, hogy a mondottak után akadhat-e még valaki. ki azt, állítja, hogy a magyarok népe… mely végre déli és nyugati rabló hadjáratai következtében az akkori Európa előtt félelem és remegés tárgya volt, hogy ez a magyar nép a békeszerető halászat- és menyétvadászattal foglalkozó ugoroknak egy ágról szakadt édes testvére.”

A magyar – finn kapcsolat tehát egyáltalán nem a „nyelvrokonság széleskörű elnemismerésétől” olyan, amilyen, bár kétségtelen, hogy kevesen tettek többet e kapcsolat „szétzilásáért” mint éppen az a finnugrisztika – mint láttuk éppen azoknak a szállóigéknek a felhasználásával – amelyeket ő maga talált ki, vélt–, vagy valós,- ellenfelei lejáratására.

A finnugor nyelvészet a "nyelvrokonság" fogalmát egyértelműen a "genealógiai" – származás elvével kapcsolta össze. Mint ahogyan azt Fejes helyesen jegyzi meg, a nyelvrokonítások tudományának hajnalán, a nyelvrokonság egyértelműen a származást jelentette. Szinte fel sem merült a gondolat, hogy a kettő különválasztható – mint Fejes írja „Aztán a nyelvészek – éppen abban a korban, mikor a népet és a nyelvet erősen azonosították – rájöttek arra, hogy a nyelvek ilyen történeti viszonyait bizonyítani lehet.  Itt aztán jött a zavar, hogy akkor mennyit mondhat a nyelv a nép történetéről – szerintem ez nem egyértelműen megválaszolható kérdés, mert attól függ, mit tekintünk a népnek.”

Ez ugye egyértelműen rámutat arra, hogy a mai finnugrisztika arra törekszik, hogy a nyelv és a nép „rokonságára” ne ugyan azt a definíciót alkalmazza.

A „nyelvrokonságra” – továbbra is a „származás” – hagyományos genealógiai definícióját alkalmazza – vagyis az apai vagy anyai ( anyanyelv )leszármazás - hagyományos elvét. Ezenközben a „néprokonság” meghatározása alkalmával, visszatér ahhoz a már egyértelműen és mindenki állttal, évezredek óta tudvalevő felismeréshez, hogy a „mindkét szülő állttali rokonság” – nyilvántartása néhány generáció után már szinte lehetetlen. ( Nem hiába okozott annyi feszültséget a leányági örökösödés néhány uralkodó családnál – mobdjuk a Habsburgoknál)

A finnugrisztika tehát úgy tesz, mintha a „nyelvrokonság” teljesen más lenne, mint a „néprokonság” – holott ez csak azért látszik másnak, mert az egyikre ( nyelvrokonság ) a hagyományos genealógiai származást, alkalmazza, a másikra ( néprokonság ) viszont a hétköznapi értelembe vett „rokonság” ( apai felmenők + anyai felmenők összessége ) fogalmának használatát erőlteti, amelyről már évezredek óta tudott, hogy használhatatlanul bonyolult, kapcsolatrendszert ad. Vagyis úgy tesz mintha a mai magyar nyelv, nem pont ugyan olyan bonyolult összetételű lenne, mint a magyar etnikum. Amíg a nyelvrokonságot az „eredet” értelmében használja, addig a néprokonság meghatározásánál az etnogenezis sokszínűségét hangsúlyozza. Ugyan, úgy ahogyan a magyar etnikum, nem csak „uráli”, ugyan úgy persze a magyar nyelv sem az. A magyar nyelv semmivel sem homogénebb, mint a magyar etnikum. Az etnikumban ugyan úgy vannak „jövevények”, mint a nyelvben. Csak mindkét fogalomra ugyan azt a definíciót kellene használni, vagy „eredet" vagy „kialakulás”…!

Hiszen a válasz attól is függ, hogy hogyan tesszük fel a kérdést. Ha azt kérdezzük, hogy honnan ered a Duna – amely áttöri a Kárpátokat a Vaskapunál - akkor a válasz az, hogy a Fekete-erdőből. Ekkor érdektelen az, hogy mondjuk a Tisza meg Kárpátaljáról ered, pedig az "áttörő viz" egy nagyon is jelentős hányadát adja.

Ha azonban azt kérdezzük, hogy honnan származik az a víz, ami áttöri a Kárpátokat a Vaskapunál akkor az a válasz, hogy a Kárpát-medencéből. Ekkor mag a Dévénynél betörő (szintén jelentős mennyiségű ) víz lesz csak „jövevény” – mert, hogy az a Bajor medence összegyűjtött vize.

Az utóbbi időben a magyar finnugrista nyelvészet persze valóban megpróbálja magát elhatárolni, a történettudományok képviselőitől, és megpróbálja teljes mértékben rájuk tolni a „nyelvtörténetből kreált őstörténet” filozófiájából kialakult zűrzavar minden felelősségét.

A megidézett Raguly Antal azonban ezt írta a témát tárgyalva:

 „... hol a nyelv rokon, ott a népnek is, mely ezt beszéli, rokonnak kell lenni.”

(A Finnugor őshaza nyomában – 1973 – 31. o. )

Az egyik legnagyobb finnugristának tartott Zsirai Miklós pedig így nyilatkozott:

„Eleve valószínű, hogy a magyar nyelv sem holmi „nyelvi elsőszülött” a magyar is valamilyen nyelvegység felbomlásából keletkezett. A nyelvi eredet kútfejét, a rekonstruált alapnyelvet vallatóra fogva igyekezzünk az ősnép életformáját művelődési viszonyait, lakóhelyét – tehát a mi életformánkat, ősműveltségünket, őshazánkat – földeríteni.

"Ha a nyelvek rokon volta azt jelenti, hogy ősi előzményükül ki kell következtetnünk egy közös nyelvi alapot, egy un. alapnyelvet, akkor következtetéseinkben továbblépve, föl kell tennünk egy olyan népet is, amely az alapnyelvet beszélte. Kikövetkeztetjük a finnugor alapnyelvet és beszélőjét, a finnugor ősnépet. A finnugor ősnép szervezetlensége, valamint kezdetleges életmódja szükségszerűen vezetett a népközösség csoportokra különülésére, majd szétszakadására. Ennek a népi elkülönülés lefolyásának vizsgálatához sem hagy bennünket egészen cserben a nyelvtudomány.” - (A Finnugor őshaza nyomában – 1973 : 394-408 )

A finnugrisztika tehát egészen mostanáig igen is azt tanítja, hogy a magyarok ( és nem csak a nyelv ) finnugor származásúak. Még az a Kalevi Wiik is ezt állítja, aki annyira azért nem népszerű a magyar „finnugrista maistream” berkeiben, és sokszor van Pusztayval együtt „a borsóval felhintett szégyenpadra térdepeltetve”. -  ( Klíma László )

Lehet ezt persze revideálni, de akkor azt is ki kell mondani, hogy a finnugrisztika tudománya nem tudja cáfolni a krónikaszerzőink információira támaszkodva kialakított szkíta – hun eredethagyományt.

Ki kell tehát mondanunk, hogy a nyelv semmivel nem mond többet a magyarság eredetéről, mint a krónikáink! (Tehát sem Szinnyeinek, sem Munkácsinak sem Zsirainak, de még Wiiknek sem volt igaza.)

A magyar nyelv eredetéből levezetett „őstörténetet” tehát egyszerűen el kell felejteni. Maradnak a mondák, a mesék, a hagyományok, mint egyébként minden más népnél is.

Illenék tehát bocsánatot kérni, azért a sok-sok rágalmazásért „dicsőséges őskeresőzésért” meg „”halszagúzásért”, meg a „dilettánsozásárt” - meg a többi förtelemért, amit nem szívesen sorolnék fel ( Honti könyv ) amivel megvádoltattak a „másként gondolkodók” akik mindig is tagadták a „finnugorszármazást”… a nyelvről esett szó a legkevesebbszer.

A legnagyobb finnugristák szó szerint is leírták ( nem csak belemagyarázták ) hogy "a magyarok az ős-finnugoroknak egyenes leszármazottjai” és hogy „… hol a nyelv rokon, ott a népnek is mely ezt beszéli, rokonnak kell lenni.” Sőt egészen odáig merészkedtek, hogy „…a nemzetek ethnikai eredetét az illető nyelv eredetével kell egynek tartani.” Megy, hogy „… a finnugor nyelvet beszélő népek, népcsoportok egy nyelvcsaládba tartoznak. Elődeik több ezer évvel ezelőtt egy nyelvet beszéltek egy őshazában éltek, és hogy „ … a magyar nyelv, a magyar történelem lenyomata".

Ehhez képest most meg már Pusztay is leírja, hogy a magyar nyelv tekintetében, a nyelvrokonság nem jelent néprokonságot. Örülünk a felismerésnek!

Várjuk tehát… és elvárjuk…  ( a beismerés után ) a bocsánatkérést is, finnugristáinktól..

„Bizony, bizony mondom néktek, amiképpen változik a ti hitetek és változnak a ti cselekedeteitek, akképpen változik az én ítéletem is a ti hitetekről és a ti cselekedeteitekről” (Pusztay János – 2018. 05. 1.)

Mindezekből persze még nem következik az, hogy ezek az emberek ne tévedtek ( ne tévedhettek volna ) - csak–csupán annyi következik, hogy mindezidáig még soha senki komolyan nem tudta bizonyítani, hogy  - a magyarokra vonatkoztatva - a nyelvrokonság ne lenne azonos a néprokonsággal, vagyis azt, hogy a magyarok nem finnugor eredetűek. Ha bárki megpróbálkozott ennek bizonyításával, akkor abból mindig az jött ki, hogy akkor viszont a magyar nyelv sem lehet finnugor eredetű. Márpedig aki ilyent állított, az eddig még mindig a „borsóval felhintett szégyenpadra lett térdepeltetve”.

Az utóbbi időben több magyar nyelvész is kiállt már ezzel a „nyelvrokonság nem néprokonság” féle tézissel. Amit persze lehet az új kutatási eredmények fényében kialakított, új nézetként kezelni – de semmiképpen nem lehet azt állítani, hogy ezt a finnugrisztika már 150 – éve tudja, mint ahogyan azt az MTA tette, a tudomany.hu oldalain megjelent cikksorozatának oly borzalmasra sikeredett első részében.

 GéKI