Az előző részben beharangoztam, hogy most a „hazug és becsületsértő” állításokkal fogok foglalkozni, híven azon ígéretemhez, hogy blogom azért készül, hogy bemutassa a finnugrisztikát át meg átszövő „hazug állításokat, és az igaztalan legendagyártást”

VIlI. Parancsolat: Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy!

Mert a finnugrizmus bizony megszegi az egész VIII. parancsolatot, nem csak hazudik, hanem mások becsületében is kárt tesz.

Közel másfél évszázada küzd a finnugrisztika a közvéleménnyel, a finnugor nyelvrokonság megkérdőjelezésével, elnemismerésével. Még Pusztay János is – aki nem egészen a „mainstream finnugrisztika” nézeteit vallja a nyelvrokonságról, ezért Honti László, szinte minden megszólalása alkalmával ( a „borsóval felhintett szégyenpadra térdepelteti” - Klíma László) ezért az állásfoglalásáért – így kesereg a 168ÓRA hasábjain:

 "A finnugor-ellenesség sajnos már-már politikai tényezővé válik. A kezdetekben lenézően viszonyultak a magyarsághoz nem méltó halzsíros rokonokhoz…”

A magam részéről azonban nem gondolnám, hogy a „finnugor nyelvrokonság elnemismerése” valaha is a finnugor nyelvű népekkel szembeni ellenérzésekből táplálkozott volna. A finnugristák ugyan gyakran hangoztatják, hogy az ellenvéleményt megfogalmazók a „halszagú – halzsíros – rokonság” ellen tiltakoznak, ez-a toposz ( szállóige ) azonban egyáltalán nem a „finnugorellenesek” találmánya. Éppen ellenkezőleg – nagyon is nagy annak a valószínűsége, hogy mind a „halszagú rokonságot” mind a „habsburg ármányt” mind a „fejlődésre alkalmatlanságot” maguk a finnugristák találták ki, vélt-, vagy valós-, ellenfeleik lejáratására.

Megpróbálom bizonyítani, ezt az állításomat.

A "halszagú atyafiság" első igazán fajsúlyos megjelenése a finnugrista Barna Ferdinánd "Vámbéry Ármin: A magyarok eredete czímű műve néhány főbb állításának bírálata"  - című, 1884-ben megjelent munkájában, fordul elő, először. A kifejezés azonban nem Barna Ferdinánd elméjének szülötte 1884-ből, mivel már korábban is létezett (Bánóczi József, Révai Miklósról szóló írásában 1879-ben) tehát már 5 évvel Barna Ferdinánd előtt.

Bánóczi József (1849 – 1926 ) Révai Miklós (1750-1807) szájába akarja adni a „halszagú rokonság” kifejezést, amely azonban Révai idejében nagy valószínűséggel még nem is  igen létezett.

„Révai megismerkedett Sajnovits munkájával is, mely a magyar és lappnyelvet túlozva mondja azonosnak — idem esse. Tudjuk, Révai hazafisága is röstellette a halszagú rokonságot. Baróti és Rajnis elfogadták — de az ő bíráló eszének, az ő nyelvészeti érzékének több kellett.” (Bánóczi József: Révai Miklós élete és munkái – 1879)

Bánóczi, tehát ugyanazt próbálja Révai szájába adni, mint amit 5 évvel később Barna Ferdinánd akar Vámbéryéba.

„…szegény magyar nemzet, még csak az eddigi jámbor hitedet is el akarnák rabolni azok a finn-ugor nyelvészek, melyszerint te »keleti nép« vagy, nem pedig holmi csipp-csupp halzsir-faló s nyomorú életét halászat- és menyétfogdosással tengető népségtől egy ágról szakadt néptöredék.”( Barna Ferdinánd: Vámbéry Ármin: A magyarok eredete czímű műve néhány főbb állításának bírálata – 1884: 12)

Vámbéry azonban a citált helyen nem írt le ilyent, Ő ezt írta:

„Méltán kérdezhetjük, hogy a mondottak után akadhat-e még valaki. ki azt, állítja, hogy a magyarok népe… mely végre déli és nyugati rabló hadjáratai következtében az akkori Európa előtt félelem és remegés tárgya volt, hogy ez a magyar nép a békeszerető halászat- és menyétvadászattal foglalkozó ugoroknak egy ágról szakadt édes testvére.” (Vámbéry Ármin: A magyarok eredete – 1882:208)

 Békés Vera A hiányzó paradigma:1997 - című tudományfilozófiai művében is foglalkozik a kérdéssel és ezt állapítja meg:

 „ az 1850-es, 1860-as években a finnugorellenesség inkább csak a műveletlenebb rétegeket jellemezte, de a „halzsíros atyafiság” kifejezést ők sosem használták: ezt később, az 1890-es években adták a szájukba ellenfeleik, akik ezt a korszakot egyfajta hőskorként szerették volna feltüntetni „halzsíros atyafiság” szókapcsolat csak az 1890-es években, Szarvas Gábor visszaemlékezései alapján válhatott szállóigévé.”

Az előbbiekből is egyértelműen kiderül, hogy nem a „dilettánsok, laikusok” hanem inkább „bizonyos finnugristák” – még pontosabban azok a finnugristák, akik gyakorta publikálnak népszerű tudományos portálokon, folyóiratokban – azok, akik terjesztik és gerjesztik a „finnugorellenességet”.

Ha bárki a magyar nyelv finnugor származását firtatja, annak „büdös a halszagú rokonság”. Ha a lovasnomád hagyományra építve, szkítákkal, hunokkal, von párhuzamot – akkor „dicsőséges őskereső”.

A társadalom erről a „finnugrizmusról” még a felismerés szintjén sem vesz tudomást. Pedig mérhetetlen károkat okozott már eddig is, elsősorban azzal, hogy felemészti az emberekben az elődeik iránti tiszteletet. Elődeinket műveletlen barbár rablóhordának aposztrofálják, a múltunkat másképpen felidéző és megörökítő krónikásokat, pedig együgyű, dilettáns dicsőséges őskereséssel vádolják.

A dolog odáig fajult, hogy már a napokban kiadott MTA őstörténeti állásfoglalását is elfoglalta a finnugrizmus – legalábbis az első részt biztosan.

Az MTA tiszteletreméltó és igen ambiciózus igyekezettel, állásfoglalást adott ki a magyarok eredetével kapcsolatban, választ ígérve a „Kik vagyunk, kik voltunk, mi magyarok? – a közvéleményben is sokakat foglalkoztató, és tudományosan is izgalmas kérdésére. A választ három cikkben kívánta megadni, és ezeknek megírására három elismert tudóst kért fel. Az állásfoglalásba foglalt ambíciók lényegét, így fogalmazták meg:

 „Cikkünk azzal a szándékkal született, hogy a sajtó, a tanárok és a nagyközönség számára összefoglalja a magyar őstörténet kutatásával kapcsolatos legfontosabb, tudományosan alátámasztott állításokat és tényeket.”

 Az első cikk (Magyar őstörténet-honnan hová?) - címmel jelent, meg amely az őstörténet, nyelvrokonság, származás témakörét kívánta körbejárni. A cikket Klíma László jegyzi.

Összességében – azt kell, azonban, hogy mondjam – hogy Klíma Lászlónak nem sikerült választ találnia a feltett kérdésre, mert az a válasz, amit nyújtott, az sok mindenre alkalmas lehet, de azt a szándékot biztosan nem valósítja meg, hogy „az őstörténeti ismeretek átadása a jövendő nemzedékeknek csakis tudományos eredményeken alapulhat”.

Úgy vélem tehát, hogy az MTA állásfoglalásának ez a fejezete, semmilyen szerepet nem játszhat a „tudományos eredményeken alapuló ismeretátadásban”, sőt, könnyen támadási felületet nyújthat. A finnugrisztikának viszont nagy vesztesége, hogy mostantól kezdve már végképpen nem mondhatja, hogy csak a finnugorellenes oldal használ bizonyítatlan és hamis rágalmakat, csúsztatásokat, hazugságokat és féligazságokat. Úgy néz ki hiába volt Pusztay János figyelmeztetése – és elhatárolódása:

„A hagyományos uráli nyelvészet képviselői gyakran a kisajátított igazság trónjáról mondják el megsemmisítő véleményüket. Az igazság azonban az igaznak tartott nézet melletti elkötelezettség, amely magában rejti a tévedés lehetőségét is. ( Pusztay János- 2011)

Ebben a cikkben Klíma László a tudományos tények összefoglalása helyett - úgy tűnik ezúttal – Ő maga kíván bábáskodni a finnugrisztika legújabb „hamis és igaztalan legendái” születésénél. A cikk - ahelyett hogy az ígért tudományos tényeket sorakoztatta volna fel - négy „finnugrista legenda” köré lett felépítve:

1. Már „Krónikaíróinkat” is a „politikai érdek” szelleme vezérelte.
2. Másfél évszázada tudjuk, hogy nem mi vagyunk finnugor eredetűek, hanem csak a nyelvünk.
3. A közvélemény és a természettudományok képviselői nem fogadják el a rokonságot a „barbár és műveletlen lappokkal”…?!
4. Az a legenda, hogy a „finnugor hazugságot” a Habsburgok találták volna ki – az Horvát Istvántól ered, az ő „elméjének szülötte” és ő is írta le azt először.

A felsorolásból sajnos mindjárt egyértelműen kitűnik, - amit már a bevezetőben is megállapítottunk - hogy a cikk, nem az előre beharangozott „tudományosan alátámasztott állítások és tények” bemutatására épít – hanem a finnugrisztika jól ismert és agyonig elcsépelt „finnugorellenes sztereotípiáit” járja körül, és új „finnugisztikus legendák” gyártásával is megpróbálkozik.

Nézzük tehát, hogy miféle „finnugrisztikus legendák” - köré építette fel a szerző ezt az egyébként „tudományos tisztázásnak” szánt MTA állásfoglalást.

1. A „politikavezérelt magyar krónikák”:

A cikk a magyar krónikásirodalom, kritikai bemutatásával, kezdődik. Annak taglalásától eltekintünk, hogy Klíma László, miért tartja már első krónikaíróink munkáit is „politikavezérelt dicsőséges őskeresésnek” – ez szíve joga, és belefér a kutatói tudományos szabadságba – bár számos szakember szerint, a korabeli magyar kútfők hiányára hivatkozva a hagyomány létezését nem lehet egyértelműen kizárni. Hóman Bálint szerint a középkori magyar krónikások nem is ismerték azokat a külföldi forrásokat, amelyekben a hun-magyar azonosság gondolatát megtalálhatták volna.

„A hun–magyar azonosság gondolatát a magyarok nem kölcsönözhették sem a külföldi irodalomból, sem a német (germán) mondákból, mert nem ismertek oly forrást, amelyben ezt megtalálhatták volna. E megállapításunk persze még fokozottabb mértékben áll a hún-székely azonosság hagyományáról, mert a külföldi források e korban a székelyeknek még a nevét sem ismerik. A hagyomány eredetét tehát másutt kell keresnünk… A külföldi kölcsönzés lehetőségének vizsgálata és negativ irányban való eldöntése után arra is ki kell terjeszkednünk, vajjon a hunok és magyarok azonosítása nem lehet-e a XI. századi magyar író tudákos kitalálása, az uralkodóház vagy más családok dicsőítésére készült mese? A feltevés valószínűtlen… Aki ismeri a középkori irodalmat és a középkor történetszemléletét, tudni fogja, hogy a középkor keresztény íróitól távol állt ez a törekvés… Saját népüket sohasem származtatták önkényesen valamely idegen pogány néptől. Vagy történeti források alapján igyekeztek a való eredet nyomára jutni; így a mi Gestánk XI. századi írója Regino alapján szól a skytha eredetről. Vagy pedig – s ez az általánosabb szokás – bibliai leszármazással próbálkoztak meg.”

2. A hazugság:

„Másfél évszázada bizonyosan tudjuk, hogy nyelvünk a finnugor nyelvek közé tartozik. A finnugor egy nyelvészeti szakkifejezés – nyelvekre alkalmazható, de népekre nem. Vagyis nem mi vagyunk finnugor eredetűek, hanem a nyelvünk.”

Nem tudjuk milyen meggondolás vezérelte Klíma Lászlót egy ilyen kijelentés megtételére. Ide idézhetnénk Hunfalvy Pált vagy Szinnyei Józsefet, esetleg Zsirai Miklóst – akik mind azt tanították, hogy „az igazi magyarok az ős finnugoroknak egyenes leszármazottjai”, de mi most „jelenidőben” az ELTE Finnugor tanszékének tananyagából idéznénk egy ide vonatkozó passzust:

 „A finnugor egység minden bizonnyal a neolitikum késői szakaszán, vagy a bronzkor kezdetén – a Kr. e. 2000 körüli évszázadokban – bomlott fel. Ebben az időszakban az ugorok (a mai obi-ugorok és magyarok ősei) az Uráltól keletre éltek, a finnségiek pedig a kelet-európai erdővidéket népesítették be az Uráltól egészen a Baltikumtól nem messze eső területekig.”

Talán egyetértenek velem, hogy ezekben a mondatokban - szövegértési feladat - a magyar nyelvet beszélők ősei együtt éltek a finnségi és ugor népekkel, tehát nincs szó arról, hogy őket ne kellene finnugoroknak tekinteni.

Az is lehet persze megoldás, hogy Fodor István (az említett urakkal együtt), nem jó szakember, és állításai elavultak, nem a tudomány legújabb fejleményeit írja az egyetem tananyagát is adó jegyzetében. Nem tudjuk persze, hogy akkor meg mit keres ott – a tananyagban – már több éve – esetleg több évtizede? Ráadásul, ha a finnugrisztika tudományának valóban – a Klíma szerinti másfél évszázada – az-az álláspontja, hogy a magyarok elődei nem finnugorok – akkor meg miért nem azt tanítják az iskolákban, és egyetemeken, hol vannak a Klímát igazoló tanulmányok, cikkek, könyvek garmadái? – mi nem leljük… s mint az előzőekből is kiderül… SŐT – mi azt gondoljuk, hogy azért nem leljük, mert azok NINCS-enek!

Egy tudományos újságíró erről így ír:

 „Az iskolák hivatalos tananyaga ma is több ezer éves Urál-környéki őshazát említ, levezeti az ötszáz évig tartó vándorlást nyugatnak, majd jön a honfoglalás.( Biharí Dániel – 2018 : Turul és Géza – szigorúbb magyar őstörténet jöhet )

 Ha jól oldottam meg a „szövegértési feladatot”, akkor itt valaki valamit nagyon rosszul tud. Ha 150 – éve tudjuk, hogy a magyarok nem finnugorok, akkor „az iskolák hivatalos tananyagában miért a finnugor nyelvcsaládból és a finnugor őshazából kell levezetni a honfoglalást? Vagy netalán a tankönyveinkben - 150 éve - nem a tudományos konszenzuson alapuló őstörténetet tanítják a széles nyilvánosságnak – nekünk, laikusoknak? Majd a tudósok, - akiknek lám, ezek szerint kezében van a „bölcsek köve” - az MTA állásfoglalásában ( és máshol is igen gyakran) a „fejünkhöz verik” hogy „még mindig nem eléggé ismert a magyar közvéleményben, sajnos még egyes természettudósok körében sem”. Ennek fényében nehezen érthetőek azok a „finnugrista” kirohanások, amelyekben emiatt „ekézik” a laikusokat. Ráadásul még egy finnugrista is elismeri, hogy a

„… a finnugrisztika is nagy hibát követett el, amikor „finnugor néprajz”-ról, „finnugor zené”-ról, „finnugor irodalom”-ról, sőt, „finnugor világlátás”-ról és hasonlókról kezdett beszélni. Kezdetben persze a tudományág művelőinek sem volt világos, hogy a nyelvi, kulturális és genetikai-antropológai párhuzamok nem vehetőek egy kalap alá. Az ilyen hangok azonban később is erősek voltak, és ma is hallhatjuk őket.” ( Fejes László: Akiknek el akarják venni a múltjukat – 2011)

Föl kell tehát tennünk a kérdést, hogy Klíma miért nem – az MTA szándéka szerinti – a finnugrisztika tudományos konszenzuson alapuló állásfoglalását közvetítette írásában, és miért a saját aktuálpolitikai színezetű, hazugságoktól, rágalmaktól, és fél igazságoktól rogyadozó nézeteit ( legendáit ) tárta a széles nyilvánosság elé?

Úgy tűnik tehát, hogy ezek az általános „a finnugor elleneseknek tulajdonított sztereotípiák” hogy a „finnugor népek degradálódott, fejlődésre alkalmatlan népek, ezért van ellenállás a nyelvrokonság iránt” – egyáltalán nem a „finnugorellenesek” elméjének szülöttei – azt inkább a finnugristák terjesztik. Méghozzá azok a finnugristák, akik főként a finnugrisztikával foglakozó népszerű – tudományos sajtóban jelennek meg. Klíma László a „finnugor korról” például így ír:

 „Az erdőövezetben lakó finnugor nyelvű közösségekhez minden kulturális újítás: a fémművesség, a földművelés, az állattenyésztés tudománya délről érkezett… a finnugor alapszókincs vadászó-halászó-gyűjtögető életmódra utal, az állattenyésztés és talán a földművelés minimális ismerete mellett. A finnugor nyelvű népekhez az új dolgok idegen megnevezésükkel együtt érkeztek…” ( Klíma L. : M F M É. Szeged, 1984/85-2 (1991). 531-535. oldal – és a NYEST - cikkeiben)

 A magyar nyelvész és történész társadalomnak ideje volna végre, lépnie, ha csak nem tételezem fel azt, hogy szándékosan nem változtatnak, - mert így lehet tovább maszatolni. Ráadásul a mai modern nyelvészet adna lehetőséget egy korszerű modell kidolgozására – a Budenzi alapokra építettet – a régi paradigmát - már nem lehet tovább foltozgatni – el kellene végre engedni, amíg nem késő.

 „Nyelvünk gyökereiből, legvastagabbnak a finnugor látszik, de a honfoglalás előtti török sem éppen hajszálgyökér. (És tán még vastagabbnak is látszhatna, ha nem akarták volna annyian és annyira-vékonyabbra faragni.) A finnugor gyökér megkülönböztetett figyelemnek örvend, és mindent maga alá rendel, a magyar nyelv más nyelvekből származó elemei pedig – mint olyan zavaró tényezők, amelyek csorbát ejthetnek a rendszer különben olyan szép egyértelműségén…. (Ezt a félelmet még az ugor–török háború idejéből örököltük, és nagyon belénk szorult.)”  - (Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói)

Meg merjük kockáztatni, azt a kijelentést, hogy - egyeseknél - annyira „beszorult”, hogy az már akadályozza a tudományos tisztánlátást.

3. A hamis vád:

Klíma László cikkének következő sarkalatos kérdése a „Habsburg ármány” leleplezése. A finnugristák régi vádja a finnugor rokonság ellenzőivel szemben, hogy azok azt állítják, hogy a „finnugor rokonságot” a Habsburgok erőltették, a magyarok rebellis jellemének eltiprására. Klíma László megpróbálja Horvát Istvánt ( 1784-1846 ) leleplezni, mint ennek a gondolatnak a „kiagyalóját, megfogalmazóját és terjesztőjét” !

 „Ugyancsak nála jelenik meg először az a gondolat, hogy a finnekkel és a lappokkal való rokonságot a németek akarják a magyarokra erőltetni. Vagyis ezt a mesét egy igaz magyar hazafi találta ki, csak éppen nem tudta, hogy mit beszél.”

Ez azonban egy hamis és igaztalan vádaskodás. Klímának – a hivatkozott cikkben ( A kétfejű sas és a rénszarvas barátsága – NYEST: 2014 ) – nem sikerült bizonyítnia, hogy a „Habsburg ármány” Horvát István fejében született – mivel szokásos felületességével, arra már nem volt türelme, hogy át is nézze a tudós hagyatékát – ezért nemes egyszerűséggel csak megvádolta vele a „lánglelkű hazafit”:

„Kéziratos hagyatékának áttanulmányozásával talán igazolni lehetne, hogy elsőként ő is írta le.”

Klíma László tehát egy az MTA által támogatott és inspirált, tudományos összefoglalásban egy koholt, hamis és bizonyítatlan váddal illetett, egy elismert hazafit és tudóst, ( tehát nem csak hazudott – mert nem is kutatott – hanem még a becsületében is kárt tett )  aki ráadásul már nem is tud védekezni a gyanúsítás, és vádaskodás ellen.

Megállapíthatjuk tehát, hogy mind ez idáig ezen „szállóigékről” nem sikerült bizonyítani, hogy azokat valóban a „finnugor ellenesek” találták volna ki, a finnugor nyelvrokonság tagadásához és, hogy először valóban ők is használták volna azokat  - „érvként” saját véleményük védelmében.

Az előzőek fényében tehát, nagyon nagy a valószínűsége annak, hogy mind a „halszagú rokonságot” mind a „habsburg ármányt” mind a „fejlődésre alkalmatlanságot” maguk a finnugristák találták ki, vélt-, vagy valós-, ellenfeleik lejáratására. Azok a finnugristák, akik nem is oly rég egy egész könyvet voltak képesek megtölteni a „dilettánsok” gyalázásával.
( Honti László : A nyelvrokonságról – Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság)

 Erről, könyvről egy igen lesújtó vélemény formált meg egy ismert finnugrista:

„A kötet egészét a dehonesztáló kifejezések jellemzik - „dilettáns”, „tanulatlan, műveletlen és gátlástalan”, „józan gondolkodásra képtelen” „könyvelőből, birkapásztorból vagy munkásőrből avanzsált csodadoktorok”, „zöldségtermesztők”. A vitapartnerek, még ha a tudományon kívülről érkeztek is, és felkészültségük valóban erősen hiányos, joggal kérhetik ki maguknak az ilyen hangnemet. Úgy vélem, tehát, hogy ez a kötet semmilyen szerepet nem játszhat a finnugorellenes elméletek visszaszorításában, sőt, könnyen támadási felületet nyújthat. A szakmának viszont nagy vesztesége, hogy mostantól kezdve nem mondhatjuk, hogy csak a finnugorellenes oldal gyalázkodik.” ( Fejes László: Placebóról 2 – 2010 : Rénhírek )

A közelmúltban Németh Endre, Fehér Tibor, is feszegették ezt a „finnugor nyelvrokonság széleskörű elnemismerése” kérdéskört egy könyv a - Genetika és őstörténet – kapcsán kirobbant vitasorozatban a NYESTen.

„Élénken foglalkoztatja a szakmai közvéleményt, hogy mi lehet az oka a tudományos nézetek, és azon belül a finnugrisztika eredményeinek rendszeres megkérdőjelezésének a magyar társadalomban. A válaszolók rendre külső okokat jelölnek meg az alternatív elméletek térnyerésével kapcsolatban. Mi azt gondoljuk, hogy érdemes a tudományos közösségnek önmagában is keresnie az okokat.”

Ez az „okkeresés” az – ami egyáltalán nem látszik a finnugrizmuson. Továbbra is féligazságokat, valótlan állítások tömkelegét, dilettánsozást kapunk, tények és álláspontok helyett.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a finnugrisztikai sajtóban, és könyvekben, megjelenő egyes írások állításai és hangneme, a finnugrisztika paradigmáira épülnek ugyan, de azok kifejezetten dehonesztáló, és kirekesztő kifejezések használatával íródnak, tehát azok inkább nevezhetőek a finnugrizmus termékeinek, mint a finnugrisztika álláspontjának.

GéKI