Árpád és a „hetumoger = hétvezér"  – Feszty Árpád körképén
(Forrás: Wikimedia Commons)

BEVEZETŐ - GONDOLATÉBRESZTŐ

Az utóbbi időben több kísérlet is történt már a címben megfogalmazott egyenlőtlenség tudományos álláspontként való feltüntetésére, mintha e két fogalom (nyelvrokonság – néprokonság) és annak szétválasztása, teljesen egyértelmű definíciók alapján meg lenne oldva a társadalomtudományok ( elsősorban a történeti összehasonlító nyelvészet = finnugrisztika ) számára. Véleményem szerint azonban ez a „szétválasztás” egyáltalán nem történt meg, a magyar tudományos életben. A két kifejezés nagyon is összetartozik, és megkülönböztetése egyáltalán nem olyan axióma, mint ahogyan azt egyes finnugrista nyelvészek ma láttatni szeretnék.

Legutóbb Pusztay János nyilatkozott erről a témáról:

„Reguly emléke előtt tisztelegve ideje felülbírálnunk eddigi viszonyulásunkat a finnugor nyelvrokonság – hangsúlyozom: nyelvrokonság és nem néprokonság – kérdéséhez.” ( Pusztay János – 2019. december 1. )

Elképzelésem sincs, hogy mit is akart ezzel mondani a jeles nyelvészprofesszor, merthogy maga Raguly egyértelműen úgy nyilatkozott a témát illetően, hogy:

 „... hol a nyelv rokon, ott a népnek is, mely ezt beszéli, rokonnak kell lenni.” (A Finnugor őshaza nyomában – 1973 – 31. o. )

A közelmúltban fontos természettudományos kutatások folyományaként, genetikai eredményeket publikáló írások jelentek meg. Ezekből a publikációkból is az látszik, hogy a nyelvi eredet kérdései és a vérszerinti vagy genetikai eredet kérdései, és az azok összefüggései megkerülhetetlenek – így azt ezek a tanulmányok sem tudták megtenni.

„ A genetika eloszlathat néhány tévhitet és tévképzetet. Ilyen tévképzet többek között, hogy az uráli ( finnugor és szamojéd ) népek és a magyarság között ne lenne genetikai kapcsolat, átfedés, ( apai és anyai ágú haplocsoportokban is). Néhány állítás megerősíthető vagy megcáfolható a genetikai minták elemzésével. Az egyik ilyen megerősített állítás, hogy az ugor közösség, amelyből a magyar a manysi és a hanti nyelvűeket is származtatják, a vaskor hajnaláig társadalmi kapcsolatban is kellett, hogy álljon egymással tehát nem csak egyszerűen nyelvet cserélt egyik vagy másik.”

( Pamjav Horolma – Fehér Tibor – Németh Endre – Csáji László Koppány
Genetika és Őstörténet - A magyarok és más eurázsiai népek múltja a genetikai adatok fényében.
Napkút kiadó –Budapest – 2016
Csáji László Koppány:        A természettudományos adatok társadalomtörténeti olvasatának lehetőségei és korlátai – 72.-oldal )

Az azonban mégis csak kiderült – ezen tanulmányokból – hogy a nyelvrokonságon kívül értelmezhető „néprokonságnak” igazán még definíciója sem nagyon van. Csáji László Koppány összefoglal, néhány lehetséges rokonságfogalmat „Tudni kell, hogy sokféle lehetséges „rokonságról” beszélhetünk” ( Genetika és östörténet – 2016: 65 ) majd felsorol hat lehetséges „rokonság” meghatározást. A végén arra a megállapításra jut, hogy: „A népek rokonságának fogalma az egyes tudományterületeken egymástól nagyon eltérő, és sokszor problematikus. Az egyes tudományok megadhatják ugyan saját paradigmájukon belüli válaszaikat, de ezek a válaszok csak az adott paradigmán belül lesznek értelmezhetőek. Kiterjesztésük súlyos hiba!”

Azt sem tudom elképzelni, hogy Pusztay János beállt volna támogatóként, egy olyan nézetrendszer mögé, amelyet manapság, egy másik vezető finnugrista ( finnugrisztikus )  dirigál:

„Nyelvünk finnugor eredetű, de a magyar nép nem nevezhető finnugornak. Ez a több mint százéves felismerés még mindig nem eléggé ismert a magyar közvéleményben, sajnos még egyes természettudósok körében sem,” ( Klíma László – MTA: 2018.06.19.)

Ebben a mondatban ugyanis Klíma – néhány mai finnugor nyelvészen kívül – mindenkit ostoba dilettánsnak minősít, hiszen ha igaz az, hogy „több mint száz éve tudjuk” akkor ezzel nem csak a laikusok és a természettudósok lettek megbélyegezve, hanem gyakorlatilag az összes valaha létező finnugrista egész munkássága is.

Még csak hatalmas könyvtárnyi anyag áttanulmányozása sem szükségeltetik ahhoz, hogy bemutassam, hogy Raguly Antal óta, minden finnugrista azért dolgozott, hogy a nyelvrokonság bizonyításával a magyarság származásának, eredetének feltárásához kerüljünk közelebb. Más értelme a nyelvrokonság keresgélésének, régen sem igen volt, és ma sem igen tudunk más szerepet tulajdonítani neki. Minden valaha volt finnugrista ezért dolgozott, mert hitt abban, hogy a nyelvek rokonságának feltárásával közelebb kerülünk a magyarság eredetének megoldásához, mert, hittek benne, hogy „a nyelvtudomány többet bizonyít, mint a krónikák” –  ( Zsirai Miklós : A finnugor őshaza nyomában  - 396. )

Az alábbiakban néhány vezető finnugrista álláspontját fogom bemutatni a kérdéskörben. A finnugristák véleményének ismertetéséhez az alábbi könyvet használom:

ifj. Kodolányi János:             A finnugor őshaza nyomában – Gondolat, 1973

Az ismertetés a könyv szerinti sorrendben történik, hogy minél egyszerűbb legyen azt követni:

1. Bevezetés: Ifj Kodolányi János: – 8. o.

            „A magyarság elődeinek őshazáját keressük, azokét a népekét, amelyekkel magyarrá válásuk előtt együtt éltek egy nyelvet beszéltek. A nyelvészeti kutatások megállapították, hogy a finnugor nyelvet beszélő népek, népcsoportok egy nyelvcsaládba tartoznak. Elődeik több ezer évvel ezelőtt egy nyelvet beszéltek, egy őshazában éltek.”

2. Raguly Antal: – 31 o.

            „ De mivel, ahol a nyelv rokon, ott a népnek is, amely azt beszéli, rokonnak kell lennie, tehát a lingvisztikai út – mint biztos, csalhatatlan és egyetlen régen elvállt népeknek rokonsága megmutatására – alapja, egyszersmind a históriai vizsgálatnak.”

3. Hunfalvy Pál: – 39 – 76. o.

            „A rokon nyelvek ti. egymást értelmezik, felvilágosítják, egyszersmind az illető nemzetnek eredetét és művelődését mutatják ki… a rokon nyelvek ismerete nélkül tehát egy nemzetnek őstörténetét sem lehet világosságra hozni. A magyar nemzetnek származási időszaka okvetlenül rokonainak közelében, hogy ne mondjam, társaságában folyt le. A nemzetnek etnikai eredetét, csak az illető nyelvhatározhatja meg. A nemzetnek etnikai eredetét az illatő nyelv eredetével kell egynek tartani.”

4. Munkácsi Bernát: - 204. o.

            „Nincs okunk mely miatt a magyarok ősi lakóhelyeit merőben külön utakon s más környezetben keressük, mint faj – s nyelvrokonaikét…”

5. Szinnyei József: - 272 – 288. o.

Ő az egyik akit, egy kicsit hoszaban idézem, mert Ő az, akire a finnugristák leginkább megpróbálnak hivatkozni, és szeretik azt hangsúlyozni, hogy a nyelvrokonság ≠ néprokonság, mert, hogy ezt már Szinnyei József is felismerte.

Ezt a mondatot szokás tőle idézni:

„Tudvalévő dolog, hogy a nyelvek rokonsága nem bizonyítja okvetlenül a népek fajrokonságát.”

A hivatkozott dolgozat azonban a magyarokra vonatkozóan ezt az állítást egyáltalán nem tartalmazza, sőt azt jelenti ki, hogy aki ilyent állít, az tudománytalant állít.

( A régi tudósoktól vett hagyományt követve itt most „kivonatoljuk” a kérdéses tanulmányt.)

Szinnyei József:       A magyarság eredete, nyelve és honfoglaláskori műveltsége

A történelem az első írott adattal kezdődik, hanem azonban az sem marad előttünk teljesen rejtve, ami annak előtte volt. Bátran kijelenthető, hogy minden tudományok közül a nyelvtudomány az, amely a legtöbb adatot szolgáltatja, erről a világról, és adatai sokkal régebbi korokból valók, mint amazokéi.

Mármost fogjuk vallatóra a nyelvtudományt és mondassuk el véle rendre, amit a történelem előtti kor magyarjairól tud.

I. A magyar nyelv eredetére, egyedül a nyelvtudomány adhatja meg a feleletet, és ebbe semmiféle más tudománynak nincs beleszólása. A nyelvtudomány pedig teljes határozottsággal megállapította, hogy a magyar nyelv finnugor nyelv. Teljesen tarthatatlanok azok a feltevések, is, amelyeknek az a célzata, hogy ha már a magyar nem lehet egészen török, akkor ne legyen egészen finnugor sem. Kétségtelen tény hogy már a finnugor alapnyelv is nyelvjárásokra volt oszolva. Ezekből a nyelvjárásokból fejlődtek az alapnyelvet beszélő nép fokozatos szétválása után a mai és a már kihalt finnugor nyelvek. A szétválás után az ős-finnugor népeknek az a töredéke, amely az alapnyelvnek a magyar nyelvjárását beszélte, szomszédjával a vogul-osztják nyelvjárást beszélő töredékkel maradt együtt hosszú ideig. Az alapnyelvi magyar és vogul –osztják nyelvjárásban már az ősfinnugorok területi egysége korában kifejlődtek és elterjedtek olyan sajátosságok, amelyek a többi nyelvjárásban nem voltak meg, ez lett finnugor nyelvcsalád ugor ága. Már a finnugor alapnyelvben is kétségtelen nyomait találjuk a korai indogermán, indoiráni érintkezésnek. Érintkezésük tovább tartott a finnugor törzsek szétválása után is. A magyar nyelvben gyér nyomai vannak annak is, hogy miután eleinek különálltak a vogul – osztjákoktól, még továbbra is érintkeztek árja törzsekkel. Ennél jóval bővebbek a török nyelvű ( nevezetesen bolgár – török ) népek művelődési hatása, amely nyelvből „harmadfélszáz” szó honosodott meg. Nyelvünknek ezek a régi korból való elemei tehát jövevényszavak, és így a rokonságnak is ez a egyetlen helyes felfogása, minden más felfogás tudománytalan és ennél fogva helytelen.

II. Tudvalévő dolog, hogy a nyelvek rokonsága nem bizonyítja okvetlenül a népek fajrokonságát is, aminthogy az ugyanazon anyanyelvűek sem tartoznak okvetlenül mind ugyanazon fajhoz. Ennélfogva nem szabad eleve elutasítani némely íróknak azt a föltevését, hogy az „igazi” magyarság faj szerint nem finnugor. Ennek a lehetőségét – elvben – el kell fogadni. Hogy azonban ez a lehetőség bizonyossággá fokozódik e, az azon múlik, hogy minő erősségekkel lehet ezt alátámasztani.

• A tudomány világánál érvénytelennek bizonyulnak mindazok az erősségek, amelyeket a magyarság török voltának bizonyítására felhoztak, és érvénytelenek mindazok is, amelyek a magyar népet, mint „harcos” népet különbözteti meg a „békességes halászó vadászó” többi finnugor néptől.
• A magyar nép sem nem „vegyülék faj”, sem nem „keveréknép”, de az kétségtelen, hogy mind a magyar nyelvre, mind a magyar népre erős hatással voltak a körülötte élő török, indoiráni, szláv … stb. népek.

A magyarság tehát minden valószínűség szerint már a törökökkel való összekerülése előtt sem volt teljesen egységes fajú, de annyi kétségtelen, hogy a finnugor származású magyarok voltak mindig többségben, ők voltak a befogadók, és a beolvasztók és az ő nyelvüket vették át a hozzájuk csatlakozó népelemek.

Bármilyen idegen elemekkel gyarapodott is tehát a magyarság, annyi bizonyos, hogy az „igazi magyarok” az ős-finnugoroknak egyenes leszármazottai.

Ennyit vall a nyelv, aki ennek alapján áll az erős alapokon áll. Ezen alapokon kívül csak az ingovány van és arra nem tanácsos rálépni.

6. Zsirai Miklós: - 394 – 408. o.

Ő pedig a másik, akire a finnugristák leginkább megpróbálnak hivatkozni:

Tőle ezt a mondatot szokás idézni:

„Ma már nem esünk a régi őstörténetíróknak abba a végzetes tévedésébe, hogy a nyelvrokonságot eleve, fajrokonságnak a közös eredet megfellebbezhetetlen bizonyítékának vegyük”

Zsirai Miklós:             A magyarság eredete - ( Excerpta: - A régi hagyományok szerinti kivonat. )

Amikor elismerjük, hogy a nyelvi közösségek nem egymástól légmentesen elzárt belterjes tenyészetek, amikor sem az egyén sem a csoport jelenlegi nyelvét nem tekintjük származása csalhatatlan ismérvének, de ne nézzük a nyelvet tetszés szerint csereberélhető idénykelléknek se, de ne avassuk dogmává, minden bajban üdvözítő őstörténet-kutató módszertani elvvé a nyelvcserét sem. A legfrissebb őstörténeti kutatási irányzatok eredményeinek ismeretében is bátran vallhatjuk, hogy „a nyelvtudomány többet mond, mint krónikák”

Eleve valószínű, hogy a magyar nyelv sem holmi „nyelvi elsőszülött” a magyar is valamilyen nyelvegység felbomlásából keletkezett. A nyelvi eredet kútfejét, a rekonstruált alapnyelvet vallatóra fogva igyekezzünk az ősnép életformáját művelődési viszonyait, lakóhelyét – tehát a mi életformánkat, ősműveltségünket, őshazánkat – földeríteni.

 „Ha a nyelvek rokon volta azt jelenti, hogy ősi előzményükül ki kell következtetnünk egy közös nyelvi alapot, egy un. alapnyelvet, akkor következtetéseinkben továbblépve, föl kell tennünk egy olyan népet is, amely az alapnyelvet beszélte. Kikövetkeztetjük a finnugor alapnyelvet és beszélőjét, a finnugor ősnépet.”

E két utóbbi dolgozatból egyértelműen az következik, hogy bár a két tudós Szinnyei József és Zsirai Miklós, elvben felismerték, hogy a nyelvrokonság és a néprokonság nem feltétlenül tartozik össze, de a magyarságra és a magyar nyelvre ezt a felismerést nem tartották alkalmazhatónak. Nem tudták elbeszélni úgy a magyar nyelv keletkezéstörténetét, hogy azt ne kössék össze a magyarság eredetével. Ez a szemléletmód egyértelműen a „családfa metafora” leképezése nyelv–, és őstörténetté. Szó sem lehet arról, hogy a nyelv és etnikum ne lenne azonos. Aki tagadja, hogy Hunfalvy állítása – a finnugrisztika alaptörvénye, az magát a finnugrisztikát tagadja. Vagy elfogadja, hogy a családfa metafóra leképezi a nyelv és nép egységét, vagy ha tagadja, akkor cáfolja a finnugrisztika alaptételét.

De utoljára - de nem utolsó sorban - lássuk a „minden finnugristák – finnugristájának” a témában releváns gondolatait. Budenz József nyelvrokonítási paradigmáját Gombocz Zoltán így foglalta össze:

„Ha nem tekintjük a finnugor-török ősrokonság eseteit, a melyek nem tekinthetők egy szorosabb magyar-török rokonság bizonyítékainak, nyilvánvaló, hogy a valódi történeti viszony, amely a magyar és a török nyelvek között forog fenn, csak azon magyar-török szóegyeztetésekben tükröződik vissza, melyeket kölcsönvétel folytán keletkezetteknek lehet tekinteni.”  (NYTTK 7. 1908 Gombocz : 1).

Modern mai nyelven ugyan nem túl könnyű ezt a szöveget értelmezni, annyi azonban mindenképpen kihámozható belőle, hogy már Budenz is azért nem tartotta a magyar nyelvet töröknek, mert, hogy a legrégibb szavakból nem lehet egy „magyar-török együttélésre” következtetni, tehát a magyarok elődei és a törökség elődei szerinte nem élhettek egyetlen közösségben. Vagyis ahogyan azt Róna-Tas megfogalmazta nem élhettek egy „tartós együttélésen alapuló kommunikációs kényszerben” tehát nem alakulhatott ki egy közös „alapnyelv”. Ha meg nem volt közös alapnyelv, mert nem volt együttélés, akkor sem a nép sem a nyelv nem bomolhatott fel magyarra és törökre – tehát nincs rokonság!

Azt az állítást is gyakran halljuk, hogy: „a történeti nyelvészet nem azt állítja, hogy létezett egy nép, amely a finnugor alapnyelv ágaira bomlott, hanem azt, hogy létezett egy nyelv – a finnugor alapnyelv –, amely később felbomlott.”

De ez egy hamis állítás, mert mint a fennti idézetek is mutatják, a finnugrisztika a saját paradigmáján belül a nyelvrokonságot egyenlőnek tekinti a néprokonsággal, mivel mindkettőt „eredet” értelemben használja, más értelmezésre még kísérlet sem történt. Sőt nyugodtan mondhatjuk, hogy - már a kezdetektől - a nyelvrokonság keresésének nincs is más értelme, mint a „rokon népek” megtalálása.

Az utóbbi időben megfigyelhető az törekvés hogy a magyar finnugrista nyelvészet megpróbálja magát elhatárolni, a történettudományok és a természettudományok képviselőitől, és megpróbálja teljes mértékben rájuk hárítani a „nyelvtörténetből kreált őstörténet” filozófiájából kialakult zűrzavar minden felelősségét. „Ja, és igen, azért jócskán van mindenféle népszerűsítő irodalom, amelyik összemossa a dolgokat, csak éppen nem finnugristáktól.” A „zűr-zavar” azonban csak fokozódik – ha nem beszélünk nyílttan. Márpedig a „nyílt tárgyalásból” egyértelműen kitűnik, hogy igen is beszéltek, és ma is beszélnek, a finngristák is.

Tekintsünk, el tehát a finnugrisztika eddigi állításától, és fogadjuk el tehát, hogy – ha nem is 150 éve – de a mostani MTA – közlemény óta tudományos tény, hogy a magyarok „nem finnugorok” – és „erős belsőázsiai” kapcsolataik vannak. Ha viszont ezt elfogadjuk, akkor talán bocsánatot is kérhetnének a finnugristák a mondáinktól, a krónikáinktól, a meséinktől, a mondáinkat-, meséinket-, feldolgozó irodalmároktól – akik eddig mind „dicsőséges őskeresők”- nek voltak titulálva. Ha a tudomány egyelőre nem tud mit mondani a „származásról” akkor őseink nyugodtan lehettek szkíták, hunok, sőt ad abszurdum akár származhatnak a Szíriuszról vagy akár Mu – ról is. Legalábbis - ezek szerint – ezek az „elképzelések” sem mondanak nagyobb ostobaságot, mint az a finnugrisztika, amely 150 éven keresztül „finnugornak” tartotta a magyar honfoglalókat, holmi „nyelvi fejlemények” - ből levont következtetésképpen. Említsük meg azt is, hogy ettől kezdve azok a kijelentések is teljes hitelüket vesztették, hogy az un. „jövevényszavak” bármilyen kulturális hatásra való utalást is tartalmaznának. Az „iráni szavaink” nem azért vannak, mert „irániaktól tanultuk a lótartást, és a török szavaink, sem azért mert törököktől tanultuk volna el a földművelést. Hogy miért és hogyan kerültek azok az ominózus szavak a magyar nyelvbe az iráni-, a török-, vagy az uráli alapnyelvből – arra csak is egy tudományos magyarázat van – méghozzá egyelőre az, hogy fogalmunk nincs.

Mert ha a „nyelvrokonság” fogalma arra a feltételezésre lett felépítve, hogy volt egy „uráli őshaza” ahol az „uráli nyelvközösség” az „uráli alapnyelvet beszélte” amely aztán felbomlott – amit most megtagadunk, akkor azok, ősei, akik a KM – ben „Magyarországot” megalapították, nem voltak ott ahol az uráli alapnyelvet beszélték. Akkor – marad a hogyományok, a mondák, mesék, és krónikák világa – amely persze minden népre igaz, mivel egyetlen nép sincs a világon, amelynek származását, eredetét tudományos igénnyel feltártnak lehetne mondani.

GéKI