Az utóbbi időben több kísérlet is történt már a címben megfogalmazott egyenlőtlenség tudományos álláspontként való feltüntetésére, mintha e két fogalom (nyelvrokonság – néprokonság) és annak szétválasztása, teljesen egyértelmű definíciók alapján meg lenne oldva a társadalomtudományok (elsősorban a történeti összehasonlító nyelvészet = finnugrisztika) számára. Véleményem szerint azonban ez a „szétválasztás” egyáltalán nem történt meg, a magyar tudományos életben. A két kifejezés nagyon is összetartozik, és megkülönböztetése egyáltalán nem olyan axióma, mint ahogyan azt egyes finnugrista nyelvészek ma láttatni szeretnék.

 III. Nyelvrokonság = Homeopátia – avagy a finnugrisztika diszkrét bája.

Az előző két részben bemutattam, hogy a nyelvrokonság ≠ néprokonság összefüggés hangoztatása csakis egy teljes mértékben tudománytalan, nézetrendszer a „finnugrizmus” terméke. Azt is bemutattam, hogy a finnugrizmus a „rokonság” fogalmához egy olyan nézetrendszert társít, amelyet más összefüggésekben maga is olyan kifejezésekkel illet, mint hogy: tudománytalan, elavult, meghaladott, életszerűtlen, idejétmúlt, elmaradott, dicsőséges őskeresés, dicsőséges múltba merengés, kivagyiság, gőgös egymásra licitálás…. és hosszasan lehetne még sorolni.

A legérdekesebb persze, az, hogy amikor ezt a „rokonságfogalmat” a nyelvrokonsággal összefüggésben alkalmazza, akkor az azonnal az „egyedüli tudományos felfogássá” avanzsál.

Jelen fejezetben azt mutatom be, hogy milyen definíciókat, milyen metaforákat, milyen (történeti) hipotéziseket használtak arra, hogy a nyelvrokonságot úgy mutathassák be, hogy az „tudományos tény” – nem, pedig úgy ahogyan azt a finnugrisztika teszi, hogy:

„A tudomány fejlődésével változhatnak eredményei…  a tudomány művelőinek is tisztában kell lenniük azzal, hogy eredményeik valószínűleg nem véglegesek. Tudományt művelni csak ezzel a meggyőződéssel s az ebből fakadó alázattal szabad. Megszívlelendő Polányi Mihály javaslata, hogy a tudományban a kijelentő mondatokat "bizalmi módban", azaz az "azt hiszem" eléjük ragasztásával kell megfogalmazni (POLÁNYI 1994).” (Pusztay János 2010)

 A nyelvrokonság az ismert, létező és holt nyelvek csoportosításának egyik módja. Persze már az is egyféle „csoportosítás” hogy „létező és holt” – nyelv… ! – mert ugye például a „latin” az akkor most melyik csoportba tartozik. A finnugrizmus felfogása szerint ráadásul ez az egyetlen egzakt osztályozása a nyelveknek, mivel csupán ennek van tudományosan elfogadott egyértelmű definíciója. Ez a cikksorozat azért született, hogy bemutassa, hogy ez az „egyértelmű definíció” mennyire ingatag talajon áll.

A nyelvrokonság ugyanis az „eredet” – re épül… ! Hogy ez a fogalom mit is takar tulajdonképpen? – az megint csak olyan, amelyet valamilyen formában meg kell magyarázni. Mert ez is csak addig tűnik egyértelműnek – mint a „rokonság” – amíg válaszolnunk nem kell a kérdésre – Mi is az az eredet? Erre a kérdésre keressük most a választ!

 A nyelveket három módszerrel szokás csoportosítani:

1. Területi elhelyezkedés – pl. Kaukázusi nyelvek – Szibériai nyelvek
2. Tipológiai alapon – pl. Agglutináló nyelvek – Izoláló nyelvek
3. Rokonság szerint – Nyelvcsaládok

 A területi csoportosítás számunkra - a nyelvrokonság szempontjából - most nem érdekes. Bár ha figyelembe vesszük azt, hogy finnugrista nyelvészeink – legújabban – azt állítják, hogy a nyelvrokonság kizárólag nyelvészeti kategória, akkor nehezen védhető, hogy a magyar nyelv rokonításának hatalmas munkájába miért csak az eurázsiai nyelvek egy részét vonták be. A nyelvek rokonításához egy 5-7 ezer évvel ezelőtti nyelvállapot szolgál, amely korról csak is és kizárólag régészeti ismereteink vannak – a csontok azonban nem beszélnek. Arról tehát fogalmunk sem lehetett, hogy a magyar nyelv elődnyelve ( legyen az bármi ) melyik földrajzi régióban létezett a jelzett időben. A földrajzi elhelyezkedés meghatározására kitalált „nyelvészeti paleontológia” csak jóval a nyelvrokonság kimondása után született. Profán módon szólva előbb volt meg az „ítélet”- mint hogy lefolytatták volna a tárgyalást. ( Ez valahonnan nagyon ismerős?! ) Ha elfogadjuk, hogy a magyar nyelv rokonságát, Budenz József állapította meg – vagyis hogy az ő munkássága tette véglegesen oda, ahol most van – akkor, azt is meg kell, hogy állapítsuk, hogy a finnugrisztika a török és az indoeurópai nyelven kívül, más nyelvekkel való összehasonlítást – tudományosan is hitelesített módon - még nem fogadott el. A finnugrisztika azt állítja, hogy a magyar nyelv uráli voltát ma senki nem kérdőjelezi meg komolyan. Ez olyan állítás, mintha a természettudósok azt mondanák, hogy a világ keletkezéséről szóló mai tudományos elképzelést, senki nem vitatja. (Talán sikerült egy elég találó hasonlatot találnom, amiből kiviláglik a finnugrisztika állításának abszurditása.)

 A kettes és hármas pont azért némileg összefüggésben van – miután a tipológiai csoportosítást gyakran keverik, össze a nyelvrokonsággal – pedig azoknak semmi közük sincs egymáshoz. A nyelvészek az egyes nyelvekről megállapítják, azok alaktani és mondattani tulajdonságaikat. Ezeknek a tulajdonságoknak az elemzése, a szótani elemzések, hangváltozások, és hangváltozásokban felismert szabályosságok összességének összevetése alapján állapítják meg a rokonságot. A tipológia, tehát egy tudományos vizsgálati módszer, amelynek eredményeit – több más vizsgálat eredményeivel, együtt felhasználják a nyelvrokonság kimondásához. A rokonság, a nyelvcsaládba sorolás, teljesen egyértelmű osztályozás, mert a konvenció értelmében, minden nyelv, csak egyetlen alapnyelvből eredhet.

A tudományos körökben elfogadott nyelvrokonság paradigmája az, hogy „azok a nyelvek rokonok, amelyek egy közös un. alapnyelvből erednek” - ez borzasztóan egyszerű, és világos definíció. Már csak azt kell, hogy tisztázzuk, hogy mi is az az „alapnyelv”, és hogy mi is az az „eredet”.

Az alapnyelv egy olyan teljes nyelv, amely a valóságban is, valahol, valakik állttal beszélt nyelv. A magyar nyelv rokonításánál az indoeurópai, az uráli, és a török alapnyelv az, amelyet figyelembe szokás venni. (Hogy mást miért nem, arról fentebb már szóltam néhány szót, de a jelen témánál ez most nem igazán lényeges.) Általánosan elfogadott álláspont hogy ezek az alapnyelvek úgy az ie. 5000 előtti időkben léteztek, majd ezután felbomlottak.

( Az alapnyelvek keletkezéséről ( Róna-Tas András : Honfoglaló magyar nép – 1997 ) azt a megállapítást tette, hogy ahhoz hogy egy alapnyelv kialakulhasson „tartós együttélésen alapuló, kommunikációs kényszer” szükséges. Ennek a szoros és hosszúidejű kapcsolatnak a kialakulásához, azonban a neolitikum előtti világban nem voltak meg, sem a társadalmi, sem a gazdasági alapjai, tehát az ennél régebbi nyelvek vizsgálata nélkülöz minden tudományos alapot. 
Ehhez csak annyi megjegyzésem van, hogy ha a neolitikum előtt nem volt lehetőség az alapnyelvek kialakulására, az alapnyelvek viszont az ie 5000 körüli időkben felbomlottak, akkor az alapnyelveknek sajnos nem volt idejük sem kialakulni, sem arra nem maradt idő, hogy azokat használhassák, a kialakítói. Ezen azért érdemes elgondolkodni – szerintem. )

 Hogy két nyelv rokonításának alapját képező, közös alapnyelv léte, hogyan és miképpen bizonyítható, az csak módszer kérdése - és ennek semmi köze sincs a nyelvrokonsághoz! Ad abszurdum, ha két nyelvnek a világon semmiféle nyelvészetileg kimutatható kapcsolata sem volna - de valamilyen más ( akármilyen ) módon – minden kétséget kizáróan bizonyítható lenne, hogy ugyanabból az „alapnyelvből” fejlődött ki, akkor azok bizony „rokonok”. De ennek az ellenkezője is igaz. Ha két nyelv akár a közös érthetőségig hasonlít is, ma már, de minden kétséget kizáróan igazolni tudnánk, ( bárhogyan ) hogy azok két különböző alapnyelvből alakultak ki, akkor azok bizony „nem rokonok”.

 ( Manapság sem a manysi, sem a kazah nyelvet nem értjük, de az összehasonlító történeti nyelvészet azt állapította meg, hogy a manysi egy rokon nyelv, a kazah meg nem az. Ha azonban – mondjuk – egy eldugott Tibeti kolostorban valami minden kétséget kizáró írásos bizonyítékot találnánk, arra, hogy a magyar és a kazah nyelv egy közös alapnyelvből ered, akkor a magyar nyelv bizony rokona lenne a kazahnak – hogy akkor a manysival mi lenne, az most „hosszú”. )

 Az alapnyelv felbomlás után új alapnyelvek keletkeznek. A finnugor alapnyelv felbomlása után pl a finnségi és az ugor alapnyelvek keletkeztek. A szétválások folyamataként keletkező nyelveket, nyelvi családfán szokás ábrázolni, amit „családfa metaforának” is neveznek.

Ha ezek az alapnyelvek léteztek és azokat beszélték, akkor felmerül a kérdés, hogy hogyan kell nevezni azokat, akik azt beszélték. A beszélők megnevezésére nincs más mód, mint az, hogy az uráli alapnyelvet az uráliak, az ugor nyelvet az ugorok, a magyar nyelvet pedig a magyarok. Nincs erre jobb megoldás. A nyelvészek amikor „kötözködni” akarnak ezekkel a megnevezésekkel, akkor szoktak olyant mondani, hogy „a történeti nyelvészet nem azt állítja, hogy létezett egy nép, amely a finnugor alapnyelv ágaira bomlott, hanem azt, hogy létezett egy nyelv – a finnugor alapnyelv –, amely később felbomlott.”

Amikor azonban a nyelvtörténetről beszélnek, ők sem tudnak más szavakat használni, ha meg kell nevezniük a nyelvet beszélőket. Ráadásul ez ellentmond annak a feltevésnek is, hogy az alapnyelvek teljes nyelvek és hogy azt ténylegesen beszélték is valakik. Igen nehéz lenne a nyelv kettéválását úgy elképzelni, hogy azzal együtt ne váljanak ketté az azt beszélők is. Nem is szokott sikerülni:

 „A nyelvek rokon volta, azt jelenti, hogy… kikövetkeztetjük a finnugor alapnyelvet, és beszélőjét, a finnugor ősnépet. A finnugor ősnép szervezetlensége, idővel a teljes szétszakadáshoz vezetett. A nyelvi elkülönülés a beszélők elkülönülésével szokott párhuzamosan haladni. Az ugor korszak végén… hozzávetőlegesen a Kr.e első évezredben következett be az elkülönülés, a magyarság nyelvi és népi önállósulása”
( A finnugor őshaza nyomában – 1973: Zsirai Miklós / 394-408)

 Láthatjuk tehát, hogy a „finnugristák” a nyelvet és annak beszélőit szerves egységként kezelték. A nyelv eredetének kutatása nem valami „önmagáért” való ( L’art pour l’art ) hóbort, hanem azért dolgoztak, hogy közelebb kerüljenek a „népek eredetének” megoldásához.

„Ez a ( történeti összehasonlító ) nyelvészet nemcsak egyszerű rokonsági viszonyba állítása volt a nyelveknek, hanem kezdettől fogva történeti értelmezés is, az evolúció elve tehát itt is érvényesült. Ez amúgy nem volt véletlen, hiszen az összehasonlító-történeti módszert a romantika korának történelmi érdeklődése szülte: a modern európai nemzetek kialakulásának szellemi izgalma igencsak megnövelte a kíváncsiságot a történelmi múlt, különösen az eredet kérdései iránt. Ősöket keresett akkor mindenki, lehetőleg minél jobb hírűeket, részben a nemzeti dicsőség öregbítése, részben meg „a – bolond fejjel az általa kivívhatónak vélt – »történelmi jog« bizonyítása” (Lükő 1991. 5) végett. (Ez a „bolondság” sajnos máig sem múlt el mindenütt, és nagy tehertétele nemcsak a történelem-, hanem a nyelvtudománynak is.
( Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói )

Aki tehát tagadni próbálja, hogy a finnugrisztika a nyelvek és a népek történetének összefonódását képviseli, az egy tudománytalan nézetrendszert, a finnugrizmust műveli. Gyakorlatilag az egész finnugrisztika életművét teszi zárójelbe, és a teljes munkásságát téveszmének, elvetni való „kacatnak” degradálja. A finnugrizmust művelő finnugrisztikusok – főleg tudományos ismeretterjesztő munkáikban – a nyelvrokonság fogalmának magyarázatához, ha úgy tetszik a nyelvrokonság paradigmájának magyarázatához (úgymond, a laikus közönség számára értehetőbb módon) – nem a tudományos megfogalmazást alkalmazzák, hanem azt „humoros–ironikus” formában adják elő.
Fejes László nyelvész a „nyelvrokonság paradigmájával” - több cikkéből is foglakozott, amit így lehet összefoglalni:

 „A nyelvrokonság azt mutatja meg, hogy az adott nyelv mely nyelvből ered – egyes elemei azonban idővel kicserélődhetnek, sőt, az elemek túlnyomó többsége ki is cserélődik. Van azonban a szókészletnek egy olyan rétege, mely a legkevésbé hajlamos a változásra, amelyet a leggyakrabban használunk, és amely a legkevésbé kultúrafüggő, ezt hívják alapszókincsnek. Ilyenek az alapvető cselekvések nevei (eszik, iszik, alszik, megy stb.), a testrésznevek, a számnevek stb. Gyakran ide sorolják az állat- és növényneveket, az időjárási jelenségek neveit stb. Az alapszókincsnek azonban nincs éles határa. Ha csak néhány tucat bizonyíthatóan finnugor (uráli) eredetű szavunk lenne, de azok ebbe a rétegbe tartoznának, a magyar nyelv akkor is egyértelműen finnugor (uráli) eredetű lenne. A számok tehát ebből a szempontból nem igazán számítanak.”

 Véleménye szerint tehát a magyar nyelv, azért tartozik az uráli nyelvcsaládba, mert az alapszókincse az uráli alapnyelvből ered. Nem mellesleg véleményét alátámasztottnak érezheti, hiszen az ELTE Finnugor tanszékének honlapján olvasható tanulmány szerint ( http://finnugor.elte.hu/index.php?q=mnfabbnfug – amelyet Kubinyi Kata jegyez ) a finnugrisztika valóban egyetlen egy iráni, török, szláv… stb, szótövet sem sorol az alapszókincsbe. Ráadásul, ha ezt a definíciót, egy matematikai függvény leírásaként értelmezzük, akkor a megoldás szélsőértéke az „egy” lesz. Fejes szerint tehát a nyelvrokonság kimondásához elegendő egyetlen, az uráli alapnyelvből származó szótő is.

Egy programozó matematikus meg is találta azt az egyetlen szótövet: Németh Endre: Kis magyar őstörténet I. Konzervatorium I 2009.12.01. 09:30 ( https://konzervatorium.blog.hu/2009/12/01/kis_magyar_ostortenet_i  )

„A hangfejlődési törvények nagy száma, és rendkívüli rugalmas alkalmazása teszi lehetővé, hogy egyáltalán beszéljünk az uráli nyelvcsaládról. Nagyon úgy néz ki, hogy az uráli nyelvcsalád prekoncepciójához születtek a hangfejlődési törvények és nem fordítva. A kivételkezelés ilyen gazdag tárháza mellett, akár távolabbi nyelvek rokonsága is „bizonyítható” volna. A közös uráli nyelvtani keretek rendkívül tágak, azok lényegében megegyeznek az altáji nyelvekével. A közös szókincs sem meggyőző. Összesen nyolc olyan szó van, amely az összes uráli nyelvcsaládban jelen van, de más nyelvben egyben sincs meg. Ezek közül is csak egy tesz eleget szigorú értelemben a szakmai kritériumoknak. Ez a fészek szó (finnül pesa).”

 Fejes állításának ( és Németh Endre kutatásainak ) értelmében tehát a finnugrizmus egyetlen szóra a „fészek” szóra építette fel a magyar nyelv rokonságának kimondását. De a finnugrizmus legnagyobb dicsőségére, Fejes egy vita során egy még ennél is „közérthetőbb” hasonlattal élt, a maga és ( állítása szerint ) az összehasonlító történeti nyelvészet ( finnugrisztika ) álláspontja védelme érdekében, és törvényeinek bizonyítására.
( http://www.nyest.hu/renhirek/mi-bizonyitja-hogy-a-magyar-nyelv-finnugor )

„Ha egy deci borhoz fokozatosan szódát adunk, akkor a kémiai anyagok aránya csak fokozatosan változik, de alapjában véve mindig ugyanarról a borról lesz szó, bármeddig is növeljük a szóda arányát. A bor tehát nem válik vízzé.”

A cikk alatti vitában – egy több mint 700 hozzászólásos kommentsorozatban (azóta már nem elérhető, és a cikk nem is kommentezhető, ami valószínűleg az eggyetlen kivétel a NYEST cikkei között) – azonban nem volt hajlandó elismerni, hogy az általa alkalmazott „leegyszerűsített modell” nem alkalmas a nyelvek családba sorolására, ezért azt kell, gondoljuk – mégis csak egy ismert finnugista – hogy akkor maga a finnugrisztika is így gondolkodik. Ha azonban a finnugrisztika törvényei – amelyekkel a nyelveket családokba sorolják – valóban leképezhetők e vizesboros hasonlattal, akkor azok a törvények nem hordozhatják a nyelv igaz törvényeit, mert akkor ezek a törvények a homeopátia hígítási filozófiájával mutatnak rokonságot, vagy azonosságot.

Később, egy másik cikk alatt, Ő maga is bevallotta, hogy csak arra gondolt, hogy „van benne bor is” – tehát nem lehet az egészet bornak nevezni…!!!! és Ő azt  nem is akarta annak nevezni. Márpedig ha a szóda és a bor keverékét, nem lehet bornak nevezni, ( a magyar nyelv fröccsnek hívja ) akkor a magyar nyelv sem lehet uráli, csak vannak benne egy „uráli alapnyelv” hagyatékaként fennmaradt nyomelemek,  meg még más alapnyelvekből is vannak  benne - ahogyan azt Szilágyi N Sándor is állítja.

 „Nyelvünk gyökereiből, legvastagabbnak a finnugor látszik, de a honfoglalás előtti török sem éppen hajszálgyökér. (És tán még vastagabbnak is látszhatna, ha nem akarták volna annyian és annyira-vékonyabbra faragni.) A finnugor gyökér megkülönböztetett figyelemnek örvend, és mindent maga alá rendel, a magyar nyelv más nyelvekből származó elemei pedig – mint olyan zavaró tényezők, amelyek csorbát ejthetnek a rendszer különben olyan szép egyértelműségén…. (Ezt a félelmet még az ugor–török háború idejéből örököltük, és nagyon belénk szorult.)”  - (Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói)

 Fejes azonban még ezt is tudta fokozni, egy következő vita alkalmával az alábbi magyarázatot adta az előző képhez:

(https://www.nyest.hu/hirek/a-csaladfamodell-es-kovetkezmenyei?comments#comments 39. Fejes László nyest.hu - 2015. december 8. 12:46 )

„A történeti-összehasonlító nyelvtudomány… fog egy edényt (nyelvet), és igyekszik megállapítani, hogy milyen folyadék volt benne eredetileg (milyen alapnyelvre vezethető vissza), majd aszerint csoportosítja az edényeket (nyelveket), hogy eredetileg mi volt bennük (milyen nyelvcsaládba tartoznak). A hasonlat erről szól, semmi másról. Ezért nem számít, hogy közben mi került az edénybe.”

Fejes tehát a nyelvrokonítás magyarázataként egy olyan képet vizionál, amelyben van egy edény tele borral ( alapnyelv ) amelyhez aztán elkezdünk vizet ( jövevény szavak ) tölteni. A folyadékok összekeverednek, és a fölösleg kifolyik az edény szélén. ( a nyelvben az egyes szavak elfelejtődnek, kicserélődnek, úgy az eredeti alapnyelv szótövei, mint a jövevényszavak.) Egyszer csak jön a nyelvész és megvizsgálja az edény tartalmát (a mai nyelvet) és azt állítja, hogy meg tudja állapítani, hogy az edényben mennyi és milyen bor van, és így megállapítja, hogy ez az edényben lévő keverék milyen borból származik. Bármilyen kevés ( akár csak egy is ) bormolekula ( alapnyelvi szótő ) marad is az edényben, a nyelvész azt mondja, hogy az a borból ( az eredeti alapnyelvből ) származik.

Már pedig ez az elv a megtévesztésig hasonlít a homeopátiás hígítás elvére, amely oly mértékben hígítja a hatóanyagot, hogy abból szinte már alig marad valami, mire felhasználásra kerül. Vagyis ez egy újabb bizonyíték arra, hogy a finnugrista, végső soron tényleg, akár egyetlen bormolekula ( egyetlen szótő ) alapján is bizonyítottnak tekinti a rokonságot.

 ( A leírt hígítás módszere nem teljesen azonos a homeopátia hígítási gyakorlatával, de a hatóanyag megmaradásában – elveszésében – nincs lényeges különbség. A tudományos álláspont szerint a homeopátiás hígítással a hatóanyag teljesen elveszik. A „finnugrizmus nyelvrokonítási elve” csak abban különbözik, hogy ott legalább egy szótőnek azért maradnia kell. Bár magából az „eredet” elvből még ez sem következik egyértelműen, mint azt fentebb már kifejtettem.)

 Pontosan ez az a gondolkodásmód, amely oda juttatta, Fejest, hogy az egyetlen cseppnyi bor és a tengernyi szódavíz keverékét a „fröccsöt” rokonította a borral, de ugyanezt, megtagadta a víztől, méghozzá azért mert a finnugrista szerint a fröccsben megtalálható az egycseppnyi bor, és az is megállapítható, hogy az került bele először.
Vagyis, ezzel a hasonlattal meg a finnugrisztikát egy „kocsmafilozófiai” vitába is keverte, amely azon polemizál, hogy a bort öntjük – é, a szódához, avagy a szódát „sprickoljuk” – é a borba. Merthogy a „kocsmaelv” szerint nem mindegy, hogy a fröccsöt vizezett bornak, avagy borozott víznek tekintjük – é. Mert ha a bort öntjük a szódához, akkor a szóda lesz um. feljavítva a bor által, de a Fejesféle tétel szerint viszont ekkor a fröccs, a szódából származik, tehát maga is csak szóda. Viszont ha a borhoz adjuk a szódát, akkor ugyan „rontjuk” a bort, viszont ekkor a fröccs a borból származik, tehát maga is bor. Persze amikor kész a fröccs, akkor már egyik „kocsmafilozófus” sem tudná megállapítani, hogy hogyan is készült, és hogy akkor az, most miből is „származik”… tulajdonképpen… talán még egy „fröccsimádó” finnugrista sem. A bor nem válik vízzé, de ( hétköznapi értelemben ) ha a fröccs, rokona a bornak, akkor rokona a víznek is. Vagy másképpen mondva, a fröccs ugyanúgy a borból is származik, mint ahogyan a vízből is.

 A finnugrizmus tehát a nyelvek rokonításának paradigmáját, két „elismert” tudományág nézeteivel egyenértékű állítással is sikerült hírbe hoznia, egyrészt a homeopátiáéval, másrészt a „kocsmafilozófiáéval”.
No meg persze, az sem semmi, álláspont, hogy a finnugrista csak az uráli alapnyelv hagyatékát tekinti bornak, és minden egyéb – a többi, török, iráni, szláv… stb. - nyelvhagyatékokat egybemosva egyszerűen „viznek” nevezi – a nyelvészetben „jövevényszavaknak” – vagyis „gyüttmentnek”:.. !

 ( De ha már a bornál tartunk, akkor én inkább az alábbi metaforát javasolnám alkalmazni: „A magyar nyelv, olyan, mint az egri bikavér, amelyet minőségi tájborok keverékeként állítanak elő, így az maga is egy íz, illat, és színharmóniát mutató minőségi bor. Az egri bikavért, az emberi szellem, alkotja, harmonikus borrá, a magyar nyelvet a történelem tette olyanná amilyennek ma ismerjük.

A finnugrisztikus tehát, tokaji aszú áron megvásárolná tőlem azt a gönci hordót, amelyet úgy töltöttem, meg, hogy először beleöntöttem egy deci aszút, majd feltöltöttem vízzel - hisz ekkor szerinte, az rokona az aszúnak, tehát maga is aszú. Viszont „borhamisítást” kiáltana, ha először beöntenék egy deci vizet, majd feltölteném a hordót valódi aszúval – hisz szerinte így az a víz rokona, tehát maga is csak víz. )

 Aki azt gondolja, hogy ez a „vizesborosmetafora” és, az hogy csak is az uráli nyelv hagyatéka a bor, a többi nyelvé pedig egyszerűen víz, valami olyan kitaláció, amelynek semmi köze a tudományhoz, az nézzen, utána a magyar nyelv szókészletét bemutató TESZ – nyilvántartásának. Ebben azt találja, hogy:

„Ha egy magyar szónak bármely nyelvben van hasonló változata, akkor a szó idegen eredetű. Ha nincs, akkor ismeretlen eredetű. Nem szerepel olyan megjelölés, hogy: magyar eredetű. Az etimológusok szerint a magyarban csak uráli/finnugor/ugor ( örökölt szavak ) – török, szláv, latin, német, angol…  ( jövevényszavak ) – és ismeretlen eredetű, szavak vannak, magyar szavak viszont nincsenek ( néhány belső fejlemény ugyan van – amit gondolhatunk ugyan magyarnak is - de „magyar” megjelöléssel egyetlen szótő  sincs. )

 Borzasztóan furcsállom, és persze fel is háborít, hogy a tudomány képviselőinek ez nem szúr szemet, sőt valószínűleg „tudományos felháborodás” tárgya lenne, ha valaki azt javasolná, hogy az ismeretlen szavakat nevezzük „magyarnak”. A reakció az szokott lenni, hogy azért „ismeretlen” mert nem bizonyítható, hogy „magyar”. Miért nem bizonyítható hogy „magyar”?… hát azért mert a magyar nyelv „uráli” – márpedig az „ismeretlen szavak” nem vezethetők le a szóhasonlítások tudományos módszereivel az uráli alapnyelvből. Ha magyarnak neveznénk, akkor lenne néhány ezer „magyar származású szótövünk” ami – lássuk be – összeegyeztethetetlen az uráli származás elméletével.

László Gyula erről ezt írta:

„… olyan terület, amelyet a nyelvtudomány az uráli-finnugor korra feltesz nem volt. Az úgynevezett „jövevényszavak” kérdésének egyik lehetséges megoldása, hogy a magyar nép történelme folyamán nem csak kapcsolatba került ezekkel a népekkel, hanem egybeolvadt, tehát a szavak nem kölcsönszavak, hanem az összeolvadás során megmaradt szavak, az „ismeretlen szavak” a valaha különálló nyelvek megmaradt szókészlete, az „alapszókincs” pedig az egymás megértéséhez legszükségesebb szavak közösen kialakított készlete.”

László szerint tehát a magyar nyelv származása pont olyan „több gyökerű” mint a magyar nép származása.

Az MTA éppen most mondta ki a 2018.06.18. kiadott „őstörténeti állásfoglalásában” hogy a magyarok nem finnugorok – a konvencionális finnugrisztika felfogása szerint tehát – „a magyar nyelv beszélőinek elődei nem lehettek ott ahol-, és amikor-, az uráli nyelv-, és nép-, kialakult”… ergo a magyarok elődeinek nem az „uráli alapnyelv” volt az – anyanyelve.

Vagyis lehet, hogy igaza van László Gyulának, és a magyarok nyelve mindig is „magyar” volt, rengeteg uráli, iráni, török, szláv, német, latin „jövevényszavakkal” kiegészülve - mai napság is megmaradt magyarnak.

 Az említett Fejes László legújabban – bizonyítván fejlődőképességét – az alapszókincsről ezt a megállapítást tette: ( https://www.nyest.hu/renhirek/amatorok-egymas-kozt 26 Fejes László (nyest.hu) 2018. július 24. 11:55 )

 „Egyrészt örülök, ha vannak laikusok, akik már tudatosították magukban, hogy a nyelvrokonság bizonyítékait az alapszókincsben kell keresni, mert az a legállandóbb rétege a szókincsnek, más felől újra és újra elkeserít, mennyire dogmatikusan kezelik ezt a kérdést (miközben rendszeresen a finnugristákat vádolják dogmatizmussal). Mert senki nem állította sem azt, hogy minden uráli/finnugor/ugor eredetű szó az alapszókincsbe tartozik, sem azt, hogy az alapszókincs kizárólag ilyen eredetű szavakból áll.”

 Állítása szerint tehát az alapszókincs a nyelv „legállékonyabb” része, és vannak benne iráni szavak, török szavak és szláv szótövek is.

( Ez a kijelentés azonban – mint ahogyan azt már említettem – teljes mértekben szembe megy a finnugrisztika tanításával. Szó szerint is a „tanításával” mert, hogy az ELTE Finnugor Tanszékének tananyaga egyetlen nem uráli/finnugor/ugor alapnyelvből származó szótövet sem sorol fel. )

 Mindenesetre, ha elfogadjuk Fejes legújabbkori álláspontját, akkor bizony marad a kérdés, hogy akkor, hogyan döntjük el, mégis, hogy melyik alapnyelvből ered a magyar nyelv.

„Ha csak néhány tucat bizonyíthatóan finnugor (uráli) eredetű szavunk lenne, de azok ebbe a rétegbe tartoznának, a magyar nyelv akkor is egyértelműen finnugor (uráli) eredetű lenne. A számok tehát ebből a szempontból nem igazán számítanak.”

 Mert ugye akkor folytathatjuk a gondolatot úgy is, hogy  - „ha csak egy tucat iráni… ha csak egy tucat török… ha csak egy tucat szláv….) Miért „kitüntetett” az uráli alapnyelv, ha ugyanazon nyelvi réteghez tartozóan, más alapnyelvből is találunk szótöveket? - vagy az alapvetőnél is vannak „még alapvetőbb szavak” – hiszen azt éppen tőle tudjuk, hogy a többi ( szokásos ) nyelvtipológiai elem  – magánhangzó harmónia, agglutináció, nyelvtani nemek… stb – nem mondanak a nyelv származásáról semmit, hisz ezek a legtöbb finnugor nyelvben pl. nincsenek is, vagy más nyelvcsaládokban is fellehetőek.
Nagyon is úgy tűnik, hogy igaza van Szilágyi N Sándornak és a finnugor nyelvrokonság „…hovatovább amolyan hitbéli meggyőződés és elkötelezettség kérdésévé is vált, és ez eléggé meg is látszott rajta. Akárcsak az egyházaknak, ennek is kialakultak a kánonalkotó (akadémiai) intézményei (a kánonokat sokszor dogmáknak is nevezhetnénk), a más felekezetűekhez pedig – vagy akár az ártatlan kételkedőkhöz is – sokszor úgy viszonyult, ahogy az egyház szokott a tévelygő és veszedelmes eretnekekhez” és egyáltalán nem tudományos tény.

Vámbéry a „Magyar és török-tatár szóegyezések” ( NyK. 8 : 109 – 189 ) fejtette ki nézeteit, a magyar nyelv török kapcsolatairól, amelyben tulajdonképpen vitába szállt Budenz: Magyar és finn–ugor nyelvekbeli szó-egyezések című munkájával, amelyet az, egy évvel korábban adott ki. Vámbéry egy olyan munkával szállt szembe, amelyet Budenz a magyar nyelv rokonságának kérdésében a döntő lépésnek szánt. Budenz ( aki  könyörtelen és kérlelhetetlen ambíciókkal dolgozott ) nyelvrokonsági paradigmáját, a nagyközönség számára is érthető módon, Gombocz Zoltán foglalta össze.
NYTTK 7. 1908 Gombocz –( 1)  :

„Ha nem tekintjük a finnugor-török ősrokonság eseteit, a melyek nem tekinthetők egy szorosabb magyar-török rokonság bizonyítékainak, nyilvánvaló, hogy a valódi történeti viszony, amely a magyar és a török nyelvek között forog fenn, csak azon magyar-török szóegyeztetésekben tükröződik vissza, melyeket kölcsönvétel folytán keletkezetteknek lehet tekinteni.”

 Nem könnyű értelmezni ezt a szöveget ( pedig alig 100 éve írták ) annyi azonban, mindenképpen elmondható, hogy nyelvtipológiai kérdésekről itt szó sincs, csak és kizárólag szóértelmezés és történeti értelmezés van. Az én megfejtésem a következő:

 ( A magyar és török nyelv azért nem rokon nyelvek, mert a legrégebbi magyar-török szavak értelmezéséből, nem lehet arra következtetni, hogy ezek azért kerültek a magyar nyelvbe, mert, hogy egy olyan alapnyelvből származnak amely „egy szoros együttélésen alapuló kommunikációs kényszerből” fakadóan jött létre. Ezért ezeket a török szavakat „jövevényszavakként” kell értelmezni. )

 Hát lehet, hogy ezt sem lehet sokkal könnyebben érteni! Talán megérthetőbben azt lehetne mondani, hogy :

Azért nem származhatnak egy alapnyelvből, mert az ugor szavak jóval régebbiek, merthogy azok az élethez szükséges sokkal alapvetőbb dolgokat jelölnek.  ( De ez már egy kicsit spekuláció )

Mindenesetre az látszik, hogy Budenz még nem használta az „alapnyelv” – „alapszókincs” – fogalmakat, és hogy egyáltalán nem a „nyelvek tulajdonságaiból” vezette le a nyelvrokonságot, hanem a szókészletből, és a ( más tudományok eredményei alapján ) feltételezett történeti háttérből. Annak az állításnak, tehát semmi alapja nincs, hogy a nyelvrokonság csakis és kizárólag nyelvészeti kérdés lenne. Az egyes szavak etimológiai vizsgálata és annak megállapítása, hogy az mely nyelvekből ered – az valóban nyelvészeti kérdés – de a nyelvrokonságot a történeti háttér elemzése nélkül nem lehet kimondani. A nyelvész addig lehet csak nyelvész, amíg megállapítja, hogy a magyar nyelvben van 500 uráli, 100 iráni, 300 török és 600 szláv nyelvekből származó szótő. Az azonban már egyáltalán nem nyelvészet, hogy megállapítsuk, hogy melyek ezek közül, amelyek a „legalapvetőbbek” – amelyek így az „alapszókincs” részévé válhatnak. Persze, ha figyelembe vesszük azt is, hogy Fejes László szerint az alapszókincsbe, iráni, török, esetleg akár szláv eredetű szótövek is lehetnek, akkor aztán már tényleg nagy bajban vagyunk a nyelvek nyelvcsaládokba sorolását illetően. Legalábbis az az állítás, hogy a „nyelvrokonság tudományos tény” – az egészen biztosan nem állja meg a helyét.

 ( Az említett cikk kommentjeinek hatására – ma már elérhetetlenek – egyébként Fejes átírta a cikket – jelezni ugyan nem jelezte, és meg sem köszönte – így ma már az olvasható, hogy: „ így a nyelveket sokszor meglehetősen nagy biztonsággal lehet nyelvcsaládokba csoportosítania” – hat azért ez már nem a „be van bizonyítva” – szerű álláspont. )

 Mindenesetre lehetséges, az a megoldás is, hogy ezek a „hasonlatok - metaforák” nem tudják szabatosan leírni a finnugrisztika tudományának nyelvrokonítási paradigmáját. Akkor viszont nem nagyon kellene ezeket sem a tudományos szakirodalomban, sem az ismeretterjesztő folyóiratokban, terjeszteni, mert, hogy ugye a laikusnak a „közvetítő” az maga a tudomány. Ha nincs egy egyszerűen megfogalmazható „törvény” a nyelvrokonság megállapítására – valószínűleg egyébként nincs – akkor azt kell mondani és írni, hogy a tudományos nézőpontok vektorösszege, a magyar nyelvnek az „uráli alapnyelvből” történő származtatása irányába mutat.

A finnugrizmus „humoros-irónikus módban” megfogalmazott metaforái helyett az ismeretterjesztő irodalomban is sokkal szerencsésebb lenne, a finnugrisztika valóságos, tudományos igénnyel megfogalmazott paradigmáinak ismertetése. Mi „laikusok” pont ugyan úgy értjük, és tudjuk értelmezni a „kölcsönhatások” kifejezést, is mint az állítólag humoros-ironikusnak szánt „csak nézték magas tudományukat” féle finnugrisztikus „benyögéseket”. Bizonyos vagyok benne, hogy a „laikusnak” mondott érdeklődők az alább idézendő állításokat is érteni fogják.

Én tehát inkább Szilágyi N. Sándor vagy Pusztay János, álláspontját ajánlanám – a finnugrizmus szokásos lózungja – a „be van bizonyítva” – helyett.

 „Az összehasonlító-történeti nyelvtudomány is hipotézisekkel dolgozik, csakhogy olyanokkal, amelyeket elvileg sem lehet soha ellenőrizni, vagy ha lehet is, csak kivételesen szerencsés esetekben. A nyelvész azonban az ilyen hipotézisekről már csak szégyenletében, sem mert valószínűségi terminusokkal beszélni. Nem azt mondta tehát, hogy igen nagy annak a valószínűsége, hogy ez vagy az a szó finnugor vagy honfoglalás előtti török eredetű (hiszen ki fogja azt neki elhinni, hogy amit ő művel, az tudomány, ha semmiről sem tud bizonyosat mondani?), hanem azt, hogy be van bizonyítva, hogy az. Pedig nincs bebizonyítva.”
( Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói )

 „A tudomány fejlődésével változhatnak eredményei. Ez a természetes tény azonban nem válhat botránykővé, nem áshatja alá a tudomány tekintélyét, nem ingathatja meg a tudományba vetett meggyőződést. Ugyanakkor azonban a tudomány művelőinek is tisztában kell lenniük azzal, hogy eredményeik valószínűleg nem véglegesek. Tudományt művelni csak ezzel a meggyőződéssel s az ebből fakadó alázattal szabad. Megszívlelendő Polányi Mihály javaslata, hogy a tudományban a kijelentő mondatokat "bizalmi módban", azaz az "azt hiszem" eléjük ragasztásával kell megfogalmazni (POLÁNYI 1994). Az észak-eurázsiai nyelvi övezet népeinek, nyelveinek, ezen belül az uráli nyelvcsalád kialakulását vizsgáló kutatások figyelembe veszik a nyelvészet, a régészet, a génkutatás és az antropológia eredményeit. Ezek olyan kérdések, amelyekről nem lehet teljes bizonyossággal beszélni. Azt is elismerem, hogy néha az intuíciómra hagyatkozom. Ezzel nem állok egyedül. Polányi Mihály is fontosnak tartja az intuíciót, az intuícióval rokon észlelést tartja a tudás paradigmájának. Ez azt jelenti, hogy előbb vagyunk az eredmény birtokában, s csak azután ismerjük fel az odavezető következtetéseket.
A hagyományos uráli nyelvészet képviselői gyakran a kisajátított igazság trónjáról mondják el megsemmisítő véleményüket. Az igazság azonban az igaznak tartott nézet melletti elkötelezettség, amely magában rejti a tévedés lehetőségét is. Sajnos, az uráli nyelvészetben úgy néz ki, mintha csak az innovátorok tévedhetnének, a hagyományos tanok képviselői nem, még akkor sem, ha esetleg akár egy éven belül megváltoztatják véleményüket. A kockázat és tévedés vállalása nélkül nem lehet tudományt művelni.”
(Pusztay János: A magyar nyelv eredetéről - http://www.vasiszemle.hu/2010/01/pusztay.htm)

 Persze sok finnugrista ( finnugrisztikus ) gondolkodik úgy, hogy ha ebben a "bizalmi módban” fogalmaznánk, akkor még nehezebben volnának védhetőek azok a jelenségek, amelyek bizony körüllengik a finnugrisztikát, amit Szilágyi N. Sándor így fogalmazott meg:

 „Ha egy hipotézist nem lehet sem igazolni, sem cáfolni, akkor csak két dolgot lehet tenni vele: elvetni vagy hinni benne. Elvetni kár lenne, hiszen szép is, meg különben sem tudunk helyette jobbat, hinni kell hát benne. Ilyen módon az összehasonlító-történeti nyelvészet nem egészen olyan tudomány lett, mint a többi, hanem hovatovább amolyan hitbéli meggyőződés és elkötelezettség kérdésévé is vált, és ez eléggé meg is látszott rajta. Akárcsak az egyházaknak, ennek is kialakultak a kánonalkotó (akadémiai) intézményei (a kánonokat sokszor dogmáknak is nevezhetnénk), a más felekezetűekhez pedig – vagy akár az ártatlan kételkedőkhöz is – sokszor úgy viszonyult, ahogy az egyház szokott a tévelygő és veszedelmes eretnekekhez. Az elhíresedett ugor–török háború stílusa nagyon is emlékeztet nemcsak a hitvitázó disputákéra, hanem a középkori boszorkányüldözésére is.”
( Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói )

 A következő részben ezzel az „amolyan hitbéli meggyőződés és elkötelezettség” kérdésével fogok foglalkozni. Mert, hogy ha bármi másra nem is volna alkalmazható egy 20. század végi sztáríró mondása, a finnugrizmusra egészen biztosan alkalmazni lehet, hogy:

 „Ha kellő határozottsággal és megfelelő gyakorisággal ismételgeted, bármit el tudsz hitetni előbb önmagaddal, aztán az emberekkel. A sorrend néha felcserélhető.” (Moldova György)

GéKI