Mint ahogyan ígértem ebben a fejezetben azzal a „boszorkányüldözéssel” fogok foglalkozni, amellyel, a „finnugorellenesekhez” – mint veszedelmes eretnekekhez – viszonyul a finnugrizmus.

„Akárcsak az egyházaknak, ennek is kialakultak a kánonalkotó (akadémiai) intézményei (a kánonokat sokszor dogmáknak is nevezhetnénk), a más felekezetűekhez pedig – vagy akár az ártatlan kételkedőkhöz is – sokszor úgy viszonyult, ahogy az egyház szokott a tévelygő és veszedelmes eretnekekhez. Az elhíresedett ugor–török háború stílusa nagyon is emlékeztet nemcsak a hitvitázó disputákéra, hanem a középkor boszorkányüldözésére is.” ( Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói )

Nem vagyok persze naiv, és nem gondolom, hogy más tudományterületek képviselői között ne lenne szakmai vita, amely akár a személyeskedésig is elfajulhat, de az ellentéteknek az a hevessége, amelyet az eredetkutatás területén tapasztaltam az engem mélységesen meglepett. Mert ha valaki azt hinné, hogy ez a „boszorkányüldözés”csak a múlt, és azt hinné, hogy az csak a „még keveset tudunk” felismeréséből fakadóan, csak régen volt így, annak most idézünk egy 21. századi finnugrisztikus megszólalást. A finnugrisztikával való ismerkedésem kezdetén a NYEST Rénhírek rovatának cikkeit olvasgattam, amelyeket leginkább két publicista ( mint később kiderült, hogy gyakorló finnugristák ) jegyez,  Klíma László és Fejes László. Az alábbi álláspontot az Ő írásaik alapján gyűjtöttem össze:

„A finnugorellenesek érvelésének szerves részét képezik a xenofób érvek, az antiszemita szólamok, az összeesküvés-elméletek iránt érzett szomj, és a finnugor nyelvrokonságról, mint „hivatalos” álláspontról, azaz ideológiáról beszélnek. A finnugor ellenesek, frusztrált, magukat különlegesnek érző, de sikertelen egyének, tipikusan kiöregedett vagy kiöregedőben levő – műszaki értelmiségiek, a kérdéskör alapvető tényeinek ismerete nélkül, a pereputtyot kiterjesztik a török nyelvű népekre, képzeletbeli „hivatalos álláspont” ellen harcolnak, mert a tudományos eredmények „bukása” elégtételt jelentene számukra”

Jómagam, nem vagyok sem nyelvész sem történész ( sőt ) és tisztelem annyira mások tudományát, hogy kétségek nélkül elfogadjam, ha a magyar nyelvésztársadalom, a magyar nyelvet, besorolja …valahová…. a nyelvek tengerében. Mint a magyar reálértelmiségi társadalom egyik képviselője azonban tiltakozom, az ellen, hogy „valakik” a nyelvészeti tudományos eredményeket, kirekesztő és megbélyegző „…izmusok”, terjesztésére használják fel. Tudom, hogy a „reálértelmiség” ritkán szólal meg a humán tudományok területét képviselők vitájában. Ezen a blogon sem, mint szakember, hanem csak, mint „Lucifer” szólok hozzá bizonyos témákhoz. Tudásom korlátait ismerve, - de a szakmámból adódóan, a logikus gondolkodás erejének biztos tudatában – szólalok meg. Olvasás közben a laikus is tud különbséget tenni, hogy a szöveg, amit olvas, az a finnugrisztika eredményeit tárgyalja - e, vagy csak ezen eredményeket felhasználva építi a „finnugrizmust”. Ennek felismeréséhez, sem nyelvésznek sem történésznek nem kell lennie. Nem kell nekem, ahhoz a festészeti tudásomat Michelangelóhoz mérnem, hogy a Sixtus-kápolna képeiről elmondjam, hogy tetszenek –é, vagy nem.

Persze tisztában vagyok, azzal, hogy magára valamit is adó nyelvész vagy történész kénytelen az ezen a blogon megjelenő nyílt és szabad megnyilvánulásoknál, jóval árnyaltabban fogalmazni, de én egy anyagilag független gondolkodó vagyok, engem sokkal kevésbé kötnek holmi „állásgondok” … mint amilyenekről Kalevi Wiik is említést tesz könyvének bevezető gondolataként:

 „A finn tudomány, legalábbis ami az eredetkutatást illeti, sajnálatosan egyoldalú, sok fiatal kutató inkább csendben visszahúzódik, mintsem új gondolatokkal álljon elő. Magam szerencsére már abban a korban vagyok, hogy nem fogok többé állást keresni – sok fiatallal ellentétben – tehát nem kell attól félnem, hogy mit szólnak majd a tradícionálisták…”    ( Kalevi Wiik: Az európai népek eredete – 7. oldal )

Ha valaki ilyen gondolatokkal kezd egy könyvet - amelyet hatvan ennyi hány évesen ír - akkor az, nem lehet marginális jelenség. Ezek szerint az a legenda, hogy a finnugrizmus sokszor anyagilag, és személyében is igyekezett ellehetetleníteni, vélt vagy valós ellenfeleit, az nem csak magyar honban létezik. Egy ma fiatal kutató erről így nyilatkozik:

 „Azt figyeltem meg, hogy a genetika eredményei olyan forradalmi változásokat hoztak, hogy ettől néhányan megijedtek. Az is igaz persze, hogy mi is nagy lendülettel lépünk fel, de a fellépésünk dinamikája pontosan arányban van az eredményeink súlyával. Kutatócsoportunk állhatatos munkájának és egyáltalán a Magyarságkutató Intézet létrejöttének köszönhetően ma már sikerült megváltoztatni magunk körül az eleinte ellenséges hangulatot” ( Dr Neparáczki Endre – 2020. )

Ez a szakmán belüli ellenséges viszony odáig fajul néha, hogy a szakemberek csoportjai, vagy egyes tagjai már nem csak a „dilettáns finnugor elleneseket” hanem egymást sem kímélve képesek nyilatkozni:

„Mi több, a hazai finnugrisztika számos jeles képviselőjétől egyáltalán nem idegen a rasszista, cigányellenes, antiszemita vagy homofób (és persze lingvicista!) megnyilvánulás – más kérdés, hogy ezeket a szégyenteljes megnyilatkozásaikat diszkréten teszik, hiszen tisztában vannak azzal, hogy ez a viselkedés nem szalonképes: legalábbis nyugat-európai kollégáik előtt ezt nem mernék felvállalni.”

( Fejes László: Egy nagyon buta infografika - 2015. július 26.)

Bár – mint mondtam – nem gondolom, hogy más tudományok képviselői „ne esnének néha egymásnak” vélt vagy valós igazuk védelmében, de a finnugrisztikáról pontosan tudni, hogy honnan is ered ez az „ellenfelekkel szembeni már már, mérhetetlen agresszivitás”…!

Azt szokás mondani, hogy a magyar nyelv finnugor voltát tudományos értelemben az a sokat emlegetett és elhíresedett „ugor–török háború” oldotta meg, amelyben a „tudományos vita” Budenz József és Vámbéry Ármin között zajlott. Ezt a szakmai vitát részleteiben egyébként nem igen szokás tárgyalni – mondván, hogy azt laikusok úgysem értenék meg – amiben igazat is kell, hogy adjak a szakembereknek. Azt azonban, hogy ez a vita „kizárólag szakmai” lett volna, azt erősen tagadom. Vámbéry az NyK. 8. számában jelentette meg a Magyar és Török-Tatár szóegyezések c. cikkét, amelyre Budenz József a NyK. 10. számában reagált: Jelentés Vámbéry A. Magyar-Török szóegyezéseiről – címmel.

( Hogy egy olyan dolgozatnak, amelyet mások általában - bírálat, megjegyzések, reagálás, recenzió – megjelölésekkel szoktak címet adni, Budenz miért adta a „jelentés” megjelölést, azt most itt nem tárgyalnám ki, de azért felhívnám rá a nagyérdemű figyelmet. )

Hogy a két dolgozatban tárgyalt több száz etimológiából kinek, és mennyi állta ki az idők próbáját, azzal sem igen foglalkoznék, szerintem ugyan is nem ez a lényeg. A cikkekben vannak olyan fejezetek is, amelyeket egy laikus is bőven megérthet, anélkül is, hogy a nyelvészeti részekhez konyítania kelljen, mivel a szerzők végső következtetéseiket úgy fogalmazták meg, hogy azt egy átlagember is felfoghassa. Budenz így foglalta össze (állítólagos) barátja munkájáról alkotott véleményét:

„Esőt adál uram, de nincs köszönet benne! — mondhatnám e jelentésemet befejezvén, én is, ha visszatekintek a szóhasonlítások nagy halmazára, melyet Vámbéry úr, nem nagy gonddal és lelkiismeretességgel összehányva, „magyar és török-tatár szóegyezések" czime alatt a magyar nyelvész közönségnek nyújtott, mint feleletét azon kérdésre: hogy mi és mennyi törökség van a magyar nyelvben? Hogy e feleletnek, úgy amint ő azt adta, semmi hasznát nem vehetjük, azt a fentebbi birálati jelentésem, úgy hiszem, eléggé megmutatta.”

( Budenz József: NyK. 10  - 128 )

Úgy gondolom, hogy a 19.- század második felében, egy tudományos folyóiratban megjelenő bírálatban ennél sértőbb, megalázóbb kifejezéseket még nem igen lehetett használni. Remélem, nem vagyok egyedül, aki azt gondolja, hogy ezeknek a kifejezéseknek, még ma sem volna szabad, hogy elhangozzanak, két „elismert tudós” között. ( Azt hiszem, ezzel az is világos, hogy ki kezdte… !) Vámbéry nem publikált többé az Akadémiai Kiadónál nyelvi-nyelvészeti témájú könyveket, és korábbi (állítólagos) barátságuk is véget ért.

Később Vámbéry: A magyarság eredete - amelyet alcímében a szerző „ethnológiai tanulmányként” határoz meg – könyvében, különválasztja a nép és a nyelv eredetét, s azokat külön-külön vizsgálva jut arra a következtetésre, hogy az etnikum török, a nyelve azonban keveréknyelv. Budenz a Nyelvészeti Közleményekben „Felelet. Nyelvészeti észrevételek Vámbéry Ármin: A magyarok eredete czimű munkájára.” újra kifejtette nem túl hízelgő véleményét:

„Megvallom, hogy csak némi restelkedéssel fogok oly kérdés, megvitatásához, amelyről immár azt hittem, hogy többé nem lehet kérdés: hogy t.i. a magyar nyelvnek mely nyelvcsoportban találjuk közvetetlen rokonait?”

 Vámbéry élete vége felé így emlékezett vissza erre az időszakra:

"A küzdelem, melyet fanatikus ellenfeleim, sajnos, átvittek a személyeskedés terére is, eltartott jó sokáig, de ezúttal is bevált a régi diák közmondás: Philologi certant, tamen sub judice lis." ( Vámbéry Ármin: Küzdelmeim. IX. fejezet, 130. )

Nem állítom, hogy Vámbéry nem használt „keresetlen szavakat” ( én ugyan nem találtam ) kettejük – és a magyar közéletben is folyó „ugor – török háborúként” elhíresült – vitájában. Ezért azt kell, hogy mondjam, hogy a későbbiekben ez a Budenztől citált gyalázkodó vitastílus vált a meghatározóvá, a finnugrisztikában, amely aztán Honti László: A nyelvrokonságról - Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság ( 2010 )  – című antológiájában csúcsosodott ki. A könyvben több szerző is, olyan gyalázkodó kifejezések tömkelegének kíséretében, fejtette ki véleményét, amely miatt egyes finnugristák - Pusztay János és Fejes László - is kénytelenek voltak elhatárolni magukat.

 „A hagyományos uráli nyelvészet képviselői gyakran a kisajátított igazság trónjáról mondják el megsemmisítő véleményüket.”
( Pusztay János: Gyökereink. A magyar nyelv előtörténete. Milyen áfium ellen kell orvosság? -  2011)

„A kötet egészét a dehonesztáló kifejezések jellemzik - „dilettáns”, „tanulatlan, műveletlen és gátlástalan”, „józan gondolkodásra képtelen” „könyvelőből, birkapásztorból vagy munkásőrből avanzsált csodadoktorok”, „zöldségtermesztők”. A vitapartnerek, még ha a tudományon kívülről érkeztek is, és felkészültségük valóban erősen hiányos, joggal kérhetik ki maguknak az ilyen hangnemet. Úgy vélem, tehát, hogy ez a kötet semmilyen szerepet nem játszhat a finnugorellenes elméletek visszaszorításában, sőt, könnyen támadási felületet nyújthat. A szakmának viszont nagy vesztesége, hogy mostantól kezdve nem mondhatjuk, hogy csak a finnugorellenes oldal gyalázkodik.”  ( Fejes László: Placebóról 2 – 2010 : Rénhírek )

Ki tudná pontosan meghatározni, hogy Budenz „Jelentésében” hol végződik a tudomány és hol kezdődik a személyeskedés. Pedig ha a finnugrisztika valahol itt kezdődik, akkor a finnugrizmus születését is innen kell datálnunk. Budenz soha nem kért elnézést a „Jelentésben” megjelenő sorokért, Vámbérytől, ezért a finnugristáknak kellene ezt megtenniük. Én azt gondolom - elnézve a viták hevességét - hogy nem sok esély van rá. Pedig ha igaz az, amit Thomas S. Kuhn a paradigmák közötti vitákról mond, akkor nagyon keserves jövőt jósolok a finnugristáknak.

Mert, hogy az új paradigma elemei már összeálltak, az új paradigma tagjai pedig itt vannak (Türk Attila; Török Tibort; Szilágyi N. Sándor; Sudár Balázs, Neparáczki Endre)
A korszerű régészet, genetika és történettudomány is közel áll - nyelvünk és népünk eredetére vonatkozóan - egy korszerű modell kidolgozásához.

Török Tibort, a Szegedi Tudományegyetem genetikai tanszékének docense, így fogalmaz:

http://magyaridok.hu/lugas/kaukazusi-testverek-1189714/

„Véleményem szerint a honfoglalók összes felmenője mindig is a sztyeppei kultúrkörbe tartozott…. felmenőit nagyrészt a bronzkori Szintasta–Andronovo–Baraba-kultúrkörben kereshetjük. Ők voltak az első sztyeppei lovas kultúrák europid népességgel.”

Sudár Balázs történész, az MTA Magyar Őstörténeti Témacsoportjának vezetője:

http://pestisracok.hu/nem-ott-nem-akkor-es-nem-ugy-ahogy-gondoltuk-uj-magyar-ostortenet-2-resz/

„A történeti elmélet eddig sem fedte a nyelvészeti elképzeléseket, hiszen korábban sem tételeztek fel időben olyan korai eltávolodást, amely megmagyarázná a komoly nyelvi távolságot. A nyelvészet egyszerűen nem foglalkozott az anomáliával, de előbb-utóbb ki kell éleződnie ennek a kérdésnek…. A semmiből betoppant egy jól szervezett, erős és gazdag nép Kelet-Európába, amely egyből nagyban játszott, és amelyről mindenki tudott a tágan vett környéken… . A honfoglaló magyarok felszerelése még a sztyeppén is kirívóan gazdagnak számított, ha valahol felbukkantak, akkor látszott, hogy nem akárki érkezett meg.”

Vámbéry elképzelései tehát részben tovább élnek a mai fiatal nemzedék őstörténeti elképzeléseiben, és úgy néz ki, hogy a „modern turanisztikában” akár még találkozhatnak is. A legújabbkori genetikai kutatások, régészeti adatok és nyelvészeti modellek egyértelműen afelé mutatnak, hogy az „ugor-török” háború eredményét a tudománynak felül kell vizsgálnia, és így Budenz paradigmája helyett, Vámbéry paradigmája kerülhet előtérbe.

A mai vitákból is az látszik, hogy ez a tudományos közösség még ma sem egységes, egyik fél sem hisz a másik módszereiben – sőt néha, még a tisztességében sem – így elég nehéz lesz konszenzusra jutni. Nagyon nagy kár érte, hogy - ha Tomas Kuhnnak igaza van, a paradigmák harcával kapcsolatban - akkor ehhez néhány tudóst még előbb el kell búcsúztatnunk, mert – elnézve a viták hevességét – az egymás kölcsönös megértésére, kevés remény mutatkozik.

Az elmondottakból az mindenképpen következik, hogy nagyon is nehéz volna egyértelműen meghatározni, azt hogy hol végződik a finnugrisztika és hogy hol kezdődik a finnugrizmus. A finnugrisztikus pontosan és világosan érti a Moldova aforizma kegyetlen lényegét, és azt mindig „megfordítva” alkalmazza…”„Ha kellő határozottsággal és megfelelő gyakorisággal ismételgeted, bármit el tudsz hitetni először az emberekkel, aztán önmagaddal.” Az igazi gazemberek, persze azok, akikre ez az utóbbi már nem is vonatkozik. Ők pontosan, és életük végéig tudják, hogy amit mondanak az hazugság, így önmagukkal már meg sem próbálkoznak „elhitetni”… semmit. Írhattam volna persze finomabban azt, hogy „nem igaz”… de a hazugságot meg kell nevezni, mert az, az isteni parancsolat szerint is bűn.

 VIlI. Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy!

Az emberek közti kapcsolatok legfőbb munkálója az emberi beszéd. E nagy adománnyal nem élhetünk vissza, nem használhatjuk mások kárára. A parancs a nyelvvel elkövethető legnagyobb bűnt is jelzi, s általánosságban is elénk állítja az igaz beszédet, mint Istentől szabott kötelességet. –  https://regi.katolikus.hu/lelkiseg.php?h=20

Mert a finnugrizmus bizony megszegi az egész parancsolatot, nem csak hazudik, hanem mások becsületében is kárt tesz.

Legközelebbi cikkemben ezzel a „hazug és becsületsértő” állításokkal fogok foglalkozni, híven azon ígéretemhez, hogy blogom azért íródik, hogy bemutassam a finnugrisztikát át, meg átszövő „hazug állításokat, és az igaztalan legendagyártást”. 

GéKI