Az utóbbi időben több kísérlet is történt már a címben megfogalmazott egyenlőtlenség tudományos álláspontként való feltüntetésére, mintha e két fogalom (nyelvrokonság – néprokonság) és annak szétválasztása, teljesen egyértelmű definíciók alapján meg lenne oldva a társadalomtudományok (elsősorban a történeti összehasonlító nyelvészet = finnugrisztika) számára. Véleményem szerint azonban ez a „szétválasztás” egyáltalán nem történt meg, a magyar tudományos életben. A két kifejezés nagyon is összetartozik, és megkülönböztetése egyáltalán nem olyan axióma, mint ahogyan azt egyes finnugrista nyelvészek ma láttatni szeretnék.
Finnugrizmus – a „hit” világánál!
Nem véletlen, hogy „hitet” említek. Az előző fejezet végén egy Moldova idézettel harangoztam be ezt a mostanit. „Ha kellő határozottsággal és megfelelő gyakorisággal ismételgeted, bármit el tudsz hitetni előbb önmagaddal, aztán az emberekkel. A sorrend néha felcserélhető.”
Azonban nem mindenki ennyire cinikus, és a hit önmagában sem ítélhető el. A „hitet” a legtöbb ember őszintén éli meg, és mások előtt is megvallja azt. A finnugrizmus sem azért ítélendő el mert „hit” – hanem azért mert ezt a hitet, mások előtt nem vallja meg.
A finnugrista is kénytelen hittel élni, hisz pontosan tudja, hogy az Ő tudományáról soha nem lehet a „be van bizonyítva” kategóriával beszélni, mert azt elvileg sem lehet „bizonyítani”.
„Tudományt művelni csak ezzel a meggyőződéssel s az ebből fakadó alázattal szabad. A hagyományos uráli nyelvészet képviselői gyakran a kisajátított igazság trónjáról mondják el megsemmisítő véleményüket. Az igazság azonban az igaznak tartott nézet melletti elkötelezettség, amely magában rejti a tévedés lehetőségét is.” ( Pusztay János )
Az előző fejezetben már említett Szilágyi N Sándor elemezte a természettudományok és a nyelvtudomány állttal felállított hipotézisek közötti különbséget.
„A természettudós ugyanis rendszerint nem azért alkot hipotézist, hogy azt rögtön olyan biztos ismeretként kezdje kezelni, mintha ténylegesen megfigyelt adat volna, hanem azért, hogy az adatok alapján felállított elméletét ellenőrizni tudja vele. Ha az elméletéből következik valami, akkor ő azt hipotézis formájában megfogalmazza, majd ezt kísérleti úton ellenőrzi, vagy megvárja, hogy magától előálljon egy olyan helyzet, ahol természetes körülmények között tudja kipróbálni. (Például a csillagászati hipotézisek esetében: ha az elméletből az következik, hogy ekkor meg ekkor napfogyatkozás lesz, akkor a csillagász nem kísérletezni kezd, hanem megvárja azt a pillanatot, amikor szerinte a napfogyatkozásnak kezdődnie kell. Ha csakugyan akkor kezdődik, akkor hipotézisét, amelynek alapján másodpercre meg tudta jósolni az esemény bekövetkezését, igazoltnak veszi.) Az összehasonlító-történeti nyelvtudomány is hipotézisekkel dolgozik, csakhogy olyanokkal, amelyeket elvileg sem lehet soha ellenőrizni, vagy ha lehet is, csak kivételesen szerencsés esetekben. Egyszerű oka van ennek: ezek a történeti hipotézisek olyan időszakra vonatkoznak, ahonnan nincsenek adataink. Éppen ezért vagyunk feltételezésekre utalva: hiszen ha volnának történeti adatok, akkor nem lenne szükségünk feltevésekre. Ezért is tulajdonítunk itt olyan nagy jelentőséget a módszernek, ezzel ugyanis bizonyos korlátokat szabunk feltevéseinknek: egyesekről éppen a módszertani meggondolások alapján tudjuk kijelenteni, hogy valószínűbbek, mint mások. A nyelvész azonban az ilyen hipotézisekről már csak szégyenletében, sem mert valószínűségi terminusokkal beszélni. Nem azt mondta tehát, hogy igen nagy annak a valószínűsége, hogy ez vagy az a szó finnugor vagy honfoglalás előtti török eredetű (hiszen ki fogja azt neki elhinni, hogy amit ő művel, az tudomány, ha semmiről sem tud bizonyosat mondani?), hanem azt, hogy be van bizonyítva, hogy az. Pedig nincs bebizonyítva. Bebizonyítva akkor lenne, ha volna rá lehetőségünk, hogy adatokkal igazoljuk először is magának a finnugor alapnyelvnek a hajdani meglétét, majd onnan kezdve folyamatosan adatolni tudnánk a szó vagy más nyelvi elem útját legalább a nyelvemlékes (ómagyar) korig. Csakhogy éppen ez az, ami lehetetlenség. Ha egy hipotézist nem lehet sem igazolni, sem cáfolni, akkor csak két dolgot lehet tenni vele: elvetni vagy hinni benne. Elvetni kár lenne, hiszen szép is, meg különben sem tudunk helyette jobbat, hinni kell hát benne. Ilyen módon az összehasonlító-történeti nyelvészet nem egészen olyan tudomány lett, mint a többi, hanem hovatovább amolyan hitbéli meggyőződés és elkötelezettség kérdésévé is vált, és ez eléggé meg is látszott rajta.”
( Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói )
De, nehogy bárkiben is felmerüljön az a gyanú, hogy ez az „amolyan hitbéli meggyőződés” állítás, csak egy kirívó egyedi tanulmány álláspontja – nézzük, meg
( szokásunkhoz híven egy könyv felhasználásával ) hogyan gondolkodnak erről egy valódi 21. századi sztártudomány, a genetika, eredményeit bemutató könyvben.
( Pamjav Horolma – Fehér Tibor – Németh Endre – Csáji László Koppány : Genetika és őstörténet – Napkút kiadó : 2016 )
Ez a könyv, a bemutató szerint is „hiánypótló és úttörő” jelentőségű. A szerzők egy olyan kutatás eredményeit mutatják be, amelyben a különböző tudományágak képviselői együtt gondolkodtak, a természettudományos eredmények társadalomtörténeti olvasatának lehetőségein. Az eredmények felhasználásának korlátairól Csáji egy önálló fejezetet jegyez. Ebben a részben, néha igen komoly aggályokat vet fel, mint a természettudományos eredmények értékelése kapcsán, mint a társadalomtörténeti és a nyelvrokonság kérdéskörében. Csábító lenne végiggondolni minden felvetését – talán egyszer meg is teszem – de most azt a kijelentését idézném, amit a nyelvrokonság kérdésében tett:
„A nyelvtudomány bő kétszáz év alatt olyan tudományos rendszert dolgozott ki, amelynek segítségével nyelvcsaládokat tételez fel. Az alapnyelvek léte, az abból történő, evolúciószerű, lineáris leszármazás mára viszonylag elavult modellnek tűnik. Ennek ellenére a magyar nyelv nyelvészeti rokonsága egyértelmű a tudományos világ számára nem okoz fejfájást: a magyar nyelv az uráli nyelvcsalád része…”
Nehéz volna ezt nem úgy értékelni, mint amelyben Csáji megtagadta a nyelvek rokonításának olyan alaptételeit, amelyek nélkül nyelvrokonságról, nem is lehet beszélni. Hiszen ha az „alapnyelv” létezésének elvét, a tudomány meghaladott „kacatjai” közé vetjük, akkor ezzel a nyelvek rokonításának olyan tudományosan elfogadottnak tekintett, alaptételét dobtuk ki, amely nélkül nyelvrokonság nincs is. És itt most nem a magyar nyelv rokonítása a lényeg, hanem az, hogy ha az alapnyelvek létezését kérdőjelezzük meg, akkor a nemzetközi tudományosságban is elfogadott „nyelvrokonság” fogalmának tudományos alapját tagadjuk meg. Ha kijelentjük – mint ahogyan azt Csáji tette – hogy az alapnyelvek nem is léteztek akkor azzal, nem csak a magyar nyelv nyelvcsaládba sorolását tagadjuk, hanem egy egész – nemzetközileg elfogadott – tudományágat taszítunk a „hit”- világába. Mert, hogy mit mondjunk, akkor, hogy miért is uráli a magyar nyelv, ha mind az alapnyelvek létét, mind az „evolúciószerű” lineáris leszármazást tagadjuk. – marad a hit. Ez olyan mintha a természettudományok azt mondanák, hogy bár tudjuk, hogy a föld gömbölyű, de a tudományos világ számára nem okoz fejfájást, az hogy azt „laposnak”- állítjuk.
Miután az egész könyvben ez az a fejezet, amelyben leginkább tetten érhető, az a törekvés, hogy a genetikai eredményeket, fel lehet használni a finnugrisztika tételeinek megerősítésére, így nem gondolhatunk arra, hogy Csáji nem fontolta volna meg, hogy mit is ír, tulajdonképpen.
Bár a genetikai eredmények társadalomtörténeti „hasznosításáról” igen markáns véleménye van – hogy ne mondjam, szinte már tagadja azt – „Egy változó összetételű, és szubjektív kategóriára vonatkoztatni a genetika egzakt, objektív tényeit, nem tűnik kivitelezhetőnek.” - aközben egyes kérdésekben a természettudósok igen erős kétségeket megfogalmazó állításaival szemben Csáji „megerősítésről” beszél.
A magyar és az obi-ugor kapcsolatokról a természettudósok így fogalmaznak:
„A rendelkezésre álló genetikai adatok alapján számos fontos kérdés eldönthetetlen. így nem tudjuk, hogy a magyarok és az obi-ugorok elődei valós kulturális közösséget alkottak-e, vagy csak egymás közelében éltek.”
Ugyanerről Csáji így ír: „A genetika megcáfolhat néhány tévhitet, vagy megerősíthet, néhány állítást. Az egyik ilyen megerősített állítás, hogy az ugor közösség, amelyből az obi-ugor és a magyar nyelvű közösségeket is származtatják, társadalmi kapcsolatban is kellett, hogy álljanak egymással.”
Nehéz volna ezt nem tökéletes ellentmondásként értékelni. Ez olyan markánsan ellentétes vélemény, amely még a könyvben oly erősen hangsúlyozott „közös gondolkodás” megvalósulását is cáfolni látszik. Azt legalábbis mindenképpen cáfolja, hogy bármiféle konszenzus alakult volna ki, az eredmények értelmezésének kérdésében.
Az tehát, hogy Csáji bár tagadja a nyelvek rokonításának alapvetéseit, de a genetika eredményeinek értelmezésében, mégis megerősítést lát, bennem mindenképpen a finngrisztika hit jellegét erősíti meg, vagyis azt hogy a finnugrizmus igen is egy „mozgalom” – és nem tudomány.
„A dilettánsok finnugrisztika helyett finnugrizmusról (sőt, finnugorizmusról) beszélnek, mintha az nem valamilyen tudományág, hanem mozgalom lenne.” ( A magyar finnugrisztika története és mai állapota - Fejes László | 2011. május 9. )
A fentiek alapos átgondolása után, számomra nyilvánvaló, hogy igen is létezik, egy a finnugrisztika tudományára épülő finnugrizmus, és ezt nem holmi dilettánsok vallják. A finnugrisztika tudományára igen is „rátelepült” egy finnugrizmus, amelyet nem is föltétlen „nyelvészek” terjesztenek, de elegendően „szervilisek” vagy „szakbarbárok” ahhoz, hogy ezt ne vegyék észre… ennél durvábbat, nem szeretnék feltételezni, egyikükről sem. Arról már nem is beszélve, hogy közben azok, akik felhívják a figyelmüket erre az ellentmondásra, azok rögtön és csípőből le vannak „dilettánsozva”.
Vagy óriási tévedés, vagy szándékos csúsztatás azt állítani, hogy mi laikusok, nem tudunk különbséget tenni a „finnugrisztika” és a „finnugrizmus” között. Senki nem tett többet azért, mint néhány, finnugrisztikus, történeti nyelvész, és őstörténet-kutató, hogy ezt a két fogalmat „összemaszatolják”. A mai korszerű nyelvészet pedig adna alkalmat arra, hogy végre rendet tegyenek és kihúzzák a szőnyeget a „finnugrizmus” talpa alól. A magyar nyelvész társadalomnak ideje volna lépnie, ha csak nem tételezem fel azt, hogy szándékosan nem változtatnak, mert így lehet tovább maszatolni. Akkor viszont, lehet, hogy mégis csak azoknak van igazuk, akik nem tesznek különbséget a finnugrisztika és a finnugrizmus között. A végső következtetést csak a „logika” diktálja, hogy ide írjam – akkor viszont ez igenis „mozgalom”…!
A finnugrisztika és a finnugrizmus közötti határt, persze igen nehéz lenne megállapítani. A finnugrizmus mindig is körül lengte a finnugrisztikát, már a kezdetektől.
„Akárcsak az egyházaknak, ennek is kialakultak a kánonalkotó (akadémiai) intézményei (a kánonokat sokszor dogmáknak is nevezhetnénk), a más felekezetűekhez pedig – vagy akár az ártatlan kételkedőkhöz is – sokszor úgy viszonyult, ahogy az egyház szokott a tévelygő és veszedelmes eretnekekhez. Az elhíresedett ugor–török háború stílusa nagyon is emlékeztet nemcsak a hitvitázó disputákéra, hanem a középkor boszorkányüldözésére is.” - ( Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói )
Legközelebb ezzel a „boszorkányüldözéssel” fogok foglalkozni, amellyel, a „finnugorellenesekhez” – nem mint vitapartnerekhez, hanem mint veszedelmes eretnekekhez – viszonyul a finnugrizmus.
GéKI
