Esőt adál Uram – de, nincs köszönet benne!

A NYEST internetes folyóirat RÉNHÍREK – rovata cikket jelentetett meg Budenz halálának 128. évfordulójára, ami igen tiszteletreméltó, hisz máshol nem igen olvashatunk erről semmit. A cikket Fejes László jegyzi - https://www.nyest.hu/renhirek/budenz-kabatlopasi-ugye - bejegyzésem erre a cikkre kíván reagálni.

Ezen a blogon „A „boszorkányüldözés kezdetei” – fejezetben (és máshol is) már foglalkoztam a Budenz – Vámbéry kapcsolattal. Aki valaha is hallott már a finnugrisztikáról, az ezt a két nevet egészen biztosan ismeri. A „győző” és a „vesztes” – nincs olyan finnugrista, aki ha csak megemlíti is a két tudóst – hogy meg ne említse, az pedig szinte lehetetlen – az ne e két kategóriával említse meg nevüket. Budenz – a győztes, Vámbéry a – vesztes. A kettejük csatájának nevét is ismeri szinte mindenki - „ugor-török háború” – ehhez nem, hogy diploma, de még csak érettségi sem szükséges, - ismeretéhez elegendő a magyar alapoktatás „kijárása” is. A magyar finnugrisztika innen eredezteti szinte összes legitimációját, létét, igazságát, ez tudományos álláspontjának origója, - Alfája és Omegája – létezésének kikezdhetetlen kezdete, a tudományág születésének dicsőséges, megkérdőjelezhetetlen hajnala. A finnugrisztika szerint ez egy „individuális háború” volt, amely a két tudós között, kizárólag „tudományos keretek között zajlott” – bár néhányan elismerik, hogy a két főszereplő „állítólagos barátsága” – már a vita kezdetén megszűnt. A kezdetek – kezdetén meglévő barátságuk tudata, azon alapszik, hogy a két fiatalember magánleveleiben, egymást (Juszuk=Budenz és Resid=Vámbéry) leginkább becenevükön említik. Szellemi barátságuk tudata, pedig azon alapszik, hogy „állítólag” ekkor még mindketten elfogadták, azt hogy az „Ősgeszták” megőrizte magyar történeti hagyomány, a magyarság legközelebbi rokonainak a török népeket tekintette.

"Természetesen következett tehát ebből az a reménységem, hogy Középázsiában az összehasonlító nyelvtudomány segítségével világosságot vető sugarat lelhetek, mely eloszlatja a homályt a magyar őstörténelem sötét tájairól."  ( Vámbéry Ármin: Küzdelmeim. IV. fejezet, 62.)

Vámbéry ennek szellemében, az MTA – támogatásával, el is indul Ázsiába, hogy Kőrösi Csoma Sándorhoz és másokhoz hasonlóan a magyarok nyomai után kutasson. Vámbéry útja volt az első sikeres, európai ember által véghez vitt újkori felfedezőút e térségben. Hosszú és veszélyes út után 1864 májusában érkezett vissza Pestre.

Budenz, pedig eközben (1858 – ban érkezik Pestre Hunfalvy Pál meghívására) olyan hamar elsajátította a magyar nyelvet, hogy már ugyanazon év őszén néhány értekezését magyarul írta meg. 1861-ben Hunfalvy közbenjárására az MTA Könyvtárának segédkönyvtárosa, és az Akadémia levelező tagja lett. Ebben az időben előbb a török, majd a finnugor nyelvek kutatásával foglalkozott, az utóbbival Hunfalvy bízta meg. Erről Budenz 1870-ben a következőt írta August Ahlqvist finn nyelvésznek:

 „Az ember könnyen elveszíti a kedvét Magyarországon, ha olyan haszontalan dolgokkal foglalkozik, mint a magyar nemzet nyelvének kutatása.”

Azt szokás mondani, hogy a magyar nyelv finnugor voltát tudományos értelemben az a sokat emlegetett és elhíresedett „ugor–török háború” oldotta meg, amelyben a „tudományos vita” Budenz József és Vámbéry Ármint között zajlott. Ezt a szakmai vitát részleteiben egyébként nem igen szokás tárgyalni – mondván, hogy azt laikusok úgysem értenék meg – amiben igazat is kell, hogy adjak a szakembereknek. Azt azonban, hogy ez a vita „kizárólag szakmai” lett volna, azt erősen tagadom. Vámbéry az NyK. 8. számában jelentette meg a Magyar és Török-Tatár szóegyezések c. cikkét, amelyre Budenz József a NyK. 10. számában reagált: Jelentés Vámbéry A. Magyar-Török szóegyezéseiről – címmel.

( Hogy egy olyan dolgozatnak, amelyet mások általában - bírálat, megjegyzések, reagálás, recenzió – megjelölésekkel szoktak címet adni, Budenz miért adta a „Jelentés” megjelölést, azt most itt nem tárgyalnám ki, de azért ezt piciny kis „sejtetést” – had hagyjam itt.)

Hogy a két dolgozatban tárgyalt több száz etimológiából kinek, és mennyi állta ki az idők próbáját, azzal sem igen foglalkoznék, szerintem ugyan is nem ez a lényeg. A cikkekben vannak olyan fejezetek is, amelyeket egy laikus is bőven megérthet, anélkül is, hogy a nyelvészeti részekhez konyítania kelljen, mivel a szerzők végső következtetéseiket úgy fogalmazták meg, hogy azt egy átlagember is felfoghassa. Budenz így foglalta össze (állítólagos) barátja munkájáról alkotott véleményét:

„Esőt adál uram, de nincs köszönet benne! — mondhatnám e jelentésemet befejezvén, én is, ha visszatekintek a szóhasonlítások nagy halmazára, melyet Vámbéry úr, nem nagy gonddal és lelkiismeretességgel összehányva, „magyar és török-tatár szóegyezések" czime alatt a magyar nyelvész közönségnek nyújtott, mint feleletét azon kérdésre: hogy mi és mennyi törökség van a magyar nyelvben? Hogy e feleletnek, úgy amint ő azt adta, semmi hasznát nem vehetjük, azt a fentebbi birálati jelentésem, úgy hiszem, eléggé megmutatta.” ( Budenz József - NyK. 10 : 128)

Én úgy gondolom, hogy a 19.- század második felében, egy tudományos folyóiratban megjelenő bírálatban ennél sértőbb, megalázóbb kifejezéseket még nem igen lehetett használni. Remélem, nem vagyok egyedül, aki azt gondolja, hogy ezeknek a kifejezéseknek, még ma sem volna szabad, hogy elhangozzanak, két „elismert tudós” között. ( Azt hiszem, ezzel az is világos, hogy ki kezdte… !) Vámbéry nem publikált többé az Akadémiai Kiadónál nyelvi-nyelvészeti témájú könyveket, és korábbi (állítólagos) barátságuk is véget ért.

Később Vámbéry: A magyarság eredete – amelyet alcímében a szerző „ethnológiai tanulmányként” határoz meg – könyvében, különválasztja a nép és a nyelv eredetét, s azokat külön-külön vizsgálva jut arra a következtetésre, hogy az etnikum török, a nyelve azonban keveréknyelv. Budenz a Nyelvészeti Közleményekben „Felelet. Nyelvészeti észrevételek Vámbéry Ármin: A magyarok eredete czimű munkájára.” újra kifejtette nem túl hízelgő véleményét:

„Megvallom, hogy csak némi restelkedéssel fogok oly kérdés, megvitatásához, amelyről immár azt hittem, hogy többé nem lehet kérdés: hogy t.i. a magyar nyelvnek mely nyelvcsoportban találjuk közvetetlen rokonait?”

 Vámbéry élete vége felé így emlékezett vissza erre az időszakra:

"A küzdelem, melyet fanatikus ellenfeleim, sajnos, átvittek a személyeskedés terére is, eltartott jó sokáig, de ezúttal is bevált a régi diák közmondás: Philologi certant, tamen sub judice lis." ( Vámbéry Ármin: Küzdelmeim. IX. fejezet, 130. )

Most éppen Fejes László próbálja meg „elvenni” Vámbéry becsületét, azzal, hogy felemlegeti Vámbéry tanári (tanítói) kinevezésének körülményeit, sejtelmesen megemlítve azt, hogy a kinevezést „ő apostoli Felsége” is támogatta. A cikkben párhuzamot von azzal a „legendával” amely szerint „Budenz Józsefről is közismert, hogy a Habsburgok nyomására nevezték ki a pesti egyetem (a jelenlegi ELTE jogelődje) finnugor tanszékére.”  - amit persze a finnugrisztika ma is tagad – és valóban nincs is rá bizonyíték.

Vámbéry kinevezésének sürgetésére azonban … van … mindig is volt "bizonyíték", hiszen azt Vámbéry sem akkor, sem később nem tagadta – sőt büszke is volt rá, egész életében – mint minden más „magas rangú kapcsolatára” is (Habsburg-ház,  Abdülhamid szultán, a Brit Birodalom – akiktől élete végén még bizonyos „nyugdíjat” is kieszközölt.) Így ír erről Ő maga – egy Sziládyhoz írt levelében: (Fejes ezt is idézi.)

„Meglehet, hogy a napokban Bécsbe megyek (az égre kérlek, ez titok maradjon), és mielött a fraterek ellenem sikra szállnának, már én egy császári „Machtsruch-khal [paranccsal] mindnyajoknak bebaszok.”

Mindezek ellenére Fejes azt a látszatot igyekszik kelteni, mintha Vámbéry kinevezésének körülményei mégsem lennének nyilvánvalóak, mintha azt bármiféleképpen „bizonyítani” kellene – amit persze ebben a cikkben ő maga meg is tesz – pontos és szakszerű idézetek citálásával – mintha ehhez komoly kutatómunka kellett volna. A cikkben azonban Ő maga mondja el, hogy:

„Mindezek annyiban jelenthetnek csak újdonságot, hogy megerősítik azt, amit Vámbéry négy évtizeddel később megjelent, Küzdelmeim című önéletrajzában leír (109–110)”

Feltenném tehát a kérdést, mit is kell akkor azon bizonyítani, ha valaki egy életen át hangoztatott - és már akkor is közismert – dolgokat állít és ír önmagáról. Ráadásul egy olyan dolgot, amit mások – ránézve – mindig is (nem is kissé) igen dehonesztálónak tartottak.  Ezt a fajta kinevezést, amelyet „ő apostoli Felsége” is támogatott, Budenz esetében miden lehető eszközzel igyekeznek tagadni és cáfolni immáron másfél évszázada.

Ne legyenek kétségeink ez a cikk is azért született.

„Mindezek alapján világos, hogy Vámbéry, és nem Budenz volt az, akit az udvar nyomására, és a helyi ellenkezés dacára neveztek ki egyetemi tanárnak.”

 Ez az a mondat, amiért ez a cikk megszületett. Tegyünk úgy mintha Vámbéryről sikerült volna kideríteni valami „titkot”, tegyünk úgy mintha „besározódott” volna, hogy elmondhassuk, hogy „ugye hogy Őt– igen” – a másikról viszont elmondjuk, hogy ez még nem bizonyosodott be soha – tehát akkor „Őt… meg – nem".

Csak ugye az mindenki előtt világos, hogy attól hogy Pisze Matyiról bebizonyítottuk, hogy „lótolvaj” attól Rúzsa Sándorról még nem lesz bizonyítva, hogy „ő viszont egy szentember” – mert, hogy ugye a kettőnek semmi köze sincs egymáshoz.

Attól, hogy Vámbéryt „kinevezték” (amire mindig is büszke volt) attól még Budenzet ugyan úgy „kinevezhették” (vagy nem)  - merthogy ennek a két állításnak sincs, az égadta egy világon semmi köze egymáshoz! Sőt ennek ahhoz sincs semmi köze, hogy mindketten „nem magyarok” voltak… sőt ahhoz sincs semmi köze, hogy barátok voltak-e, vagy ellenségek.

Ki tudná pontosan meghatározni, hogy Budenz „Jelentésében” hol végződik a tudomány és hol kezdődik a személyeskedés. Pedig ha a finnugrisztika valahol itt kezdődik, akkor a finnugrizmus születését is innen kell datálnunk.

Budenz soha nem kért elnézést a „Jelentésben” megjelenő sorokért, Vámbérytől, ezért a finnugristáknak kellene ezt megtenniük. Én azt gondolom, - elnézve a viták hevességét - hogy nem sok esély van rá. Pedig ha igaz az, amit Thomas S. Kuhn a paradigmák közötti vitákról mond, akkor nagyon keserves jövőt jósolok a finnugristáknak.

A finnugrizmus még küzd… egyre elkeseredettebben, és egyre durvább módszerekkel, és mint láttuk ezt is Budenztől tanulták.

Vámbéry elképzelései azonban részben tovább élnek a mai fiatal nemzedék őstörténeti elképzeléseiben, és úgy néz ki, hogy a „modern turanisztikában” akár még találkozhatnak is. A legújabbkori genetikai kutatások, régészeti adatok és nyelvészeti modellek egyértelműen afelé mutatnak, hogy az „ugor-török” háború eredményét a tudománynak felül kell vizsgálnia, és így Budenz paradigmája helyett, Vámbéry paradigmája kerülhet előtérbe.

A mai vitákból is az látszik, hogy ez a tudományos közösség még ma sem egységes, egyik fél sem hisz a másik módszereiben – sőt néha, még a tisztességében sem – így elég nehéz lesz konszenzusra jutni.

A Tarih-i Üngürüsz – vitához:

Van ennek a cikknek egy kis mellékága is, amely azonban ennek ellenére szorosan hozzátartozik a témához. (Mármint a „hogyan sározzunk be valakit” egy olyan téma „sejtetésével” – ami egyébként eddig is közismert volt.) Vámbéry 1860-ban (miután visszatért Isztambuli útjáról, amelyet 1857-től Eötvös József báró támogatásával tett) a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett.

Ugyanebben az évben az MTA-nak ajándékozta a Tarih-i Üngürüsz c. középkori magyar krónika török fordítását:

 A Wikipédián ezt olvashatjuk erről:

 „A Tarih-i Üngürüsz története kalandos, fordulatokban bővelkedő. A török nyelvű fordítást Vámbéry Ármin hozta haza Magyarországra Isztambulból, és ajándékozta 1860-ban a Magyar Tudományos Akadémiának. Vámbéry 1860-ban a Magyar Akadémiai Értesítőben (I. köt. 4, sz. 360-362. o.) egy rövid ismertetést tett közzé: „Azt hinném, nehezen lehetne művében, hasonlítás útján is, az eredeti szövegre ráismerni. Az irály tiszta keleti. Mahmúd a török olvasóvilág ábrándos-regés olvasmánya iránt táplált hajlamának hódolt, ő Kliót nemigen kímélte, és számtalan mesével szőtte át a beszéd fonalát."

Budenz József 1861-ben a Magyar Akadémiai Értesítőben (II. köt. 3. sz. 1861, 261-292. o.) közölt részletes ismertetést a műről, melyhez mutatványokat is csatolt a kódex fordításából (293-3I6. o.), és amelyet, mint "igen becses irodalmi emléknek" nevezett, de mint „történeti krónikát” nem sokra tartott. Végkövetkeztetése: a mű egy olyan magyar krónikát vett alapul, amely a mohácsi vészig követi a magyar történelmet, de ez nem az időben hozzá legközelebb álló Thuróczi-krónika.

Sok-sok hiányosságát sorolta fel, amelyből az egyik talán legjelentősebb kifogása, hogy ebben a „mi török-magyar krónikánk” – ban  „a … magyarok külföldi hadjáratai, a vezérek korában tökéletesen el vannak mellőzve, és Árpádról egyenesen rövid átmenettel Sz. Istvánra tér át.

"Legitt kérdezhetjük: szándékosan hagyta-e félre a vezérek korszakát, talán, hogy az előtte kedves (? ) magyarok vereségeit is elhallgathassa? ”

Ezt a kort ma inkább a „Kalandozások kora” – ként említjük. Van, akinek ez „barbár rabló hadjáratokat” jelent, van akinek „zsoldos katonai akciókat” és van, aki százéves „Magyar Birodalomról” álmodik. Egyben azonban megmeggyeznek a vitapartnerek, hogy igen kevés az – a valóságos - információ erről a korról, amit biztosnak lehetne mondani. No meg abban is, hogy a magyar krónikákban, meg még annál is kevesebb információ van, mint amennyit a külföldi forrásokból kihámozható.

Ez a furcsa űr két híres csata történetéhez, és emlékezetéhez köthető.

Az egyik a „Pozsonyi csata” – amelyet szinte meg sem említenek a magyar hagyományok, és krónikák, sőt igyekeznek azt összemosni Árpádnak a Szvatopluk ellen vívott „bánhidi” csatájával. Még a múlt században a honfoglalás emlékére felállított Tatai turulszobor történetének leírása is keveri a két eseményt.

Ez az egyik legnagyobb rejtélye a korai magyar történelemnek, hogy krónikáink miért nem emlékeztek meg erről a magyarság szempontjából szinte sorsfordító győzelemről, miért igyekeztek szegény győzőknek még az emlékét is kiirtani a nemzeti köztudatból? Ez a csata szinte ismeretlen volt a magyar történettudományban, csak 2008 – ban jutott el addig, hogy egy önálló könyv tárgya lehessen.

Ellenben ( a másik csatával ) az augsburgi csatavesztéssel, amelyet viszont szinte a végletekig eltúloztak. Krónikásaink, a vesztesek megszégyenítésében, szinte egymásra licitálva, igyekeztek minél nagyobb gyalázatként feltüntetni azt. Pedig máskor, más csapatokat is ért néha vereség, és ma már tudjuk, hogy ez sem volt olyan „sorsrontó” mint ahogyan sokan olyannyira láttatni szerették volna

A válasz - véleményem szerint - az Etelközben csatlakozott kabarok történetében keresendő. Bulcsú "horka" még arról tudósítja a "Bíborbanszületett császárt" a DAI 39. fejezetében, hogy a kabarok:

„Mivel pedig a háborúban legerősebbeknek es legbátrabbaknak mutatkoztak a nyolc törzs közül, es háborúban elől jártak, az első törzsek rangjára emelték őket. Egy fejedelem van náluk, azaz a kabarok három torzseben, aki máig is megvan.”– mármint hogy az-az egy fejedelem - abban az időben - Ő maga Bulcsú a „horka”.

Arról, hogy abban az időben a „nagyfejedelem” – Fajsz – csak egy „odavetett” félmondatból értesülhetünk. A magyar krónikák meg sem említik, Zolta ( Solt ) után rögtön Taksony következik. Az Árpád és Géza közötti „nagyfejedelmi névsor” sehol nem maradt fenn, mindössze spekulációk sorozatával vagyunk kénytelenek azt összeállítani. ) Fajszról még azt is híresztelik, hogy "névkimondási átokkal" sújtották - de kik, és miért?

Vagyis a kabarok szerepe ekkor még nem hogy „marginálisnak” lett volna nevezhető - hanem a DAI 39. és 40. fejezetéből kiindulva egyszerűen „főszereplőknek” vannak feltüntetve.

Elképzelésem egyik lényege éppen az, hogy valószínűleg a „Pozsonyi csatát” nem „Árpád magyarjai” hanem a kabarok nyerték meg, mivel az ő feladatuk volt a betörő ellenség feltartóztatása, addig, amíg a főerők meg nem érkeznek. Ez azonban olyan jól sikerült, ( az 1921 – ben felfedezett Salzburgi Évkönyvek, és az összecsapásról színes képet festő a XVI. század elején alkotó bajor Aventinus leírása ennek nem mond ellent) hogy a főerőkre már nem is volt szükség. A leírás alapján nyugodtan nevezhetjük az egészet egy „könnyűlovas huszárbravúrnak” mint jól szervezett „felállt hadseregek tömegcsatájának”.

„Gyorsabbak, ( a magyarok) a nehéz fegyverzettel felszerelt seregünknél, amikor még azt hisszük, hogy távol vannak, már ott is teremnek, s amilyen gyorsan jönnek, ugyanolyan gyorsan el is tűnnek.”

A 881 – ben Bécs alatt harcoló csapatok még cowari és ungri néven külön egységként harcolnak. A sztyeppei szokásjog értelmében az utoljára csatlakozott népeknek kell a hadrendben, az elővéd szerepét betöltenie. Mivel Kurszán jelentős szerepet játszott a nyugati hadjáratokban, ahol a kabarok is jelen voltak, Róna-Tas András szerint talán Kurszán a horka lehetett, s halála után lett fejedelem Bulcsú apja, Káli –, végül őt követően Bulcsú – akik biztosan nem tartoztak Árpád nemzetségébe. Innen már csak egy lépés az a feltételezés, hogy Kurszán-Káli-Bulcsú is kabar származású volt. Bár az elővéd szerep, és az exogámia jelentősen apasztotta, a kabar harcosok létszámát, de a vezetők – a nyugati adóbehajtás is az ő feladatuk volt – mérhetetlenül meggazdagodtak. Ha pedig meggazdagodtak, akkor a hatalom kérdése is felmerülhetett.

Az augsburgi csatát megelőző időszakban, tehát vészesen megromlott a viszony az Árpádok és a Bulcsú nevével fémjelzett kabar vezetők között. A jelek szerint a gyengekezű fejedelmet, egyre inkább a Bulcsú horka által vezetett érdekcsoport tarthatta a kezében. Fajsz a segítségükkel került hatalomra. ( Fajsz ugyan „árpád-házi” de nem Zolta utódja, hanem apja Jutocsa, Árpád idősebbik fia volt. Tehát nem a primogenitúra, hanem a szeniorátus elve alapján volt nagyfejedelem. Lehet, hogy ezért "átkozták "ki. Ő is az augsburgi csatában halt meg. )

A csata elvesztése, a nagyfejedelem halála, és a három kabar vezető - élükön Bulcsú horka – kivégzése, azonban megadta a lehetőséget a központi hatalom megerősítésére. A következő száz év alatt, Taksony, majd Géza és végül István széttelepítette a kabarokat – megszűnt a Karosi temetők használata – leverte a lázadozó nemzetségfőket, és kereszténnyé tette az országot. A kabaroknak a honfoglalásban és a „kalandozások korában” játszott szerepét így egyszerűen kitörölték a korai magyar történelemből, és mivel a „pozsonyi csata” a kabarok győzelme volt – azt is ki kellett törölni a nemzeti emlékezetből.

A „krónikák” tehát politikai okokból, az Árpád-ház érdekeinek figyelembevételével, büntetés képen nagyították fel az augsburgi vereséget, és tették szinte láthatatlanná a pozsonyi győzelmet - amit ezek szerint egyáltalán nem Árpád vívott meg, így nem is halhatott meg ott - ha csak nem valamiféle erőszak állttal - amit elhallgattak.

A „Karosi temetők” feltárása, és az ezek alapján megszülető genetikai eredmények, azonban rámutatnak, hogy a „honfoglalók” etnogenezisében - és a sikeres honfoglalásban is - sokkal nagyobb szerepük volt a Kaukázus előteréből érkezőknek, mint ahogyan azt eddig gondoltuk.

 Budenz tehát egy olyan „vezérek korát” ismert amelyben „volt mit elhallgatni” a magyarok vereségeiből, mert hogy a győzelmekről nem is igen tudtak, az akkori kor történészei. Nem akarom azt sugallni, hogy Budenznek éppen e miatt hiányzott ez a kor a Tarih-i Üngürüsz – ből, mert erre nincs bizonyságom, hiszen hiányolta pl. Mátyás korát is – bár arra meg a törököknek volt okuk „nembeszélni” róla. Szóval bonyolultabb ez a kérdés annál, hogy megvádoljunk bárkit valamiféle rosszakaratú szándékossággal – nem is tenném.

Azt azonban szögezzük le még egyszer, hogy – akár igazam van az okokat illetően, akár nem – a magyar krónikás irodalomból egyértelműen hiányzik az említett kor részletes bemutatása. Vagyis azt teljesen felesleges Mahmud Terdzsümán szemére vetni, mert, hogy művéből hiányzik ez a kor. Hisz műve akár hű fordítása egy „ősgesztának”, akár az olvasottakból maga állította össze azt, a „vezérek koráról” nem igen olvashatott többet, hisz arról sem Anonymus, sem Kálty, sem Kézai nem ír többet.

Azt is tegyük hozzá, azonban hogy azt sem vethetjük Budenz szemére, hogy az Ő „racaionális agya” nem ismerte fel azokat az „ősgesztai erényeket” amelyekről a Grandpierre család egy egész könyvet tudott megtölteni. Ha csak a fele igaz azoknak az állításoknak, amelyekkel Budenzet szokás jellemezni, akkor a Tarih-i Üngürüsz „zárolása” annak „nemzeti-spirituális” tartalma miatt azért lehetetlen, mert Budenz azt fel sem fogta. Mégha valaki elmagyarázta volna neki (ami ugye lehetetlen, mert, hogy mások nem olvasták) akkor se biztos, hogy megértette volna.

Ha Vámbéry és Budenz véleményét összevetjük, akkor csak azt állapíthatjuk meg, hogy Vámbéry talán jobban "ráérzett" arra a "spirituális" lényegre - amit Blaskovicsék vizionálnak - míg Budenz, valóban csak a tárgyilagos tényeket kereste a műben - amit viszont tényleg nem találhatott meg. 

A Tarih-i Üngürüsz évtizedeken keresztüli elhallgatása, a megjelenés és a fordítása körüli „hercehurca” azonban vitathatatlan tény – akár Budenznek volt igaza, akár a Grandpierre családnak és Blaskovics Józsefnek, meg a köréjük sereglőknek.

GéKI