A Mandiner cikksorozata – interjú sorozata – legutóbbi része, Sándor Klárával készült. Sok mindenről volt szó, a magam részéről, az alábbi párbeszédet emelném ki.

Sándor Klára itt egy régóta folyó vitát elevenít fel, méghozzá azt a vitát, hogy vajon tényleg 150 – éve tanítja – e azt a finnugrisztika, hogy a nyelvrokonság nem jelent egyet a néprokonsággal, vagy esetleg a legmodernebb tudományág szerinti genetikai rokonsággal.

A finnugristák – bár itt Sándor már egészen Vámbéryig ment vissza – az állítás igazolására egy Zsirai Miklós idézett szoktak hozni:

„Ha látjuk, hogy az egyes nyelveket, még inkább az egyes nyelvcsaládokat beszélő közösségek fajilag egymástól mennyire különböző elemekből, csoportokból alakultak ki, nem lepődhetünk meg azon, hogy a finnugorság sem kivétel, hogy a finnugor nyelveken beszélő népek közt, sőt az egyes finnugor népeken belül is találunk faji eltéréseket.”

Mint ahogyan Szinnyei Józseftől is azt, hogy:

„Tudvalévő dolog, hogy a nyelvek rokonsága nem bizonyítja okvetlenül a népek fajrokonságát.”

 Azt viszont már kevésbé szokás feltárni, hogy az ominózus cikkek – ahol ezek az állítások elhangzanak – nem csak ezekig a mondatokig lettek megírva, hanem igencsak tartanak azok tovább is.

Szinnyei József (1857-1943):

„A magyarság tehát minden valószínűség szerint már a törökökkel való összekerülése előtt sem volt teljesen egységes fajú, de annyi kétségtelen, hogy a finnugor származású magyarok voltak mindig többségben, ők voltak a befogadók, és a beolvasztók és az ő nyelvüket vették át a hozzájuk csatlakozó népelemek."

"Ennyit vall a nyelv, aki ennek alapján áll az erős alapokon áll. Ezen alapokon kívül csak az ingovány van és arra nem tanácsos rálépni." ( A finnugor őshaza nyomában-1973: Szinnyei József - 272-288 )

Zsirai Miklós (1892.1955):

„A nyelvek rokon volta, azt jelenti, hogy… kikövetkeztetjük a finnugor alapnyelvet, és beszélőjét, a finnugor ősnépet. Aztán már csak az a tennivalónk, hogy a rekonstruált alapnyelvet vallatóra fogva igyekezzünk az ősnép életformáit, műveltségi viszonyait – tehát a mi ősműveltségünket – az ősnép lakóhelyét – tehát a mi őshazánkat – földeríteni. ( A finnugor őshaza nyomában – 1973: Zsirai Miklós / 394-408)

Bár ezeket a gondolatokat, csak a 20. század közepére, esetleg az első felére vonatkoztathatjuk, de ebből is az látszik, hogy Hunfalvy gondolatait egyáltalán nem ítélte el a finnugrisztika tudománya – sőt!

Hunfalvy Pál (1810 – 1891):

„A rokon nyelvek ti. egymást értelmezik, felvilágosítják, egyszersmind az illető nemzetnek eredetét és művelődését mutatják ki… a rokon nyelvek ismerete nélkül tehát egy nemzetnek őstörténetét sem lehet világosságra hozni. A magyar nemzetnek származási időszaka okvetlenül rokonainak közelében, hogy ne mondjam, társaságában folyt le. A nemzetnek etnikai eredetét, csak az illető nyelvhatározhatja meg. A nemzetnek etnikai eredetét az illatő nyelv eredetével kell egynek tartani.” (A finnugor őshaza nyomában: 1973: Hunfalvy Pál: / 39 – 76. o.)

Mindezekből egyértelműen az következik, hogy bár a legnagyobb finnugrista tudósok közé tartozó Szinnyei József és Zsirai Miklós, elvben felismerték, hogy a nyelvrokonság és a néprokonság nem feltétlenül tartozik össze, de a magyarságra és a magyar nyelvre ezt a felismerést nem tartották alkalmazhatónak. Nem tudták elbeszélni úgy a magyar nyelv keletkezéstörténetét, hogy azt ne kössék össze a magyarság eredetével. Ez a szemléletmód egyértelműen a „családfa metafora” leképezése nyelv–, és őstörténetté. Szó sem lehet arról, hogy a nyelv és etnikum eredete ne lenne azonos. Aki tagadja, hogy Hunfalvy állítása – a finnugrisztika alaptörvénye, az magát a finnugrisztikát tagadja. Vagy elfogadja, hogy a családfa metafóra leképezi a nyelv és nép eredetének egységét, vagy ha tagadja, akkor cáfolja a finnugrisztika alaptételét.

A finnugrisztika a nyelvrokonságot eredet értelemben használja. Tehát a magyar nyelv azért uráli nyelv, mert a feltételezett uráli alapnyelvből ered, abból származik.

Az uráli alapnyelv nincs rekonstruálva, és a magyar nyelvben ma mindössze kb. 500 szótövet találunk belőle, a többi, több ezer szótő nem uráli, hanem más nyelvekből való, vagy ismeretlen eredetű.

Vagyis a magyar nyelv szótöveinek, döntő többsége nem eredeztethető az uráli alapnyelvből. A finnugrisztika azért tarja mégis csak uráli nyelvnek, mert a ( közelebbről ugyan nem meghatározott ) „alapszókincs” ebből a feltételezett alapnyelvből ered.

A finnugrisztika azért utasítja, vissza a néprokonság kifejezésnek még a létét is, mert, hogy véleménye szerint a nép egyes tagjairól nem lehet pontosan tudni, hogy milyen eredetű. A mondáink, a hagyományok, és most már a genetika is ( és tulajdonképpen minden tudományág ) azt állítja, hogy a magyarság, a belső ázsiai pusztai lovas nomádok ( árják, szkíták, hunok… stb.) között alakult ki, innen származik, innen ered.

Bár a mai magyarok egy jelentős része valóban nem a nomádság utódja ( ugyan úgy mint ahogyan a nyelvünk szótövei sem mind uráliak ) de az „alapnépkincs” ( jelentsen az bármit, ugyan úgy mint az „alapszókincs”) az sztyeppei lovas nomád, ha úgy tetszik -  akkor – hun, hiszen ők voltak a honfoglalás előtti idők utolsó „egyesítő” erejű, birodalomalkotói. A többiek, az avarok, bolgárok, a kazárok, csak egyes részeket tudtak összefogni, és egyébként is egy másik népi ág ( onogur-türk )  a hun - magyar ág mellett.

( Egy történet szerint Avaris - Bolgaris és Kazarisz ugyan úgy testvérek voltak, mint ahogyan Hunor és Magor.)

Tehát, ha a „néprokonságot” is eredetként értelmezzük ( mint ahogyan azt a régi finnugristák is tették ) akkor azt ugyan úgy tárgyalni lehet, mint a „nyelvrokonságot”. A magyar nyelnek az uráli alapnyelvből történő „eredete”, semmivel sincs jobban alátámasztva, mint a magyarság és a hunok „rokonsága”…!

Ne felejtsük el – a „rokonság = eredet” – és nem hasonlóság, nem összetétel, nem azonosság, nem egyezés, és nem affinitás, és nem… stb …!

Sándorral szemben szerintem, az igazi paradigmaváltás így szól:

A magyar nyelv, mint ahogyan a magyar nép is, egy rokon nélküli, önálló nyelv, és nép. A történelem szerencsés ( vagy szerencsétlen ) véletlene folytán mind a magyar nép, mind a magyar nyelv rokonai, vagy kihaltak, vagy összeolvadtak, egyetlen nyelvé és nemzetté, és ez nem „dicsőség” vagy „nemzeti büszkeség” kérdése, de nincs is rajta semmi szégyellenivaló.

A „rokonait” az ember nem választhatja meg, az vagy van, vagy nincs… ez nem érzelmi kérdés… de a barátinkat azokat mi magunk kereshetjük meg… és mi magunk dönthetünk, az együttélés formáiról!

A ma finnugor nyelvűnek nevezett népek, ugyan nem a rokonaink (erről senki nem tehet) de lehetnek a barátaink, mert ez a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, mint ahogyan azt a finnugrisztikusok próbálják beállítani, amikor a finnugor ellenességet, mindenáron valamiféle „érzelmi beállítottságú ideológiának”, túlfűtött nemzeti büszkeségnek, vagy narcisztikus magyarságtudatnak, igyekeznek minősíteni.

Továbbra sem értem, hogy egy minden tekintetben képzett, és intelligens ember – egy tudós – hogyan jut oda, hogy relativizálja, a tudomány felelősségét, a közgondolkodásban elterjedt nézetekben.

A finnugrista tudomány a mai napig is az alábbiakat tanítja:

1. „A finnugor egység minden bizonnyal a neolitikum késői szakaszán, vagy a bronzkor kezdetén – a Kr. e. 2000 körüli évszázadokban – bomlott fel. Ebben az időszakban az ugorok (a mai obi-ugorok és magyarok ősei) az Uráltól keletre éltek, a finnségiek pedig a kelet-európai erdővidéket népesítették be az Uráltól egészen a Baltikumtól nem messze eső területekig.” ( Az ELTE Finnugor Tanszék – Tananyag: 2019.12.20. )

2. „ A genetika eloszlathat néhány tévhitet és tévképzetet. Ilyen tévképzet többek között, hogy az uráli ( finnugor és szamojéd ) népek és a magyarság között ne lenne genetikai kapcsolat, átfedés, ( apai és anyai ágú haplocsoportokban is). Néhány állítás megerősíthető vagy megcáfolható a genetikai minták elemzésével. Az egyik ilyen megerősített állítás, hogy az ugor közösség, amelyből a magyar a manysi és a hanti nyelvűeket is származtatják, a vaskor hajnaláig társadalmi kapcsolatban is kellett, hogy álljon egymással tehát nem csak egyszerűen nyelvet cserélt egyik vagy másik.” ( Pamjav Horolma – Fehér Tibor – Németh Endre – Csáji László Koppány: Genetika és Őstörténet: Napkút kiadó – Budapest – 2016 – 72.-oldal)

Sándor most azt állítja, hogy „paradigmaválltás” előtt áll a nyelvtudomány. De milyen paradigmaváltás előtt? Az a paradigma, hogy „türk-magyarok” nyelvcserével jutottak a finnugor származású magyar nyelvhez, már legalább egy évszázada megbukott.

Zsirai Miklós erről így ír:

„Amikor elismerjük, hogy a nyelvi közösségek nem egymástól légmentesen elzárt belterjes tenyészetek, amikor sem az egyén sem a csoport jelenlegi nyelvét nem tekintjük származása csalhatatlan ismérvének, de ne nézzük a nyelvet tetszés szerint csereberélhető idénykelléknek se, és ne avassuk dogmává, minden bajban üdvözítő őstörténet-kutató módszertani elvvé a nyelvcserét sem.”

Az elmondottak alapján tehát nyugodtan kijelenthetjük, hogy finnugrisztika mindig is azt tanította, hogy a nyelvrokonság (tehát a nyelv eredete) egyenlő a néprokonsággal (tehát a nép eredetével) - aki ezt tagadja, az a legnagyobb finnugristákat taszítja ki a tudományos világból – vagy ingoványon jár, és inkább előbb, mint utóbb – önnönmagát írja ki a tudományos életből – és „lapátra” kerül!

A nyelvrokonság persze valóban nem mindig jár együtt a néprokonsággal, de a magyar nyelvre és népre ezt a felismerést még soha senkinek sem sikerült alkalmaznia. Ha alkalmazni próbálta, akkor mindig felmerült az a kérdés, hogy akkor mikor és hol történt a nyelvcsere – amire viszont még nem született megnyugtató válasz.

Jó volna, ha a jelenkor finnugristái is megszívlelnék Zsirai szavait. Az előző interjúban Klima László és most Sándor Klára is jelezte, hogy, újra előveszik a nyelvcsere és a kétnyelvűség kérdését, vagyis „felmelegítik a káposztát”… ami ugye nem egészen egyértelmű megítélés alá eső cselekvés! A finnugrisztika ugye ezzel egyszer már ( mint jeleztük ) „befürdött”…!

Én úgy látom, hogy, magyar nyelvészet, ezzel is azt jelezi, hogy zsákutcába került. Ugyan ott tartunk, mint az „ugor-török háború” idején.

Mert ha a magyarok elődei nem éltek ott, ahol, és amikor a finnugor alapnyelvet beszélték, akkor az egész „őshaza” keresgélésnek semmi értelme, hisz akkor nem tudhatjuk, hogy akkor végülis hol is beszélték azt az „uráli alapnyelvet”… vagy mit? Ha a magyarok elődei nem éltek együtt a többi finnugor nyelvet beszélők elődeivel, akkor teljes a zűrzavar, mert akkor bármi lehetséges, a mai magyarok elődei nyugodtan származhatnak akár a Szíriuszról is - ehhez a nyelvészetnek a világon semmi köze! De halkan megjegyzem, hogy akkor a nyelvrokonságnak is „lőttek”…! – és ezt a finnugristák is pontosan tudják, ezért „maszatolnak” ma is a „rokonság” fogalmával.

A legújabb genetikai eredmények hatására, a 21. század finnugristái, most már kénytelenek elfogadni, hogy a magyarok elődei nem éltek együtt a többi finnugor nyelvet beszélő népek elődeivel, tehát a magyar nép etnogenezise valahol teljesen máshol történt meg. De azt is tudják, hogy ha ezt véglegesen beismernék, akkor átszakad egy gát… és akkor már azt nem igen lehet megjósolni, hogy kit, és mit sodor magával az elszabadult ár, és akkor jöhetnek a…  „katasztrófaturisták”…!

Mert, hogy tegyük fel, hogy a ma finnugristáinak valóban igazuk van, és a nyelvrokonság, valóban elválasztható a néprokonságtól, ami mondjuk pl. az afroamerikaik, esetében teljesen nyilvánvaló. No de ha magyarokról (vagy csak az Árpádokról) derülne ki, minden kétséget kizáróan, hogy mondjuk, tényleg a szkíta királyok leszármazottai, ki a lőtéri kutyát érdekelné, tovább, az hogy a magyar nyelvet melyik nyelvcsaládba is sorolná a „todományosság”…! Soha többé nem lenne „komolyan vehető tudomány” a nyelvészet.

A „nyelvrokonságot” mindig is azért keresték az elmúlt századokban, mert azt tartották, hogy az közelebb visz a népek eredetének megismeréséhez, önmagában a nyelv eredetének keresgélése csak a kevesek hobbija lett volna, ha nem remélték volna, hogy ezzel a népek eredetéhez kerülnek közelebb.

Azok, akik most újra és újra, hatalmas propagandával, próbálják keresgélni, a menekülő „egérutat” azok már megint a finnugrizmus szekerét tolják. Mindegy milyen eszközökkel (vesszen Hunfalvy, vesszen Szinnyei, vesszen Zsirai, vesszen az egész világ) de a magyar nyelvnek finnugornak kell lennie! – ez most már létkérdés… harc a vélt mundérért, a becsületért…az egzisztenciáért, harc a továbbélésért.

Mert ha az új paradigma győz, akkor bizony ( Thomas S. Kuhn szerint) az új (győztes) paradigma tagjai újraírják a kézikönyveket, s úgy állítják be a régi korok tudósait, (a vesztes paradigma tudósait ) mintha azok is az új módszerekkel dolgoztak volna ugyanezeken a problémákon. A vesztes paradigma pedig vagy teljesen kiszorul a tudományból, vagy esetleg teljesen elszigetelődött koncepcióként maradhat fenn, amelyről a tudományos közvéleménynek vagy egyáltalán nincs tudomása, vagy csak, mint kuriózumot esetleg, mint elrettentő példát tartják számon.

Ellent kell tehát mondanom, Sándor Klárának! A tudományos életben nem csak „megjelenik” az a gondolat, hogy a nyelvrokonság azonos a néprokonsággal. hanem az a tudomány egyedüli hiteles álláspontja, amelyet a mai napig is tanít és állít, tehát a tudomány határozza meg a „közgondolkodást”… az nem „magától” olyan amilyen… hanem attól olyan, hogy a tudomány évtizedek óta azt tanítja. Lehet, hogy a tudósok, képesek néhány év – esetleg néhány hét – alatt is megváltoztatni, nézeteiket, ugyanezt a „közgondolkodástól” – elvárni, nemcsak hogy nem ildomos, de ezért még csak kárhoztatni is azt - nem is nagyon tisztességes eljárás.

GéKI