Jeles nap ez a mai – Őseink első honvédő háborújának évfordulója. Győztes csatáinkról kevés szót ejtenek a történészek, holott némelyik Európa históriáját is alapjaiban befolyásolta. Ilyen volt a magyar honfoglalást lezáró első honvédő háborúnk Pozsony alatt. Árpád vezér negyvenezres serege 907. július 4-én ütközött meg a ránk törő Nyugat százezres hadával. Liutpold bajor herceg és Theotmár salzburgi érsek szűkszavú haditerve így szólt: „Elrendeljük, hogy a magyarok kiírtassanak.” Nem pontosan és nem minden úgy történt azonban mint ahogyan a „krónikás hagyomány” azt láttatni szerette volna.

Az persze érdekes, hogy miközben a csatáról nagyon is keveset tudunk, tulajdonképpen mindkét fél, hatalmas veszteségekről számol be. (Magyar részről a második magyar nagyfejedelem Árpád és fiai halála – Bajor részről pedig Luitpold bajor herceg és Theotmár salzburgi érsek is elesett.

A mai felfogás szerint, 907. július 4–5. között lezajló pozsonyi csata, korai hadtörténelmünk legnagyobb jelentőségű győzelme. A Magyar Nagyfejedelemség harcosai ekkor – a szokásostól eltérően nem támadó, hanem – védekező szerepben küzdöttek a Keleti Frank Birodalom hadseregével. Érdekes módon a pozsonyi diadalnak hosszú évszázadokon keresztül semmi nyoma a hazai historiográfiában. A középkori kútfők közül kizárólag német évkönyvek tudósítanak övéik legyőzetéséről.

De a 907. esztendő egy más jeles esemény miatt is különös figyelmet érdemel. Árpád és fiainak halála miatt. Bár Anonymusnak mindazonáltal nem minden, közlését szabad figyelembe venni, de talán éppen a második magyar nagyfejedelem Árpád végidejéről nyilatkozik hitelesen, vagy legalább is hihetően. Állítása attól függetlenül veendő komolyan, hogy Árpád haláláról egyedül az ő művében lehet olvasni. Noha a Gesta Hungarorum valóban csekély forrásértéke miatt erre az évszámra is a gyanú árnyéka vetül, de a jezsuita történettudós Katona István már 1778-ban joggal figyelmeztetett arra, hogy itt nincs alapja a kritikának.

Mindezek fényében nem meglepő, hogy a 907-es pozsonyi győzelem csak 2008-ra érett önálló könyv tárgyává. E könyv sokat segíthet abban, hogy a mai magyarok egészségesebb és reálisabb történelmi tudattal tekintsenek a régmúltra, és a 10. századot sem a vereségekre koncentráló önmarcangoló szemléletmód alapján ítéljék meg, amint azt joggal bírálta Révész László.

Ezt a kort ma leginkább a „Kalandozások kora” – ként említjük. Szőke Béla Miklós adatait tovább gondolva ezt kiterjeszthetjük a 670 – 970 – közötti intervallumra. Van, akinek ez a korszak „barbár rabló hadjáratokat” jelent, van, akinek „zsoldos katonai akciókat” és van, aki háromszázéves „Magyar Birodalomról” álmodik. Egyben azonban megeggyeznek a vitapartnerek, hogy igen kevés az – a valóságos információ erről a korról, amit biztosnak lehetne mondani. No meg abban is, hogy a magyar krónikákban, meg még annál is kevesebb információ van, mint amennyit a külföldi forrásokból kihámozható.

Ez a furcsa űr – véleményem szerint – két híres csata történetéhez, és emlékezetéhez köthető. Az egyik éppen a „Pozsonyi csata” – amelyet szinte meg sem említenek a magyar hagyományok, és krónikák, sőt igyekeznek azt összemosni Árpádnak a Szvatopluk ellen vívott „bánhidi” csatájával. Még a múlt században a honfoglalás emlékére felállított Tatai turulszobor történetének leírása is keveri a két eseményt.

"A város fölé magasodó Kő-hegy kiugró mészkőszirtjén áll a millennium kapcsán kezdeményezett, de végül csak 1907-ben, a bánhidai csata emlékére állított Turul-emlékmű."

Ez az egyik legnagyobb rejtélye a korai magyar történelemnek, éppen az, hogy krónikáink ( és a későbbi történelmi összefoglalók ) miért nem emlékeztek meg erről a magyarság szempontjából szinte sorsfordító győzelemről, miért igyekeztek a győzőknek még az emlékét is kiirtani a nemzeti köztudatból? Ellenben ( a másik csatával ) az Augsburgi – 955 – csatavesztéssel, amelyet viszont szinte a végletekig eltúloztak. Krónikásaink, a vesztesek megszégyenítésében, szinte egymásra licitálva, igyekeztek minél nagyobb gyalázatként feltüntetni azt. (Gyászmagyarok - legendája - akik egész életükre koldulásra lettek ítélve) Pedig máskor, más csapatokat is ért néha vereség, és ma már tudjuk, hogy ez a csata sem volt olyan „sorsrontó” mint ahogyan sokan olyannyira láttatni szerették volna.

A válasz - véleményem szerint - az Etelközben csatlakozott kabarok (kumánok) történetében keresendő. Bulcsú "horka" még arról tudósítja a "Bíborbanszületett császárt" a DAI 39. fejezetében, hogy a kabarok:

„Mivel pedig a háborúban legerősebbeknek és legbátrabbaknak mutatkoztak a nyolc törzs közül, és a háborúban elől jártak, az első törzsek rangjára emelték őket. Egy fejedelem van náluk, azaz a kabarok három torzsében, aki máig is megvan.”– mármint hogy az-az egy fejedelem - abban az időben - Ő maga Bulcsú a „horka”.

Arról, hogy abban az időben a „nagyfejedelem” Fajsz – csak egy „odavetett” félmondatból értesülhetünk. A magyar krónikák meg, mégcsak meg sem említik, Zolta ( Solt ) után rögtön Taksony következik. Az Árpád és Géza közötti „nagyfejedelmi névsor” sehol nem maradt fenn, mindössze spekulációk sorozatával vagyunk kénytelenek azt összeállítani.

Vagyis a kabarok szerepe ekkor még nem hogy „marginálisnak” lett volna nevezhető - hanem a DAI 39. és 40. fejezetéből kiindulva egyszerűen „főszereplőknek” vannak feltüntetve.

Elképzelésem egyik lényege éppen az, hogy valószínűleg a „Pozsonyi csatát” nem „Árpád magyarjai” hanem a kabarok=kumánok nyerték meg, mivel az ő feladatuk volt a betörő ellenség feltartóztatása, addig, amíg a főerők meg nem érkeznek. Ez azonban olyan jól sikerült, ( az 1921 – ben felfedezett Salzburgi Évkönyvek, és az összecsapásról színes képet festő a XVI. század elején alkotó bajor Aventinus leírása ennek nem mond ellent) hogy a főerőkre már nem is volt szükség. A leírás alapján nyugodtan nevezhetjük az egészet egy „könnyűlovas huszárbravúrnak” mint jól szervezett „felállt hadseregek tömegcsatájának”.

„Gyorsabbak, ( a magyarok) a nehéz fegyverzettel felszerelt seregünknél, amikor még azt hisszük, hogy távol vannak, már ott is teremnek, s amilyen gyorsan jönnek, ugyanolyan gyorsan el is tűnnek.”

A 881 – ben Bécs alatt harcoló csapatok még cowari és ungri néven külön egységként harcolnak. A sztyeppei szokásjog értelmében az utoljára csatlakozott népeknek kell a hadrendben, az elővéd szerepét betöltenie. Mivel Kurszán jelentős szerepet játszott a nyugati hadjáratokban, ahol a kabarok is jelen voltak, Róna-Tas András szerint talán Kurszán a horka lehetett, s halála után lett fejedelem Bulcsú apja, Káli – végül őt követően Bulcsú – akik biztosan nem tartoztak Árpád nemzetségébe. Innen már csak egy lépés az a feltételezés, hogy Kurszán-Káli-Bulcsú is kabar=kumán származású volt. Bár az elővéd szerep, és az exogámia jelentősen apasztotta, a kabar=kumán harcosok létszámát, de a vezetők – a nyugati adóbehajtás is az ő feladatuk volt – mérhetetlenül meggazdagodtak. Ha pedig meggazdagodtak, akkor a hatalom kérdése is felmerülhetett.

Az augsburgi csatát megelőző időszakban, tehát vészesen megromlott a viszony az Árpádok és a Bulcsú nevével fémjelzett kabar=kumán vezetők között. A jelek szerint a gyengekezű fejedelmet, egyre inkább a Bulcsú horka által vezetett érdekcsoport tarthatta a kezében. Fajsz a segítségükkel került hatalomra. ( Fajsz ugyan „Árpád-házi” de nem Zolta utódja, hanem apja Jutocsa, Árpád idősebbik fia volt. Tehát nem a primogenitúra, hanem a szeniorátus elve alapján volt nagyfejedelem.)

Az augsburgi csatát a kabar vezetők – élükön Bulcsúval – vesztették el, ezért nagyították fel annyira a vereséget a későbbi krónikások. A Fajsz – nagyfejedelem köré épített „névkimondási átok” is arra utal, hogy ebben az időben hatalmas veszélyben lehetett az Árpádok hatalma. A DAI – adatainak végiggondolásából, az következik, hogy – mai fogalmaink szerint – Bulcsú „követjárása” inkább egy „politikai puccs” előkészítése volt. Egy „puhatolózás” hogy mit is szólna a császár egy esetleges hatalomváltáshoz!

A csata elvesztése, a nagyfejedelem halála, és a három kabar vezető - élükön Bulcsú horka – kivégzése, azonban megadta a lehetőséget a központi hatalom megerősítésére. A következő száz év alatt, Taksony, majd Géza és végül István széttelepítette a kabarokat – megszűnt a Karosi temetők használata – leverte a lázadozó nemzetségfőket, és kereszténnyé tette az országot. Az augsburgi vereség felnagyításával, és eltúlzásával, a vesztesek gyalázásával, bűnük felnagyításával, a kabaroknak a honfoglalásban és a „kalandozások korában” játszott szerepét így egyszerűen kitörölték a korai magyar történelemből, és mivel a „pozsonyi csata” a kabarok győzelme volt – azt is ki kellett törölni a nemzeti emlékezetből.

A „krónikák” tehát politikai okokból, az Árpádok érdekeinek megfelelően, nagyították fel az augsburgi vereséget, és tették láthatatlanná a pozsonyi győzelmet.

A „Karosi temetők” feltárása, és az ezek alapján megszülető genetikai eredmények, azonban rámutatnak, hogy a „honfoglalók” etnogenezisében - és a sikeres honfoglalásban is - sokkal nagyobb szerepük volt a Kaukázus előteréből érkező (csatlakozottaknak) mint ahogyan azt eddig gondoltuk.

Az a kettősség is ezzel magyarázható, amelyek szerint mind a hagyományaink mind a tudományos kutatásaik eredményeinek egyik része a Kaukázus előterébe, a másik része Baskíria felé mutat. Ez azért lehet így mert, hogy „kabarok” (legyenek azok akárkik esetleg „kumánok” – akik persze nem „kunok” mint ahogyan azt szokás gondolni) és a „magyarok” – valószínűleg hasonló nagyságrendű népekként kötötték meg az együttműködési (vér)szerződést. Kurszán és Árpád hasonló kaliberű vezetők lehettek, de névleg és a „sztyeppe törvénye szerint” – mégis Árpádé volt a vezető szerep. Kurszán korai halála, és a három kabar vezető kivégzése adta csak meg a lehetőségét, hogy az Árpádok kerülhettek ki győztesen, és alapíthattak államot.

Ha Bulcsút nem végzik ki, meggyőződésem, hogy ma nem az „Árpád-hazról” hanem a „Bulcsú-házi” – királyainkról szólna a középköri magyar történelem.

GéKI

"Kegyelmes uraim, félek, magukban tesznek kárt!"

(Forrás: Borsszem Jankó XXVI. évf. 1355. sz. december 31.)

Már régebben is írtam a néprokonság, nyelvrokonság témakörben, most újabb alkalmat adott egy cikk a megszólalásra. A publicista természetesen újra @zegernyei alias Klima László – Még néhány mondat a rokonságról, című tanulmánya.

A lényeg helyett, természetesen megint az „amatőr őstörténetbúvárok” ostorozása és szapulása lett a cél, mint a szerző összes többi publicisztikájában. Jellemző, hogy még az MTA – felkérésére írt, a tudomány.hu honlapon megjelent írásában is leginkább ezzel, és nem pedig a tudomány jelenlegi álláspontjának bemutatásával foglakozott. Bár a mostani cikkében is azt állítja, hogy itt cáfolta a finnugor nyelvrokonság ideológiai alapú fogantatását, mi azonban már régebben is bemutattuk, hogy az így nem teljesen fedi a valóságot. A cikkünkben több hazugságot is lelepleztünk. Többek között a „nem vagyunk finnugorok” a „Habsburg-ármány” és a „halzsíros atyafiság” - témakörében mutattuk be, hogy ezeket az ostobaságokat, leginkább jól megfizetett finnugrisztikusok találták ki, vélt, avagy valós ellenfeleik lejáratására, és ők is terjesztik ezeket, még a mai napság is.

Ez a legutóbbi cikk is tovább folytatja a hazugságcunamit – újra csak a rokonság témakörében. Újra felemlegeti azt a már egyértelműen, és többször is cáfolt tételt, mi szerint Szinnyei József avagy Zsirai Miklós tagadta volna ( a magyarokra vonatkozóan ) a nyelvrokonság és néprokonság összetartozását.

Akkor most újra ideidézzük az ominózus Szinnyeí tanulmány jelesebb megállapításait.

„Tudvalévő dolog, hogy a nyelvek rokonsága nem bizonyítja okvetlenül a népek fajrokonságát is, aminthogy az ugyanazon anyanyelvűek sem tartoznak okvetlenül mind ugyanazon fajhoz. Ennélfogva nem szabad eleve elutasítani némely íróknak azt a föltevését, hogy az „igazi” magyarság faj szerint nem finnugor. Ennek a lehetőségét – elvben – el kell fogadni. Hogy azonban ez a lehetőség bizonyossággá fokozódik-e, az azon múlik, hogy minő erősségekkel lehet ezt alátámasztani.

1. A tudomány világánál érvénytelennek bizonyulnak mindazok az erősségek, amelyeket a magyarság török voltának bizonyítására felhoztak, és érvénytelenek mindazok is, amelyek a magyar népet, mint „harcos” népet különbözteti meg a „békességes halászó vadászó” többi finnugor néptől.
2. A magyar nép sem nem „vegyülék faj”, sem nem „keveréknép”, de az kétségtelen, hogy mind a magyar nyelvre, mind a magyar népre erős hatással voltak a körülötte élő török, indoiráni, szláv … stb. népek.

A magyarság tehát minden valószínűség szerint már a törökökkel való összekerülése előtt sem volt teljesen egységes fajú, de annyi kétségtelen, hogy a finnugor származású magyarok voltak mindig többségben, ők voltak a befogadók, és a beolvasztók és az ő nyelvüket vették át a hozzájuk csatlakozó népelemek.

Bármilyen idegen elemekkel gyarapodott is tehát a magyarság, annyi bizonyos, hogy az „igazi magyarok” az ős-finnugoroknak egyenes leszármazottai.”

Ennyit vall a nyelv, aki ennek alapján áll az erős alapokon áll. Ezen alapokon kívül csak az ingovány van és arra nem tanácsos rálépni”

Kedves Barátunk tehát – hiába volt Szinnyei figyelmeztetése – amint látjuk, igencsak ingoványos területre tévedett – már nem először. Azzal az állítással, hogy a „finnugrista nyelvészet” kizárólag csak a nyelvek rokonságát állítja, újra és újra kínos önigazolásba hajszolja önnönmagát, és ezt az önigazolást újra és újra hazugságokkal igyekszik alátámasztani.

Ez a hatalmas önigazolási erőlködés azonban néha már nem csak kínos, hanem olyan irányba is elsodorja szerzőnket – amely már csak a Márki Zay Péter féle elszólások tengerének mélységével mérhető.

A finnugorellenesek újabb és újabb szapulására, és földbedöngölése óhajának hatására újra csak leírta, hogy:

 „A finnugor nyelvrokonságot elutasítók körében a rokonság és a nyelvrokonság fogalma végzetesen összekeveredett.”

Mint azonban látni fogjuk, ennek az „összekeveredésnek” – éppen, hogy a tanulmány szerzője esett áldozatul.

Az állításának igazolására ugyan is két fényképet is közölt, amelyeken egyrészt Kálid Artúr és Gémes Antos színészek, másrészt Liu Shaolin és Liu Shaoáng gyorskorcsolyázók szerepelnek.

Láthatóan, és egyébként tudhatóan is, négyük közül valószínűleg egyiküknek az ősei sem évezredek óta élnek itt a KM – ben, mégis tudható, róluk, hogy magyarnak vallják magukat. Ezen senki nem lepődik meg, és senki nem botránkozik meg rajta – „a Szt. Istváni - türelmi politika” meghirdetése óta „dokumentáltan” is, nemzeti politizálásunkban, a befogadás elve (besenyők, kálizok, kunok, jászok, szászok, szerbek… stb.) érvényesül.

„Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő”

Ami azonban megdöbbentő és egyúttal megbotránkoztató is, az a képek aláírása:

„Finnugorok, magyarok? Avagy csak magyarul (is) beszélnek?”

A nyelvrokonság és a néprokonság szétválasztásának hatalmas bizonyítási vágya miatti, heroikus hazugságcunamijában, szerzőnk így valami egészen félelmetes világba tévedt. A mondatban ugyanis így egyértelműen, kétségbe vonta a négy fiatalember magyarságát, és csak azt engedte meg nekik, hogy ők is „magyarul beszélnek”.

Nem tartjuk szándékosnak a szerzőnek e „félelmetes világba” – történő utazását. Pontosan arra szeretnénk felhívni a figyelmét, hogy e- teljesen hiábavaló küzdelem – a mundér becsületének mindenáron való megvédése – nem először vitte már szerzőnket tévutakra. Állításaival több cikkében is súrolta már a törvényesség határait. Legutóbb a Médiatanács MN/899-8/2022 ügyirat számú tájékoztatásában foglalt állást, hogy bár ugyan a kifogásolt cikkek, tartalmaztak ugyan a honfoglaló magyarokat ért kritikát, és az életmódjukra és politikai berendezkedésükre vonatkozó észrevételeket, de ezek nem merítették ki a törvényben megfogalmazott gyűlöletkeltés, avagy a kirekesztés fogalmát. Mint amolyan jogkövető állampolgár, elfogadom az NMHH – tájékoztatását, és tudomásul veszem hogy nem indít eljárást, de azért megjegyzem, hogy a HVG – t ( https://www.kuria-birosag.hu/hu/sajto/tajekoztato-kozosseghez-tartozassal-osszefuggo-szemelyisegi-jog-megsertese-targyaban-indult ) - a Kúria elítélte a „büdös magyar migránsok” és a „magyar banditák” – használata miatt, amelyek azért nem állnak annyira távol, a kalandozó magyarokat „maffiabandának” – tituláló állítástól.

Mindenesetre, miután ezt most – kivételesen – nem tartjuk szándékos cselekedetnek, mindössze annak tudjuk be, hogy a „habilitált adjunktus” most is – rossz szokásának megfelelően – a nagy erőlködésben, megint „túltolta a biciglit” – egy kicsinyég – és még csak észre sem vette, hogy eközben megsértette a négy fiatalembert.

De hogyan is jutott ide a „Tanárúr” …!

A ma finnugrisztikusai, mindenáron azt a hamis látszatot igyekeznek kelteni, hogy a magyar nyelv és a magyar nép eredetét szét kell választani, és azt a látszatot szándékoznak kelteni, mintha ezt a szétválasztást már vagy 150 – éve meg is tették volna. Az igazság azonban az, hogy ezt a szétválasztást (bár valóban voltak rá próbálkozások) – a magyarság esetében – ezt soha senkinek nem sikerült bizonyítani. Aki megpróbálja a szétválasztást, igazolni, az mindig abba a dilemmába ütközik, hogy akkor a mai magyarságnak nyelvcserével kellett, hogy magyar nyelvéhez jusson. Márpedig a nyelvcserét eddig még senkinek nem sikerült igazolni. Soha senki nem tudta azt a kérdést megválaszolni, hogy miért, is hagyta volna el, a magyarság a kitudja milyen ősi anyanyelvét… és hogy akkor mi is történt azokkal, akik addig beszélték ezt a nyelvet, és hogy miért is vált szükségessé a nyelvcsere? – miért is nem volt jó az-az addig beszélt „édesanyanyelv” …?

Szögezzük le tehát, hogy a magyar nyelv eredetének és a magyarság eredetének szétválasztása eddig még soha, senkinek nem sikerült, és a finnugrisztikának, ez nem is igen állt szándékában sohasem.

Szinnyei József álláspontjának idézése után álljon itt egy "kommunista őstörténész kivonatolt" véleménye is:

„A burzsoá korszak nyelvészei közötti vita a finnugor származást hírdetők győzelmével ért véget, így a magyar őstörténetírásban megszilárdult a magyarság finnugor származásának elmélete... amely arra az elképzelésre épült, hogy: - a nyelvek rokonsága azt bizonyítja, hogy volt egy idő, amikor a rokonnyelveket beszélő népek elődei illetve ezeknek egy része, szorosabb kapcsolatban élt egymással. ... A finnugor nyelvek rokonságából, tehát egy hajdani közös nyelvi forrás, a finnugor alapnyelv létezése, és a finnugor népek elődeinek őskori szétvándorlása következik." ( Molnár Erik: A Magyar nép őstörténete  / 1954 )

Molnár Erik munkásságát, ugyan sok bírálat is érte, de ez az idézet is azt bizonyítja, hogy a hazai finnugrisztika, az ősfinnugristák megalkotta, a magyar nyelvtörténet, és a néptörténet összetartozásának tételét, egészen napjainkig, nemhogy nem tudta, ... de soha nem is akarta megcáfolni.

Az állítás igazolására ide idézünk néhány tételt, az egészen közelmúltból:

1. „…abban is megegyeztek a kutatók, hogy a rokon nyelvek valamilyen nagyjából még egységes ősnyelvre mennek vissza, amelyet a még szintén többé – kevésbé egységes ősnép beszélt”

( Fodor István: Őstörténet és honfoglalás – 2009 :14)

2. „A finnugor egység minden bizonnyal a neolitikum késői szakaszán, vagy a bronzkor kezdetén – a Kr. e. 2000 körüli évszázadokban – bomlott fel. Ebben az időszakban az ugorok (a mai obi-ugorok és magyarok ősei) az Uráltól keletre éltek, a finnségiek pedig a kelet-európai erdővidéket népesítették be az Uráltól egészen a Baltikumtól nem messze eső területekig.”

( Az ELTE Finnugor Tanszék – Tananyag: 2019.12.20. )

Azokat a tételeket, tehát amelyeket a ma finnugrisztikusai „szövegkörnyezetükből” kirángatva idézgetnek – vélt – igazuk bizonygatására, egyálltalán nem lehet elfogadni. Hasonlóan nem ehet elfogadni a Honti László nevével fémjelzett arrogáns, és az ellenvéleményt megformálókról gyalázkodó stílusban előadott „tudományos tényként” – aposztrofált állításokat sem. Sőt kijelenhető, hogy a „Honti-stílus” – alkalmazói mára már egyértelműen kiírták magukat a tisztességes tudósok társadalmából. Lassan ezek közé kell sorolni, Klima Lászlót is. Igazán csak sajnálnivalóak azok a „fiatal” – tudósok ( Türk Attila – Keszi Tamás – Németh Endre ) akik az utóbbi időben bedőltek neki, és hagyták, hogy a hátukon átkapaszkodva, manapság, az ismeretlenség langyos félhomályából, az előtérbe tülekedjen.

De, hogy lássuk, hogy nem csak mi gonolkodunk így, nézzük László Gyula mit írt erről:

"... aki azt mondja, hogy - így volt - az magamgát csapja be (és az olvasót), aki azt mondja : ezért és ezért így lehetett, arra érdemes figyelni."

GéKI

 Székelyföld – Szökevények földje?

A címben szereplő „ë” – egy olyan hangot jelöl, amelyet a legtöbb magyar nyelvjárás ismer és használ, de a magyar helyesírásban sohasem honosodott meg. Ennek több oka van, és sokan foglalkoztak már ezzel a témával. Ez a cikk most csak részben született ezért a hangért, a címben szereplő kérdés „sztenderd” magyar nyelven igazából úgy szól, hogy – „szökevények-e a székelyek.”

Így talán jobban érthető a többség számára is.

Történt pedig lőnn, hogy Keszi Tamás tanulmányt jelentetett meg: Alternatív javaslat a székely név etimológiájára címmel.

A probléma jelentőségének megfelelően, a megoldására született szakirodalommal könyvtárakat lehetne megtölteni – a szerző azonban nem kíván ezekről vitázni ( vitáztak már elegen, és eleget) – így kizárólag saját javaslatát kívánja elénk tárni!

„A székely szó töve a magyar szökik, aminek etimonja a török sek- ige, utóbbi alapjelentése ’ugrik, gyorsan mozog.' A magyar szëkik változat előfordulása jól dokumentált egészen az újkorig. Ehhez kapcsolódik az -l/ly deverbális nomenképző egy rövid, zárt -ë - kötőhanggal. Az így képzett szó jelentése – szëkël(y)/szëköl(y) - ’szökevény, elszökő (ember)’ lehetett. A szó eredeti ejtése szëkël(y)/szëköl(y), az első szótagi magánhangzó megnyúlása a székelyek székekbe történő szervezése után következett be népetimológiás hatásra.”

Nos ezért szerepel a címben aza bizonyos „ë” – ugyanis e nélkül a hang nélkül a szökik - „ö” – jéből soha nem lesz „é” – tehát soha nem lehetne a szökik=székely.

Két jelentős ellenérvem is van:

1. A fenti etimologizálás  elsősorba abból a teljesen téves nézetből adódhat, hogy akik nem beszélik sem az „ö” – ző, sem a „ë” - ző nyelvjárást, azok azt hiszik, hogy csak úgy bárhová be lehet helyettesíteni ezeket a hangokat, azokba a szavakba ahová a sztenderd magyar az „ö” - t, vagy az „e” - t, rakja. (Mint ahogyan Móricz is azt hitte pl. a Rózsa Sándor regényben.) Márpedig ez nem így van. Bár az „ë” - pontos használatára (bevezetése a helyesírásba ezért is bukott meg eddig még mindig) nincsenek pontos szabályok, de mivel az anyanyelvem az „ë” - ző nyelvjárás, ezért tudom, hogy olyan, hogy „szëkik” - olyan nincs – nemes egyszerűséggel azért, mert szinte kimondhatatlan – ezért aztán a „szëk-” gyök sem létezhet. Ez pont olyan, mint ahogyan sem „Köcskemét” - sem pedig a „Këcskemét” nem létezik – minden előítéletes híresztelés ellenére – és még annak ellenére sem, hogy a Szöged – viszont valóban használatos!

Talán azzal lehetne zárni ezt a gondolatot, hogy ugyan minden „ë” - helyére lehet „ö” - t ejteni, de nem minden „ö” - vagy „e” - helyén lehet „ë” - t…!

2. A második ellenérvem a cikk alábbi állításából fakad:

„A magyar szëkik változat előfordulása jól dokumentált egészen az újkorig.”

A szerző, állításának igazolására, megjelöli a forrást is:

NySz III, 322–326. Jelentése ’ugrik, ugrál, táncol, menekül, észrevétlenül távozik, kitör, kimegy.’

Ez az állítás rögtön mindjárt, elsőre is, egy kissé meglepett – az előbbiek, no meg annak fényében, hogy én úgy tudtam, hogy a középkorban keletkezett magyar nyelvű dokumentumok többnyire a latin ábécé bütüire szorítkoztak, és az „ë” - használatát (bár voltak néhányan, akik támogatták – és írtak is szövegeket) de a hivatalos magyar írásmódba, soha nem került be. A nyelvújításkor sem igen került szóba, mivel Kazinczy a felső-tiszai nyelvjárást beszélte - ami viszont nem ismeri a „ë” - t.

Miután világos volt, hogy a szëkik – az „ë” – je nélkül soha nem lehet „székely” – döntő jelentősége van a behivatkozott forrásnak. Megkerestem, és meglepődtem, mert hogy a mű bizony tartalmazta ezt a bizonyos „ë” – hangot, vagyis azon kevés dokumentumok közé tartozik, amelyek így íródtak, és azt aktívan használta is. A hivatkozás a 322-326 oldalt jelölte meg, ahol valóban meg is található a „SZÖK-IK” címszó alatt még néhány tucat szócikk - előtaggal, utótaggal, képzőkkel…. ellátva. 

( A szócikk egyébként a 322-328 - között található - node finnugrisztikus ( ha hazudik ) kicsire nem ád! )

Csak ugye egyetlen egy a bibi… bár ez a szótár aktívan használja az „ë” – hangot, de a „szökik” első magánhangzója mindig „ö” – és egyetlen egy esetben sem „ë” – még csak véletlenül sem. ( A magyarázatokban és példákban egynémelyszer az  „e” azonban előfordul.)

Így tehát ez a „szökik=székely” etimológia egy eléggé gyengécske próbálkozásra sikeredett, még annak ellenére is, hogy a hipotézis igazolására egy vaskos hazugság is beépítésre került – a „szëkik” – ugyanis mint kiderült, egyálltalán nincs „jól dokumentálva”, sőt.... sehogyan sincsen dokumentálva!

De miért is volt szükséges, ez az erőltetett, több sebből vérző etimologizálás. Hiszen magának a székelységnek a kialakulására bemutatott történelmi háttér - egyébként egy reális lehetőség – hiszen a szerző itt párhuzamot von a székelység – a kozákság – a hajdúság – etnogenezise és kialakulása között – nevezetesen, hogy a földesúri elnyomás elől menekülők, a határok mentén (magyarul a gyepűn ) a szabadabb életet keresve, valamilyen népi identitást vesznek fel – még akkor is ha ezért a „szabadságért” – katonáskodással kell fizetni.

A magyarázatot az összefoglalóban találjuk meg, és ahogyan annak az utolsó bekezdése is mutatja, a szerző sem igazán hisz abban, hogy a „tudós társadalom” ezt az etimológiai ötletet túl komolyan fogja venni – hiába hivatkozik annyiszor, a Klima László nevére!

„Valószínű, hogy etimológiai javaslatomat – identitáspolitikai szempontból rosszul kommunikálható kiindulópontja miatt – heves támadások fogják érni. A fentebb vázolt folyamat kezdete kétségkívül kevésbé heroikus, mint a végsőkig kitartó hunok története, vagy akár a kezdetektől a magyarságot védő határőröké."

Tehát, még mielőtt valaki, esetleg, mégis vitába kívánna szállni, azelőtt a szerző gyorsan becsapja az ajtót, és egy „önbeteljesítő jóslattal” egyúttal ki is húzza a vitázni kívánok méregfogát – hiszen őkelme előre megmondta, hogy itten kérem „identitáspolitikailag nehezen kommunikálható” – teória let-lészen kidolgozódva.

Még mielőtt azonban, bárki azt gondolná, hogy Keszi Tamás talán nem gondolta végig elég megfontoltan, hogy mit is - és mikor is – írja azt le, azt amit leírt – ide idézzük a tanulmány utolsó mondatát.

„Olyan borzasztó lenne, ha kiderülne, hogy a székelyek a mi kozákjaink?”

A következő hétvégén április 3. – án választás van... így a kérdésen való hosszas gondolkodást, töprengést, és a választ, az olvasóra bízzuk!

GéKI

A Nagyszentmiklósi kincs feliratai értelmezésének történetéről Fridrich Klára írt összefoglaló tanulmányt - Budapest, 2015. A tanulmányban szerepel a 21 – es tál körfelirata megfejtésének történeti összefoglalása is. Anélkül, hogy külön értékelném a megfejtéseket én a magam részéről a Vékony Gábor féle változatot tekintem a legelfogadhatóbbnak, tekintve, hogy Ő az aki leginkább ragaszkodott az eredeti szöveg betű szerinti olvasatához.

Az eredeti felirat, ( a képen látható ) latin betűs átirata – talán így lehetne:

BOYHLA . ZSOAPÁN . TESZI . ( DUGETOJGI ) . BOYTAOYL . ZSOAPÁN . ( TAGROGI ) . ÖCCSE . TESZI

Vékony Gábor olvasata:

BOYLA ZSUPÁN TESZI DIJETTÉ BUTAUL ZSUPÁN TAYRUVÁ ÖCCSÉ TESZI

Véleményem szerint Vékony nem vette észre, hogy az írás értelmezése tulajdonképpen egy „titkosírás”… a tál készítője egy olyan szöveget „rejtett” el, amit nem igen mert volna egyértelműen leírni. Az írás ezért a szavakat elválasztó ( pontok ) némi áthelyezésével válik érthetővé.

A szöveg így hasonlatos a Gertrudisz királyné megölése körül kialakult legendában szereplő mondathoz, amelyet állítólag János főpap írt a zendülőkhöz.

„A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki beleegyezne én nem ellenzem.”

Amit ugye tudjuk, hogy kétféleképpen lehet értelmezni, amely szerint az egyik értelmezés teljesen ellentéte a másiknak.

Az én olvasatom tehát:

BOYLA  . ZSUPÁN . TESZI . DUGETOIGI . BUTA  . ALZSUPÁN . TAGROGI . ÖCCSÉT . TESZI

Az egyes - ponttal elválasztott - szavakban is vannak ugyan a megértést nehezítő fölösleges, betűk, de a leginkább megtévesztő a következő:

BUTAUL . ZSUPÁN  =  BUTA . ALZSUPÁN

A megértéshez szerintem ez a „kis változtatás” járul hozzá igazán, mert hogy így, mai átírásban, a szöveg – valahogyan igy hangzana:

BOYLA ZSUPÁN A BUTA ( … ) ÖCCSÉT TETTE MEG ALZSUPÁNNÁ

DUGETOIGI és TAGROGI = Vagy „szövegkitöltő” értelmetlen kifejezések, az egyértelmű szövegértés eltakarására, vagy a buta mellett – egyelőre megfejtetlen - valamilyen további, az alzsupánra nézvést dehonesztáló kifejezések.

A megfejtéshez esetleg még további lehetőségént, az alábbiakat lehet feltételezni:

TAGROGI = TROGLODITA = barlanglakó = primitív = barbár = alantas= .... !!!

A "trogodűták" - egy ókori, végtelenül primitív Észak-Afrikai nép, akik az ókori szerzők szerint a "denevérhez hasonló" - hangokat adtak ki, meztelenül jártak, és állataiknak nem csak a húsát, hanem a bőrét és a szőrét is megették, illetve tejből és vérből összekevert italt is fogyasztottak.  

DUGETOIGI = két év

A teljes megfejtés tehát valahogyan így szólhat:

BOYLA ZSUPÁN KÉT ÉVE A BUTA BARLANGLAKÓ ÖCCSÉT TETTE MEG ALZSUPÁNNÁ

Ha egy ilyen szöveget nem lehetett egyértelműen elhelyezni egy tálra, akkor az a szöveg keletkezésének időpontjára is magyarázatot ad. Anonymusnál „a kisebbik Gyula két fia BOLYA és BONYHA ( 2007/101/24. rész )

A „gyula” – István általi „megfegyelmezése” után - kivonult az országból, és onnan próbálta meg bomlasztani a királyságot, oly annyira, hogy István még a határ közeléből (Vitéz Boleszláv lengyel király, az egyik határ menti várat bízta, a hozzá menekülő nagyúrra) is kénytelen volt elüldözni – de még ekkor sem tört az életére. Két fia azonban, élete végéig hűségesen szolgálta a királyt.

Kérdés, hogy kinek is volt ez a két fiú annyira az útjában, hogy a gyűlöletét, még egy aranytálra is képes volt felvésni, vagy felvésetni – pontosabban „poncolni vagy poncoltatni”…!

Több szakértő szerint is, a kincs utolsó tulajdonosa – és egyben az elrejtője is az-az Ajtony vezér volt, akinek a legyőzésére István Csanádot küldte, aki aztán meg is ölte, és birtokaiból részesülve, a róla elnevezett Csanád vármegye ispánja lett.

Az adatok szerint Bolya és Bonyha kortársa volt Ajtonynak. Arról nincs ugyan releváns információnk, hogy apjuk volt birtokain, voltak e „zsupánok” ők valójában – de ezt kizárni sem lehet. Ha azonban voltak, akkor lehettek érdekellentétek a két család között, de amint a forrásokból az kideríthető hatalmi ellentétek mindenképpen lehettek közöttük, hiszen a két fiú István pártján állt, a nagyhatalmú Ajtony vezér viszont ellenfele lett a királynak.

Ajtony birtokai (országa) a Maros alsó folyásának környékén terültek el, a gyula birtokai (országa) pedig ezzel határosak a Maros felső folyása és a Körösvidék, később pedig inkább a történelmi Erdély - vidéke, amelynek része volt a "sóvidék" is,. Az ellentéteknek tehát megvoltak az alapjai, Ajtony ugyan is megvámolta a Moroson közlekedő sószállítmányokat.

Megjegyezhetjük, tehát, hogy ha a készítőnek, vagy a megrendelőnek, az volt a célja, hogy leírja, a két gyűlölt fiúról azt, amit le akart írni, de az is célja volt, hogy azt ne lehessen könnyedén elolvasni, akkor elmondhatjuk, hogy mind a két cél teljesült. Az utókornak fennmaradt a „lesújtó vélemény” de a megfejtés, sok -sok tudós koponyának okozott már sok-sok óra munkát – és még ma sem lehetünk biztosak az olvasatban.

Minden esetre, ha a kincs utolsó tulajdonosa és készíttetője valóban Ajtony vezér volt, akkor nemes bosszút állt ellenfelein és gyilkosain. Hiszen vannak olyan tudósok – mint Szőllősy Kálmán ( 1999 ) vagy Friedrich Klára: Emlékezzünk Ajtony vezérre az Ősök és írások c. könyvben ( 2006/160 ) – akik tanulmányaikban meggyőzően támasztják alá, hogy Ajtony bizony jogosult a fejedelmi címre, és igen méltatva beszélnek Ajtony személyiségéről, mert hogy ezzel a kifosztott, csalárdul meggyilkolt magyar elődünkkel igazán mostohán bántak el a kortársak, és a történetírók.

Ajtony igazi bűne ugyanis csupán csak az volt, hogy egyenlőnek tartotta magát Istvánnal – nem fogadta el parancsait, és megvámolta a Marosi sószállítmányokat – vereségével azonban „a győztes mindent visz” alapon a becsületét is elvesztette. Az egyik legenda szerint legyőzői ( Csanád és Gyula ) holtestét meggyalázták, lefejezték, és a nyelvét is kivágták, így loholtak, kérkedve hőstettükkel István elé. Anonymus szerint Ajtony annak a Glad ( Galád ) vezérnek az utóda, akit még Árpád sem tudott igazán legyőzni, és végül is így a család közel öt emberöltőn keresztül megőrizte (feltehetően bánáti) birtokait.

Ajtony ősének nevét, a magyar nyelv egy meglehetőst pejoratív jelzőként őrizte meg ( Galád ) vagy az is elképzelhető, hogy ebből a magyar szitokszóból képezte nevét, első krónikánk megalkotója.

"...Azt a földet végül, amely a Maros folyótól egészen Orsova váráig terül el, egy bizonyos Galad nevű vezér, aki Bodony várából jött, foglalta el a "kumánok" segítségével. Az ő ivadékából született Ajtony..."  

Bármelyik változat is az igaz, nem mondhatjuk, hogy az Árpád-házi történetírás, túlzásba vitte volna a tiszteletüket. Ugyan csak hasonlóan járt "Menmarót" ( akinek nevét "Morva csődör"  - ként fordítják) vezér, akit legyőzni meg a székelyek segítettek, vagy a "névkimondási átokkal" sújtott Fajsz - nagyfejedelem, akinek meg még a nevét is kitörölték a magyar történelemből, mivel valószínűleg uralmát a hagyományos "szenioritás" alapján és nem az "újmódi" - primogenitúra - elve alapján gyakorolta. Persze az sem tett jót a hírnevének, hogy az Ő fejedelemsége alatt történt meg a "kalandozások korának" lenagyobb vesztes csatája - az Augsburgi vereség, amelyet később "nemzeti gyászként" írt le a magyar krónikairodalom - a "hét gyászmagyar" megszégyenítésének történetével.

Egy másik lehetőség, hogy maga a készítő volt az, aki, még a megrendelő elől is el akarta rejteni gyűlöletének ezen módon is hangot adó véleményét - ezért rejtette el a valódi szöveget – de persze ez már egy másik történet.

GéKI

A magyarság és a magyar nyelv fennmaradásának okairól, és körülményeiről már több cikket is írt a szerző…legutóbb a fenti címmel.

https://www.nyest.hu/renhirek/nem-kalandozas-annal-sokkal-rosszabb

• A első részben arra mutattunk rá, hogy a cikk igazi célja a „nemzeti bűntudat” felébresztése, amely az önmagunk teljes feladásának elfogadására való „érzékenyítési propaganda” – része.
• A második részben a „kalandozások korának” konzervatív értékelését adjuk.
• A harmadik részben pedig bemutatjuk hogyan lettek a honfoglalók, legyőzött földönfutókból, maffiózó keresztényüldöző rablóbanda.

Foglaljuk röviden össze, a szerző önmaga is citált cikkeinek eszenciáját!

„Feltehetőleg a kalandozásoknak, és a magyar társadalom akkori szervezeti formájának (maffiaszerű képződmény) köszönhetjük a magyar nyelv Kárpát-medencei hegemóniáját, és azt, hogy Szent István magyar államot alapíthatott. A kalandozásokból befolyt jövedelem nélkül nem lehetett volna magyar államot alapítani. E hadjáratoknak köszönhető, hogy magyarok maradtunk és magyarul beszélünk a Kárpát-medencében. Ebből a szempontból ezek a hadjáratok hasznosak voltak. Ugyanakkor nyilvánvaló az igazságtalanságuk. Büszkék csak akkor lehetünk rájuk, ha Lenin cinikus történelemszemléletét követjük.”

Halász – vadász – madarász ( és/vagy ) kereszténygyilkoló maffiózás!

A szerző Klíma László egyértelműen kimondja a cikkben, hogy a „keresztény magyar államot” - Szent István koronájának országát - egy maffiabanda élén álló, maffia család, vagyis ezen család vezetői ( mint keresztapák ) alapították, a keresztény Európa kifosztásával szerzett mérhetetlen vagyon, biztosította hatalom segítségével. Ez a „maffiaszervezet” – tehát a felégetett városok, templomok, kolostorok kifosztása során, a békés városi iparosok, kereskedők, földművesek, szerzetesek és apácák kiontott vére árán összerablott vagyonból, alapította államát. Vagyis mi, akik manapság is az ezen korban élőket elődjeinknek tekintjük, csakis és kizárólag akkor emlékezhetünk rájuk büszkeséggel, ha elfogadjuk azt a gondolatmenetet, hogy minden gazdagság bűnben fogantatik.

Nem minden előzmény nélküli persze a szerző – e gondolatmenete! Talán a kedves olvasónak sem új, az a mondás, hogy „Csak az első milliók megszerzését nem illik firtatni!” – Ami ugye egyértelműen azt az állítást igyekszik alátámasztani, hogy a gazdagság nem igen születhet tisztességes körülmények között. Sok – sok évszázados ( évezredes ) tapasztalat állhat e-mögött, a népi bölcsesség mögött. Gondoljunk csak az Újszövetségre, és a kereszténység korai szakaszára!

„Könnyebb a tevének, a tű fokán általtmennie, hogy nem a gazdagnak, bejutni az Isten országába.” (Máté 19.24 )

Jézus azonban itt nem azt mondja, hogy „lehetetlen” csak azt, mondja, hogy nehéz! Pontosan tudja, hogy a meggazdagodáshoz vezető útnak, a két lehetséges módja közül a tisztességes munkán alapuló, a nehezebb és a fáradságosabb út. Azt is tudja, hogy a többség, a könnyebb utat választja.

Klíma László – a cikk tanúsága szerint – azt állítja, tehát, hogy a magyarok a könnyebbik utat választották, rablókká, és gyilkosokká, lettek a „mammon” érdekében, és az így megszerzett vagyon, tekintély és hatalom, segítségével jutottak országhoz, hazához, nyelvhez - megmaradáshoz!

Nem szeretnénk most azon az úton tovább menni, hogy hányan és hányan mentek végig ezen az úton, és hogy akkor most mindenki, bűnös-é, avagy azért vannak nemzetek, akik képesek voltak a nehezebbik utat választani. Ez mindenképpen meghaladja egy ilyen blog terjedelmét, és az sem biztos, hogy jelenleg képes volnék e téma egészének kibontására és feldolgozására.

Koncentráljunk most arra, hogy Klima László cikke szerint a magyar állam megalapítását, és a magyar nyelv megmaradását egy eszeveszetten gazdag, hataloméhes, és könyörtelen, maffiózó-rendszert üzemeltető, rabszolgavadász, keresztényüldöző, rablóbandának köszönhetjük.

Ha valaki csak egy kicsinyég is figyelemmel kísérte a történettudománynak a magyar őstörténettel kapcsolatos álláspontját, akkor talán kissé – de talán nem is olyan kissé – meglepődhet ezen az állásponton.

Régi korok tudása

Mit is tudhattunk eddig, a honfoglalás koráról, mi az utóbbi évtizedek finnugrista tanításán felcseperedett. egyszerű halandók.

A 19. század előtti világban, a magyar-hun hagyomány – legalábbis az írástudók tudományos világában – egyeduralkodó volt. A magyarokat mindenki a hunok utódainak – hun népnek tartotta. A hunokról az európaiaknak, nem volt túl hízelgő véleményük. Bár Attila a germán mitológiának is része, de „az isten ostora” – amellyel megtisztelték, azért nem az egyértelmű elismerés jele. Nem tudjuk pontosan, hogy a keresztény magyar írástudók, ennek ellenére miért is tekintették őt elődnek, de az kétségtelen, hogy minden fennmaradt krónikánk hitet tett a hun-magyar testvériség ( rokonság ) mellett.

Nem tudták ezt másképpen a külhoni korabeli források sem… sőt! – bár megjegyezzük, hogy ezt ők, nem pozitív tényként említették – ellentétben a magyar forrásokkal.

Persze, már a kortársak beszámolói sem voltak teljességgel elfogulatlansággal vádolhatóak, ami szintén nem túl meglepő annak fényében, hogy a hunokkal, avarokkal, magyarsággal történt találkozásuk során, leginkább vesztesekkén voltak kénytelenek papírra vetni megvetésük tárgyáról szőtt eszmefuttatásaikat.

A legjelesebbek mint Reginó Prümi érsek, vagy Bölcs Leo leginkább barbároknak, sokszor kegyetlen, szó szerint is „emberevőknek” ( akik leölt elleneik szívét fogyasztják, és vérüket isszák orvosságként ) ábrázolják eleinket. Katonai erényeiket ugyan, elismerik, de a mindenáron való győzni akarásból fakadó tetteiket, nem igen értik meg. Álnoksággal, hitszegéssel vádolja őket, csak azért mert, hogy egy a számukra hátrányos, és kikényszerített megállapodás után is képesek visszatámadni, és nem elkullogni, vesztesként a csata színhelyéről.

Van ollan krónikás is, aki megpróbálja megfejteni, hogy kik és honnan is jöttek ezek az „Isten megvetésére méltó magyarok”… !  - akik a kor legnagyobb veszélyét hozták a keresztény világra. A szerző a nevüket használja fel eredetük magyarázatára ( a „hungar” – kifejezés az ófelnémetben „éhinséget” jelöl ) vagyis egy olyan történetet ad elő amelyet állítólag az idősektől hallott – legyen az bár mese, vagy valóság!

A történet szerint egy Pannóniában kitört hatalmas éhínség alkalmával, a környék fejedelmei, a nép egy részét, elűzték a sivatagba, ismeretlen területekre, ahol azok vagy éhen vesznek, vagy megmaradnak. Az így elűzött emberek aztán elérték a Meotisz mocsarait, ahol vadászattal és halászattal, végül is megmenekültek az éhínségtől, és elszaporodtak. Ezek tértek most vissza, ( akik azonosak a vad és nagyszámú szkítákkal ) hogy megbüntessék a gonoszságot elkövető Nyugatot. Nevüket tehát a kiállt éhínség miatt kapták – vagyis hungary… !

( A magyar "bulváretimológizálás" sem maradhatott persze ki a „cikizésből” a „német” nevet ugyan is a „nemevett” kifejezésből vezeti le. )

A később megszülető, a magyarokkal foglalkozó, nyugati hangadók írásai is e történet mentén születtek, így persze azok sem igen csöpögtek, a magyarság iránt érzett szimpátiától.

Azt a tényt, hogy a német tudósok, többször is erősen magyarellenes kirohanásokat tettek műveikben, nagyon sokan megírták már, többek között Vámbéry is, így kesereg:

„Ha a nem magyar tudósok, mint Schlözer, Zeuss, Büdinger, Roesseler, tisztán tudományos tárgyilagossággal foglalkoztak volna a kérdéssel – és ha a magyar nép elleni csak alig palástolt gyűlölet nem tűnnék ki egyébként érdemes munkáikból – a finnugor, eredet elfogadhatóbb lett volna. De fájdalom a dolog nem így áll.  (Vámbéry Ármin: A finnugor őshaza nyomában: Gondolat 1973 – 87)

Bár a magyar tudósok, ( Horvát István, Aranka György, Vámbéry Ármin ) válaszaikban igyekeztek szakszerű munkát írni, amelyekből bizonyíthatóan, hiányoznak a nemzetekre vonatkozó sértések, azonban nekik sem sikerült ezt kifogástalanul megvalósítaniuk. A nemzeti sértegetéseket elkerülik ugyan, megőrzik viszont, a személyeskedés szakszerűtlen voltát.

Horvát István fő műve: Rajzolatok a magyar nemzet legrégiebb történeteiből ( 1825 )  - apropóját ugyanis Schlözer 1797-re elkészült „Kritische Sammlungen zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen” című munkája adta, amelyben az, azt hangoztatta, hogy a magyar barbár, elmaradott, civilizációra képtelen ázsiai nép, s az európai műveltség elsajátítása és közvetítése például Erdélyben kizárólag az erdélyi szászok érdeme volt.

A szakirodalomban Schlözer magyarellenes kijelentéseit, többek között, Gulya János is citálja, Aranka György vitairatát, pedig – amelyet még Schlözer halála után is csiszolgatott, de végül kéziratban maradt - Bíró Annamária elemzi részletesen.

( Annak ellenére, hogy mindvégig megőrzi polemikus és vindikatív jellegét, elmondhatjuk, hogy alaposan dokumentált és jól felépített szöveget állított össze. - Bíró Annamária: Nemzetek Erdélyben. August Ludwig Schlözer és Aranka György vitája. Erdélyi Tudományos Füzetek 272. Kolozsvár, 2011.)

Schlözer nagyképű fellépése tehát – nem mellesleg – jogosan sérthette a magyarokat. Ráadásul egy olyan emberről beszélünk, akinek munkásságáról még Klíma László is így nyilatkozik:

„Saját karrierjének építése, kóros nagyravágyása, arra terelte, hogy beleártsa magát a nagypolitikába. A megmondóember szerepére vágyott.”

A felsorolt szakszerű kritikák és érvek ellenére, azonban Schlözer – féle álláspont később egyes magyar tudósok között, mégis követőkre talált – a miértre sokféle magyarázat van! Hunfalvy, szerepéről Szabados György így nyilatkozott: "... Hunfalvy Pál szorosabb kapcsolatot ápolt az osztrák titkos rendőrséggel, mint az egy tudóstól elvárható lenne.”  - Budenz pedig 1870 – ben, a következőt írta August Ahlqvist finn nyelvésznek: „Az ember könnyen elveszíti a kedvét Magyarországon, ha olyan haszontalan dolgokkal foglalkozik, mint a magyar nemzet nyelvének kutatása.”

A magyar nyelv, és annak eredetének kutatása a 19. században igencsak fontos tényezővé vállt. A nyelvészet ugyanis olyképpen kezdett működni, mint ollan tudomány, amely a népek eredetére vonatkozólag is releváns tényeket képes közvetíteni. Márpedig

„Ősöket keresett akkor mindenki, lehetőleg minél jobb hírűeket, részben a nemzeti dicsőség öregbítése, részben meg „a – bolond fejjel az általa kivívhatónak vélt – »történelmi jog« bizonyítása” (Lükő 1991. 5) végett. (Ez a „bolondság” sajnos máig sem múlt el mindenütt, és nagy tehertétele nemcsak a történelem-, hanem a nyelvtudománynak is.) - Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói 

A magyar nyelvészet tehát ollasmibe ártotta magát, amit ma már a 21. században, legszívesebben letagadna, sőt sokszor már le is tagad, kijelentve, hogy „a történeti nyelvészet nem azt állítja, hogy létezett egy nép, amely a finnugor alapnyelv ágaira bomlott, hanem azt, hogy létezett egy nyelv – a finnugor alapnyelv –, amely később felbomlott”. Hogy az állítás mennyire nem igaz, azt néhány idézettel is alá tudom támasztani. A történeti nyelvészet a magyar nyelvről azt állítja, hogy az „alapszókincsét” adó finnugor alapnyelvből eredeztethető szavak „halászó – vadászó – gyűjtögető” életmódra utalnak. Ezt az álláspontot elfogadva aztán többek is tudományos következtetéseket vontak le ezen – sokak szerint kizárólag nyelvészeti – állításból.

Egy igencsak ellentmondásos "klasszikus"... korának legbefolyásosabb történésze - nem biztos, hogy tudta, hogy mit beszél...!

„Az előmagyarok primitív kultúrája csak valamely magasabb színvonalon álló idegen kultúra, tartós és intenzív hatása alatt mehetett át ily nagyarányú és minden tekintetben bámulatos fejlődésen – a magyar nyelv tanúsága szerint – teljes életközösségben éltek a rájuk telepedő ogur néppel. Az ogur vadászok szolgáik körében éltek s nem egyszer ezek nőivel házasodtak össze. A két nép közt tartós együttélés fejlődött ki s az ogur urak nyelvtanulásra kevéssé fogékony asszonyaiktól és szolgáiktól megtanulták azok nyelvét, míg emezek uraiktól új, fejlettebb fogalmakat ismertek meg s jelölésükre a tőlük eltanult ogur szavakat használják.” -  Hóman Bálint

Napjainkban sincs ez másként, de Ő már "vérbeli" - propagandista...!

„Egy ilyen támogató érv a finnugor eredet mellett az, hogy ha ez török nyelv, akkor, hogy az ördögbe került bele ennyi — és ilyen alapvető — finnugor elem? A törökség erősebb, gazdagabb, fejlettebb volt a finnugoroknál, azaz civilizáltságban följebb állt. Mi oka lett volna egy török népnek vagy törzsnek, hogy ennyi szót eltanuljon egy finnugor társaságtól, akik épp, hogy kijöttek az erdőből, s újdonságként nézték a tyúkot, a széket és a betűt? Magyarán mondva: ha ez finnugor nyelv, akkor meg tudjuk magyarázni, miért vett magába annyi török elemet (a civilizációs különbség miatt), ám ha török nyelv, akkor nincs rá magyarázat, miért vett magába ennyi — és ilyen alapvető! — finnugor elemet.” - Nádasdy Ádám: A gonosz Budenz - (ÉS, 2010. április)

Meg ugye, hogy ki ne hagyjam nagy kedvencem a ( b.rt.ln.k-t.d.s.cska ) klasszikusát:

„Az erdőövezetben lakó finnugor nyelvű közösségekhez minden kulturális újítás: a fémművesség, a földművelés, az állattenyésztés tudománya délről érkezett. … a finnugor alapszókincs vadászó-halászó-gyűjtögető életmódra utal, az állattenyésztés és talán a földművelés minimális ismerete mellett. A finnugor nyelvű népekhez az új dolgok idegen megnevezésükkel együtt érkeztek…” ( Klíma L. : M F M É. Szeged, 1984/85-2 (1991). 531-535. oldal)

Ezekben az idézetekben, persze az említett urakat az sem igen zavarta, hogy a feltételezett alapnyelvek ( uráli, altaji, indoeurópai ) létezésének idején még mindenki „halász-vadász-madarász” életmódot folytatott – nagyon kevés tudatos állattartással, és nagyon kezdetleges földműveléssel. A fenti idézetekben a magyarságnak mint primitíven egyszerű, minden újításra, alkalmatlan alárendelt nép képe jelenik meg. Jól ráerősít erre a képre a Bíborbanszületett Konstantin szöveggyűjteménye a DAI is – amelyben a magyarokat, mint olyan népet írja le, amely a besenyőktől elszenvedett sorozatos vereség hajtott a KM – be, ahová szinte minden jószágukat, vagyonukat, gyermekeiket, asszonyaikat, öregjeiket elveszítve tántorogtak be. (Állítása szerint, ezeknek a besenyőknek a megtámadására később sem tudta őket rábeszélni a császár - annyira féltek tőlük – mondván „…igen erős fenegyerekek azok…” )

A „fesztikörképes, kacagányos – szkíta-hun – vitéz” ( az elsődleges magyar őstörténeti paradigma ) és a „primitív, legyőzött, földönfutó” népképek, harcából aztán két világégés után, az utóbbi került ki győztessen.

A 20. század második felében aztán kizárólag ezt a képet tanították, mindenhol, az álltalános iskoláktól az egyetemekig. Aki a hu-magyar rokonságról, vagy a „feszti körképes kacagányos vitéz” képet csak megemlítette is, az tudománytalan dicsőséges őskereséssel lett megvádolva, így gyakorlatilag kiírta magát a kor tudományos életéből. A legismertebb példa erre László Gyula – akit csak is a zsenialítása mentett meg a teljes megsemmisítéstől.

Új időknek, új dalai

Aztán a 20.  – 21. század fordulóján valami egyszer csak megváltozott. A régészek gazdag mellékletekkel rendelkező lovastemetkezéseket ástak ki, nem csak a KM – ben, hanem az ukrán - orosz – pusztákon, és az Urál környékén is. Az addig az Altájtól az Urálon-át, a Kukázus mellékétől a Kárpátokig terjedő térségen összevissza kóboroltatott, lökdösött, magyarságról egyszer csak kiderült, hogy az évszázadokig tartónak gondolt kóborlás helyett, mindössze néhány évig tartott az út, a feltételezett Káma vidéki őshazából. Ráadásul az újonnan felfedezett arab kútfők is arról írnak, hogy:

„(Ezek) a magyarok szemrevaló és szép külsejő emberek, nagy testőek, vagyonosak és szembetőnıen gazdagok, amit kereskedelmüknek köszönhetnek. Ruhájuk brokátból készült. Fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyönggyel berakottak. Meg-megrohanják a szlávokat (és oroszokat), és addig mennek a parton, amíg a bizánciak országának egy kikötıjéhez nem érnek, amelynek K.r.kh (Kercs) a neve. Amikor a magyarok Kercsbe érnek, az elébük menı bizánciakkal vásárt tartanak. Azok (a magyarok) eladják nekik a rabszolgákat és vesznek bizánci brokátot, gyapjúszınyegeket és más bizánci árukat.”

Hát ez bizony egészen más kép, mint amit eddig sulykoltak – nosza változtatni kellett! De hogyan? Kezdetben még csak néhány apróságra futotta. Nemere István írt egy könyvet Magyarország története címmel, amelyben a fehér ló mondája történetben megismert eseményeket nemes egyszerűséggel „piszkos trükknek” nevezte – „ímigyen a honfoglalás „jogi oldala” ily módon tehát egy csalás útján jött létre, és mint az a jogban tudható, a csalárd módon szerzett haszon, vagy birtok, vagy jövedelem, törvényesnek el nem ismerhető… „

A gondolat itt ( akkor ) megszakadt … Nemere nem folytatta… pedig a folytatás világos, főleg ha valaki ezt a cikket elolvassa, külön gondossággal - visszalapozva a 2. – részben citált Tomáš Garrigue Masaryk és Edvard Beneš – től származó álláspontokat.

 A Nemere szerinti „finnugrisztikusok” szerint tehát az, hogy a honfoglaló magyarok, Attila országának jogos örököseiként a fehér ló mondájából ismert történet szerint, próbálták meg jogilag is alátámasztani a Kárpát-medence megszállását, az „nagymagyarkodás” és a „dicsőségesmúlt” keresésének hazugságával összekötött, „törvényesnek el nem ismerhető”…tehát egyszerűen mondva …. rablás…de (figyelembevéve Árpádnak és Szvatopluknak a Duna partján lejátszódó történetét ) lehet, hogy rablógyilkosság!

De Glatz Ferenc a Magyarok Krónikája c. könyvében, például így gyalázza az Árpádkori magyar parasztokat:

„Évszázadokra elnyúló átalakulás kezdődik meg az életmód terén is. A köznapi emberek lovagláshoz idomult „karikalábai” természetesen generációkon át tudott csak hozzászokni az eke utáni egyenes járáshoz.”

Hogy az egyébként az arab kútfők írásaiban is említettek - „A magyarok országa bővelkedik fákban és vizekben. Talaja nedves. Sok szántóföldjük van.” – ellenére, miért is kellene a magyar földművelőknek, megtanulniuk az eke után egyenesen járni – ( a magyargyalázáson kívül ) arról nem szól a könyv.

A finnugrista őstörténettel foglalkozó írásokban tehát szép lassan átalakult a honfoglaló magyarság, és a megvert, megalázott, éhező hordából - dúsgazdag, rabszolgavadász, maffiózó, keresztényüldöző, rablógyilkos bandává alakult át, akik Klíma László szerint még őshazájukat is azért hagyták ott „sovány gebe vágtában” mert hogy:

„Az egykori Magna Hungaria régészeti emlékei vidám életről tanúskodnak. Feltűnő a vidék lakosságának viszonylagos gazdagsága, ami a távolsági kereskedelemben való aktív részvétel emléke lehet. Nem csoda, hogy a magyarok összevesztek a koncon, s egy részük otthagyott csapot-papot (sámánt), s meg sem állt a Kárpát-medencéig.”

Nincs kegyelem

Szóval nincs kegyelem! A finnugrisztikus, mindég talál valami gyalázkodni valót, akár szegény nyomorult ördögöknek kívánja mutatja a magyarság elődeit, akár dúsgazdagnak látatja. Aki gyalázkodni akar az mindig talál rá okot, és alkalmat.

Aki megvert, legyőzött, fejlődésre alkalmatlan „kőkorszaki” hordát akar láttatni, az előveszi a DAI – megfelelő fejezeteit, és a finnugrista nyelvtudomány álláspontját, és már meg is találta a mondanivalójához pásszoló autentikusnak mondott forrásokat.

Aki dúsgazdag, szlávokat vetkőztető, rabszolgavadászokról akar értekezni, az elegendő, ha az arab forrásokhoz nyúl, és már meg is találta a szükséges adatokat.

Aki keresztényüldöző, papokat és apácákat gyilkoló, rablógyilkos maffiabandaként kívánja bemutatni őseinket, az nyugodtan fordulhat a nyugati krónikások, és tudósok munkáihoz, gazdag tárházát találja a gyalázkodásra lehetőséget adó írásoknak.

Azt az apróságot, persze, bölcsen elfelejtik megemlíteni, hogy a „barbárságnak ebben a korában” minden nép így viselkedett, és hogy pl a germánok, frankok a Római birodalmat támadva, semmivel nem követtek el kevesebb durvaságot, erőszakot és agressziót a helyi lakossággal, városokat, égettek fel, romboltak le, tettek a földel egyenlővé…!

Mert ugye a civilek elleni kegyetlenkedésre meg a „cselvetésre” is van jó néhány példa. Mondjuk a Cézár kontra Vercingetorix eset, amikor az Alésiai erődbe beszorultak a harcra nem fogható mandubius civileket, Critognatus, tanácsára, egyenesen meg akarták etetni védősereggel! Bár Gallia zivataros történetében nem ez lett volna az első ilyen eset, Vercingetorix inkább megkegyelmezett nekik: egyszerűen csak kizavarta őket az erődből, boldoguljanak, ahogy tudnak. Caesar persze nem engedte ki őket az ostromgyűrűn kívülre, maradjanak csak az oppidum falai alatt. A csontvázzá soványodott asszonyok, gyerekek, öregek jajveszékelése és könyörgése biztos jó hatással lesz a gall harcosok idegeire.

Vagy mit szóljunk ahhoz a „szent történethez” mi szerint zsidók „az Úr kiválasztott népe” – jogán foglalhatják el Kánaánt, az állítás szerint az Úr parancsára „Űzzétek ki a földnek lakóit, és lakozzatok abban, mert néktek adtam azt a földet…” Mózes IV. 33. 53.

Meg, hogy az-az apró kis trükk, a fehér lóval, amivel a szlávokat sikerült „megszívatnunk”, mindössze szerény élcelődés, ahhoz az „átveréshez” képest – amit a zsidók követtek el a Midiániták kiirtásának legitimálására. ( Mózes IV-31).

Ezek a történetek persze nem mentenek fel senkit ( a magyarokat sem ) … hiszen attól az erőszak még erőszak marad… csak talán egy részrehajlás nélküli, tudományos ismeretterjesztő, írásban, ezt illik odatenni legalább a végére… szerintem! ( Már persze ha valóban részrehajlás nélküli tudományos ismeretterjesztő írást, és nem „valamiféle…!? - sicc” történelmi mázzal leöntött politikai propaganda kampányt, kívánunk folytatni. )

Igencsak sajnálatos, hogy Klima úr ( b.rt.ln.k-t.d.s.cska ) erről, szinte minden cikkében megfeledkezik, a NYEST pedig minden alkalommal helyt ad – e fizetett politikai propaganda ízű magyargyalázkodásoknak.

Ezek a „népszerű tudományos ismeretterjesztést” művelő finnugrista urak, ugyan, fennen hirdetik, hogy a „finnugrisztikának” semmi köze a „finnugrizmushoz” de MI ne arra figyeljünk, amit „mondanak”, hanem arra „amit írnak és tesznek”. Ezek az emberek, a „finnugrisztika” tudományát felhasználva „finnugrizmust” – művelnek.

A finnugrizmus pedig akárhogyan is próbálom kerülgetni „rasszizmus”. Hogy más kifejezéssel is megvilágítsam, ez „magyarozás”(vö. zsidózás, cigányozás).

Vagy óriási tévedés, vagy szándékos csúsztatás azt állítani, hogy mi laikusok, nem tudunk különbséget tenni a „finnugrisztika” és a „finnugrizmus” között. Senki nem tett többet azért, mint éppen, hogy a finnugrisztika és a rá épülő történeti nyelvészet, és az őstörténet-kutatók, hogy ezt a két fogalmat „összekutyulják”. A magyar tudós társadalomnak éppen ideje volna lépnie, ha csak nem tételezem fel azt, hogy szándékosan nem változtatnak, mert így lehet tovább maszatolni. Akkor viszont, lehet, hogy mégis csak azoknak van igazuk, akik nem tesznek különbséget a finnugrisztika és a finnugrizmus között. A végső következtetést csak a „logika” diktálja, hogy ide írjam – akkor viszont ez igenis „… mozgalom” aminek egy újabb fejezete a bírálat tárgyát képező cikk is.

GéKI

A Vatikáni Magyar kápolna, Szent István király és a Nagyboldogasszony

A magyarság és a magyar nyelv fennmaradásának okairól, és körülményeiről már több cikket is írt a szerző…legutóbb a fenti címmel.

https://www.nyest.hu/renhirek/nem-kalandozas-annal-sokkal-rosszabb

• A első részben arra mutattunk rá, hogy a cikk igazi célja a „nemzeti bűntudat” felébresztése, amely az önmagunk teljes feladásának elfogadására való „érzékenyítési propaganda” – része.
• A második részben a „kalandozások korának” konzervatív értékelését adjuk.
• A harmadik részben pedig bemutatjuk hogyan lettek a honfoglalók, legyőzött földönfutókból, maffiózó keresztényüldöző rablóbanda.

Foglaljuk röviden össze, a szerző önmaga is citált cikkeinek eszenciáját!

„Feltehetőleg a kalandozásoknak, és a magyar társadalom akkori szervezeti formájának (maffiaszerű képződmény) köszönhetjük a magyar nyelv Kárpát-medencei hegemóniáját, és azt, hogy Szent István magyar államot alapíthatott. A kalandozásokból befolyt jövedelem nélkül nem lehetett volna magyar államot alapítani. E hadjáratoknak köszönhető, hogy magyarok maradtunk és magyarul beszélünk a Kárpát-medencében. Ebből a szempontból ezek a hadjáratok hasznosak voltak. Ugyanakkor nyilvánvaló az igazságtalanságuk. Büszkék csak akkor lehetünk rájuk, ha Lenin cinikus történelemszemléletét követjük.”

2. Rész: A megmaradás kultikus törvénye

Bár a „kalandozások” szerintünk is a magyarság történetének elengedhetetlen része, és valóban a megmaradáshoz vezető útnak is egy szükséges velejárója, de a magyarság és a magyar nyelv fennmaradásának elengedhetetlen feltételeként mi inkább két másik eseményt  ( ami szerintünk egyébként összetartozik ) tartunk - a „honfoglalást” és az „államalapítást” …! Vagyis Árpád országépítő munkáját, és Szent István megkoronázását, nemzetépítését és a kereszténység felvételét.

A kalandozásokról már Marczali Henrik nagy történelemtudósunk is így beszélt, a Magyarország története - című korszakos munkájában – pedig ebben a könyvében Magyar Birodalomként említi Szent István országát – amit kevesen szoktak egyébként megtenni!

„Mennyi erő, vitézség és páratlan ügyesség kallódott így el politikai haszon, sőt valódi dicsőség nélkül. Az erőpazarlás nemzetünk régi átka, itt jelentkezik először, párosulva az előrelátás hiányával. Az álltalános barbárság e korában, mégis csak az egyház volt az mely a magyart a többi néptől legjobban elválasztotta.”

A konzervatív tudomány tehát – bár elismeri jelentőségét – de egyáltalán nem tekinti a kalandozásokat, holmi ország – nemzet és a nyelv, megmaradásához elengedhetetlenül szükséges mozzanatnak. Sőt sokszor nemzet és erkölcsromboló hatásait hangsúlyozza, néha - mint azt a Marczali idézet is mutatja - talán kissé túlzásokba is esve.

Mi ezért inkább a következő gondolatokat ajánljuk megfontolásra a szerzőnek. Ha már a „megmaradás” és a "honalapítás" - filozófiai gondolatiságához is hozzászól, akkor kénytelen szembenézni annak spirituális, szakrális tartalmával is. Talán érdemes lett volna ezen is elgondolkodnia, mielőtt állást foglal. Némi kapaszkodó ahhoz, hogy min, és miért is kellene elgondolkodnia!

"Őszbe fordulván, az imádság hatalmas közbenjáró erejének két kapaszkodóját, Olvasós Boldogasszony és a Magyarok nagyasszonyának ünnepét kínálja fel az alantas emberi ösztönöktől való szabadulás útjához a keresztény naptár. ( október 7. – 8. )  Mert „mindkét Mária" lát, hall, érez, átlényegít és közvetít. Fohászt és hálát egyaránt..."

Egy nyelvészeti portálnak, és egy régésznek, persze nem feltétlenül kell foglalkoznia október 7.- 8. - át érintő gondolatokkal, de aki egyszer nyakába veszi a kolompot, az kolompoljon.

A magyarság őstörténete az utonjárás krónikája, az úton lévőnek pedig az egyik fogódzója: a mérföldkő. Az egyik ilyen mérföldkő minden bizonnyal a Honfoglalás, és annak korszakjelzője, az akkori uralkodó Árpád. A másik korszakhatár a Krisztus utáni ezredik év, a nemzetépítő munka kezdete, és a korszakjelző az uralkodó, akinek alakját 1949-ben, s aztán négy évtizedig majdnem sikerült kitörölni a közbeszédből, még a neki szentelt ünnepen is - Szent István. A két korszakos uralkodót, pedig összeköti egy személy, Boldogasszony néven a keresztény Szűz Mária kultusza.

„A Magyarok cselekedetei"-ről szóló beszámolóban, a Gesta Hungarorumban azt olvashatjuk, hogy Árpádot, aki az Úr megtestesülésének 907. esztendejében költözött el a világból, tisztességgel eltemették egy patak forrása felett - amelyik egy kőmederben folyik Attila király városába – s a magyarok megtérése után e helyen, egy fehérnek nevezett templomot emeltek a Szent Szűz Mária tiszteletére. De úgyszintén a Gellért-legenda ír arról is, hogy éppen ez az egyedülálló, Nyugat-Európában nem jellemző Boldogasszony Mária-kultusz az - amelyet ő maga készen talált a Kárpát-medencében –, s amely akadály nélkül alakulhatott át Boldogasszony néven a keresztény Szűz Mária kultuszává."

Ezt a kultuszt és ezt a spirituális, szakrális tudatot az 1945 és 1985 – közötti időben megpróbálták kitörölni a nemzet emlékezetéből – de talán ma már elmondhatjuk, hogy – nem sikerült. Mert volt, ami az elhallgatás idején is segítette az emlékezést: az ős-jelkép, az új lisztből készült, új kenyér. Megszegése maga is egy ünnepjelző rítus. Jó helyen kopogtatott tehát minden rákosista propagandafelelős, aki Szent István ünnepét az „új kenyér” ünnepévé igyekezett átlényegíteni, csak tán fogalma se volt arról, hogy a kenyér és az első király ugyanannak a szimbolikus kifejezője: a megmaradásé.

A naptárból Szent István kitörlése lehetséges volt ugyan, de a népi emlékezetből semmiképp. Ezért szegték meg eleink a kenyeret éppen szent királyunk napján.

Tömörkény István írja: „S egyszer csak lapáton előjön a kenyér. Friss, illatos. Tíz hónap munkájának első eredménye ez. … A gazda bicskáját előveszi s kicsattantja. Balkézzel a kenyeret fogja meg, jobbjával a bicskát… annak hegyével kétszer keresztet vet… s megszegi.”

( A fenti gondolatokat Várkonyi Balázs 2021. Augusztus 22 – Vasárnap – megjelent cikke, inspirálta - némileg átszerkesztve adom közre. Ezúton is köszönet érte! Remélem megbocsátja! )

Úgy látszik, hogy most újabb próbálkozás történik, Árpád, Szent István, és a Nagyboldogasszony kiiktatására. Most egy „kevésbé spirituális” történelmi eseménysorra próbálják átterelni a megmaradásunkról alkotott szakrális tudatunkat. Hisz a kalandozások egyáltalán nem egyértelmű megítélés alá esik, sem itthon sem külföldön – hiszen a háborúk és forradalmak – soha nem lehetnek – egyértelműen pozitív megítélés tárgyai.

Ráadásul a kalandozásoknak a cikkbéli tárgyalása, és értékelése véleményünk szerint, csakis úgy születhetett meg, hogy ezt a történelmi eseménysort , a szerző kiragadta a történelmi környezetből, és azt ráadásul  - visszamenőlegesen - a mai ( liberális ) erkölcsi felfogást visszavetítve, értékelte.

A magyarság történetét kiragadni a történelmi környezetből persze nem előzmény nélkül való A legdurvább példa talán az első világháborút követő, béketárgyalások időszaka.

( Erről részletesen itt van szó:

https://finnugrizmus.blog.hu/2020/06/04/trianon_a_finnugrizmus_egy_tudomany_vagy_eszme_nemzetarulasa )

A Csehszlovák államiság jogalapjának kidolgozása során született politikai doktrinában, Tomáš Garrigue Masaryk és Edvard Beneš, elsősorban a szlávokok „kultúrfölényének” és a magyarok barbár, ázsiai politikai elnyomó rendszerének kidomborítását tartották fontosnak.

Tomáš Garrigue Masaryk:

„A cseheknek történelmi joguk van a cseh tartományok (Csehország, Morvaország, Szilézia) önállóságára és joguk van az általuk teremtett állam függetlenségére. Azon kívül természetes és történelmi joguk az is, hogy magukhoz csatolják a magyarok által brutálisan elnyomott szlovákokat. … A magyarok kulturális tekintetben függőben voltak a szlovákoktól. A csehek és szlovákok egyesülése tehát legitim követelés.”

Edvard Beneš:

„Az egész világ elborzadt ezeknek a tősgyökeres mongol politikai viszonyoknak a láttán… a magyarok csakugyan ázsiaiak... a nem magyar nemzetiségek a civilizált Európában példa nélkül álló elnyomó politika áldozatai…”

Álláspontjuk kialakításához és bizonyításához, pedig egy olyan tudomány megállapításait hívták segítségül, amelyet, maga a magyar finnugrista nyelvészet dolgozott ki.

A finnugrisztika a magyar nyelvben több száz olyan szótövet tart nyilván, amelyeket „jövevény” ( gyüttment ) kifejezéssel illet, amelyeknek – az állítás szerint, iráni, török, és szláv nyelvekből – azért kellet átkerülniük, mert, hogy a magyarokhoz minden kulturális újítás: a fémművesség, a földművelés, az állattenyésztés tudománya idegen megnevezésükkel együtt érkezett. Az „Elnökúr” – és az őt segítők – tehát egy tudományág szerint, igazolt és bizonyított tényt - használtak fel követeléseik kidolgozása közben, céljaik elérésének érdekében. Tegyük hozzá… meglehetős sikerrel. De hát hogyan is ne lett volna sikeres, a kezdeményezésük, amikor az egyik „legmodernebb tudomány” állításait használták fel, érvelésükhöz?

Ha a cikk tehát azt mondja ki, hogy „A kalandozásokból befolyt jövedelem nélkül nem lehetett volna magyar államot alapítani. E hadjáratoknak köszönhető, hogy magyarok maradtunk és magyarul beszélünk a Kárpát-medencében.” – akkor lehet, hogy tényleg igaza volt az Antantnak – és jogos volt a Magyarország feldarabolása. Sőt továbbmenve jogos az EU – mai kritikája is a „kötekedő, izgága, összeférhetetlen, rebellis” magyarokkal és lengyelekkel szemben.

Már persze ha bizonyos volna, hogy a magyarság és a magyar nyelv megmaradása valóban a cikkben ismertetett módon lejátszódó kalandozásoknak lenne köszönhető. De, mint a fenti „spirituális, kultikus gondolatok” is mutatják, vannak, akik ezt egyáltalán nem így látják. Mert ha igaz, hogy Árpád-népe a Nagyboldogasszony kultuszát már készen találta a KM – ben, akkor az is lehetséges, hogy azoknak van igazuk, akik a magyar nyelvről, és magáról a magyarságról is „másként” gondolkodnak. A következő rész erről fog szólni!

GéKI

A magyarság és a magyar nyelv fennmaradásának okairól, és körülményeiről már több cikket is írt a szerző…legutóbb a fenti címmel.

https://www.nyest.hu/renhirek/nem-kalandozas-annal-sokkal-rosszabb

• A első részben arra mutattunk rá, hogy a cikk igazi célja a „nemzeti bűntudat” felébresztése, az önmagunk teljes feladásának elfogadására való „érzékenyítési propaganda” – része.
• A második részben a „kalandozások korának” konzervatív értékelését adjuk.
• A harmadik részben pedig bemutatjuk hogyan lettek a honfoglalók, legyőzött földönfutókból, maffiózó keresztényüldöző rablóbanda.

Foglaljuk röviden össze, a szerző önmaga is citált cikkeinek eszenciáját!

„Feltehetőleg a kalandozásoknak, és a magyar társadalom akkori szervezeti formájának (maffiaszerű képződmény) köszönhetjük a magyar nyelv Kárpát-medencei hegemóniáját, és azt, hogy Szent István magyar államot alapíthatott. A kalandozásokból befolyt jövedelem nélkül nem lehetett volna magyar államot alapítani. E hadjáratoknak köszönhető, hogy magyarok maradtunk és magyarul beszélünk a Kárpát-medencében. Ebből a szempontból ezek a hadjáratok hasznosak voltak. Ugyanakkor nyilvánvaló az igazságtalanságuk. Büszkék csak akkor lehetünk rájuk, ha Lenin cinikus történelemszemléletét követjük.”

1. Rész: Kalandozás – Megmaradás – Önfeladás - Államalapítás

A szerző tehát a magyar államiság és a magyar megmaradás elengedhetetlenül szükséges feltételének tekinti a kalandozásoknak aposztrofált történelmi eseményeket. Ugyanakkor, ezen események nyilvánvaló igazságtalanságáról beszél. A cikk szerzője - bár nem ismeri fel ugyan önnönmaga ellentmondását – de, történelmi tényként kezeli azt, hogy a „kalandozások” a magyar megmaradás elengedhetetlenül szükséges feltétele volt.

Márpedig, ha ezt így tekinti - akkor nincs is már szinte mit hozzátenni! - mert ebből az következik, hogy ha ez ( a kalandozás ) akkor, nem történt volna meg, akkor ma nem lennénk, akik elolvassuk, no meg persze az sem lenne aki megírta ezt a cikket.

Most akkor szégyeneljük magunkat, és átkozzuk eleinket, mert vagyunk, és mert megmaradtak, így mi is megmaradtunk, ( írhatjuk és olvashatjuk ezt a cikket ) vagy azért örülhetünk egy kissé?

Kíváncsi lennék, hogy a szerző mit tudna ajánlani eleinknek, ugyan mit is kelet volna tenniük, másként, hogy életben maradjanak, ha azt amit tettek a megmaradás érdekében, azt ma elítélendőnek tartja?

Ha a „kalandozások” nélkül nincs magyar állam, nincs magyar nyelv - akkor mit kellett volna másként csinálni? – Gondolom csendesen kihalni! – más opciót nem látok!

Márpedig, ha az állítás igaz, és a kalandozások nélkül valóban nincs államalapítás, és nincs magyar nyelv, akkor a kalandozások nem értékelhetőek másként, mint a jogos önvédelem egyik eszközeként. A cikk persze nem ad magyarázatot arra, hogy miért is volt elengedhetetlenül szükséges, ez a jogos önvédelem, a magyar államiság és a magyar nyelv megmaradásához, és arra sem ad magyarázatot persze, hogy ha ezt a nézetet elfogadjuk, akkor miért ne lehetnénk büszkék elődjeink tetteire – ha azok a tettek ténylegesen a magmaradás elengedhetetlenül szüksége feltételei voltak?

Ha elfogadjuk ezt a történelmi szükségszerűséget, akkor a cikk egyértelműen a megmaradást szolgáló, jogos önvédelem elleni propagandaként értelmezhető – vagyis az önmagunk védelmének teljes feladására, és az erőszak elleni önvédelem teljes felhagyására, szinte egy szándékos önmegsemmisítésre buzdít!

A magyarság története ezen szakaszának a cikk szerinti értelmezése tehát, mind a mai, mind a múltban is létező mindenféle természeti törvénnyel és erkölcsi felfogással ellenkezik – ellentmondásban van még a modern nemzetközi egyezményeknek a „kollektív felelesség tilalmát megfogalmazó” érvényben lévő előírásaival is!

Ha a szerző valóban a magyarság és a magyar nyelv fennmaradásának elengedhetetlenül szükséges feltételének tartja a kalandozásokat, akkor az ezt elítélő írásai az „áldozat hibáztatás” minősített esetei.

Vagyis azok, akik belátják, hogy a kalandozások, történelmi szükségszerűség volt, a magyarság és a magyar nyelv fennmaradásának érdekében, és ezért tisztelettel adóznak eleinknek ( amiért azok felismerték, és megtették azt amit fel kellett ismerniük, és amit meg kellett tenniük ) azok most „cinikus leninfiúk” – nak lettek bélyegezve.

Mert ugye akik nem büszkék a „kalandozásokra” azok ( már ha valóban történelmi szükségszerűség volt, ahogyan azt a szerző állítja )  akkor tulajdonképpen azon fájdalmuknak adnak hangot, hogy ma egyálltalán létezik magyarság, és magyar nyelv.

Mi konzervatívok ( bár szintén fontosnak tartjuk ) de nem látjuk a „kalandozást” a megmaradáshoz vezető kizárólagos útnak. No meg a megmaradással kapcsoltban, abba a szerintünk szintén sehová sem vezető, olyasféle moralizálásba sem szeretnénk belemenni, mint amikor erkölcsi alapon akarnak különbséget tenni a növényevők, és a ragadozók táplálkozási szokásai között. Mint ahogyan nem szeretnénk belemenni a „földművelő” és az „állattenyésztő” életformák erkölcsi megítélésének polémiájába sem.

Nekünk az a bajunk a szerző állításával, hogy ha már a „kalandozásokat” a magyar államiság és a magyar nyelv fennmaradásának elengedhetetlen szükségszerűségének tartja, ( vagyis a megmaradásunkhoz elengedhetetlenül szükséges eseménynek ) akkor hogyan van az, hogy ennek ellenére azt nem tekinti, elismerendő, tehát a nemzeti büszkeségre érdemes tettnek. A szerző szerint tehát van olyan tett, amely bár egyértelműen a nemzeti megmaradást szolgálja, ennek ellenére mégsem lehetnek a nemzeti büszkeség tárgyai, hiszen azok manapság valamiféle morálisan elítélhető tettből fakadnak. Logikusan végig haladva ezen a gondolatmeneten, eljuthatunk egészen addig, a képtelenségig, hogy akár az Egri nőket, vagy akár Dugonics Titusz tettét is el kell ítélnünk, hiszen a cél ( a megmaradás ) érdekében, embert, sőt emberek ezreit ölték meg.

Nem igen mennénk tovább ezen az úton, hisz ezen a sehová sem vezető „ál moralizáláson” – és persze az aktuális politikai propagandán – kívül mi nem találjuk más értelmezését, e teljességgel logikátlan, értelmetlen, és miden tudományosságot nélkülöző okfejtésre épülő cikknek!

Hiszen a cikk megírásának igazi célja persze nem a „kalandozások” valódi történetének tudományos elemzése.  Az igazi cél megfogalmazása talán itt érhető tetten:

"Okos tudósok előbb-utóbb eljuthatnak oda is, hogy teljesen igazságos a körkörös védekezést feladva körkörös támadásba lendülni az ezeréves magyar határok visszaállításáért. Előre szólunk, hogy ez a keresztény erkölcsbe ütközne."

Az igazi cél tehát a „nemzeti bűntudat” felébresztése – az önmagunk védelmének feladására történő „érzékenyítés”…! Annak elhitetése a nemzettel, hogy a sorsunk, az egy megérdemelt sors. Sorsunk… a bűneink következménye! - ellenségeink szeretete pedig - mint önmagunk feladása - a keresztény erkölcs tanítása.

Nem idegen persze ez a gondolat a keresztény ideológiától sem, de azért az önönmagunk védelmének feladása, egy teljes félreértelmezése a keresztény erkölcs szerinti mások szeretete elvének. Amikor Jézus a mások szeretetére tanít, akkor nem arra tanít, bennünket, hogy birka módjára menjünk a vágóhídra. A „Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” nem arra tanít, hogy hagyd magad kiirtani, és megsemmisíteni. Ha a „kalandozások” valóban a magyarság és a magyar nyelv megmaradásának elengedhetetlen feltétele volt, akkor az egyenlő a jogos önvédelemmel. Nincs az a törvény, nincs az-az erkölcs, amely elítélné a fennmaradás érdekében tett, bármilyen cselekményt, ami ne jogos önvédelemnek minősüljön! Adott esetben még a megelőző támadás is ez a kategória! Fel is használták ezt sokan – de a megelőző támadás nem alapvetően ütközik a keresztény erkölcsbe – az persze igaz, hogy nehéz a döntés. De ha a szerző szerint a „kalandozások” a megmaradás elengedhetetlen feltétele volt, ( nem tudjuk hogy miért állítja ezt, erre nem kapunk magyarázatot a cikkben ) akkor az bizony, igen is megfelel még a keresztényi erkölcsnek is – még akkor is ha erről a „kalandozóknak” valószínűleg még csak fogalmuk sem volt.

GéKI

Lovas nemzetnek tarjuk magunkat, de vajon mióta lovas nép a magyar?

A finnugrisztikában már zajlott egyszer egy vita erről a kérdésről. A legnagyobbak sem értettek ebben mindig egyet. Természetesen itt is voltak a törökpártiak, és voltak az ugorosok – itt azonban a „törökök” győztek! Ez a győzelem persze pontosan úgy nem egyértelmű, mint az eredeti – a nyelvrokonságról szóló – „ugor-török háború” – ban, de amint ott, úgy itt is, a tekintély győzött. Mivel a rangos „történészminiszter” Hóman Bálint a „törökök” oldalára állt, így a vita évtizedekre el is dőlt.

http://mek.niif.hu/07100/07139/html/0002/0001/0002-17e.html

„Az előmagyarok primitív kultúrája csak valamely magasabb színvonalon álló idegen kultúra, tartós és intenzív hatása alatt mehetett át ily nagyarányú és minden tekintetben bámulatos fejlődésen – a magyar nyelv tanúsága szerint – teljes életközösségben éltek a rájuk telepedő ogur néppel. Az ogur vadászok szolgáik körében éltek s nem egyszer ezek nőivel házasodtak össze. A két nép közt tartós együttélés fejlődött ki s az ogur urak nyelvtanulásra kevéssé fogékony asszonyaiktól és szolgáiktól megtanulták azok nyelvét, míg emezek uraiktól új, fejlettebb fogalmakat ismertek meg s jelölésükre a tőlük eltanult ogur szavakat használják.”

Az idézett álláspont gazdája még az „úrimagyarország” egyik jeles képviselője, maga is tagjai az „úri osztálynak”. Számára, még elfogadható és természetes az a világkép, amelyben vannak az „uralkodásra” termettek, és vannak az őket kiszolgálók, és cselédek. Tehát számára még nem okozott gondot szó szerint is leírni, hogy az –„előmagyarok - szolgák”.

Napjainkban, az efféle szóhasználat már nem volna elég „pc”, ezért egy mai szerző, már holmi kultúrkörökkel, népekkel, szálláshelyekkel, manipulálva mondja ugyanazt, mint elődje. Jelesül, hogy a finnugor népekhez minden „kultúrát” valakiknek közvetíteniük kellett, hisz önmaguk csak és kizárólag a halászó – vadászó életmódra voltak képesek, ( ahogyan nyelvük alapszókincse is oly szépen mutatja) az új gazdálkodási módra való áttérés náluk - nem úgy, mint az árjáknál – nem lehetett belső fejlődés eredménye.

Mivel az efféle nézetek, főként a finnugrisztikával foglakozó népszerű – tudományos sajtóban jelennek meg ezért sokan, ezt összekeverik a tudományos álláspontokkal. A laikus számára a „közvetítő” az maga a tudomány. Ezen sajtó egyes képviselői – e „bizalommal” élnek vissza, amikor álltudományos nézeteiket terjesztik, pöffeszkedő magabiztossággal, és a „közérthetőség” jegyében, úgymond, „humoros-ironikus” formában.

Ma újra előkerült ez a vita, de teljesen más szemszögből, mint annó! – ma már „belekeverték” az árjákat, és a szkítákat is!

A fordulatot azt hozta, hogy az 1970-90 – es években a Szovjetúnió Cseljabinszki területén, egy víztározó építése előtt régészeti feltárást végeztek, és valami egészen fantasztikus leletekre bukkantak

Ez a különleges régészeti leletegyüttes a „Városok országa” (Страна городов) néven lett ismert. Ezek a városias jellegű lakóhelyek nemcsak kézműves központok, de az őskori kultuszok centrumai is voltak. Utóbbi jelenséget a Szintastai lelőhely után Arkaimban is sikerült megfigyelni.

Arkaim „(magyar)város” vagy „vár” – rekonstrukciós rajza

A város(vár)tervezés átgondoltságát, magas színvonalát jelzi, hogy a településen belül megoldották az esővíz gyűjtését és tárolását is. A fából és földből (követ nem használtak) alkotott bonyolult településszerkezet, az épített objektumok és tárgyi emlékek alapján megfigyelt szakrális rítusok és mindennapi életmód alapján a régészek a Városok országát a korabeli más magas kultúrákkal (pl. Mükéné, Egyiptom) azonos szintűnek tartják. Ezt a véleményt csak erősítette az a felismerés, hogy Stonehenge kör alakú kőépítményéhez hasonlóan Arkaim szintén a csillagászati ismeretek megőrzésére és átadására is szolgált. Magyar részről ez a terület azért is volt érdekes mert hogy már régóta errefelé sejtették a magyarság bölcsőjét is. Az ásatásokat vezető Vlagyimir Gening azonban természetesen nem a magyarokat látta, ezekben a városokban, mert már 1977-es publikációjában felvetette, hogy a szintastai emlékek ősiráni népességhez köthetők. Az ásatási megfigyeléseket ugyanis összekapcsolta a Rigvédában és az Avesztában olvasható leírásokkal. Ezt az álláspontot aztán a magyar finnugrisztikai tudóstársadalom is elfogadta, és megpróbálta elhelyezni ebben a körzetben a magyarok feltételezett elődeit az ugorokat is. Ez a Nyugat-Szibériában felbukkant szintastai régészeti kultúra arról is nevezetes, hogy Kr. e. 2200 körül a szintastai emberek honosították meg ezen a területen a lótenyésztést és a szekerezést, sőt, a küllős kerekű ló vontatta, szekerek harci alkalmazását is ők találták fel. A szintastai korszakot követően a harci szekér használata háttérbe szorult, de a ló mint háziállat nem veszített jelentőségéből, sőt még nőtt is a szerepe. Mint hátasállat – mint a lovas katona leghatásosabb fegyvere – a legnagyobb tiszteletnek örvendett évezredekig! Hiába éltek azonban ugor őseink is ezen a területen, a finnugrisztikus most is megtalálta a módját annak, hogy e fejlett kultúrából kizárja elődeinket – vagy legalábbis dehonesztáló szövegkörnyezetbe helyezze az abban való részvételüket. Elismerte ugyan, hogy az ugoroknak, ott kellett lenniük a környéken – máshol nem lehettek – de azért mégis csak találtak egy „előkelőbb” népet, és így őket jelölték meg, e nagyszerű kultúra létrehozóiként. Igy aztán az ugorságnak megint találtak egy „tanítómestert”… mint eddig még mindég!

„Az Andronovói kultúra ősiráni népessége adta azt az első kulturális lökést az ugor alapnépességnek, amelynek emléke nyelvünkben máig megőrződött. Az andronovói kultúrkörből és ebből a korszakból származhatnak a magyarban és a másik két ugor nyelvben a lótenyésztéssel kapcsolatos szavak (ló, nyereg, fék, ostor, másodfű ló stb.). És igen, az andronovói kapcsolatra vezethető vissza nyelvünk szekér szava is.”

Ezekkel a megállapításokkal, azonban mi már régebben sem értettünk egyet.

Erről itt írtunk:

https://finnugrizmus.blog.hu/2019/12/08/magyar_osok_arja_istenek_avagy_kis_magyar_finnugrizmus

Hiszen a jelzett szavak, ugor szavak, és nem iráni jövevények. Az „ugor kori” tehát megtévesztő, mert ennél azért jóval többről van szó. Ha ezek a szavak valóban ugor szavak, akkor az a megállapítás, hogy „Az Andronovói kultúra ősiráni népessége” adta volna át a lótenyésztés tudományát, nem teljesen érthető. Ugyan is, ha a lótartás kifejezései ugor szavak, akkor miféle bizonyság van arra nézvést, hogy maga a lótartás nem ugor -é valójában. Erre nézvést semmiféle bizonyosságunk nem lehet.

Egy igazi finnugrisztikusnak azonban mindig az a célja, hogy egy fejlett régészeti kultúráról feltétlen kimutassa, hogy az nem ugor, tehát nem magyar, tehát a finnugrisztikus, soha nem mondana olyasmit, hogy a finnugorok bármit is feltalálhattak volna, hiszen ismerjük a finnugrisztikus úrak álláspontját, hogy :”A finnugor nyelvű népekhez az új dolgok idegen megnevezésükkel együtt érkeztek.”  Ekkor tehát a lótartás szavairól úgy beszélünk mint „ugor kori fejlemény”… bölcsen megkerülve azt a tényt, hogy azok „valódi ugor szavak” és nem pedig jövevények. A finnugrisztikus mondandója tehát így hangzik:

„A bronzkori Nyugat-Szibéria ura a Szintastai régészeti kultúra népessége volt. Északi határaikon élő ugor őseink csak lesték magas tudományukat. Az Andronovói kultúra elitjét alkotó szintastai népesség a sztyepp és az erdő határvidékén élt, ily módon élvezvén mindkét földrajzi övezet gazdasági előnyeit. Elődeink ezt a trükköt is eltanulták tőlük.”

Finnugrisztikusaink szerit tehát az „ÁRJA ISTEN” – egyik kezében bronz kardjával, másik kezében „nádpálcájával” tüzes tekintettel, oktatja a magyar férfiak elődeit, az új gazdasági innovációkra, miközben nyelvtanulásra kevésbé fogékony asszonyaikat „keményen meghágja” hogy imigyen szellemi, - és biológiai, - értelemben is megtermékenyítve, azokat, létrehozhassa a cserkaszkuli kultúra (i. e. 18–14. sz.) előmagyarságát.

A legújabb régészeti és genetikai eredmények azonban másféle megfejtést generáltak, mivel ezek eredményei egyre kevésbé valószínűsítik, hogy az ugor korban a magyarok ősei „hosszú idejű kommunikációs kényszerben” éltek volna, legközelebbi nyelvrokonaink, a manysik őseivel. Ennek következtében, a közös nyelv – az ugor nyelv – használatának lehetősége, és így a nyelvrokonság genetikai, régészeti alátámasztása újra dugábadőlni látszódik. Ezért aztán most újra előkerültek azok a bizonyos „ugor kori szavak”, amelyek a lótartáshoz kapcsolódnak. Most már érdeke a finnugrisztikus nyelvésznek, hogy ezekről kiderítse, hogy azok bizony „ősi ugor” – sőt esetleg „finnugor” (uráli) belső fejlemények, hiszen, ha ez igaz, akkor az csak úgy lehet a közös szókincs része, ha abban az időben még „egy nyelvet beszéltünk”. Sőt hozzuk elő újra a 19. század végén lezajlott „ugor – török lótartás” – vitát, és emeljük ki belőle azokat, akik akkor úgy érveltek, hogy a lótartás bizony ugor kori fejlemény, tehát egyáltalán nem a törökök tették lovas nemzetté a magyart.

(Az, hogy az „árják” lennének a „nagy tanítók” – ekkor még nem igen merült fel, mert hogy a jelzett szavakat akkor még egyértelműen és minden finnugrista ugornak tartotta, az elébb bemutatott „Városok országáról” - pedig még mit sem tudtak, így az hogy „iráni jövevények” lennének az majdnem és kizárólag az utóbbi idők „agyszüleménye” – de senki sem igen fogadta azt el.)

A lótartás szavait tehát most fel lehet használni annak bizonyítására, hogy a magyarok és a manysik elődei, ténylegesen együtt, éltek, tehát a nyelvrokonság kialakulásához szükséges „tartós együttélésen alapuló kommunikációs kényszer” igen is fennállhatott. Hurrá! – a nyelvrokonság lehetősége újra megerősítést, támogatást kapott, ráadásul még azt is hozzá lehet tenni – némi kis csusszantassál - hogy „nyelvészeti alapokon”…!.

Igaz persze, hogy ehhez el kellett ismerni azt is, hogy akkor az ugorok, bizony „lótenyésztők” voltak, sőt lovas vadászok, lovas íjászok, vagyis a lovat megülve, már mint „hátas állatot” hasznosították, és nem csak tápláléknak használták, bár kétségtelen ténynek látszik, hogy annak is.

A finnugrisztikus persze itt is megjegyzi, hogy:  „Munkácsi Bernátot sok támadás érte őstörténeti koncepciója miatt, 1901-ben megjelent Árja és kaukázusi elemek a finn–magyar nyelvekben című művét tudóstársai kemény bírálatokban marasztalták el. A magyar lótartás szkíta eredetében azonban feltehetőleg igaza volt.”

Hiába tehát a bizonyítékok, arról, hogy a magyarság elődei lótartó, lovasvadászok voltak, azt mégis csak meg kellett jegyeznie, hogy azt a „szkítáktól” tanulták. Hogy ie. 2000 – körül még a szkítáknak hírük hamvuk sem volt, az a finnugrisztikus urakat nem igen zavarja. Mint ahogyan az sem, hogy mindaz után, hogy nyilvánvaló, hogy bár a magyarok elődei, lovasvadászok voltak, megemlítse, hogy azért hadakozni, arra akkor is, és mégis csak a törökök tanították meg őket.

„Az viszont igaz, hogy őseink a lóról nem hátrafelé nyilazva vadásztak. Azt később tanulták el az emberekre is lövöldöző sztyeppei nomád türköktől.”

Finnugrisztikusain szerint tehát ezek az ugorok, ők maguk olyan békességes természetű, jámbor emberek voltak, hogy maguktól nem jöttek rá, hogy az a fegyver, aminek segítségével lóhátról egy medvét is le lehet teríteni, az alkalmas lehet emberek megtámadására is.

(Későbbi korok megidézése kapcsán persze, már szó sem lehet az efféle békés, jámbor természetről, hiszen a honfoglalás utáni „kalandozások korában” már mint maffiózó, rabló, szlávokat vetkőztető rabszolgavadászokat vizionálnak.)

Szinnyei József (és mások is) azonban felvetették azt a lehetőséget is, hogy ha a lótartáshoz tartozó kifejezések ugor fejlemények, akkor maga a lótartás sem biztos, hogy a "törököktől ” átvett innováció, hanem lehet az eredeti ugor-magyar is. Sőt mivel a had és a vezér szavunk, is ősi fejlemény, így lovas harcossá sem a törökök nevelték a magyarokat

A "had" ősrégi finnugor szó, s ha eredeti jelentése tágabb volt is, az ugor korban már mindenesetre hadsereget jelentett, mint azt a magyar, mind a vogul és osztják nyelv egyaránt tanúsítja. A vugulban van "hadakozni" jelentésű származéka is, éppúgy mint a magyarban. (A sereg szóra, amelyet őseink később a töröktől vettek át, eszerint voltaképpen semmi szükségük sem volt.) A hadnak a feje a "vezér" volt amely tőzsgyökeres magyar szó, amely a vezet ige alapszavának származéka, amely viszont ős-finnugor” ( A finnugor őshaza nyomában: - Szinnyei József – 295 )

Sőt mivel egy régebbi cikk kapcsán már azt is tisztáztuk, hogy a „szekér” szavunk sem iráni jövevény így a „szekerezés” tudománya, és így akkor a ló vontatta küllős harci szekér alkalmazása is nyugodt lelkiismerettel lehet ugor-magyar találmány.

Őseink tehát nem „csak nézték magas tudományukat” – hanem az is valósszínű, hogy ők maguk voltak ezen innovációk feltalálói, hogy ne mondjuk ők maguk voltak az „árja-szkíták”… akiknek egy része elvonult délre, meghódítani Indiát, elment médnek, és meghódította a perzsákat, és megalapították Mitannit, hogy legyőzhessék az Egyiptomi fáraókat.

A másik ág pedig elment nyugatra, hogy legyen belőlük királyi szkíta meg magyar. hogy az ősi szent uralkodóikat paral – karal – keral – királynak ( Harmatta János után szabadon ) tudják nevezni! – és ez is van legalább annyira valószínű, mint az, hogy mindezekhez a kulturális újításokhoz az égadta világon semmi közük – és csak az árják, szkíták lovászfiúi voltak - mint ahogyan azt néhány finnugrisztikus láttatni szeretné!

Mert persze vannak tisztességes finnugristák is – mint Veres Péter – akik az ugorság korabeli állapotáról és helyzetéről - Az uráli népek őstörténetéről - című munkájában így fogalmaz:

http://finnugor.elte.hu/?q=oshazaveresp

 „A finnugor nyelvközösség felbomlása legnagyobb valószínűséggel a Kr. e. 2600–2100 közötti időszakra tehető. Az obi-ugorok elődeitől elváló ősmagyarok mint egyetlen finnugor nép az Észak-Kaspi arid sztyeppéjén a lódomesztikáció és nomadizmus kialakulási centrumának közvetlen közelében váltak nemcsak az eurázsiai lovasnomád kultúra egyenrangú részeivé, hanem maguk is részt vettek annak kialakításában a Kr. e. 1. évezred elején. A nyelvészet, a régészet és az antropológia eredményei alapján kijelenthető, hogy a cserkaszkuli kultúra az ugorsággal – a még szét nem vált magyarokkal és obi-ugorokkal – azonosítható. Az andronovói szélesarcú protoeuropid típus - ami még a honfoglaló magyarságnál is jól kimutatható - antropológiailag jól elkülöníthető a tőlük nyugatra élő szintén europid szkítáktól. A cserkaszkuli kultúra (i. e. 18–14. sz.) hagyatéka a középső és déli Transzurálban, az Urál hegység mellett annak keleti oldalán az erdőöv déli és az erdős sztyepp északi peremén található. Néhány eleme azonban mélyen a sztyeppén is fellelhető. Fazekassága a fjodorovói kultúráéval sok közös vonást mutat. Délen a halottégetés, északon és nyugaton a temetés jellemzi.”

Tehát, a tárgyalt időben a finnségi és az ugor népek, már nem éltek együtt. Nevezhetjük, ugyan - finnugornak – őket, de területileg teljesen elkülönültek – ezt mutatja a nyelv kettéválása. Az egyre inkább elmocsarasodó Tobol-Irtis vidékről az ugorok, délre a ligetes sztyeppére költöztek, a finnségi népek pedig északra továbbra is a hóhatár közelében maradtak. Sőt a lehűlés következtében a két nép közé „beszorult” maga a névadó „Urál hegység” – is. Hisz eredetileg ez a hely adta ennek a népnek és nyelvnek az „Őshazát”. Ekkor még nem vált el az etnikum a nyelvtől. Ezért van az, hogy az ugor nyelvekben megvannak a lótartás szavai, de a finnségi nyelvekben ezeknek nyomát sem leljük.

Tehát – a magyarság azóta lovas nép – amióta egyáltalán beszélhetünk lovas népről. Nálunk korábbi lovas nép nem létezhet, mert hogy a lovat, és a lovaglás, a lóra ülés, tudományát mi adtuk a világnak, akár tetszik ez egyeseknek - akár nem!

Lehet persze megint „duzzogni” és „acsarkodni” meg „fanyalogni” – hogy már megint „nagymagyarkodunk” de amint látszik, a tények, azok tények, és a tények azok bizony makacs dolgok…!

GéKI

 Nyelvtörténet?...  Őstörténet?

Nyelvtörténet vagy Őstörténet…. régi dilemmája ez a finugrisztikának, mégsem tudnak vele dűlőre vergődni!

Az index riportot közölt Gugán Katalinnal „Hányéves a magyar nyelv” - címmel. Gugán már a cikk elején nem rejti véka alá, finnugrista szemléletét és, hogy nehogy valakinek is kétsége támadjon nézeteivel szemben, kijelenti, hogy:

„Minden ellentétes híreszteléssel szemben egyértelmű, hogy a magyar nyelv az uráli nyelvcsaládhoz tartozik, amit tudományos körökben senki nem vitat”

Ami persze eleve vaskos csúsztatás, hiszen a nyelvrokonság soha nem lehet tudományos tény, legfeljebb erős konszenzusos megállapodás. Ahogyan az sem az igazság teljes kibontása, hogy azt nem igen vitatják tudományos körökben. Talán ha néhány nevet felsorolok, ( Kalevi Wiik, Angela Marcentoni, Pusztay János, Simo Parpola ) akkor ezek közül esetleg ismerős lesz némelyik Gugán Katalin számára is.

Magyarán a finnugor elmélet manapság igen is forrásban van. Lehet, hogy paradigmaválltásról még nem beszélhetünk, de azért vannak már jónéhányan akik igen is „megkérdőjelezik a magyar nyelv finnugor voltát”, és akik ezt teszik, méghozzá tudományos alapon, azok nagyon is tágra nyitották már azokat a határokat.

Ezekből a Gugánféle „magabiztos” nyilatkozatokból úgy tűnik, hogy hiába volt Pusztay János figyelmeztetése – és elhatárolódása:

„A hagyományos uráli nyelvészet képviselői gyakran a kisajátított igazság trónjáról mondják el megsemmisítő véleményüket.” – ( Pusztay János – 2011)

Mi is az az „ősi nyelv”… és ki beszélte azt!

A cikkel azonban nem ez a legnagyobb baj. Hanem az, hogy az „Ősi nyelv” – című fejezetben, a magyar nyelv keletkezésének taglalásakor, valamiféle „ősidőkbevesző” – elvállást emlegetve állítja, hogy a magyar nyelv kb 3000 – éves. De még ez sem volna éppen „istentől elrugaszkodott” nézet – hisz a nyelvészet ezt tanítja, de a mondanivalót alátámasztandóan ott van egy „csonkacsaládi” fotó - Uráli őslakosok 1992-93 -ban – aláírással.

No ez már így összeségében azért, elég nagy gáz! Az a család ugyanis semmiféle formában nem „ősi” hanem egy kortárs csonka család, apa és gyermekei! Ők semmivel sem „ősibbek”, mint az én családom – ráadásul még közel egykorúak is vagyunk – a kép szerint. Az a családfő ugyan úgy a mában él mint én, és a fiaim. Ők semmivel sem ősibbek tehát mint az én családom. A sátruk mögött ott parkolhat a legmodernebb hófutó, a sátorban bennlehet a műholdas telefon, a plazmatévé, amelyet egy olyan modern aggregátorral használnak, amely egész nap elpöfög néhány csepp benzinnel. Talán a ruházat zavarja meg a finnugrista asszonyságot – ebből is látszik, hogy soha nem járt az Urál vidékén! – ott így kell öltözködni – legalább is télen!

Ha a fényképezett családfő esetleg manysi ember lenne, akkor legfeljebb az bennünk a közös, hogy mindketten egy olyan nyelvet beszélünk, amelynek kb. 3000 éve volt egy ugornak nevezett előnyelve. Vagyis a finnugor nyelvészet szerin az ő nyelve és az enyém is az ugorból ered. Ennyi és nem több. Az, hogy volt-e nekünk mindkettőnknek olyan ősünk, akik még együtt beszélték az „ugor alapnyelvet” – az igencsak kétséges, és a nyelveink rokonságából ez nem is következik. Arról már nem is beszélve, persze, hogy az is igencsak vitatható, hogy Ő az Urálban „ősi” – lenne. Nagy valószínűséggel csak a 16. – 17. – században költözött mai lakóhelyére – valahonnan – az orosz nyomulás elől.

Ez a fénykép és a szövegkörnyezet – az aláírással együtt, azt a téves elképzelést sugallja, mintha a manysik – finnek – ősei lennének a magyaroknak. Pedig ugye erről szó sincs – mindössze a nyelveink rokonok – nekünk magunknak valószínűleg az égadta világon semmi közünk egymáshoz, meg valószínűleg az őseinknek sem volt soha. Ezt tanítja a finnugrisztika! A fényképen szereplő manysi családfőnek, tehát semmivel nincs sokkal több köze a magyarokhoz, mint ha ide egy afrikai „bantuhantumandu” ( remélem a valóságban nincs ilyen ) család fotóját tették volna ki! Hármunknak utoljára akkor volt esetleg némi közünk egymáshoz – élhettek együtt az őseink – amikor az anatómiailag modern ember elhagyta Afrikát, és kezdte meghódítani Eurázsiát! Az egyik maradt Afrikában, a másik kettő meg ment „akárhová” – az egyik jobbra, a másik meg balra. Hogy a mai manysi ember nyelve, hogyan és miképpen „rokona” a mai magyar ember nyelvének, arra a finnugrisztika ad magyarázatot, és ez szerinte tudományos tény – oszt jónapot – vita nem lehet! – mert, hogy vita nincs! A nyelvészeti törvények, és szabályok értelmében a két nyelv rokon nyelvek.

KI – vagy Mi, vált ki, és honnan?

A riportban elhangzik egy olyan kijelentés is, amelyet nehezemre esik „szakmailag” értékelni:

„… a magyar nyelvet beszélők időszámításunk előtt 1000 és 500 között váltak ki az ugor nyelvközösségből.”

Ez olyan szakmai tévedés, amelyet egy magára valamit is adó finnugrista nyelvész még álmából felébredve sem követhet el. Ugyanis nem a magyar nyelvet beszélők váltak ki az ugor nyelvet beszélők közösségéből, csak a magyar nyelv vált ki, az ugor alapnyelvből. A nyelvészetben ez olyan alapvetés, amit nem illik eltéveszteni, már egy elsőéves egyetemi szinten sem – nem, hogy még egy ismert nyelvésznek. A nyelvészet ugyanis azt nem tudja megmondani – és nem is feladata – hogy a beszélők, szétváltak – e, vagy sem. Arról a nyelvészet nem tud nyilatkozni, hogy a mai manysik és magyarok elődei valóban együtt éltek- e, az ugor nyelvegység korában - csak arra van kompetenciája – és nem is vállalkozik másra – hogy azt állítsa, hogy volt egy ugor nyelv, amely elődje, mind a mai magyar, mind a mai manysi nyelvnek.

Ha egy „kívülálló” ilyen állítást fogalmaz meg, azt a finnugristák azonnal öles cikkekben támadják, „finnugorellenesnek” laikus kóklernek, dilettánsnak bélyegzik, aki olyasmihez szól hozzá, amihez nincs semmiféle kompetenciája. Összekeveri a nyelvrokonságot a néprokonsággal – pedig azoknak semmi közük egymáshoz – hiszen a nyelvész csupán a nyelv eredetéről beszél, és nem a beszélőkről.

De persze nem csak Gugán Katalin nem tudja elmesélni a nyelv történetét a beszélők története nélkül, hanem még senki másnak sem sikerült ez. Éppen ezért tartom "álságosnak" a mai finnugristáknak azt az állítását, hogy a magyar nyelv származásának és a magyarság származásának egységét soha nem hirdette e tudomány. Ezzel az állítással nem elsősorban a "finnugorellenesek" lettek megbélyegezve, hanem sok-sok olyan finnugristát is kitaszítanak a tudományból, akik egész életüket ennek az egységnek a bizonyítására szentelték. De nem csak kitaszítanak, hanem egyúttal meg is hamisítják a finnugrisztika történetét. Szinnyei József ezt írta:

„Bármilyen idegen elemekkel gyarapodott is tehát a magyarság, annyi bizonyos, hogy az „igazi magyarok” az ős-finnugoroknak egyenes leszármazottai.”

Valahogy úgy van ez, mint amit Thomas S. Kuhn a paradigmák közötti vitákról mond.

Kuhn szerint akkor lesz újra egységes egy tudományos közösség, ha minden tudós csatlakozik az új paradigmához. Néhányan azonban életük végéig ragaszkodnak nézeteikhez, de egy idő után az ilyen tudósok meghalnak. Az új paradigma tagjai pedig újraírják a kézikönyveket, s úgy állítják be a régi korok tudósait, mintha azok az új módszerekkel dolgoztak volna ugyanezeken a problémákon.

És akkor ez még a „megszépített” változata annak, amit én gondolok az efféle Gugán Katalin féle állításokról.

Kérdés tehát, hogy a mai finnugrisztikának vajon miért kényelmetlenek, elutasítandók mindazok az eredmények, amelyeket e tudomány itthon és külföldön a magyar nép és nyelv eredetéről eleddig felmutatott és igazolt. Miért érzi szükségét a nyelvtudomány, hogy azt állítsa, hogy a már 150 – van aki szerint 300 – éve kizárólag nyelvrokonságról beszél, amikor tudva tudja mindenki, hogy ez egészen profánul kimondva egyszerűen … nem igaz!

Ha mindezt figyelembe vesszük akkor láthatjuk, hogy Gugán Katalinnak vagy fogalma sincs a saját szakmájának alapvetéseiről – amit azért nem gondolnánk – vagy tudatosan hamis látszatot igyekszik kelteni. Megint egy olyan riport, ahol a finnugrista ködösít, félretájékoztat, félrevezet – vagy nem tudja mit beszél.

Lehet választani!

GéKI

A GyulaTV – nek Fodor György finnugrista nyelvész, adott interjút a magyar nyelv eredetéről, és rokonságáról.

( https://www.gyulatelevizio.hu/2021/05/09/a-magyar-nyelv-eredete-es-a-magyar-finn-nyelvrokonsag/#slideac3478d69a3c81fa62e60f5c3696165a4e5e6ac4 )

A magyar és a nemzetközi nyelvtudomány jelenlegi általánosan elfogadott álláspontja szerint a magyar nyelv az uráli nyelvcsaládba tartozik – állítja Fodor György nyelvész.A riportban azonban rengeteg pontatlanság, igaztalan állítás, és szakszerűtlen megfogalmazás hangzik el. Ezek közül válogatunk néhányat:

A magyar nyelv rokonságának „családfája”

A riport alatt többször is megjelenik egy vágókép, amely az uráli nyelvcsaládot mutatja meg, a hagyományos családfa szimbólummal – metafórával. A képet az én blogomról vették  https://finnugrizmus.blog.hu/2020/02/01/nyelvrokonsag_neprokonsag_403  amely azonban nem a finnugrisztika elfogadott családfa-metaforája szerint ábrázolja, a magyar nyelv rokoni kapcsolatait.

Jobbra a finnugrisztika szerinti uráli nyelvcsalád - Balra az "átalakított" családfa, jól látszik a két megvastagított vonal, amely az "alternatív" elmélet szerinti kapcsolatot jelöli. 

A nyelvész is beszél arról hogy a magyar nyelv a "finnugor"- nyelvcsaládból ágazik el. A bemutatott ( baloldali ) ábrán viszont nem szerepel a finnugor alapnyelv.Az ugor ág itt közvetlenül az uráli alapnyelvből ágazik ki - ami egy alternatív elképzelés! - és a riportban sem ez a változat szerinti felépítés hangzik el.Az a „nyelvcsaládfa” amely a riport alatt többször is megjelenik, egy igencsak messzire vezető koncepció része, hiszen ha azt vesszük, hogy Kalevi Wiik, és Pusztay János szerint, a szamojédok nyelvcserével jutottak mai nyelvükhöz – tehát az nem az „uráli alapnyelvből” vállt ki – akkor tulajdonképpen ez az ősi alapnyelv sem létezett, és akkor az ugor és a finn-permi nyelveknek nem is volt közös őse, és akkor akár az – az, elképzelés is megállja a helyét, hogy a manysik is „nyelvet cseréltek” és az átadó nyelv éppen a magyar lehetett. (László Gyula: Őstörténetünk – 20)

A riport alapján nem igen gondolnánk, hogy Fodor György osztaná ezirányú nézeteinket, így nem igen tudjuk, hogy hogyan és miért került be a mi „családfa” változatunk a vágóképekbe.

Nem igen kívánunk ebben az ügyben semmiféle további lépést tenni, de ha már megtörtént a felhasználás, szívesen látnánk a forrásmegjelölést – ahogyan annak meglétét egyébként másoktól a „gyulatévé” megköveteli az Impresszuma szerint.

(E szerényke honlapocska persze örül annak ha bárhol bárki hivatkozik rá - még ha megjelölés nélkül is - de persze jobban esne a lelkünknek ha az jelezve is lenne. Fodor György immáron a második finnugrista, (az első Klíma László volt) aki megteszi azt az "otrombaságot", hogy nem jelzi hogy, tőlünk vette az anyagot, vagy hogy a "célozgatás" ránk vonatkozik.) 

A „nyelvrokonság”... Fodor György szerint!

A nyelvész, azonban – és így maga a riport – egyebekben sem, és egyáltalán nem a finnugrisztika álláspontját közvetíti.

A nyelvészet szerint két nyelv akkor rokon, ha egy és ugyanazon alapnyelvből ered. A nyelvek, hasonlóságának, (vagy a hasonló kiejtésnek, hangzásának – mint az többször is hangsúlyozva van a riportban ) vagy nem hasonlóságának ehhez semmi köze nincsen. A nyelvrokonságot nem a közös eredetű, vagy hasonló kiejtésű szótövek adják, hanem azoknak egy kitüntetett, kizárólagos csoportja, az "alapszókincs" mutatja meg.

A magyar nyelvnek vannak közös eredetű szótövei az indoiráni nyelvekkel, (100 ) a török nyelvekkel, ( 300 ) és többek között a szláv nyelvekkel (600 ) is... meg még sok - sok más nyelvvel is. Ezeket a kapcsolatokat is, a nyelvtudománynak ugyan azon tudományos módszereivel tárták fel, mint az uráli nyelvekkel való kapcsolatokat, mégsem sorolódnak a magyar nyelv "rokonainak" sorába.

A magyar nyelv azért uráli nyelv mert az alapszókincse uráli eredetű. A "közös eredetű szótöveket" valóban a felvázolt módszerek segítségével tárja fel a nyelvészet, de a rokonság megállapításához ez kevés, ahhoz kizárólag az alapszókincs vizsgálata a mérvadó. Még akkor is így van ez, ha annak az "alapszókincsnek" a diffiníciója, a magunk szerény véleménye szerint, igencsak elnagyoltnak, és esetlegesnek tűnik!

A „magyar ősnyelv” - vagy valami más.

Többször elhangzik az is, hogy a "finnugorellenesek" valamiféle ősnyelvnek, tartják a magyart, és ezért ellenzik a finnugor rokonságot, és ezért tagadják az „északi rokonokkal” való összetartozás tényét. A finnugorellenesek többsége azonban egyáltalán nem azért finnugor ellenes, mert azt gondolja, hogy a magyar nyelv egy "ősnyelv", hanem azért mert az gondolja, hogy a magyar nyelv nem finnugor nyelv! Azért ez nagy különbség!

A Habsburg ármány...és a „halzsíros atyafiság”

Mint ahogyan a finnugor nyelvrokonsággal szembeni negatív hullám sem azért látszik fellángolni Magyarországon; mert egyre többen tagadják le vagy épp nevezik Habsburg/szocialista propagandának, a finnugor nyelvrokonságot.

Igazán sajnálom, hogy Fodor György is beállt azon finnugristák sorába, akik mindenáron a "Habsburg-ármány" - sztereotípiát kívánják rásütni a finnugorellenesekre. Pedig a legtöbb finnugorellenes, egyáltalán nem a "Habsburgok" miatt finnugor ellenes. Mint ahogyan azt sem gondolnám, hogy a „finnugor nyelvrokonság elnemismerése" valaha is a finnugor nyelvű népekkel szembeni ellenérzésekből táplálkozott volna. A „maistream finnugrisztika” ugyan gyakran hangoztatja, azt is, hogy az ellenvéleményt megfogalmazók a „halszagú – halzsíros – rokonság” ellen tiltakoznak, azonban ez-az aforizma sem a „finnugorellenesek találmánya” - hanem ismert finnugristák ( Barna Ferdinánd, Bánóczi József , Zsirai Miklós ) terjesztették el, vélt vagy valós ellenfeleik lejáratására.
A magyar és a finnugor kapcsolatok, elfogadtatása, tehát egyáltalán nem a „nyelvrokonság széleskörű elnemismerésétől” olyan, amilyen, hanem kétségtelen, tény, hogy kevesen tettek többet e kapcsolat „szétzilálásáért” mint éppen az a finnugrisztika, amely a „kisajátított igazság trónjáról mondja el megsemmisítő véleményét” ( Pusztay János ) éppen azoknak a szállóigéknek a felhasználásával, amelyeket – mint tudjuk – ő maga talált ki.

A magyar nyelv és a magyar nép „eredete” - és a „pusztaromantika...!

A magyar nyelv eredetének, és a magyar nép eredetének szétválasztását, még soha senkinek nem sikerült bizonyítania, sőt a finnugrisztika legnagyobbjai ezt a két fogalmat soha nem is választották szét.

"A magyarság tehát minden valószínűség szerint már a törökökkel való összekerülése előtt sem volt teljesen egységes fajú, de annyi kétségtelen, hogy a finnugor származású magyarok voltak mindig többségben, ők voltak a befogadók, és a beolvasztók és az ő nyelvüket vették át a hozzájuk csatlakozó népelemek. Bármilyen idegen elemekkel gyarapodott is tehát a magyarság, annyi bizonyos, hogy az „igazi magyarok” az ős-finnugoroknak egyenes leszármazottai." ( Szinnyei József )

Minek is van „eredete” - és minek „eredetei”...!

A riportban különben elhangzik egy olyan pontatlanság is amit nehezen tudunk megemészteni. Egy laikustól esetleg elnézünk egy ilyent, no de itt „tanult finnugristáról” beszélünk.

Hiszen nem a magyar nyelvnek vannak eredetei, hanem a magyar népnek, a nyelvnek viszont csak "eredete" lehetséges – azt ugyanis Budenz óta tudjuk, hogy az lehetetlen, hogy egy nyelv két alapnyelvből eredjen!

Ha tehát egy nyelvész azt állítja, hogy a magyar nyelvnek több „gyökere” ( Szilágy N Sándor beszél erről ) is van – vagyis nem egyetlen nyelvből ered – hanem gyökérzetként sok – sok kicsiny ( vagy nem kicsiny ) nyelvből alakul ki, akkor a nyelvrokonság fogalmát újra kell definiálnia, mert akkor azt nem a finnugrisztika hagyományosan elfogadott doktrínája szerint értelmezi. Ezt viszont illenék jelezni, mert hogy akkor nem igazán tudjuk, hogy miről is beszélgetünk tulajdonképpen.

Erről az új doktrínáról nem igen lehet szó, Fodor Györgynél, miután a riport elején lapozgatott, Maticsák Sándor könyvnél „hagyományosabb felfogásban” - mostanában kevesen írtak erről a témáról.

Akkor viszont nem igazán értjük, hogy hogyan tévedhetett Fodor György ekkorát. A nyelv eredetének finnugrisztikai terminológiája, olyan alapvetés, amit komoly szakember álmából felébresztve sem téveszthet el.

Mit is tudunk 300 – éve? - és mit nem!

Fodor György azt is állítja, hogy a finnugor nyelvrokonságról már 300 éve tudunk! Nem oly rég Klíma László még csak 150 – évet mert leírni – azt is vitattuk akkor.

https://finnugrizmus.blog.hu/2020/03/10/finnugrizmus_hamis_legendak_halszagu_atyafisag_habsburg_armany

Most ezzel a háromszáz évvel azonban Fodor már tényleg „elment a falig”...! Persze tudjuk, hogy egynémely finnugrista, még ennél is messzebbre merészkedik, és képes akár 1458 - Aeneas Sylvius Piccolomini - a későbbi II. Pius pápáig, de akár Nagy Alfrédig is ( 849 – 899 ) visszavezetni a finnugor rokonság felismerését. Ezeknek a képtelenségeknek jártunk utána itt:

https://finnugrizmus.blog.hu/2020/11/14/finnugrizmus_avagy_miota_finnugor_a_magyar_nyelv

Szóval értjük mi az „elődök munkássága előtti főhajtás” igényét, és azoknak tiszteletét - de azért maradjunk a realitásoknál.

Egy másik finnugrista ezt írja Sajnovics munkásságáról:

„Miután Sajnovics akkor még sem a hangtannal általában, sem a szabályos hangváltozások fogalmával nem lehetett tisztában, hasonlítása alapvetően a hangalakok és jelentések egyezéseire, hasonlóságára épült.” ( Tordai István – 2010. január 12. – Nyest )

Ezek alapján tehát kimondhatjuk, hogy Sajnovicsék pontosan ugyan olyan – ma már naiv, alternatív etimologizálásnak nevezett, módszereket használtak, a nyelvek kapcsolatainak kimutatására, mint Otrokocsi vagy Horvát. Mindössze annyi a különbség, hogy Horváték, következtetése egy „vesztesnek” hirdetett paradigma része lett, a Sajnovicsék következtetéseit azonban a finnugrisztika később igazolhatónak vélte. Horváték becsületét, aztán – még mindenféle hazugságokkal megtoldva – a sárba tiporták, Sajnovicsékról meg úgy beszélnek, mintha Ők már a modern módszerekkel dolgoztak volna – pedig nem! A finnugrisztika (a győztesnek mondott paradigma) az egyiket felmagasztalta, a másikat (a vesztesnek kikiáltott paradigmát, az elsődleges magyar őstörténeti „hun – avar – magyar rokonság” paradigmát) - a sárba tiporta.

Azt gondolom, hogy a modern nyelvrokonítás paradigmája jó ha az 50 – évet megélte – nem hiszem, hogy a nyelvészetnek különösebben használna az, hogy „több száz éves” - múltat hazudunk ennek a tudománynak. El kellene már felejteni ezt a „délibábosfinuugrisztikázást” és koncentrálni a nyelv valódi állapotának feltárására. A nyelvek rokonítgatása egy kudarc – így a finnugrisztika is egy kudarc történeteként fog bevonulni a tudománytörténetbe - ezt ugyan nem tudhatom, de legalább ebben biztos vagyok.

Nem igen van már ezek után már mit mondani. Azt valószínűleg hiábavalóság lenne remélni, hogy a riportalany ( finugrista nyelvész, gimnáziumi magyartanár) a későbbiekben több GéKI-t, olvasson – bár amint látszik ez azért igencsak tanácsos, szükséges, és egyúttal hasznos is lenne - mielőtt bármilyen témában is megszólal, mert ez esetleg megóvná egy ekkora blamától, mint ez a riport.

GéKI