Folyik egy vita a Magyar nemzet Vélemény rovatában, a jelzett témában, és benne íródott egy „Finnugor nyelvrokonság – őstörténet” című cikk, amelyet Adamikné Jászó Anna jegyez.

Mindjárt a bevezetőben fontos állítások hangzanak el, nevezetesen, hogy a finnugor nyelvrokonságot nem terjeszthették a Habsburgok, mert, hogy „a finnugor nyelvrokonság felismerése kissé régebbi, és így semmi köze a Habsburgokhoz."

Hát akkor nézzük!

I. Mikortól beszélhetünk a finnugor nyelvrokonság felismeréséről?

A szerző (professor emeritus magyar–orosz–finnugor szakos tanár) ebben a témában a Zsirai könyvre hivatkozva, ad egy tudománytörténetet. Ennek mentén próbáljuk meg értékelni az előadottakat. Menjünk időrendi sorrendben, ahogyan azt Zsirai is tette:

1. 1458 - Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa

„A magyar és a vogul–osztják kapcsolatról Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa 1458-ban – tehát Mátyás királlyá választásakor – Cosmographia címen írt könyvében értesítette a tudományos világot.”

Az eredeti latin nyelvű mű, magyar fordítása így hangzik:

„Azt mondják, hogy a magyarok is, akik a Duna partvidékén laknak, szkíta nemzetségűek; sokkal a hunok, gótok és longobárdok után távoztak Szkítiából, és a Dunához érkeztek. A korábbi lakosok elűzése vagy leigázása után királyságot alapítottak. A mi veronaink, akiről fentebb tettem említést, a Don forrásához eljutva, beszámolt arról, hogy azok a népek, akik az ázsiai Szkítiában, nem messze a Dontól laknak, műveletlen emberek és bálványimádók. Ezeknek ugyanaz a nyelve, mint a Pannóniában lakó magyaroké.”

Elemezve a szöveget, megállapíthatjuk, hogy itt szó sincs semmiféle „vogul-osztják”- kapcsolatról, csupán egy földrajzilag szinte meghatározhatatlan helyen élő „barbárnak” mondott népről van szó. Szó esik itt „ázsiai Szkítiáról, a „Don forrásvidékéről” – de „vogul-osztjákok” – ról egy huncut bötű sincs – azt Zsirai úr költötte hozzá. Ennek a „kisiklott fantáziálásnak” Klima László egy teljes cikket szentelt a NYEST – internetes portálon.

„Zsirai Miklós szövegértelmezése nyilvánvalóan téves. A veronai szerzetes nem nevezi meg azt a népet, amelyik a Tanaisz (Don) közelében él, durva és bálványimádó, ellenben magyarul beszél. A kérdéses részletnek semmi köze az obi-ugorokhoz, a keleti magyarság történetéhez viszont lehet valamennyi. Először el kell döntenünk, hogy elhisszük-e a szerzetesnek, amit elmesélt, úgy, ahogy van. Elhisszük-e, hogy tényleg járt a Tanaisz forrásánál, és ott tényleg magyarul beszélő emberekkel találkozott. Ha ezen túl vagyunk ‒ vagy igaz, vagy nem ‒, akkor gondolkodhatunk tovább azon, miért éltek ott magyarok.

A Don a Közép-orosz hátságban ered, a Tulai területen, Novomoszkovszk városának közepén. A település Moszkvától kb. 220 km-re délre, Rjazanytól pedig 143 km-re délnyugatra található. Hogy kerülhettek oda olyan emberek, akiknek „nyelve azonos a Pannóniát lakó Hungarusokéval”? Legfeljebb a tatárjárás következtében. Julianus szerint valahova erre a vidékre menekültek a tatárok elől a keleti magyarok.

Tévedni emberi dolog, nagy ritkán finnugristákkal is előfordul. A történet félreértelmezésére Zsirait egyrészt a helymeghatározás ‒ Ázsiai Szkítia ‒, másrészt pedig Mathias de Miechów műve vezethette. Akkoriban a Don folyót tekintették Európa és Ázsia határának. Ázsia tehát éppen ott kezdődött, ahol a veronai ember magyarokat talált.Zsirai talán Ázsiát olvasva az Urál keleti oldalára, az obi-ugorok lakóhelyére gondolt. Így fogalmazta meg tételét, hogy a szerzetes felfedezte a magyar‒obi-ugor nyelvrokonságot. Az elméletet erősíthette Mathias de Miechów művének tanulmányozása is. A krakkói kanonok ugyanis orosz forrásaitól átvette, hogy a jugorok és a magyarok ugyanaz a nép, és értik egymás nyelvét.

Mint láttuk, a veronai szerzetes beszámolójának nincs köze a finnugor nyelvrokonsághoz. A Tanaisz mellett sosem éltek obi-ugorok.”

 Akkor tehát, ezt kipipálhatjuk, Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa 1458-ban semmiféle „nyelvrokonságról” – nem értesíthetett – egy (szándékos – vagy nem) tévedés áldozata volt, még a leg jó szándékúbb feltételezés szerint is maximum a „keleten maradt magyarokat” találhatta meg – akik persze „magyarul” beszéltek – akkor még.

2. Sajnovics József 1770-es munkája a - Demonstráció

 „Sajnovics Demonstrációja azonban több egyszerű boncolgatásnál: a szavak egy részének és a nyelvtani szerkezetnek máig érvényes összehasonlítása, ezt Lakó György elemzi Sajnovicsról szóló monográfiájában.”

 Egy másik finnugrista azonban ezt írja Sajnovics munkásságáról:

 „Miután Sajnovics akkor még sem a hangtannal általában, sem a szabályos hangváltozások fogalmával nem lehetett tisztában, hasonlítása alapvetően a hangalakok és jelentések egyezéseire, hasonlóságára épült.” ( Tordai István – 2010. január 12. – Nyest )

Ezek alapján tehát kimondhatjuk, hogy Sajnovicsék pontosan ugyan olyan – ma már naiv, alternatív etimologizálásnak nevezett - módszereket használtak, a nyelvek kapcsolatainak kimutatására, mint Otrokocsi Fóris Ferenc, vagy Horvát. István. Mindössze annyi a különbség, hogy Horváték, következtetése egy „vesztesnek” hirdetett paradigma része lett, a Sajnovicsék következtetéseit azonban a finnugrisztika később igazolhatónak vélte. Horváték becsületét, aztán – még mindenféle hazugságokkal megtoldva – a sárba tiporták, Sajnovicsékról meg úgy beszélnek, mintha Ők már a modern módszerekkel dolgoztak volna – pedig nem! A finnugrisztika (a győztesnek mondott paradigma) az egyiket felmagasztalta, a másikat (a vesztesnek kikiáltott paradigmát, az elsődleges magyar őstörténeti „hun – avar – magyar rokonság” paradigmát) - a sárba tiporta.

Békés Vera – A Hiányzó paradigma című könyvében megírja, hogy milyen sors vár a vesztes paradigmákra:

„Ide tartoznak a tudományból kiszorult, teljesen elszigetelődött koncepciók. Ezekről a tudományos közvéleménynek vagy egyáltalán nincs tudomása, vagy mint kuriózumokat, esetleg, mint elrettentő példákat tartják számon.” 

Thomas S. Kuhn pedig azt írta meg, a paradigmák közötti vitákról, hogy mi vár a vesztes paradigmákat képviselő tudósokra:

Kuhn szerint az új (győztes) paradigma tagjai újraírják a kézikönyveket, s úgy állítják be a régi korok tudósait, (a vesztes paradigma) mintha azok az új módszerekkel dolgoztak volna ugyanezeken a problémákon.

Nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy Sajnovicsék munkásságát, legfeljebb csak egy tudomány előhírnökeinek mondhatjuk, semmiféleképpen nem nevezhetjük meg úgy mintha azokkal a finnugor nyelvrokonság tisztázottá, elfogadottá, vagy uram bocsá „bizonyítottá” vált volna. Még megalapozott is csak legfeljebb az ugor-török háború után vált, de „bizonyított tény” – ről ma sem beszélhetünk, és valószínűleg nem is beszélhetünk soha.

II. Bizonyított tény-e, a nyelvrokonság?

„A nyelvrokonság bizonyítása éppoly egzakt tudomány, mint a genetika. Nem az esetleges egybecsengések a lényegesek a szavak rokonításában, hanem a szisztematikus különbségek. Mint a számsorban, a matematikában. A nyelvtani rendszer rokonítása is egzakt.”

A nyelvrokonság az ismert, létező és holt nyelvek csoportosításának egyik módja. A finnugrisztika felfogása szerint ráadásul ez az egyetlen egzakt osztályozása a nyelveknek, mivel csupán ennek van tudományosan elfogadott egyértelmű definíciója. A nyelvrokonság ugyanis az „eredet” – re épül! A tudományos körökben elfogadott nyelvrokonság paradigmája az, hogy „azok a nyelvek rokonok, amelyek egy közös un. alapnyelvből erednek” - ez borzasztóan egyszerű, és világos definíció. Már csak azt kell, hogy tisztázzuk, hogy mi is az az „alapnyelv”, és hogy mi is az az „eredet”.

Az alapnyelv egy olyan teljes nyelv, amely a valóságban is, valahol, valakik állttal beszélt nyelv. Általánosan elfogadott álláspont hogy ezek az alapnyelvek úgy az ie. 5000 előtti időkben léteztek, majd ezután felbomlottak.

Hogy két nyelv rokonításának alapját képező, közös alapnyelv léte, hogyan és miképpen bizonyítható, az csak módszer kérdése - és ennek semmi köze sincs a nyelvrokonsághoz! Ad abszurdum, ha két nyelvnek a világon semmiféle nyelvészetileg kimutatható kapcsolata sem volna - de valamilyen más ( akármilyen ) módon – minden kétséget kizáróan bizonyítható lenne, hogy ugyanabból az „alapnyelvből” fejlődött ki, akkor azok bizony „rokonok”. De ennek az ellenkezője is igaz. Ha két nyelv akár a közös érthetőségig hasonlít is, ma már, de minden kétséget kizáróan igazolni tudnánk, (bárhogyan) hogy azok két különböző alapnyelvből alakultak ki, akkor azok bizony „nem rokonok”.

Fejes László nyelvész a „nyelvrokonság paradigmájával” - több cikkében is foglakozott, amit így lehet összefoglalni:

„A nyelvrokonság azt mutatja meg, hogy az adott nyelv mely nyelvből ered – egyes elemei azonban idővel kicserélődhetnek, sőt, az elemek túlnyomó többsége ki is cserélődik. Van azonban a szókészletnek egy olyan rétege, mely a legkevésbé hajlamos a változásra, amelyet a leggyakrabban használunk, és amely a legkevésbé kultúrafüggő, ezt hívják alapszókincsnek. Az alapszókincsnek azonban nincs éles határa. Ha csak néhány tucat bizonyíthatóan finnugor (uráli) eredetű szavunk lenne, de azok ebbe a rétegbe tartoznának, a magyar nyelv akkor is egyértelműen finnugor (uráli) eredetű lenne. A számok tehát ebből a szempontból nem igazán számítanak.”

Ha azonban ezt a definíciót, egy matematikai függvény leírásaként értelmezzük, akkor a megoldás szélsőértéke az „egy” lesz. Fejes paradigmája szerint tehát a nyelvrokonság kimondásához elegendő egyetlen, az uráli alapnyelvből származó szótő is.

Egy programozó matematikus meg is találta, azt az egyetlen szótövet:

Németh Endre: Kis magyar őstörténet I. Konzervatorium I 2009

„A hangfejlődési törvények nagy száma, és rendkívüli rugalmas alkalmazása teszi lehetővé, hogy egyáltalán beszéljünk az uráli nyelvcsaládról. Nagyon úgy néz ki, hogy az uráli nyelvcsalád prekoncepciójához születtek a hangfejlődési törvények és nem fordítva. A kivételkezelés ilyen gazdag tárháza mellett, akár távolabbi nyelvek rokonsága is „bizonyítható” volna. A közös uráli nyelvtani keretek rendkívül tágak, azok lényegében megegyeznek az altáji nyelvekével. A közös szókincs sem meggyőző. Összesen nyolc olyan szó van, amely az összes uráli nyelvcsaládban jelen van, de más nyelvben egyben sincs meg. Ezek közül is csak egy tesz eleget szigorú értelemben a szakmai kritériumoknak. Ez a fészek szó (finnül pesa).”

Fejes állításának ( és Németh Endre kutatásainak ) értelmében tehát a finnugrisztika egyetlen szóra a „fészek” szóra építette fel a magyar nyelv rokonságának kimondását. Fejes azonban egy vita során egy még ennél is „közérthetőbb” hasonlattal élt, a maga és ( állítása szerint ) az összehasonlító történeti nyelvészet ( finnugrisztika ) álláspontja védelme érdekében, és törvényeinek bizonyítására

„Ha egy deci borhoz fokozatosan szódát adunk, akkor a kémiai anyagok aránya csak fokozatosan változik, de alapjában véve mindig ugyanarról a borról lesz szó, bármeddig is növeljük a szóda arányát. A bor tehát nem válik vízzé.”

 A cikk alatti vitában, nem volt hajlandó elismerni, hogy az általa alkalmazott „leegyszerűsített modell” nem alkalmas a nyelvek családba sorolására, ezért azt kell, gondoljuk – mégis csak egy ismert finnugrista – hogy akkor maga a finnugrisztika is így gondolkodik. Ha azonban a finnugrisztika törvényei – amelyekkel a nyelveket családokba sorolják – valóban leképezhetők e „vizesboros” hasonlattal, akkor azok a törvények nem hordozhatják a nyelv igaz törvényeit, mert akkor ezek a törvények a homeopátia hígítási filozófiájával mutatnak rokonságot, vagy azonosságot. Márpedig a homeopátiát az európai tudományos közszellem, kizárta, a komolyan vehető tudományok közül.

 Azonban a Fejes részéról oly nagyratartott, alapszókincs sem tekinthető teljes megoldásnak.

„Senki nem állította sem azt, hogy minden uráli/finnugor/ugor eredetű szó az alapszókincsbe tartozik, sem azt, hogy az alapszókincs kizárólag ilyen eredetű szavakból áll.”

Akkor tehát miért olyan „kitüntetett” az uráli alapnyelv, ha ehhez az alapvető nyelvi réteghez tartozóan, más alapnyelvből is találunk szótöveket? - vagy az alapvetőnél is vannak „még alapvetőbb szavak” – hiszen azt meg éppen tőle tudjuk, hogy a többi ( szokásos ) nyelvtipológiai elem  – magánhangzó harmónia, agglutináció, nyelvtani nemek… stb – nem mondanak a nyelv származásáról semmit, hisz ezek a legtöbb finnugor nyelvben pl. nincsenek is, vagy más nyelvcsaládokban is fellehetőek.

A vita hatására Fejes átírta a cikket, ma már a paradigma befejező szakasza így hangzik:

„….Fontos arra is emlékezni, hogy egyes szavak kikerülhetnek az alapszókincsből. Összességében azonban az alapszókincs jelentős része sokáig megőrződik (ha az egyik része el is veszik, le is cserélődik, mások megmaradnak), és így a nyelveket sokszor meglehetősen nagy biztonsággal lehet nyelvcsaládokba csoportosítani.”

Hát… én azt gondolom, hogy a „sokszor meglehetősen nagy biztonsággal” – nem az „egzakt módszerekkel bizonyított tudományos tény” – szinonimája.

Nagyon is úgy tűnik, számomra, hogy igaza van Szilágyi N Sándornak és a finnugor nyelvrokonság – „…hovatovább, amolyan hitbéli meggyőződés és elkötelezettség kérdésévé is vált, és ez eléggé meg is látszik rajta. Akárcsak az egyházaknak, ennek is kialakultak a kánonalkotó (akadémiai) intézményei (a kánonokat sokszor dogmáknak is nevezhetnénk), a más felekezetűekhez pedig – vagy akár az ártatlan kételkedőkhöz is – sokszor úgy viszonyul, ahogy az egyház szokott a tévelygő és veszedelmes eretnekekhez”.

Budenz ( aki  könyörtelen és kérlelhetetlen, becsvágyakkal dolgozott ) nyelvrokonsági paradigmáját, a nagyközönség számára is érthető módon, Gombocz Zoltán foglalta össze.

„Ha nem tekintjük a finnugor-török ősrokonság eseteit, a melyek nem tekinthetők egy szorosabb magyar-török rokonság bizonyítékainak, nyilvánvaló, hogy a valódi történeti viszony, amely a magyar és a török nyelvek között forog fenn, csak azon magyar-török szóegyeztetésekben tükröződik vissza, melyeket kölcsönvétel folytán keletkezetteknek lehet tekinteni.”   -  NYTTK 7. 1908 Gombocz –( 1) 

Nem könnyű értelmezni ezt a szöveget ( pedig alig 150 éve írták ) annyi azonban, mindenképpen elmondható, hogy nyelvtipológiai kérdésekről itt szó sincs, csak és kizárólag szóértelmezés és történeti értelmezés van. Modern mai nyelven, annyi azonban mindenképpen kihámozható belőle, hogy már Budenz is azért nem tartotta a magyar nyelvet töröknek, mert, hogy a legrégibb szavakból nem lehet egy „magyar-török együttélésre” következtetni, tehát a magyarok elődei és a törökség elődei szerinte nem élhettek egyetlen közösségben. Vagyis ahogyan azt Róna-Tas megfogalmazta nem élhettek egy „tartós együttélésen alapuló kommunikációs kényszerben” tehát nem alakulhatott ki egy közös „alapnyelv”. Ha meg nem volt közös alapnyelv, mert nem volt együttélés, akkor sem a nép sem a nyelv nem bomolhatott fel magyarra és törökre – tehát nincs rokonság!

Az is látszik, hogy Budenz még nem használta az „alapnyelv” – „alapszókincs” – fogalmakat, és hogy egyáltalán nem a „nyelvek tipológiai tulajdonságaiból” vezette le a nyelvrokonságot, hanem a szókészletből, és a ( más tudományok eredményei alapján ) feltételezett történeti háttérből. Annak az állításnak, tehát semmi alapja nincs, hogy a nyelvrokonság csakis és kizárólag nyelvészeti kérdés lenne. Az egyes szavak etimológiai vizsgálata és annak megállapítása, hogy az mely alapnyelvekből ered – az valóban nyelvészeti kérdés (és akár lehet egzakt is) – de a nyelvrokonságot a történeti háttér elemzése nélkül nem lehet kimondani. A nyelvész addig lehet csak nyelvész, amíg megállapítja, hogy a magyar nyelvben van 500 uráli, 100 iráni, 300 török és 600 szláv nyelvekből származó szótő. Az azonban már egyáltalán nem nyelvészet, hogy megállapítsuk, hogy melyek ezek közül, amelyek a „legalapvetőbbek” – amelyek így az „alapszókincs” részévé válhatnak. Persze, ha figyelembe vesszük azt is, hogy Fejes László szerint az alapszókincsbe, iráni, török, esetleg akár szláv eredetű szótövek is lehetnek, akkor aztán már tényleg nagy bajban vagyunk a nyelvek nyelvcsaládokba sorolását illetően. Legalábbis az az állítás, hogy a „nyelvrokonság tudományos tény” – az egészen biztosan nem állja meg a helyét.

Mindenesetre lehetséges, az a megoldás is, hogy ezek a „hasonlatok - metaforák” nem tudják szabatosan leírni a finnugrisztika tudományának nyelvrokonítási paradigmáját. Akkor viszont nem nagyon kellene ezeket sem a tudományos szakirodalomban, sem az ismeretterjesztő folyóiratokban, terjeszteni, mert, hogy ugye a laikusnak a „közvetítő” az maga a tudomány. Ha nincs egy egyszerűen megfogalmazható „törvény” a nyelvrokonság megállapítására – valószínűleg egyébként nincs – akkor azt kell mondani és írni, hogy a tudományos nézőpontok vektorösszege, a magyar nyelvnek az „uráli alapnyelvből” történő származtatása irányába mutat.

Mondjuk ki bátran, hogy a nyelvrokonság soha nem is volt, és soha nem is lesz „tudományosan bizonyított tény” - akkor, sem ha a „következő győztes paradigma” – majd „bárminek” mondja is ki a magyar nyelvet.

Én tehát inkább Szilágyi N. Sándor, Pollányi Mihály, vagy Pusztay János, álláspontját ajánlanám – a finnugrisztika szokásos lózungja – a „be van bizonyítva” – helyett.

„Az összehasonlító-történeti nyelvtudomány is hipotézisekkel dolgozik, csakhogy olyanokkal, amelyeket elvileg sem lehet soha ellenőrizni, vagy ha lehet is, csak kivételesen szerencsés esetekben. A nyelvész azonban az ilyen hipotézisekről már csak szégyenletében, sem mert valószínűségi terminusokkal beszélni. Nem azt mondta tehát, hogy igen nagy annak a valószínűsége, hogy ez vagy az a szó finnugor vagy honfoglalás előtti török eredetű (hiszen ki fogja azt neki elhinni, hogy amit ő művel, az tudomány, ha semmiről sem tud bizonyosat mondani?), hanem azt, hogy be van bizonyítva, hogy az. Pedig nincs bebizonyítva.” ( Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói )

„A tudomány fejlődésével változhatnak eredményei. Ez a természetes tény azonban nem válhat botránykővé, nem áshatja alá a tudomány tekintélyét, nem ingathatja meg a tudományba vetett meggyőződést. Ugyanakkor azonban a tudomány művelőinek is tisztában kell lenniük azzal, hogy eredményeik valószínűleg nem véglegesek. Tudományt művelni csak ezzel a meggyőződéssel s az ebből fakadó alázattal szabad. Megszívlelendő (Pollányi Mihály - 1994) javaslata, hogy a tudományban a kijelentő mondatokat "bizalmi módban", azaz az "azt hiszem" eléjük ragasztásával kell megfogalmazni.” (Pusztay János: A magyar nyelv eredetéről)

Az észak-eurázsiai nyelvi övezet népeinek, nyelveinek, ezen belül az uráli nyelvcsalád kialakulását vizsgáló kutatások figyelembe veszik a nyelvészet, a régészet, a génkutatás és az antropológia eredményeit. Ezek olyan kérdések, amelyekről nem lehet teljes bizonyossággal beszélni. Azt is elismerem, hogy néha az intuíciómra hagyatkozom. Ezzel nem állok egyedül. Polányi Mihály is fontosnak tartja az intuíciót, az intuícióval rokon észlelést tartja a tudás paradigmájának. Ez azt jelenti, hogy előbb vagyunk az eredmény birtokában, s csak azután ismerjük fel az odavezető következtetéseket.

A hagyományos uráli nyelvészet képviselői gyakran a kisajátított igazság trónjáról mondják el megsemmisítő véleményüket. Az igazság azonban az igaznak tartott nézet melletti elkötelezettség, amely magában rejti a tévedés lehetőségét is. Sajnos, az uráli nyelvészetben úgy néz ki, mintha csak az innovátorok tévedhetnének, a hagyományos tanok képviselői nem, még akkor sem, ha esetleg akár egy éven belül megváltoztatják véleményüket. A kockázat és tévedés vállalása nélkül nem lehet tudományt művelni.” (Pusztay János: A magyar nyelv eredetéről)

III.  Nyelvrokonság ≠ Néprokonság

„… a finnugor történeti-összehasonlító nyelvtudományban mindig is tanították, sőt erőteljesen hangsúlyozták, hogy a nyelvi rokonság és a faji (antropológiai, embertani) rokonság nem azonos, két különböző dolog.”

Ez az állítás tökéletesen példázza, az előzőekben említett Békés Vera és Thomas S. Kuhn megfogalmazta állításokat. A 21. század finnugristái, éppen most írják át a kézikönyveket, és megpróbálják úgy beállítani a régi korok tudósait, mintha azok is az új módszerekkel dolgoztak volna. Ezért azokat, akik nem az új paradigma szerinti következtetéseket tárgyalják, azokat "lealázzák" - akik azonban az új paradigma szerinti eredményeket támasztják alá, azokat a "Parnasszusra" emelik. De attól sem riadnak, vissza, hogy a szakma legnagyobbjainak állásfoglalásait meghamisítva interpretálják a nagyközönség számára.

Finnugrisztikusunk, tehát azt állatja, hogy a nyelvtudomány, a nyelvrokonság és a fajrokonság különbözőségét tanította.

Ennek az állításnak a  cáfolatát, néhány vezető finnuristától vett idézettel igazolom:

„A rokon nyelvek ti. egymást értelmezik, felvilágosítják, egyszersmind az illető nemzetnek eredetét és művelődését mutatják ki… a rokon nyelvek ismerete nélkül tehát egy nemzetnek őstörténetét sem lehet világosságra hozni. A magyar nemzetnek származási időszaka okvetlenül rokonainak közelében, hogy ne mondjam, társaságában folyt le. A nemzetnek etnikai eredetét, csak az illető nyelvhatározhatja meg. A nemzetnek etnikai eredetét az illatő nyelv eredetével kell egynek tartani.” - (Hunfalvy Pál: A finnugor őshaza nyomában – 39 – 76. o.)

„A nyelvek rokon volta, azt jelenti, hogy… kikövetkeztetjük a finnugor alapnyelvet, és beszélőjét, a finnugor ősnépet. A finnugor ősnép szervezetlensége, idővel a teljes szétszakadáshoz vezetett. A nyelvi elkülönülés a beszélők elkülönülésével szokott párhuzamosan haladni. Az ugor korszak végén… hozzávetőlegesen a Kr.e első évezredben következett be az elkülönülés, a magyarság nyelvi és népi önállósulása” - ( A finnugor őshaza nyomában – 1973: Zsirai Miklós / 394-408)

Ebben az idézetben Zsira egyértelműen azt jelenti ki, hogy a finnugor ősnyelvet a finnugor ősnép beszélte, majd a szétválás után, alakult ki az ugor nép és nyelv.

De egy másik vezető finnugrista sem vélekedett másként:

„A magyarság tehát minden valószínűség szerint már a törökökkel való összekerülése előtt sem volt teljesen egységes fajú, de annyi kétségtelen, hogy a finnugor származású magyarok voltak mindig többségben, ők voltak a befogadók, és a beolvasztók és az ő nyelvüket vették át a hozzájuk csatlakozó népelemek.

Bármilyen idegen elemekkel gyarapodott is tehát a magyarság, annyi bizonyos, hogy az „igazi magyarok” az ős-finnugoroknak egyenes leszármazottai.

Ennyit vall a nyelv, aki ennek alapján áll az erős alapokon áll. Ezen alapokon kívül csak az ingovány van és arra nem tanácsos rálépni. - (Szinnyei József: A magyarság eredete, nyelve és honfoglaláskori műveltsége - A finnugor őshaza nyomában-1973: 272-288 )

E két utóbbi dolgozatból egyértelműen az következik, hogy bár a két tudós Szinnyei József és Zsirai Miklós, elvben felismerték, hogy a nyelvrokonság és a néprokonság nem feltétlenül tartozik össze, de a magyarságra és a magyar nyelvre ezt a felismerést nem tartották alkalmazhatónak. Nem tudták elbeszélni úgy a magyar nyelv keletkezéstörténetét, hogy azt ne kössék össze a magyarság eredetével. Ez a szemléletmód egyértelműen a „családfa metafora” leképezése nyelv–, és őstörténetté. Szó sem lehet arról, hogy a nyelv és etnikum ne lenne azonos. Aki tagadja, hogy Hunfalvy állítása – a finnugrisztika alaptörvénye, az magát a finnugrisztikát tagadja. Vagy elfogadja, hogy a családfa metafóra leképezi a nyelv és nép egységét, vagy ha tagadja, akkor cáfolja a finnugrisztika alaptételét.

 IV.  Összefoglaló

1. A finnugor nyelvrokonság mai tudományos eszközökkel történő felismerése semmiképpen nem lehet több mint 100 – éves, de inkább az a valószínű, hogy a 20. század második felének terméke. Az alapnyelv és az alapszókincs fogalmait Budenzék még nem ismerték, gyakorlatilag még az sem volt világos, hogy mit is értük nyelvrokonság alatt. Az a deffiníció, hogy a nyelvrokonság az-az egy közös alapnyelvből való származás, csak a 20, században tisztázódott. Az pedig, hogy az alapnyelv létezését a szókincs, vagy az egyéb nyelvi elemek alapján lehet rekonstruálni, még ma is vita tárgya.

2. Mivel az alapszókincsnek nincs egy határozott definíciója, és az egyes elemei akár több alapnyelvből is származhatnak, így ebből az következik, hogy azt sem lehet egzakt módon meghatározni, hogy egy nyelv akkor végülis melyik alapnyelvből ered. Mivel az alapszókincs meghatározása szubjektív, így természetes módon, akkor a nyelvrokonság sem lehet tudományos tény, mindössze egy konszenzusos megállapodásra van lehetőség.

3. A nyelvrokonság persze nem mindig jár együtt a néprokonsággal, de a magyar nyelvre és népre ezt a felismerést még senkinek soha sem sikerült alkalmaznia. Ha alkalmazni próbálta, akkor mindig felmerült az a kérdés, hogy akkor mikor és hol történt a nyelvcsere – amire viszont még nem született megnyugtató válasz. Mert ha a magyarok elődei nem éltek ott, ahol, és amikor a finnugor alapnyelvet beszélték, akkor az egész „őshaza” keresgélésnek semmi értelme, hisz akkor nem tudhatjuk, hogy akkor végülis hol beszélték azt a „finnugor alapnyelvet”… vagy mit? Ha a magyarok elődei nem éltek együtt a többi finnugor nyelvet beszélők elődeivel, akkor teljes a zűrzavar, mert akkor bármi lehetséges, a mai magyarok elődei nyugodtan származhatnak akár a Szíriuszról is - ehhez a nyelvészetnek a világon semmi köze! De halkan megjegyzem, hogy akkor a nyelvrokonságnak is „lőttek”…! – és ezt a finnugristák is pontosan tudják, ezért „maszatolnak” ma is a „rokonság” fogalmával.

 A legújabb genetikai eredmények hatására, a 21. században, most már kénytelenek elfogadni, hogy a magyarok elődei nem éltek együtt a többi finnugor nyelvet beszélő népek elődeivel, tehát a magyar nép etnogenezise valahol teljesen máshol történt meg – de azt is tudják, hogy ha ezt véglegesen beismerik, akkor átszakad egy gát… és akkor már azt nem igen lehet megjósolni, hogy kit és mit sodor magával az elszabadult ár.

Rengeteg a „katasztrófaturista”…!

GéKI