Folyik egy vita a Magyar nemzet Vélemény rovatában, a jelzett témában, és benne íródott egy „Finnugor nyelvrokonság –őstörténet” című cikk, amelyet Adamikné Jászó Anna jegyez.

„A nyelvrokonság bizonyítása éppoly egzakt tudomány, mint a genetika. Nem az esetleges egybecsengések a lényegesek a szavak rokonításában, hanem a szisztematikus különbségek. Mint a számsorban, a matematikában. A nyelvtani rendszer rokonítása is egzakt.”

Gyakran elhangzik olyan érvelés is, hogy a magyar nyelv rokonsága olyan tény, mint az hogy a föld gömbölyű, vagy, hogy a Föld forog a Nap körül.

Legutóbb Klima László is kijelentette, hogy „…az uráli nyelvcsalád létezése tudományosan bizonyított.”

Lehet- e, a magyar nyelv rokonságát valóban ennyire bizonyított ténynek tekinteni?

Ennek nézünk most utána.

A nyelvrokonság az ismert, létező és holt nyelvek csoportosításának egyik módja. A finnugrisztika felfogása szerint ráadásul ez az egyetlen egzakt osztályozása a nyelveknek, mivel csupán ennek van tudományosan elfogadott egyértelmű definíciója. A nyelvrokonság ugyanis az „eredet” – re épül! A tudományos körökben elfogadott nyelvrokonság paradigmája az, hogy „azok a nyelvek rokonok, amelyek egy közös un. alapnyelvből erednek” - ez borzasztóan egyszerű, és világos definíció. Már csak azt kell, hogy tisztázzuk, hogy mi is az az „alapnyelv”, és hogy mi is az az „eredet”.

Az alapnyelv egy olyan teljes nyelv, amely a valóságban is, valahol, valakik állttal beszélt nyelv. Általánosan elfogadott álláspont hogy az első, megismerhető és tudományosan vizsgálható alapnyelvek úgy az ie. 5000 előtti időkben léteztek, majd ezután felbomlottak.

Hogy két nyelv rokonításának alapját képező, közös alapnyelv léte, hogyan és miképpen bizonyítható, az csak módszer kérdése - és ennek semmi köze sincs a nyelvrokonsághoz! Ad abszurdum, ha két nyelvnek a világon semmiféle nyelvészetileg kimutatható kapcsolata sem volna - de valamilyen más ( akármilyen ) módon – minden kétséget kizáróan bizonyítható lenne, hogy ugyanabból az „alapnyelvből” fejlődött ki, akkor azok bizony „rokonok”. De ennek az ellenkezője is igaz. Ha két nyelv akár a közös érthetőségig hasonlít is, ma már, de minden kétséget kizáróan igazolni tudnánk, (bárhogyan) hogy azok két különböző alapnyelvből alakultak ki, akkor azok bizony „nem rokonok”.

Gyakori érv a „szabályos hangmegfelelések” megléte, és az azoknak a nyelvi törvények szerinti alkalmazása, az „alapnyelv szótöveinek rekonstrukció” során. Ez azonban nem a nyelvrokonságot bizonyítja, csak a különböző nyelvek egyes szótöveinek az „valamilyen alapnyelvben” használt formájának a visszakeresésére alkalmas. Az iráni, vagy a török, vagy a szláv un. jövevényszavak „eredeti” (alapnyelvi) alakjait is ezzel a módszerrel keressük meg. Ilyenkor a finnugrisztikus, magát a kutatási módszert keveri össze a bizonyítással. A kutatás módszere, a „szabályos hangmegfelelések” keresése, az valóban lehet „egzakt”, de ez nem a nyelvrokonság bizonyítása, csak a bizonyítás felé vezető út. Tudjuk, hogy van olyan, amikor az „út” fontosabb, mint a maga a „cél” - de ez most nem az-az eset! Ezzel a módszerrel azt lehet „bizonyítottnak” nevezni, hogy a magyar nyelvben van 500 – uráli, 300 – török, 100 – iráni, 600 – szláv alapnyelvből eredő szótő… , de semmi mást – az „eredetet” ezzel nem lehet bizonyítani.

Fejes László nyelvész a „nyelvrokonság paradigmájával” - több cikkében is foglakozott, amit így lehet összefoglalni:

„A nyelvrokonság azt mutatja meg, hogy az adott nyelv mely nyelvből ered – egyes elemei azonban idővel kicserélődhetnek, sőt, az elemek túlnyomó többsége ki is cserélődik. Van azonban a szókészletnek egy olyan rétege, mely a legkevésbé hajlamos a változásra, amelyet a leggyakrabban használunk, és amely a legkevésbé kultúrafüggő, ezt hívják alapszókincsnek. Az alapszókincsnek azonban nincs éles határa. Ha csak néhány tucat bizonyíthatóan finnugor (uráli) eredetű szavunk lenne, de azok ebbe a rétegbe tartoznának, a magyar nyelv akkor is egyértelműen finnugor (uráli) eredetű lenne. A számok tehát ebből a szempontból nem igazán számítanak.”

Ha azonban ezt a definíciót, egy matematikai függvény leírásaként értelmezzük, akkor a megoldás szélsőértéke az „egy” lesz. Fejes paradigmája szerint tehát a nyelvrokonság kimondásához elegendő egyetlen, az uráli alapnyelvből származó szótő is.

Egy programozó matematikus meg is találta azt az egyetlen szótövet:

„A hangfejlődési törvények nagy száma, és rendkívüli rugalmas alkalmazása teszi lehetővé, hogy egyáltalán beszéljünk az uráli nyelvcsaládról. Nagyon úgy néz ki, hogy az uráli nyelvcsalád prekoncepciójához születtek a hangfejlődési törvények és nem fordítva. A kivételkezelés ilyen gazdag tárháza mellett, akár távolabbi nyelvek rokonsága is „bizonyítható” volna. A közös uráli nyelvtani keretek rendkívül tágak, azok lényegében megegyeznek az altáji nyelvekével. A közös szókincs sem meggyőző. Összesen nyolc olyan szó van, amely az összes uráli nyelvcsaládban jelen van, de más nyelvben egyben sincs meg. Ezek közül is csak egy tesz eleget szigorú értelemben a szakmai kritériumoknak. Ez a fészek szó (finnül pesa).” ( Németh Endre: Kis magyar őstörténet I. Konzervatorium / 2009 )

Fejes állításának ( és Németh Endre kutatásainak ) értelmében tehát a finnugrisztika egyetlen szóra a „fészek” szóra építette fel a magyar nyelv rokonságának kimondását. Fejes azonban egy vita során egy még ennél is „közérthetőbb” hasonlattal élt, a maga és ( állítása szerint ) az összehasonlító történeti nyelvészet ( finnugrisztika ) álláspontja védelme érdekében, és törvényeinek bizonyítására

„Ha egy deci borhoz fokozatosan szódát adunk, akkor a kémiai anyagok aránya csak fokozatosan változik, de alapjában véve mindig ugyanarról a borról lesz szó, bármeddig is növeljük a szóda arányát. A bor tehát nem válik vízzé.”

A cikk alatti vitában, nem volt hajlandó elismerni, hogy az általa alkalmazott „leegyszerűsített modell” nem alkalmas a nyelvek családba sorolására, ezért azt kell, gondoljuk – mégis csak egy ismert finnugista – hogy akkor maga a finnugrisztika is így gondolkodik. Ha azonban a finnugrisztika törvényei – amelyekkel a nyelveket családokba sorolják – valóban leképezhetők e „vizesboros” hasonlattal, akkor azok a törvények nem hordozhatják a nyelv igaz törvényeit, mert akkor ezek a törvények a homeopátia hígítási filozófiájával mutatnak rokonságot, vagy azonosságot. Márpedig a homeopátiát az európai tudományos közszellem, kizárta, a komolyan vehető tudományok közül.

Azonban a Fejes részéről oly nagyra tartott alapszókincs sem tekinthető teljes megoldásnak.

„Senki nem állította sem azt, hogy minden uráli/finnugor/ugor eredetű szó az alapszókincsbe tartozik, sem azt, hogy az alapszókincs kizárólag ilyen eredetű szavakból áll.”

Akkor tehát miért olyan „kitüntetett” az uráli alapnyelv, ha ehhez az alapvető nyelvi réteghez tartozóan, más alapnyelvből is találunk szótöveket? - vagy az alapvetőnél is vannak „még alapvetőbb szavak” – hiszen azt meg éppen tőle tudjuk, hogy a többi ( szokásos ) nyelvtipológiai elem  – magánhangzó harmónia, agglutináció, nyelvtani nemek… stb – nem mondanak a nyelv származásáról semmit, hisz ezek a legtöbb finnugor nyelvben pl. nincsenek is, vagy más nyelvcsaládokban is fellehetőek.

A vita hatására Fejes átírta a cikket, ma már a paradigma befejező szakasza így hangzik:

„….bár egyes szavak kikerülhetnek az alapszókincsből. Összességében azonban az alapszókincs jelentős része sokáig megőrződik (ha az egyik része el is veszik, le is cserélődik, mások megmaradnak), és így a nyelveket sokszor meglehetősen nagy biztonsággal lehet nyelvcsaládokba csoportosítani.”

 Hát… én azt gondolom, hogy a „sokszor meglehetősen nagy biztonsággal” – nem az „egzakt módszerekkel bizonyított tudományos tény” – szinonimája.

Nagyon is úgy tűnik, számomra, hogy igaza van Szilágyi N Sándornak és a finnugor nyelvrokonság – „…hovatovább, amolyan hitbéli meggyőződés és elkötelezettség kérdésévé is vált, és ez eléggé meg is látszik rajta. Akárcsak az egyházaknak, ennek is kialakultak a kánonalkotó (akadémiai) intézményei (a kánonokat sokszor dogmáknak is nevezhetnénk), a más felekezetűekhez pedig – vagy akár az ártatlan kételkedőkhöz is – sokszor úgy viszonyul, ahogy az egyház szokott a tévelygő és veszedelmes eretnekekhez”.

Budenz ( aki  könyörtelen és kérlelhetetlen, becsvágyakkal dolgozott ) nyelvrokonsági paradigmáját, a nagyközönség számára is érthető módon, Gombocz Zoltán foglalta össze.

„Ha nem tekintjük a finnugor-török ősrokonság eseteit, a melyek nem tekinthetők egy szorosabb magyar-török rokonság bizonyítékainak, nyilvánvaló, hogy a valódi történeti viszony, amely a magyar és a török nyelvek között forog fenn, csak azon magyar-török szóegyeztetésekben tükröződik vissza, melyeket kölcsönvétel folytán keletkezetteknek lehet tekinteni.” ( NYTTK 7. 1908 Gombocz – 1 )

Nem könnyű értelmezni ezt a szöveget ( pedig alig 150 éve írták ) annyi azonban, mindenképpen elmondható, hogy nyelvtipológiai kérdésekről itt szó sincs, csak és kizárólag szóértelmezés és történeti értelmezés van. Modern mai nyelven, annyi azonban mindenképpen kihámozható belőle, hogy már Budenz is azért nem tartotta a magyar nyelvet töröknek, mert, hogy a legrégibb szavakból nem lehet egy „magyar-török együttélésre” következtetni, tehát a magyarok elődei és a törökség elődei szerinte nem élhettek egyetlen közösségben. Vagyis ahogyan azt Róna-Tas megfogalmazta nem élhettek egy „tartós együttélésen alapuló kommunikációs kényszerben” tehát nem alakulhatott ki egy közös „alapnyelv”. Ha meg nem volt közös alapnyelv, mert nem volt együttélés, akkor sem a nép sem a nyelv nem bomolhatott fel magyarra és törökre – tehát nincs rokonság!

Az is látszik, hogy Budenz még nem használta az „alapnyelv” – „alapszókincs” – fogalmakat, és hogy egyáltalán nem a „nyelvek tipológiai tulajdonságaiból” vezette le a nyelvrokonságot, hanem a szókészletből, és a ( más tudományok eredményei alapján ) feltételezett történeti háttérből. Annak az állításnak, tehát semmi alapja nincs, hogy a nyelvrokonság csakis és kizárólag nyelvészeti kérdés lenne. Az egyes szavak etimológiai vizsgálata és annak megállapítása, hogy az mely alapnyelvekből ered – az valóban nyelvészeti kérdés (és akár lehet egzakt is) – de a nyelvrokonságot a történeti háttér elemzése nélkül nem lehet kimondani. A nyelvész addig lehet csak nyelvész, amíg megállapítja, hogy a magyar nyelvben van 500 uráli, 100 iráni, 300 török és 600 szláv nyelvekből származó szótő. Az azonban már egyáltalán nem nyelvészet, hogy megállapítsuk, hogy melyek ezek közül, amelyek a „legalapvetőbbek” – amelyek így az „alapszókincs” részévé válhatnak. Persze, ha figyelembe vesszük azt is, hogy Fejes László szerint az alapszókincsbe, iráni, török, esetleg akár szláv eredetű szótövek is lehetnek, akkor aztán már tényleg nagy bajban vagyunk a nyelvek nyelvcsaládokba sorolását illetően. Legalábbis az az állítás, hogy a „nyelvrokonság tudományos tény” – az egészen biztosan nem állja meg a helyét.

Mindenesetre lehetséges, az a megoldás is, hogy ezek a „hasonlatok - metaforák” nem tudják szabatosan leírni a finnugrisztika tudományának nyelvrokonítási paradigmáját. Akkor viszont nem nagyon kellene ezeket sem a tudományos szakirodalomban, sem az ismeretterjesztő folyóiratokban, terjeszteni, mert, hogy ugye a laikusnak a „közvetítő” az maga a tudomány. Ha nincs egy egyszerűen megfogalmazható „törvény” a nyelvrokonság megállapítására – valószínűleg egyébként nincs – akkor azt kell mondani és írni, hogy a tudományos nézőpontok vektorösszege, a magyar nyelvnek az „uráli alapnyelvből” történő származtatása irányába mutat.

Mondjuk ki bátran, hogy a nyelvrokonság soha nem is volt, és soha nem is lesz „tudományosan bizonyított tény” - akkor, sem ha a „következő győztes paradigma” – majd „bárminek” mondja is ki a magyar nyelvet.

Én tehát inkább Szilágyi N. Sándor, Pollányi Mihály, vagy Pusztay János, álláspontját ajánlanám – a finnugrisztika szokásos lózungja – a „be van bizonyítva” – helyett.

„Az összehasonlító-történeti nyelvtudomány is hipotézisekkel dolgozik, csakhogy olyanokkal, amelyeket elvileg sem lehet soha ellenőrizni, vagy ha lehet is, csak kivételesen szerencsés esetekben. A nyelvész azonban az ilyen hipotézisekről már csak szégyenletében, sem mert valószínűségi terminusokkal beszélni. Nem azt mondta tehát, hogy igen nagy annak a valószínűsége, hogy ez vagy az a szó finnugor vagy honfoglalás előtti török eredetű (hiszen ki fogja azt neki elhinni, hogy amit ő művel, az tudomány, ha semmiről sem tud bizonyosat mondani?), hanem azt, hogy be van bizonyítva, hogy az. Pedig nincs bebizonyítva.” ( Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói )

„A tudomány fejlődésével változhatnak eredményei. Ez a természetes tény azonban nem válhat botránykővé, nem áshatja alá a tudomány tekintélyét, nem ingathatja meg a tudományba vetett meggyőződést. Ugyanakkor azonban a tudomány művelőinek is tisztában kell lenniük azzal, hogy eredményeik valószínűleg nem véglegesek. Tudományt művelni csak ezzel a meggyőződéssel s az ebből fakadó alázattal szabad. Megszívlelendő (Pollányi Mihály - 1994) javaslata, hogy a tudományban a kijelentő mondatokat "bizalmi módban", azaz az "azt hiszem" eléjük ragasztásával kell megfogalmazni… A hagyományos uráli nyelvészet képviselői gyakran a kisajátított igazság trónjáról mondják el megsemmisítő véleményüket. Az igazság azonban az igaznak tartott nézet melletti elkötelezettség, amely magában rejti a tévedés lehetőségét is. Sajnos, az uráli nyelvészetben úgy néz ki, mintha csak az innovátorok tévedhetnének, a hagyományos tanok képviselői nem, még akkor sem, ha esetleg akár egy éven belül megváltoztatják véleményüket. A kockázat és tévedés vállalása nélkül nem lehet tudományt művelni.” (Pusztay János: A magyar nyelv eredetéről)

Összefoglaló:

Mivel az alapszókincsnek nincs egy határozott definíciója, és az egyes elemei akár több alapnyelvből is származhatnak, így ebből az következik, hogy azt sem lehet egzakt módon meghatározni, hogy egy nyelv akkor végülis melyik alapnyelvből ered. Mivel az alapszókincs meghatározása szubjektív, így természetes módon, akkor a nyelvrokonság sem lehet tudományos tény, mindössze egy konszenzusos megállapodásra van lehetőség.

Úgy gondolom, hogy intelligens, művelt emberek már nem állnak le ezekkel a gyalázkodó, finnugrisztikusokkal vitatkozni, mivel tudják, hogy azok érzelmi és egzisztenciális alapon viszonyulnak a kérdéshez, és a tudományos érvek lepattannak róluk.

A finnugrisztikusok, ma már odáig süllyedtek, hogy egy egész könyvet képesek voltak megtölteni a finnugorellenesek sértegetésével. (Honti László: A nyelvrokonságról - Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság : 2010 )

Ebben a könyvben annyi rágalmazó, becsmérlő kifejezést használtak a szerzők, hogy attól már egy fiatal finnugrista is „besokallt.”

„A kötet egészét a dehonesztáló kifejezések jellemzik - „dilettáns”, „tanulatlan, műveletlen és gátlástalan”, „józan gondolkodásra képtelen” „könyvelőből, birkapásztorból vagy munkásőrből avanzsált csodadoktorok”, „zöldségtermesztők”. A vitapartnerek, még ha a tudományon kívülről érkeztek is, és felkészültségük valóban erősen hiányos, joggal kérhetik ki maguknak az ilyen hangnemet. Úgy vélem, tehát, hogy ez a kötet semmilyen szerepet nem játszhat a finnugorellenes elméletek visszaszorításában, sőt, könnyen támadási felületet nyújthat. A szakmának viszont nagy vesztesége, hogy mostantól kezdve nem mondhatjuk, hogy csak a finnugorellenes oldal gyalázkodik.” ( Fejes László: Placebóról 2 – 2010 : Rénhírek )

 Amint az látszik, Klima László, folytatja tovább a „harcot” ( küzd, mint malac a jégen ) és a gyalázkodást, most már nemcsak a finnugorelleneseket, de az egész nemzetet megbélyegezve. A vele készült legutóbbi interjúban ( Magyar Hang ) megint azt állítja, hogy még a magyar állam megalakulásának lehetőségét is a kalandozó rablásoknak köszönhetjük, egy régebbi cikkében, meg még a magyar nyelv megmaradását is a „maffia módszerekkel szervezet, posztnomád kalandozó állam” létének tulajdonítja.

„Feltehetőleg a kalandozásoknak és a magyar társadalom fentebb vázolt szervezeti formájának köszönhetjük a magyar nyelv Kárpát-medencei hegemóniáját, azt, hogy Szent István magyar államot alapíthatott.”

 Mi azért egy kicsinyég szégyelljük magunkat, no, nem a „honfoglalók viselt dolgai” miatt, hanem finnugisztikusaink „viselt dolgai” miatt, amiért nem tudnak ( de lehet, hogy nem is nagyon akarnak ) Hunfalvy és Budenz gyalázkodó, sértegető, az ellenfelekkel szembeni már-már, mérhetetlen agresszivitást mutató stílusuk, árnyékából kilépni, immár közel 150 – esztendeje!

Azt szokás mondani, hogy a magyar nyelv finnugor voltát tudományos értelemben az a sokat emlegetett és elhíresedett „ugor–török háború” oldotta meg, amelyben a „tudományos vita” Budenz József és Vámbéry Ármin között zajlott. Ezt a szakmai vitát részleteiben egyébként nem igen szokás tárgyalni – mondván, hogy azt laikusok úgysem értenék meg – amiben igazat is kell, hogy adjak a szakembereknek. Azt azonban, hogy ez a vita „kizárólag szakmai” lett volna, azt erősen tagadom. Vámbéry az NyK. 8. számában jelentette meg a Magyar és Török-Tatár szóegyezések c. cikkét, amelyre Budenz József a NyK. 10. számában reagált: Jelentés Vámbéry A. Magyar-Török szóegyezéseiről – címmel.

( Hogy egy olyan dolgozatnak, amelyet mások általában - bírálat, megjegyzések, reagálás, recenzió – megjelölésekkel szoktak címet adni, Budenz miért adta a „jelentés” megjelölést, azt most itt nem tárgyalnám ki, de azért felhívnám rá a nagyérdemű figyelmet. )

Hogy a két dolgozatban tárgyalt több száz etimológiából kinek, és mennyi állta ki az idők próbáját, azzal sem igen foglalkoznék, szerintem ugyan is nem ez a lényeg. A cikkekben vannak olyan fejezetek is, amelyeket egy laikus is bőven megérthet, a nélkül is, hogy a nyelvészeti részekhez konyítania kelljen, mivel a szerzők végső következtetéseiket úgy fogalmazták meg, hogy azt egy átlagember is felfoghassa. Budenz így foglalta össze (állítólagos) barátja munkájáról alkotott véleményét:

„Esőt adál uram, de nincs köszönet benne! — mondhatnám e jelentésemet befejezvén, én is, ha visszatekintek a szóhasonlítások nagy halmazára, melyet Vámbéry úr, nem nagy gonddal és lelkiismeretességgel összehányva, „magyar és török-tatár szóegyezések" czime alatt a magyar nyelvész közönségnek nyújtott, mint feleletét azon kérdésre: hogy mi és mennyi törökség van a magyar nyelvben? Hogy e feleletnek, úgy amint ő azt adta, semmi hasznát nem vehetjük, azt a fentebbi birálati jelentésem, úgy hiszem, eléggé megmutatta.” ( Budenz József: NyK. 10  - 128 )

Úgy gondolom, hogy a 19.- század második felében, egy tudományos folyóiratban megjelenő bírálatban ennél sértőbb, megalázóbb kifejezéseket még nem igen lehetett használni. Remélem, nem vagyok egyedül, aki azt gondolja, hogy ezeknek a kifejezéseknek, még ma sem volna szabad, hogy elhangozzanak, két „elismert tudós” között.

Azt hiszem, ezzel az is világos, hogy ki kezdte… és talán azt is megvilágítja, ez az idézet ( amit egyébként nem nagyon szokás citálgatni, amíg GéKI – be nem írta a wikipédiára, addig ez szinte teljesen ismeretlen volt, miután az eredeti helyén kívül, ezt nem igen lehet olvasni sehol ) hogy mennyire „tudományos” is az a bizonyos „bizonyított tény”… !

A finnugrisztikai tankönyvekben azt lehet olvasni, hogy azt, hogy a magyar nyelv a finnugor nyelvcsaládba van sorolva, azt Hunfalvynak, és Budenznek köszönhetjük – én azt mondom, hogy nem biztos, hogy olyan nagy köszönet jár érte! Mérhetetlen indulatokat, váltottak ki, ami teljesen feleslegesen egzisztenciákat tett tönkre, és ezzel az arrogáns, vitastílusukkal, szinte minden értelmes párbeszédet és kompromisszumot kizártak a nyelvtudomány területéről – 200 év teljesen fölösleges és értelmetlen kínlódás.

Egy vitánk során a Klima László egyszer ezt írta nekem:

„Kedves GéKl tata! Úgy látom, elfelejtette, hogy amit finnugrizmusként definiált s az én nyakamba varrt, azt oroszországi tudósok találták ki...” – Lehet, hogy ez volt Klima úr „öszödi beszéde” – a finnugrizmusról.

GéKI