Vasárnap este tízkor végleg lekapcsolták Gyurcsány Ferencet

https://mandiner.hu/belfold/2025/06/mar-csak-par-ora-van-hatra-vasarnap-este-tizkor-lekapcsoljak-gyurcsany-ferencet

Gyurcsány tevékenységét GéKI - egy külön bejegyzésben már értékelte!

https://finnugrizmus.blog.hu/2020/05/25/oszod_margojara

Lemondása pont olyan érthetetlen, és értelmetlen mint az öszödi beszéd.

Ha a lemondás mögött... valami gyorslefolyású tragikus eseménysor lehetősége áll... akkor persze neki is felajánljuk a Krisztusi reménységet, amint azt Jézus minden embernek felajánlott.

Hiányoljuk azonban a megbánást!... ami arra mutat, hogy a visszavonulás... nem lelki kényszer, hanem csak egyszerű politikai "kavarás"..!... amit már megszokhattunk Tőle!

"Kegyelmes uraim, félek, magukban tesznek kárt!"

(Forrás: Borsszem Jankó XXVI. évf. 1355. sz. december 31.)

Már régebben is írtam a néprokonság, nyelvrokonság témakörben, most újabb alkalmat adott egy cikk a megszólalásra. A publicista természetesen újra @zegernyei alias Klima László – Még néhány mondat a rokonságról, című tanulmánya.

A lényeg helyett, természetesen megint az „amatőr őstörténetbúvárok” ostorozása és szapulása lett a cél, mint a szerző összes többi publicisztikájában. Jellemző, hogy még az MTA – felkérésére írt, a tudomány.hu honlapon megjelent írásában is leginkább ezzel, és nem pedig a tudomány jelenlegi álláspontjának bemutatásával foglakozott. Bár a mostani cikkében is azt állítja, hogy itt cáfolta a finnugor nyelvrokonság ideológiai alapú fogantatását, mi azonban már régebben is bemutattuk, hogy az így nem teljesen fedi a valóságot. A cikkünkben több hazugságot is lelepleztünk. Többek között a „nem vagyunk finnugorok” a „Habsburg-ármány” és a „halzsíros atyafiság” - témakörében mutattuk be, hogy ezeket az ostobaságokat, leginkább jól megfizetett finnugrisztikusok találták ki, vélt, avagy valós ellenfeleik lejáratására, és ők is terjesztik ezeket, még a mai napság is.

Ez a legutóbbi cikk is tovább folytatja a hazugságcunamit – újra csak a rokonság témakörében. Újra felemlegeti azt a már egyértelműen, és többször is cáfolt tételt, mi szerint Szinnyei József avagy Zsirai Miklós tagadta volna ( a magyarokra vonatkozóan ) a nyelvrokonság és néprokonság összetartozását.

Akkor most újra ideidézzük az ominózus Szinnyeí tanulmány jelesebb megállapításait.

„Tudvalévő dolog, hogy a nyelvek rokonsága nem bizonyítja okvetlenül a népek fajrokonságát is, aminthogy az ugyanazon anyanyelvűek sem tartoznak okvetlenül mind ugyanazon fajhoz. Ennélfogva nem szabad eleve elutasítani némely íróknak azt a föltevését, hogy az „igazi” magyarság faj szerint nem finnugor. Ennek a lehetőségét – elvben – el kell fogadni. Hogy azonban ez a lehetőség bizonyossággá fokozódik-e, az azon múlik, hogy minő erősségekkel lehet ezt alátámasztani.

1. A tudomány világánál érvénytelennek bizonyulnak mindazok az erősségek, amelyeket a magyarság török voltának bizonyítására felhoztak, és érvénytelenek mindazok is, amelyek a magyar népet, mint „harcos” népet különbözteti meg a „békességes halászó vadászó” többi finnugor néptől.
2. A magyar nép sem nem „vegyülék faj”, sem nem „keveréknép”, de az kétségtelen, hogy mind a magyar nyelvre, mind a magyar népre erős hatással voltak a körülötte élő török, indoiráni, szláv … stb. népek.

A magyarság tehát minden valószínűség szerint már a törökökkel való összekerülése előtt sem volt teljesen egységes fajú, de annyi kétségtelen, hogy a finnugor származású magyarok voltak mindig többségben, ők voltak a befogadók, és a beolvasztók és az ő nyelvüket vették át a hozzájuk csatlakozó népelemek.

Bármilyen idegen elemekkel gyarapodott is tehát a magyarság, annyi bizonyos, hogy az „igazi magyarok” az ős-finnugoroknak egyenes leszármazottai.”

Ennyit vall a nyelv, aki ennek alapján áll az erős alapokon áll. Ezen alapokon kívül csak az ingovány van és arra nem tanácsos rálépni”

Kedves Barátunk tehát – hiába volt Szinnyei figyelmeztetése – amint látjuk, igencsak ingoványos területre tévedett – már nem először. Azzal az állítással, hogy a „finnugrista nyelvészet” kizárólag csak a nyelvek rokonságát állítja, újra és újra kínos önigazolásba hajszolja önnönmagát, és ezt az önigazolást újra és újra hazugságokkal igyekszik alátámasztani.

Ez a hatalmas önigazolási erőlködés azonban néha már nem csak kínos, hanem olyan irányba is elsodorja szerzőnket – amely már csak a Márki Zay Péter féle elszólások tengerének mélységével mérhető.

A finnugorellenesek újabb és újabb szapulására, és földbedöngölése óhajának hatására újra csak leírta, hogy:

 „A finnugor nyelvrokonságot elutasítók körében a rokonság és a nyelvrokonság fogalma végzetesen összekeveredett.”

Mint azonban látni fogjuk, ennek az „összekeveredésnek” – éppen, hogy a tanulmány szerzője esett áldozatul.

Az állításának igazolására ugyan is két fényképet is közölt, amelyeken egyrészt Kálid Artúr és Gémes Antos színészek, másrészt Liu Shaolin és Liu Shaoáng gyorskorcsolyázók szerepelnek.

Láthatóan, és egyébként tudhatóan is, négyük közül valószínűleg egyiküknek az ősei sem évezredek óta élnek itt a KM – ben, mégis tudható, róluk, hogy magyarnak vallják magukat. Ezen senki nem lepődik meg, és senki nem botránkozik meg rajta – „a Szt. Istváni - türelmi politika” meghirdetése óta „dokumentáltan” is, nemzeti politizálásunkban, a befogadás elve (besenyők, kálizok, kunok, jászok, szászok, szerbek… stb.) érvényesül.

„Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő”

Ami azonban megdöbbentő és egyúttal megbotránkoztató is, az a képek aláírása:

„Finnugorok, magyarok? Avagy csak magyarul (is) beszélnek?”

A nyelvrokonság és a néprokonság szétválasztásának hatalmas bizonyítási vágya miatti, heroikus hazugságcunamijában, szerzőnk így valami egészen félelmetes világba tévedt. A mondatban ugyanis így egyértelműen, kétségbe vonta a négy fiatalember magyarságát, és csak azt engedte meg nekik, hogy ők is „magyarul beszélnek”.

Nem tartjuk szándékosnak a szerzőnek e „félelmetes világba” – történő utazását. Pontosan arra szeretnénk felhívni a figyelmét, hogy e- teljesen hiábavaló küzdelem – a mundér becsületének mindenáron való megvédése – nem először vitte már szerzőnket tévutakra. Állításaival több cikkében is súrolta már a törvényesség határait. Legutóbb a Médiatanács MN/899-8/2022 ügyirat számú tájékoztatásában foglalt állást, hogy bár ugyan a kifogásolt cikkek, tartalmaztak ugyan a honfoglaló magyarokat ért kritikát, és az életmódjukra és politikai berendezkedésükre vonatkozó észrevételeket, de ezek nem merítették ki a törvényben megfogalmazott gyűlöletkeltés, avagy a kirekesztés fogalmát. Mint amolyan jogkövető állampolgár, elfogadom az NMHH – tájékoztatását, és tudomásul veszem hogy nem indít eljárást, de azért megjegyzem, hogy a HVG – t ( https://www.kuria-birosag.hu/hu/sajto/tajekoztato-kozosseghez-tartozassal-osszefuggo-szemelyisegi-jog-megsertese-targyaban-indult ) - a Kúria elítélte a „büdös magyar migránsok” és a „magyar banditák” – használata miatt, amelyek azért nem állnak annyira távol, a kalandozó magyarokat „maffiabandának” – tituláló állítástól.

Mindenesetre, miután ezt most – kivételesen – nem tartjuk szándékos cselekedetnek, mindössze annak tudjuk be, hogy a „habilitált adjunktus” most is – rossz szokásának megfelelően – a nagy erőlködésben, megint „túltolta a biciglit” – egy kicsinyég – és még csak észre sem vette, hogy eközben megsértette a négy fiatalembert.

De hogyan is jutott ide a „Tanárúr” …!

A ma finnugrisztikusai, mindenáron azt a hamis látszatot igyekeznek kelteni, hogy a magyar nyelv és a magyar nép eredetét szét kell választani, és azt a látszatot szándékoznak kelteni, mintha ezt a szétválasztást már vagy 150 – éve meg is tették volna. Az igazság azonban az, hogy ezt a szétválasztást (bár valóban voltak rá próbálkozások) – a magyarság esetében – ezt soha senkinek nem sikerült bizonyítani. Aki megpróbálja a szétválasztást, igazolni, az mindig abba a dilemmába ütközik, hogy akkor a mai magyarságnak nyelvcserével kellett, hogy magyar nyelvéhez jusson. Márpedig a nyelvcserét eddig még senkinek nem sikerült igazolni. Soha senki nem tudta azt a kérdést megválaszolni, hogy miért, is hagyta volna el, a magyarság a kitudja milyen ősi anyanyelvét… és hogy akkor mi is történt azokkal, akik addig beszélték ezt a nyelvet, és hogy miért is vált szükségessé a nyelvcsere? – miért is nem volt jó az-az addig beszélt „édesanyanyelv” …?

Szögezzük le tehát, hogy a magyar nyelv eredetének és a magyarság eredetének szétválasztása eddig még soha, senkinek nem sikerült, és a finnugrisztikának, ez nem is igen állt szándékában sohasem.

Szinnyei József álláspontjának idézése után álljon itt egy "kommunista őstörténész kivonatolt" véleménye is:

„A burzsoá korszak nyelvészei közötti vita a finnugor származást hírdetők győzelmével ért véget, így a magyar őstörténetírásban megszilárdult a magyarság finnugor származásának elmélete... amely arra az elképzelésre épült, hogy: - a nyelvek rokonsága azt bizonyítja, hogy volt egy idő, amikor a rokonnyelveket beszélő népek elődei illetve ezeknek egy része, szorosabb kapcsolatban élt egymással. ... A finnugor nyelvek rokonságából, tehát egy hajdani közös nyelvi forrás, a finnugor alapnyelv létezése, és a finnugor népek elődeinek őskori szétvándorlása következik." ( Molnár Erik: A Magyar nép őstörténete  / 1954 )

Molnár Erik munkásságát, ugyan sok bírálat is érte, de ez az idézet is azt bizonyítja, hogy a hazai finnugrisztika, az ősfinnugristák megalkotta, a magyar nyelvtörténet, és a néptörténet összetartozásának tételét, egészen napjainkig, nemhogy nem tudta, ... de soha nem is akarta megcáfolni.

Az állítás igazolására ide idézünk néhány tételt, az egészen közelmúltból:

1. „…abban is megegyeztek a kutatók, hogy a rokon nyelvek valamilyen nagyjából még egységes ősnyelvre mennek vissza, amelyet a még szintén többé – kevésbé egységes ősnép beszélt”

( Fodor István: Őstörténet és honfoglalás – 2009 :14)

2. „A finnugor egység minden bizonnyal a neolitikum késői szakaszán, vagy a bronzkor kezdetén – a Kr. e. 2000 körüli évszázadokban – bomlott fel. Ebben az időszakban az ugorok (a mai obi-ugorok és magyarok ősei) az Uráltól keletre éltek, a finnségiek pedig a kelet-európai erdővidéket népesítették be az Uráltól egészen a Baltikumtól nem messze eső területekig.”

( Az ELTE Finnugor Tanszék – Tananyag: 2019.12.20. )

Azokat a tételeket, tehát amelyeket a ma finnugrisztikusai „szövegkörnyezetükből” kirángatva idézgetnek – vélt – igazuk bizonygatására, egyálltalán nem lehet elfogadni. Hasonlóan nem ehet elfogadni a Honti László nevével fémjelzett arrogáns, és az ellenvéleményt megformálókról gyalázkodó stílusban előadott „tudományos tényként” – aposztrofált állításokat sem. Sőt kijelenhető, hogy a „Honti-stílus” – alkalmazói mára már egyértelműen kiírták magukat a tisztességes tudósok társadalmából. Lassan ezek közé kell sorolni, Klima Lászlót is. Igazán csak sajnálnivalóak azok a „fiatal” – tudósok ( Türk Attila – Keszi Tamás – Németh Endre ) akik az utóbbi időben bedőltek neki, és hagyták, hogy a hátukon átkapaszkodva, manapság, az ismeretlenség langyos félhomályából, az előtérbe tülekedjen.

De, hogy lássuk, hogy nem csak mi gonolkodunk így, nézzük László Gyula mit írt erről:

"... aki azt mondja, hogy - így volt - az magamgát csapja be (és az olvasót), aki azt mondja : ezért és ezért így lehetett, arra érdemes figyelni."

GéKI

 Székelyföld – Szökevények földje?

A címben szereplő „ë” – egy olyan hangot jelöl, amelyet a legtöbb magyar nyelvjárás ismer és használ, de a magyar helyesírásban sohasem honosodott meg. Ennek több oka van, és sokan foglalkoztak már ezzel a témával. Ez a cikk most csak részben született ezért a hangért, a címben szereplő kérdés „sztenderd” magyar nyelven igazából úgy szól, hogy – „szökevények-e a székelyek.”

Így talán jobban érthető a többség számára is.

Történt pedig lőnn, hogy Keszi Tamás tanulmányt jelentetett meg: Alternatív javaslat a székely név etimológiájára címmel.

A probléma jelentőségének megfelelően, a megoldására született szakirodalommal könyvtárakat lehetne megtölteni – a szerző azonban nem kíván ezekről vitázni ( vitáztak már elegen, és eleget) – így kizárólag saját javaslatát kívánja elénk tárni!

„A székely szó töve a magyar szökik, aminek etimonja a török sek- ige, utóbbi alapjelentése ’ugrik, gyorsan mozog.' A magyar szëkik változat előfordulása jól dokumentált egészen az újkorig. Ehhez kapcsolódik az -l/ly deverbális nomenképző egy rövid, zárt -ë - kötőhanggal. Az így képzett szó jelentése – szëkël(y)/szëköl(y) - ’szökevény, elszökő (ember)’ lehetett. A szó eredeti ejtése szëkël(y)/szëköl(y), az első szótagi magánhangzó megnyúlása a székelyek székekbe történő szervezése után következett be népetimológiás hatásra.”

Nos ezért szerepel a címben aza bizonyos „ë” – ugyanis e nélkül a hang nélkül a szökik - „ö” – jéből soha nem lesz „é” – tehát soha nem lehetne a szökik=székely.

Két jelentős ellenérvem is van:

1. A fenti etimologizálás  elsősorba abból a teljesen téves nézetből adódhat, hogy akik nem beszélik sem az „ö” – ző, sem a „ë” - ző nyelvjárást, azok azt hiszik, hogy csak úgy bárhová be lehet helyettesíteni ezeket a hangokat, azokba a szavakba ahová a sztenderd magyar az „ö” - t, vagy az „e” - t, rakja. (Mint ahogyan Móricz is azt hitte pl. a Rózsa Sándor regényben.) Márpedig ez nem így van. Bár az „ë” - pontos használatára (bevezetése a helyesírásba ezért is bukott meg eddig még mindig) nincsenek pontos szabályok, de mivel az anyanyelvem az „ë” - ző nyelvjárás, ezért tudom, hogy olyan, hogy „szëkik” - olyan nincs – nemes egyszerűséggel azért, mert szinte kimondhatatlan – ezért aztán a „szëk-” gyök sem létezhet. Ez pont olyan, mint ahogyan sem „Köcskemét” - sem pedig a „Këcskemét” nem létezik – minden előítéletes híresztelés ellenére – és még annak ellenére sem, hogy a Szöged – viszont valóban használatos!

Talán azzal lehetne zárni ezt a gondolatot, hogy ugyan minden „ë” - helyére lehet „ö” - t ejteni, de nem minden „ö” - vagy „e” - helyén lehet „ë” - t…!

2. A második ellenérvem a cikk alábbi állításából fakad:

„A magyar szëkik változat előfordulása jól dokumentált egészen az újkorig.”

A szerző, állításának igazolására, megjelöli a forrást is:

NySz III, 322–326. Jelentése ’ugrik, ugrál, táncol, menekül, észrevétlenül távozik, kitör, kimegy.’

Ez az állítás rögtön mindjárt, elsőre is, egy kissé meglepett – az előbbiek, no meg annak fényében, hogy én úgy tudtam, hogy a középkorban keletkezett magyar nyelvű dokumentumok többnyire a latin ábécé bütüire szorítkoztak, és az „ë” - használatát (bár voltak néhányan, akik támogatták – és írtak is szövegeket) de a hivatalos magyar írásmódba, soha nem került be. A nyelvújításkor sem igen került szóba, mivel Kazinczy a felső-tiszai nyelvjárást beszélte - ami viszont nem ismeri a „ë” - t.

Miután világos volt, hogy a szëkik – az „ë” – je nélkül soha nem lehet „székely” – döntő jelentősége van a behivatkozott forrásnak. Megkerestem, és meglepődtem, mert hogy a mű bizony tartalmazta ezt a bizonyos „ë” – hangot, vagyis azon kevés dokumentumok közé tartozik, amelyek így íródtak, és azt aktívan használta is. A hivatkozás a 322-326 oldalt jelölte meg, ahol valóban meg is található a „SZÖK-IK” címszó alatt még néhány tucat szócikk - előtaggal, utótaggal, képzőkkel…. ellátva. 

( A szócikk egyébként a 322-328 - között található - node finnugrisztikus ( ha hazudik ) kicsire nem ád! )

Csak ugye egyetlen egy a bibi… bár ez a szótár aktívan használja az „ë” – hangot, de a „szökik” első magánhangzója mindig „ö” – és egyetlen egy esetben sem „ë” – még csak véletlenül sem. ( A magyarázatokban és példákban egynémelyszer az  „e” azonban előfordul.)

Így tehát ez a „szökik=székely” etimológia egy eléggé gyengécske próbálkozásra sikeredett, még annak ellenére is, hogy a hipotézis igazolására egy vaskos hazugság is beépítésre került – a „szëkik” – ugyanis mint kiderült, egyálltalán nincs „jól dokumentálva”, sőt.... sehogyan sincsen dokumentálva!

De miért is volt szükséges, ez az erőltetett, több sebből vérző etimologizálás. Hiszen magának a székelységnek a kialakulására bemutatott történelmi háttér - egyébként egy reális lehetőség – hiszen a szerző itt párhuzamot von a székelység – a kozákság – a hajdúság – etnogenezise és kialakulása között – nevezetesen, hogy a földesúri elnyomás elől menekülők, a határok mentén (magyarul a gyepűn ) a szabadabb életet keresve, valamilyen népi identitást vesznek fel – még akkor is ha ezért a „szabadságért” – katonáskodással kell fizetni.

A magyarázatot az összefoglalóban találjuk meg, és ahogyan annak az utolsó bekezdése is mutatja, a szerző sem igazán hisz abban, hogy a „tudós társadalom” ezt az etimológiai ötletet túl komolyan fogja venni – hiába hivatkozik annyiszor, a Klima László nevére!

„Valószínű, hogy etimológiai javaslatomat – identitáspolitikai szempontból rosszul kommunikálható kiindulópontja miatt – heves támadások fogják érni. A fentebb vázolt folyamat kezdete kétségkívül kevésbé heroikus, mint a végsőkig kitartó hunok története, vagy akár a kezdetektől a magyarságot védő határőröké."

Tehát, még mielőtt valaki, esetleg, mégis vitába kívánna szállni, azelőtt a szerző gyorsan becsapja az ajtót, és egy „önbeteljesítő jóslattal” egyúttal ki is húzza a vitázni kívánok méregfogát – hiszen őkelme előre megmondta, hogy itten kérem „identitáspolitikailag nehezen kommunikálható” – teória let-lészen kidolgozódva.

Még mielőtt azonban, bárki azt gondolná, hogy Keszi Tamás talán nem gondolta végig elég megfontoltan, hogy mit is - és mikor is – írja azt le, azt amit leírt – ide idézzük a tanulmány utolsó mondatát.

„Olyan borzasztó lenne, ha kiderülne, hogy a székelyek a mi kozákjaink?”

A következő hétvégén április 3. – án választás van... így a kérdésen való hosszas gondolkodást, töprengést, és a választ, az olvasóra bízzuk!

GéKI

A Nagyszentmiklósi kincs feliratai értelmezésének történetéről Fridrich Klára írt összefoglaló tanulmányt - Budapest, 2015. A tanulmányban szerepel a 21 – es tál körfelirata megfejtésének történeti összefoglalása is. Anélkül, hogy külön értékelném a megfejtéseket én a magam részéről a Vékony Gábor féle változatot tekintem a legelfogadhatóbbnak, tekintve, hogy Ő az aki leginkább ragaszkodott az eredeti szöveg betű szerinti olvasatához.

Az eredeti felirat, ( a képen látható ) latin betűs átirata – talán így lehetne:

BOYHLA . ZSOAPÁN . TESZI . ( DUGETOJGI ) . BOYTAOYL . ZSOAPÁN . ( TAGROGI ) . ÖCCSE . TESZI

Vékony Gábor olvasata:

BOYLA ZSUPÁN TESZI DIJETTÉ BUTAUL ZSUPÁN TAYRUVÁ ÖCCSÉ TESZI

Véleményem szerint Vékony nem vette észre, hogy az írás értelmezése tulajdonképpen egy „titkosírás”… a tál készítője egy olyan szöveget „rejtett” el, amit nem igen mert volna egyértelműen leírni. Az írás ezért a szavakat elválasztó ( pontok ) némi áthelyezésével válik érthetővé.

A szöveg így hasonlatos a Gertrudisz királyné megölése körül kialakult legendában szereplő mondathoz, amelyet állítólag János főpap írt a zendülőkhöz.

„A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki beleegyezne én nem ellenzem.”

Amit ugye tudjuk, hogy kétféleképpen lehet értelmezni, amely szerint az egyik értelmezés teljesen ellentéte a másiknak.

Az én olvasatom tehát:

BOYLA  . ZSUPÁN . TESZI . DUGETOIGI . BUTA  . ALZSUPÁN . TAGROGI . ÖCCSÉT . TESZI

Az egyes - ponttal elválasztott - szavakban is vannak ugyan a megértést nehezítő fölösleges, betűk, de a leginkább megtévesztő a következő:

BUTAUL . ZSUPÁN  =  BUTA . ALZSUPÁN

A megértéshez szerintem ez a „kis változtatás” járul hozzá igazán, mert hogy így, mai átírásban, a szöveg – valahogyan igy hangzana:

BOYLA ZSUPÁN A BUTA ( … ) ÖCCSÉT TETTE MEG ALZSUPÁNNÁ

DUGETOIGI és TAGROGI = Vagy „szövegkitöltő” értelmetlen kifejezések, az egyértelmű szövegértés eltakarására, vagy a buta mellett – egyelőre megfejtetlen - valamilyen további, az alzsupánra nézvést dehonesztáló kifejezések.

A megfejtéshez esetleg még további lehetőségént, az alábbiakat lehet feltételezni:

TAGROGI = TROGLODITA = barlanglakó = primitív = barbár = alantas= .... !!!

A "trogodűták" - egy ókori, végtelenül primitív Észak-Afrikai nép, akik az ókori szerzők szerint a "denevérhez hasonló" - hangokat adtak ki, meztelenül jártak, és állataiknak nem csak a húsát, hanem a bőrét és a szőrét is megették, illetve tejből és vérből összekevert italt is fogyasztottak.  

DUGETOIGI = két év

A teljes megfejtés tehát valahogyan így szólhat:

BOYLA ZSUPÁN KÉT ÉVE A BUTA BARLANGLAKÓ ÖCCSÉT TETTE MEG ALZSUPÁNNÁ

Ha egy ilyen szöveget nem lehetett egyértelműen elhelyezni egy tálra, akkor az a szöveg keletkezésének időpontjára is magyarázatot ad. Anonymusnál „a kisebbik Gyula két fia BOLYA és BONYHA ( 2007/101/24. rész )

A „gyula” – István általi „megfegyelmezése” után - kivonult az országból, és onnan próbálta meg bomlasztani a királyságot, oly annyira, hogy István még a határ közeléből (Vitéz Boleszláv lengyel király, az egyik határ menti várat bízta, a hozzá menekülő nagyúrra) is kénytelen volt elüldözni – de még ekkor sem tört az életére. Két fia azonban, élete végéig hűségesen szolgálta a királyt.

Kérdés, hogy kinek is volt ez a két fiú annyira az útjában, hogy a gyűlöletét, még egy aranytálra is képes volt felvésni, vagy felvésetni – pontosabban „poncolni vagy poncoltatni”…!

Több szakértő szerint is, a kincs utolsó tulajdonosa – és egyben az elrejtője is az-az Ajtony vezér volt, akinek a legyőzésére István Csanádot küldte, aki aztán meg is ölte, és birtokaiból részesülve, a róla elnevezett Csanád vármegye ispánja lett.

Az adatok szerint Bolya és Bonyha kortársa volt Ajtonynak. Arról nincs ugyan releváns információnk, hogy apjuk volt birtokain, voltak e „zsupánok” ők valójában – de ezt kizárni sem lehet. Ha azonban voltak, akkor lehettek érdekellentétek a két család között, de amint a forrásokból az kideríthető hatalmi ellentétek mindenképpen lehettek közöttük, hiszen a két fiú István pártján állt, a nagyhatalmú Ajtony vezér viszont ellenfele lett a királynak.

Ajtony birtokai (országa) a Maros alsó folyásának környékén terültek el, a gyula birtokai (országa) pedig ezzel határosak a Maros felső folyása és a Körösvidék, később pedig inkább a történelmi Erdély - vidéke, amelynek része volt a "sóvidék" is,. Az ellentéteknek tehát megvoltak az alapjai, Ajtony ugyan is megvámolta a Moroson közlekedő sószállítmányokat.

Megjegyezhetjük, tehát, hogy ha a készítőnek, vagy a megrendelőnek, az volt a célja, hogy leírja, a két gyűlölt fiúról azt, amit le akart írni, de az is célja volt, hogy azt ne lehessen könnyedén elolvasni, akkor elmondhatjuk, hogy mind a két cél teljesült. Az utókornak fennmaradt a „lesújtó vélemény” de a megfejtés, sok -sok tudós koponyának okozott már sok-sok óra munkát – és még ma sem lehetünk biztosak az olvasatban.

Minden esetre, ha a kincs utolsó tulajdonosa és készíttetője valóban Ajtony vezér volt, akkor nemes bosszút állt ellenfelein és gyilkosain. Hiszen vannak olyan tudósok – mint Szőllősy Kálmán ( 1999 ) vagy Friedrich Klára: Emlékezzünk Ajtony vezérre az Ősök és írások c. könyvben ( 2006/160 ) – akik tanulmányaikban meggyőzően támasztják alá, hogy Ajtony bizony jogosult a fejedelmi címre, és igen méltatva beszélnek Ajtony személyiségéről, mert hogy ezzel a kifosztott, csalárdul meggyilkolt magyar elődünkkel igazán mostohán bántak el a kortársak, és a történetírók.

Ajtony igazi bűne ugyanis csupán csak az volt, hogy egyenlőnek tartotta magát Istvánnal – nem fogadta el parancsait, és megvámolta a Marosi sószállítmányokat – vereségével azonban „a győztes mindent visz” alapon a becsületét is elvesztette. Az egyik legenda szerint legyőzői ( Csanád és Gyula ) holtestét meggyalázták, lefejezték, és a nyelvét is kivágták, így loholtak, kérkedve hőstettükkel István elé. Anonymus szerint Ajtony annak a Glad ( Galád ) vezérnek az utóda, akit még Árpád sem tudott igazán legyőzni, és végül is így a család közel öt emberöltőn keresztül megőrizte (feltehetően bánáti) birtokait.

Ajtony ősének nevét, a magyar nyelv egy meglehetőst pejoratív jelzőként őrizte meg ( Galád ) vagy az is elképzelhető, hogy ebből a magyar szitokszóból képezte nevét, első krónikánk megalkotója.

"...Azt a földet végül, amely a Maros folyótól egészen Orsova váráig terül el, egy bizonyos Galad nevű vezér, aki Bodony várából jött, foglalta el a "kumánok" segítségével. Az ő ivadékából született Ajtony..."  

Bármelyik változat is az igaz, nem mondhatjuk, hogy az Árpád-házi történetírás, túlzásba vitte volna a tiszteletüket. Ugyan csak hasonlóan járt "Menmarót" ( akinek nevét "Morva csődör"  - ként fordítják) vezér, akit legyőzni meg a székelyek segítettek, vagy a "névkimondási átokkal" sújtott Fajsz - nagyfejedelem, akinek meg még a nevét is kitörölték a magyar történelemből, mivel valószínűleg uralmát a hagyományos "szenioritás" alapján és nem az "újmódi" - primogenitúra - elve alapján gyakorolta. Persze az sem tett jót a hírnevének, hogy az Ő fejedelemsége alatt történt meg a "kalandozások korának" lenagyobb vesztes csatája - az Augsburgi vereség, amelyet később "nemzeti gyászként" írt le a magyar krónikairodalom - a "hét gyászmagyar" megszégyenítésének történetével.

Egy másik lehetőség, hogy maga a készítő volt az, aki, még a megrendelő elől is el akarta rejteni gyűlöletének ezen módon is hangot adó véleményét - ezért rejtette el a valódi szöveget – de persze ez már egy másik történet.

GéKI

A magyarság és a magyar nyelv fennmaradásának okairól, és körülményeiről már több cikket is írt a szerző…legutóbb a fenti címmel.

https://www.nyest.hu/renhirek/nem-kalandozas-annal-sokkal-rosszabb

• A első részben arra mutattunk rá, hogy a cikk igazi célja a „nemzeti bűntudat” felébresztése, az önmagunk teljes feladásának elfogadására való „érzékenyítési propaganda” – része.
• A második részben a „kalandozások korának” konzervatív értékelését adjuk.
• A harmadik részben pedig bemutatjuk hogyan lettek a honfoglalók, legyőzött földönfutókból, maffiózó keresztényüldöző rablóbanda.

Foglaljuk röviden össze, a szerző önmaga is citált cikkeinek eszenciáját!

„Feltehetőleg a kalandozásoknak, és a magyar társadalom akkori szervezeti formájának (maffiaszerű képződmény) köszönhetjük a magyar nyelv Kárpát-medencei hegemóniáját, és azt, hogy Szent István magyar államot alapíthatott. A kalandozásokból befolyt jövedelem nélkül nem lehetett volna magyar államot alapítani. E hadjáratoknak köszönhető, hogy magyarok maradtunk és magyarul beszélünk a Kárpát-medencében. Ebből a szempontból ezek a hadjáratok hasznosak voltak. Ugyanakkor nyilvánvaló az igazságtalanságuk. Büszkék csak akkor lehetünk rájuk, ha Lenin cinikus történelemszemléletét követjük.”

1. Rész: Kalandozás – Megmaradás – Önfeladás - Államalapítás

A szerző tehát a magyar államiság és a magyar megmaradás elengedhetetlenül szükséges feltételének tekinti a kalandozásoknak aposztrofált történelmi eseményeket. Ugyanakkor, ezen események nyilvánvaló igazságtalanságáról beszél. A cikk szerzője - bár nem ismeri fel ugyan önnönmaga ellentmondását – de, történelmi tényként kezeli azt, hogy a „kalandozások” a magyar megmaradás elengedhetetlenül szükséges feltétele volt.

Márpedig, ha ezt így tekinti - akkor nincs is már szinte mit hozzátenni! - mert ebből az következik, hogy ha ez ( a kalandozás ) akkor, nem történt volna meg, akkor ma nem lennénk, akik elolvassuk, no meg persze az sem lenne aki megírta ezt a cikket.

Most akkor szégyeneljük magunkat, és átkozzuk eleinket, mert vagyunk, és mert megmaradtak, így mi is megmaradtunk, ( írhatjuk és olvashatjuk ezt a cikket ) vagy azért örülhetünk egy kissé?

Kíváncsi lennék, hogy a szerző mit tudna ajánlani eleinknek, ugyan mit is kelet volna tenniük, másként, hogy életben maradjanak, ha azt amit tettek a megmaradás érdekében, azt ma elítélendőnek tartja?

Ha a „kalandozások” nélkül nincs magyar állam, nincs magyar nyelv - akkor mit kellett volna másként csinálni? – Gondolom csendesen kihalni! – más opciót nem látok!

Márpedig, ha az állítás igaz, és a kalandozások nélkül valóban nincs államalapítás, és nincs magyar nyelv, akkor a kalandozások nem értékelhetőek másként, mint a jogos önvédelem egyik eszközeként. A cikk persze nem ad magyarázatot arra, hogy miért is volt elengedhetetlenül szükséges, ez a jogos önvédelem, a magyar államiság és a magyar nyelv megmaradásához, és arra sem ad magyarázatot persze, hogy ha ezt a nézetet elfogadjuk, akkor miért ne lehetnénk büszkék elődjeink tetteire – ha azok a tettek ténylegesen a magmaradás elengedhetetlenül szüksége feltételei voltak?

Ha elfogadjuk ezt a történelmi szükségszerűséget, akkor a cikk egyértelműen a megmaradást szolgáló, jogos önvédelem elleni propagandaként értelmezhető – vagyis az önmagunk védelmének teljes feladására, és az erőszak elleni önvédelem teljes felhagyására, szinte egy szándékos önmegsemmisítésre buzdít!

A magyarság története ezen szakaszának a cikk szerinti értelmezése tehát, mind a mai, mind a múltban is létező mindenféle természeti törvénnyel és erkölcsi felfogással ellenkezik – ellentmondásban van még a modern nemzetközi egyezményeknek a „kollektív felelesség tilalmát megfogalmazó” érvényben lévő előírásaival is!

Ha a szerző valóban a magyarság és a magyar nyelv fennmaradásának elengedhetetlenül szükséges feltételének tartja a kalandozásokat, akkor az ezt elítélő írásai az „áldozat hibáztatás” minősített esetei.

Vagyis azok, akik belátják, hogy a kalandozások, történelmi szükségszerűség volt, a magyarság és a magyar nyelv fennmaradásának érdekében, és ezért tisztelettel adóznak eleinknek ( amiért azok felismerték, és megtették azt amit fel kellett ismerniük, és amit meg kellett tenniük ) azok most „cinikus leninfiúk” – nak lettek bélyegezve.

Mert ugye akik nem büszkék a „kalandozásokra” azok ( már ha valóban történelmi szükségszerűség volt, ahogyan azt a szerző állítja )  akkor tulajdonképpen azon fájdalmuknak adnak hangot, hogy ma egyálltalán létezik magyarság, és magyar nyelv.

Mi konzervatívok ( bár szintén fontosnak tartjuk ) de nem látjuk a „kalandozást” a megmaradáshoz vezető kizárólagos útnak. No meg a megmaradással kapcsoltban, abba a szerintünk szintén sehová sem vezető, olyasféle moralizálásba sem szeretnénk belemenni, mint amikor erkölcsi alapon akarnak különbséget tenni a növényevők, és a ragadozók táplálkozási szokásai között. Mint ahogyan nem szeretnénk belemenni a „földművelő” és az „állattenyésztő” életformák erkölcsi megítélésének polémiájába sem.

Nekünk az a bajunk a szerző állításával, hogy ha már a „kalandozásokat” a magyar államiság és a magyar nyelv fennmaradásának elengedhetetlen szükségszerűségének tartja, ( vagyis a megmaradásunkhoz elengedhetetlenül szükséges eseménynek ) akkor hogyan van az, hogy ennek ellenére azt nem tekinti, elismerendő, tehát a nemzeti büszkeségre érdemes tettnek. A szerző szerint tehát van olyan tett, amely bár egyértelműen a nemzeti megmaradást szolgálja, ennek ellenére mégsem lehetnek a nemzeti büszkeség tárgyai, hiszen azok manapság valamiféle morálisan elítélhető tettből fakadnak. Logikusan végig haladva ezen a gondolatmeneten, eljuthatunk egészen addig, a képtelenségig, hogy akár az Egri nőket, vagy akár Dugonics Titusz tettét is el kell ítélnünk, hiszen a cél ( a megmaradás ) érdekében, embert, sőt emberek ezreit ölték meg.

Nem igen mennénk tovább ezen az úton, hisz ezen a sehová sem vezető „ál moralizáláson” – és persze az aktuális politikai propagandán – kívül mi nem találjuk más értelmezését, e teljességgel logikátlan, értelmetlen, és miden tudományosságot nélkülöző okfejtésre épülő cikknek!

Hiszen a cikk megírásának igazi célja persze nem a „kalandozások” valódi történetének tudományos elemzése.  Az igazi cél megfogalmazása talán itt érhető tetten:

"Okos tudósok előbb-utóbb eljuthatnak oda is, hogy teljesen igazságos a körkörös védekezést feladva körkörös támadásba lendülni az ezeréves magyar határok visszaállításáért. Előre szólunk, hogy ez a keresztény erkölcsbe ütközne."

Az igazi cél tehát a „nemzeti bűntudat” felébresztése – az önmagunk védelmének feladására történő „érzékenyítés”…! Annak elhitetése a nemzettel, hogy a sorsunk, az egy megérdemelt sors. Sorsunk… a bűneink következménye! - ellenségeink szeretete pedig - mint önmagunk feladása - a keresztény erkölcs tanítása.

Nem idegen persze ez a gondolat a keresztény ideológiától sem, de azért az önönmagunk védelmének feladása, egy teljes félreértelmezése a keresztény erkölcs szerinti mások szeretete elvének. Amikor Jézus a mások szeretetére tanít, akkor nem arra tanít, bennünket, hogy birka módjára menjünk a vágóhídra. A „Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” nem arra tanít, hogy hagyd magad kiirtani, és megsemmisíteni. Ha a „kalandozások” valóban a magyarság és a magyar nyelv megmaradásának elengedhetetlen feltétele volt, akkor az egyenlő a jogos önvédelemmel. Nincs az a törvény, nincs az-az erkölcs, amely elítélné a fennmaradás érdekében tett, bármilyen cselekményt, ami ne jogos önvédelemnek minősüljön! Adott esetben még a megelőző támadás is ez a kategória! Fel is használták ezt sokan – de a megelőző támadás nem alapvetően ütközik a keresztény erkölcsbe – az persze igaz, hogy nehéz a döntés. De ha a szerző szerint a „kalandozások” a megmaradás elengedhetetlen feltétele volt, ( nem tudjuk hogy miért állítja ezt, erre nem kapunk magyarázatot a cikkben ) akkor az bizony, igen is megfelel még a keresztényi erkölcsnek is – még akkor is ha erről a „kalandozóknak” valószínűleg még csak fogalmuk sem volt.

GéKI

Lovas nemzetnek tarjuk magunkat, de vajon mióta lovas nép a magyar?

A finnugrisztikában már zajlott egyszer egy vita erről a kérdésről. A legnagyobbak sem értettek ebben mindig egyet. Természetesen itt is voltak a törökpártiak, és voltak az ugorosok – itt azonban a „törökök” győztek! Ez a győzelem persze pontosan úgy nem egyértelmű, mint az eredeti – a nyelvrokonságról szóló – „ugor-török háború” – ban, de amint ott, úgy itt is, a tekintély győzött. Mivel a rangos „történészminiszter” Hóman Bálint a „törökök” oldalára állt, így a vita évtizedekre el is dőlt.

http://mek.niif.hu/07100/07139/html/0002/0001/0002-17e.html

„Az előmagyarok primitív kultúrája csak valamely magasabb színvonalon álló idegen kultúra, tartós és intenzív hatása alatt mehetett át ily nagyarányú és minden tekintetben bámulatos fejlődésen – a magyar nyelv tanúsága szerint – teljes életközösségben éltek a rájuk telepedő ogur néppel. Az ogur vadászok szolgáik körében éltek s nem egyszer ezek nőivel házasodtak össze. A két nép közt tartós együttélés fejlődött ki s az ogur urak nyelvtanulásra kevéssé fogékony asszonyaiktól és szolgáiktól megtanulták azok nyelvét, míg emezek uraiktól új, fejlettebb fogalmakat ismertek meg s jelölésükre a tőlük eltanult ogur szavakat használják.”

Az idézett álláspont gazdája még az „úrimagyarország” egyik jeles képviselője, maga is tagjai az „úri osztálynak”. Számára, még elfogadható és természetes az a világkép, amelyben vannak az „uralkodásra” termettek, és vannak az őket kiszolgálók, és cselédek. Tehát számára még nem okozott gondot szó szerint is leírni, hogy az –„előmagyarok - szolgák”.

Napjainkban, az efféle szóhasználat már nem volna elég „pc”, ezért egy mai szerző, már holmi kultúrkörökkel, népekkel, szálláshelyekkel, manipulálva mondja ugyanazt, mint elődje. Jelesül, hogy a finnugor népekhez minden „kultúrát” valakiknek közvetíteniük kellett, hisz önmaguk csak és kizárólag a halászó – vadászó életmódra voltak képesek, ( ahogyan nyelvük alapszókincse is oly szépen mutatja) az új gazdálkodási módra való áttérés náluk - nem úgy, mint az árjáknál – nem lehetett belső fejlődés eredménye.

Mivel az efféle nézetek, főként a finnugrisztikával foglakozó népszerű – tudományos sajtóban jelennek meg ezért sokan, ezt összekeverik a tudományos álláspontokkal. A laikus számára a „közvetítő” az maga a tudomány. Ezen sajtó egyes képviselői – e „bizalommal” élnek vissza, amikor álltudományos nézeteiket terjesztik, pöffeszkedő magabiztossággal, és a „közérthetőség” jegyében, úgymond, „humoros-ironikus” formában.

Ma újra előkerült ez a vita, de teljesen más szemszögből, mint annó! – ma már „belekeverték” az árjákat, és a szkítákat is!

A fordulatot azt hozta, hogy az 1970-90 – es években a Szovjetúnió Cseljabinszki területén, egy víztározó építése előtt régészeti feltárást végeztek, és valami egészen fantasztikus leletekre bukkantak

Ez a különleges régészeti leletegyüttes a „Városok országa” (Страна городов) néven lett ismert. Ezek a városias jellegű lakóhelyek nemcsak kézműves központok, de az őskori kultuszok centrumai is voltak. Utóbbi jelenséget a Szintastai lelőhely után Arkaimban is sikerült megfigyelni.

Arkaim „(magyar)város” vagy „vár” – rekonstrukciós rajza

A város(vár)tervezés átgondoltságát, magas színvonalát jelzi, hogy a településen belül megoldották az esővíz gyűjtését és tárolását is. A fából és földből (követ nem használtak) alkotott bonyolult településszerkezet, az épített objektumok és tárgyi emlékek alapján megfigyelt szakrális rítusok és mindennapi életmód alapján a régészek a Városok országát a korabeli más magas kultúrákkal (pl. Mükéné, Egyiptom) azonos szintűnek tartják. Ezt a véleményt csak erősítette az a felismerés, hogy Stonehenge kör alakú kőépítményéhez hasonlóan Arkaim szintén a csillagászati ismeretek megőrzésére és átadására is szolgált. Magyar részről ez a terület azért is volt érdekes mert hogy már régóta errefelé sejtették a magyarság bölcsőjét is. Az ásatásokat vezető Vlagyimir Gening azonban természetesen nem a magyarokat látta, ezekben a városokban, mert már 1977-es publikációjában felvetette, hogy a szintastai emlékek ősiráni népességhez köthetők. Az ásatási megfigyeléseket ugyanis összekapcsolta a Rigvédában és az Avesztában olvasható leírásokkal. Ezt az álláspontot aztán a magyar finnugrisztikai tudóstársadalom is elfogadta, és megpróbálta elhelyezni ebben a körzetben a magyarok feltételezett elődeit az ugorokat is. Ez a Nyugat-Szibériában felbukkant szintastai régészeti kultúra arról is nevezetes, hogy Kr. e. 2200 körül a szintastai emberek honosították meg ezen a területen a lótenyésztést és a szekerezést, sőt, a küllős kerekű ló vontatta, szekerek harci alkalmazását is ők találták fel. A szintastai korszakot követően a harci szekér használata háttérbe szorult, de a ló mint háziállat nem veszített jelentőségéből, sőt még nőtt is a szerepe. Mint hátasállat – mint a lovas katona leghatásosabb fegyvere – a legnagyobb tiszteletnek örvendett évezredekig! Hiába éltek azonban ugor őseink is ezen a területen, a finnugrisztikus most is megtalálta a módját annak, hogy e fejlett kultúrából kizárja elődeinket – vagy legalábbis dehonesztáló szövegkörnyezetbe helyezze az abban való részvételüket. Elismerte ugyan, hogy az ugoroknak, ott kellett lenniük a környéken – máshol nem lehettek – de azért mégis csak találtak egy „előkelőbb” népet, és így őket jelölték meg, e nagyszerű kultúra létrehozóiként. Igy aztán az ugorságnak megint találtak egy „tanítómestert”… mint eddig még mindég!

„Az Andronovói kultúra ősiráni népessége adta azt az első kulturális lökést az ugor alapnépességnek, amelynek emléke nyelvünkben máig megőrződött. Az andronovói kultúrkörből és ebből a korszakból származhatnak a magyarban és a másik két ugor nyelvben a lótenyésztéssel kapcsolatos szavak (ló, nyereg, fék, ostor, másodfű ló stb.). És igen, az andronovói kapcsolatra vezethető vissza nyelvünk szekér szava is.”

Ezekkel a megállapításokkal, azonban mi már régebben sem értettünk egyet.

Erről itt írtunk:

https://finnugrizmus.blog.hu/2019/12/08/magyar_osok_arja_istenek_avagy_kis_magyar_finnugrizmus

Hiszen a jelzett szavak, ugor szavak, és nem iráni jövevények. Az „ugor kori” tehát megtévesztő, mert ennél azért jóval többről van szó. Ha ezek a szavak valóban ugor szavak, akkor az a megállapítás, hogy „Az Andronovói kultúra ősiráni népessége” adta volna át a lótenyésztés tudományát, nem teljesen érthető. Ugyan is, ha a lótartás kifejezései ugor szavak, akkor miféle bizonyság van arra nézvést, hogy maga a lótartás nem ugor -é valójában. Erre nézvést semmiféle bizonyosságunk nem lehet.

Egy igazi finnugrisztikusnak azonban mindig az a célja, hogy egy fejlett régészeti kultúráról feltétlen kimutassa, hogy az nem ugor, tehát nem magyar, tehát a finnugrisztikus, soha nem mondana olyasmit, hogy a finnugorok bármit is feltalálhattak volna, hiszen ismerjük a finnugrisztikus úrak álláspontját, hogy :”A finnugor nyelvű népekhez az új dolgok idegen megnevezésükkel együtt érkeztek.”  Ekkor tehát a lótartás szavairól úgy beszélünk mint „ugor kori fejlemény”… bölcsen megkerülve azt a tényt, hogy azok „valódi ugor szavak” és nem pedig jövevények. A finnugrisztikus mondandója tehát így hangzik:

„A bronzkori Nyugat-Szibéria ura a Szintastai régészeti kultúra népessége volt. Északi határaikon élő ugor őseink csak lesték magas tudományukat. Az Andronovói kultúra elitjét alkotó szintastai népesség a sztyepp és az erdő határvidékén élt, ily módon élvezvén mindkét földrajzi övezet gazdasági előnyeit. Elődeink ezt a trükköt is eltanulták tőlük.”

Finnugrisztikusaink szerit tehát az „ÁRJA ISTEN” – egyik kezében bronz kardjával, másik kezében „nádpálcájával” tüzes tekintettel, oktatja a magyar férfiak elődeit, az új gazdasági innovációkra, miközben nyelvtanulásra kevésbé fogékony asszonyaikat „keményen meghágja” hogy imigyen szellemi, - és biológiai, - értelemben is megtermékenyítve, azokat, létrehozhassa a cserkaszkuli kultúra (i. e. 18–14. sz.) előmagyarságát.

A legújabb régészeti és genetikai eredmények azonban másféle megfejtést generáltak, mivel ezek eredményei egyre kevésbé valószínűsítik, hogy az ugor korban a magyarok ősei „hosszú idejű kommunikációs kényszerben” éltek volna, legközelebbi nyelvrokonaink, a manysik őseivel. Ennek következtében, a közös nyelv – az ugor nyelv – használatának lehetősége, és így a nyelvrokonság genetikai, régészeti alátámasztása újra dugábadőlni látszódik. Ezért aztán most újra előkerültek azok a bizonyos „ugor kori szavak”, amelyek a lótartáshoz kapcsolódnak. Most már érdeke a finnugrisztikus nyelvésznek, hogy ezekről kiderítse, hogy azok bizony „ősi ugor” – sőt esetleg „finnugor” (uráli) belső fejlemények, hiszen, ha ez igaz, akkor az csak úgy lehet a közös szókincs része, ha abban az időben még „egy nyelvet beszéltünk”. Sőt hozzuk elő újra a 19. század végén lezajlott „ugor – török lótartás” – vitát, és emeljük ki belőle azokat, akik akkor úgy érveltek, hogy a lótartás bizony ugor kori fejlemény, tehát egyáltalán nem a törökök tették lovas nemzetté a magyart.

(Az, hogy az „árják” lennének a „nagy tanítók” – ekkor még nem igen merült fel, mert hogy a jelzett szavakat akkor még egyértelműen és minden finnugrista ugornak tartotta, az elébb bemutatott „Városok országáról” - pedig még mit sem tudtak, így az hogy „iráni jövevények” lennének az majdnem és kizárólag az utóbbi idők „agyszüleménye” – de senki sem igen fogadta azt el.)

A lótartás szavait tehát most fel lehet használni annak bizonyítására, hogy a magyarok és a manysik elődei, ténylegesen együtt, éltek, tehát a nyelvrokonság kialakulásához szükséges „tartós együttélésen alapuló kommunikációs kényszer” igen is fennállhatott. Hurrá! – a nyelvrokonság lehetősége újra megerősítést, támogatást kapott, ráadásul még azt is hozzá lehet tenni – némi kis csusszantassál - hogy „nyelvészeti alapokon”…!.

Igaz persze, hogy ehhez el kellett ismerni azt is, hogy akkor az ugorok, bizony „lótenyésztők” voltak, sőt lovas vadászok, lovas íjászok, vagyis a lovat megülve, már mint „hátas állatot” hasznosították, és nem csak tápláléknak használták, bár kétségtelen ténynek látszik, hogy annak is.

A finnugrisztikus persze itt is megjegyzi, hogy:  „Munkácsi Bernátot sok támadás érte őstörténeti koncepciója miatt, 1901-ben megjelent Árja és kaukázusi elemek a finn–magyar nyelvekben című művét tudóstársai kemény bírálatokban marasztalták el. A magyar lótartás szkíta eredetében azonban feltehetőleg igaza volt.”

Hiába tehát a bizonyítékok, arról, hogy a magyarság elődei lótartó, lovasvadászok voltak, azt mégis csak meg kellett jegyeznie, hogy azt a „szkítáktól” tanulták. Hogy ie. 2000 – körül még a szkítáknak hírük hamvuk sem volt, az a finnugrisztikus urakat nem igen zavarja. Mint ahogyan az sem, hogy mindaz után, hogy nyilvánvaló, hogy bár a magyarok elődei, lovasvadászok voltak, megemlítse, hogy azért hadakozni, arra akkor is, és mégis csak a törökök tanították meg őket.

„Az viszont igaz, hogy őseink a lóról nem hátrafelé nyilazva vadásztak. Azt később tanulták el az emberekre is lövöldöző sztyeppei nomád türköktől.”

Finnugrisztikusain szerint tehát ezek az ugorok, ők maguk olyan békességes természetű, jámbor emberek voltak, hogy maguktól nem jöttek rá, hogy az a fegyver, aminek segítségével lóhátról egy medvét is le lehet teríteni, az alkalmas lehet emberek megtámadására is.

(Későbbi korok megidézése kapcsán persze, már szó sem lehet az efféle békés, jámbor természetről, hiszen a honfoglalás utáni „kalandozások korában” már mint maffiózó, rabló, szlávokat vetkőztető rabszolgavadászokat vizionálnak.)

Szinnyei József (és mások is) azonban felvetették azt a lehetőséget is, hogy ha a lótartáshoz tartozó kifejezések ugor fejlemények, akkor maga a lótartás sem biztos, hogy a "törököktől ” átvett innováció, hanem lehet az eredeti ugor-magyar is. Sőt mivel a had és a vezér szavunk, is ősi fejlemény, így lovas harcossá sem a törökök nevelték a magyarokat

A "had" ősrégi finnugor szó, s ha eredeti jelentése tágabb volt is, az ugor korban már mindenesetre hadsereget jelentett, mint azt a magyar, mind a vogul és osztják nyelv egyaránt tanúsítja. A vugulban van "hadakozni" jelentésű származéka is, éppúgy mint a magyarban. (A sereg szóra, amelyet őseink később a töröktől vettek át, eszerint voltaképpen semmi szükségük sem volt.) A hadnak a feje a "vezér" volt amely tőzsgyökeres magyar szó, amely a vezet ige alapszavának származéka, amely viszont ős-finnugor” ( A finnugor őshaza nyomában: - Szinnyei József – 295 )

Sőt mivel egy régebbi cikk kapcsán már azt is tisztáztuk, hogy a „szekér” szavunk sem iráni jövevény így a „szekerezés” tudománya, és így akkor a ló vontatta küllős harci szekér alkalmazása is nyugodt lelkiismerettel lehet ugor-magyar találmány.

Őseink tehát nem „csak nézték magas tudományukat” – hanem az is valósszínű, hogy ők maguk voltak ezen innovációk feltalálói, hogy ne mondjuk ők maguk voltak az „árja-szkíták”… akiknek egy része elvonult délre, meghódítani Indiát, elment médnek, és meghódította a perzsákat, és megalapították Mitannit, hogy legyőzhessék az Egyiptomi fáraókat.

A másik ág pedig elment nyugatra, hogy legyen belőlük királyi szkíta meg magyar. hogy az ősi szent uralkodóikat paral – karal – keral – királynak ( Harmatta János után szabadon ) tudják nevezni! – és ez is van legalább annyira valószínű, mint az, hogy mindezekhez a kulturális újításokhoz az égadta világon semmi közük – és csak az árják, szkíták lovászfiúi voltak - mint ahogyan azt néhány finnugrisztikus láttatni szeretné!

Mert persze vannak tisztességes finnugristák is – mint Veres Péter – akik az ugorság korabeli állapotáról és helyzetéről - Az uráli népek őstörténetéről - című munkájában így fogalmaz:

http://finnugor.elte.hu/?q=oshazaveresp

 „A finnugor nyelvközösség felbomlása legnagyobb valószínűséggel a Kr. e. 2600–2100 közötti időszakra tehető. Az obi-ugorok elődeitől elváló ősmagyarok mint egyetlen finnugor nép az Észak-Kaspi arid sztyeppéjén a lódomesztikáció és nomadizmus kialakulási centrumának közvetlen közelében váltak nemcsak az eurázsiai lovasnomád kultúra egyenrangú részeivé, hanem maguk is részt vettek annak kialakításában a Kr. e. 1. évezred elején. A nyelvészet, a régészet és az antropológia eredményei alapján kijelenthető, hogy a cserkaszkuli kultúra az ugorsággal – a még szét nem vált magyarokkal és obi-ugorokkal – azonosítható. Az andronovói szélesarcú protoeuropid típus - ami még a honfoglaló magyarságnál is jól kimutatható - antropológiailag jól elkülöníthető a tőlük nyugatra élő szintén europid szkítáktól. A cserkaszkuli kultúra (i. e. 18–14. sz.) hagyatéka a középső és déli Transzurálban, az Urál hegység mellett annak keleti oldalán az erdőöv déli és az erdős sztyepp északi peremén található. Néhány eleme azonban mélyen a sztyeppén is fellelhető. Fazekassága a fjodorovói kultúráéval sok közös vonást mutat. Délen a halottégetés, északon és nyugaton a temetés jellemzi.”

Tehát, a tárgyalt időben a finnségi és az ugor népek, már nem éltek együtt. Nevezhetjük, ugyan - finnugornak – őket, de területileg teljesen elkülönültek – ezt mutatja a nyelv kettéválása. Az egyre inkább elmocsarasodó Tobol-Irtis vidékről az ugorok, délre a ligetes sztyeppére költöztek, a finnségi népek pedig északra továbbra is a hóhatár közelében maradtak. Sőt a lehűlés következtében a két nép közé „beszorult” maga a névadó „Urál hegység” – is. Hisz eredetileg ez a hely adta ennek a népnek és nyelvnek az „Őshazát”. Ekkor még nem vált el az etnikum a nyelvtől. Ezért van az, hogy az ugor nyelvekben megvannak a lótartás szavai, de a finnségi nyelvekben ezeknek nyomát sem leljük.

Tehát – a magyarság azóta lovas nép – amióta egyáltalán beszélhetünk lovas népről. Nálunk korábbi lovas nép nem létezhet, mert hogy a lovat, és a lovaglás, a lóra ülés, tudományát mi adtuk a világnak, akár tetszik ez egyeseknek - akár nem!

Lehet persze megint „duzzogni” és „acsarkodni” meg „fanyalogni” – hogy már megint „nagymagyarkodunk” de amint látszik, a tények, azok tények, és a tények azok bizony makacs dolgok…!

GéKI

 Nyelvtörténet?...  Őstörténet?

Nyelvtörténet vagy Őstörténet…. régi dilemmája ez a finugrisztikának, mégsem tudnak vele dűlőre vergődni!

Az index riportot közölt Gugán Katalinnal „Hányéves a magyar nyelv” - címmel. Gugán már a cikk elején nem rejti véka alá, finnugrista szemléletét és, hogy nehogy valakinek is kétsége támadjon nézeteivel szemben, kijelenti, hogy:

„Minden ellentétes híreszteléssel szemben egyértelmű, hogy a magyar nyelv az uráli nyelvcsaládhoz tartozik, amit tudományos körökben senki nem vitat”

Ami persze eleve vaskos csúsztatás, hiszen a nyelvrokonság soha nem lehet tudományos tény, legfeljebb erős konszenzusos megállapodás. Ahogyan az sem az igazság teljes kibontása, hogy azt nem igen vitatják tudományos körökben. Talán ha néhány nevet felsorolok, ( Kalevi Wiik, Angela Marcentoni, Pusztay János, Simo Parpola ) akkor ezek közül esetleg ismerős lesz némelyik Gugán Katalin számára is.

Magyarán a finnugor elmélet manapság igen is forrásban van. Lehet, hogy paradigmaválltásról még nem beszélhetünk, de azért vannak már jónéhányan akik igen is „megkérdőjelezik a magyar nyelv finnugor voltát”, és akik ezt teszik, méghozzá tudományos alapon, azok nagyon is tágra nyitották már azokat a határokat.

Ezekből a Gugánféle „magabiztos” nyilatkozatokból úgy tűnik, hogy hiába volt Pusztay János figyelmeztetése – és elhatárolódása:

„A hagyományos uráli nyelvészet képviselői gyakran a kisajátított igazság trónjáról mondják el megsemmisítő véleményüket.” – ( Pusztay János – 2011)

Mi is az az „ősi nyelv”… és ki beszélte azt!

A cikkel azonban nem ez a legnagyobb baj. Hanem az, hogy az „Ősi nyelv” – című fejezetben, a magyar nyelv keletkezésének taglalásakor, valamiféle „ősidőkbevesző” – elvállást emlegetve állítja, hogy a magyar nyelv kb 3000 – éves. De még ez sem volna éppen „istentől elrugaszkodott” nézet – hisz a nyelvészet ezt tanítja, de a mondanivalót alátámasztandóan ott van egy „csonkacsaládi” fotó - Uráli őslakosok 1992-93 -ban – aláírással.

No ez már így összeségében azért, elég nagy gáz! Az a család ugyanis semmiféle formában nem „ősi” hanem egy kortárs csonka család, apa és gyermekei! Ők semmivel sem „ősibbek”, mint az én családom – ráadásul még közel egykorúak is vagyunk – a kép szerint. Az a családfő ugyan úgy a mában él mint én, és a fiaim. Ők semmivel sem ősibbek tehát mint az én családom. A sátruk mögött ott parkolhat a legmodernebb hófutó, a sátorban bennlehet a műholdas telefon, a plazmatévé, amelyet egy olyan modern aggregátorral használnak, amely egész nap elpöfög néhány csepp benzinnel. Talán a ruházat zavarja meg a finnugrista asszonyságot – ebből is látszik, hogy soha nem járt az Urál vidékén! – ott így kell öltözködni – legalább is télen!

Ha a fényképezett családfő esetleg manysi ember lenne, akkor legfeljebb az bennünk a közös, hogy mindketten egy olyan nyelvet beszélünk, amelynek kb. 3000 éve volt egy ugornak nevezett előnyelve. Vagyis a finnugor nyelvészet szerin az ő nyelve és az enyém is az ugorból ered. Ennyi és nem több. Az, hogy volt-e nekünk mindkettőnknek olyan ősünk, akik még együtt beszélték az „ugor alapnyelvet” – az igencsak kétséges, és a nyelveink rokonságából ez nem is következik. Arról már nem is beszélve, persze, hogy az is igencsak vitatható, hogy Ő az Urálban „ősi” – lenne. Nagy valószínűséggel csak a 16. – 17. – században költözött mai lakóhelyére – valahonnan – az orosz nyomulás elől.

Ez a fénykép és a szövegkörnyezet – az aláírással együtt, azt a téves elképzelést sugallja, mintha a manysik – finnek – ősei lennének a magyaroknak. Pedig ugye erről szó sincs – mindössze a nyelveink rokonok – nekünk magunknak valószínűleg az égadta világon semmi közünk egymáshoz, meg valószínűleg az őseinknek sem volt soha. Ezt tanítja a finnugrisztika! A fényképen szereplő manysi családfőnek, tehát semmivel nincs sokkal több köze a magyarokhoz, mint ha ide egy afrikai „bantuhantumandu” ( remélem a valóságban nincs ilyen ) család fotóját tették volna ki! Hármunknak utoljára akkor volt esetleg némi közünk egymáshoz – élhettek együtt az őseink – amikor az anatómiailag modern ember elhagyta Afrikát, és kezdte meghódítani Eurázsiát! Az egyik maradt Afrikában, a másik kettő meg ment „akárhová” – az egyik jobbra, a másik meg balra. Hogy a mai manysi ember nyelve, hogyan és miképpen „rokona” a mai magyar ember nyelvének, arra a finnugrisztika ad magyarázatot, és ez szerinte tudományos tény – oszt jónapot – vita nem lehet! – mert, hogy vita nincs! A nyelvészeti törvények, és szabályok értelmében a két nyelv rokon nyelvek.

KI – vagy Mi, vált ki, és honnan?

A riportban elhangzik egy olyan kijelentés is, amelyet nehezemre esik „szakmailag” értékelni:

„… a magyar nyelvet beszélők időszámításunk előtt 1000 és 500 között váltak ki az ugor nyelvközösségből.”

Ez olyan szakmai tévedés, amelyet egy magára valamit is adó finnugrista nyelvész még álmából felébredve sem követhet el. Ugyanis nem a magyar nyelvet beszélők váltak ki az ugor nyelvet beszélők közösségéből, csak a magyar nyelv vált ki, az ugor alapnyelvből. A nyelvészetben ez olyan alapvetés, amit nem illik eltéveszteni, már egy elsőéves egyetemi szinten sem – nem, hogy még egy ismert nyelvésznek. A nyelvészet ugyanis azt nem tudja megmondani – és nem is feladata – hogy a beszélők, szétváltak – e, vagy sem. Arról a nyelvészet nem tud nyilatkozni, hogy a mai manysik és magyarok elődei valóban együtt éltek- e, az ugor nyelvegység korában - csak arra van kompetenciája – és nem is vállalkozik másra – hogy azt állítsa, hogy volt egy ugor nyelv, amely elődje, mind a mai magyar, mind a mai manysi nyelvnek.

Ha egy „kívülálló” ilyen állítást fogalmaz meg, azt a finnugristák azonnal öles cikkekben támadják, „finnugorellenesnek” laikus kóklernek, dilettánsnak bélyegzik, aki olyasmihez szól hozzá, amihez nincs semmiféle kompetenciája. Összekeveri a nyelvrokonságot a néprokonsággal – pedig azoknak semmi közük egymáshoz – hiszen a nyelvész csupán a nyelv eredetéről beszél, és nem a beszélőkről.

De persze nem csak Gugán Katalin nem tudja elmesélni a nyelv történetét a beszélők története nélkül, hanem még senki másnak sem sikerült ez. Éppen ezért tartom "álságosnak" a mai finnugristáknak azt az állítását, hogy a magyar nyelv származásának és a magyarság származásának egységét soha nem hirdette e tudomány. Ezzel az állítással nem elsősorban a "finnugorellenesek" lettek megbélyegezve, hanem sok-sok olyan finnugristát is kitaszítanak a tudományból, akik egész életüket ennek az egységnek a bizonyítására szentelték. De nem csak kitaszítanak, hanem egyúttal meg is hamisítják a finnugrisztika történetét. Szinnyei József ezt írta:

„Bármilyen idegen elemekkel gyarapodott is tehát a magyarság, annyi bizonyos, hogy az „igazi magyarok” az ős-finnugoroknak egyenes leszármazottai.”

Valahogy úgy van ez, mint amit Thomas S. Kuhn a paradigmák közötti vitákról mond.

Kuhn szerint akkor lesz újra egységes egy tudományos közösség, ha minden tudós csatlakozik az új paradigmához. Néhányan azonban életük végéig ragaszkodnak nézeteikhez, de egy idő után az ilyen tudósok meghalnak. Az új paradigma tagjai pedig újraírják a kézikönyveket, s úgy állítják be a régi korok tudósait, mintha azok az új módszerekkel dolgoztak volna ugyanezeken a problémákon.

És akkor ez még a „megszépített” változata annak, amit én gondolok az efféle Gugán Katalin féle állításokról.

Kérdés tehát, hogy a mai finnugrisztikának vajon miért kényelmetlenek, elutasítandók mindazok az eredmények, amelyeket e tudomány itthon és külföldön a magyar nép és nyelv eredetéről eleddig felmutatott és igazolt. Miért érzi szükségét a nyelvtudomány, hogy azt állítsa, hogy a már 150 – van aki szerint 300 – éve kizárólag nyelvrokonságról beszél, amikor tudva tudja mindenki, hogy ez egészen profánul kimondva egyszerűen … nem igaz!

Ha mindezt figyelembe vesszük akkor láthatjuk, hogy Gugán Katalinnak vagy fogalma sincs a saját szakmájának alapvetéseiről – amit azért nem gondolnánk – vagy tudatosan hamis látszatot igyekszik kelteni. Megint egy olyan riport, ahol a finnugrista ködösít, félretájékoztat, félrevezet – vagy nem tudja mit beszél.

Lehet választani!

GéKI

A GyulaTV – nek Fodor György finnugrista nyelvész, adott interjút a magyar nyelv eredetéről, és rokonságáról.

( https://www.gyulatelevizio.hu/2021/05/09/a-magyar-nyelv-eredete-es-a-magyar-finn-nyelvrokonsag/#slideac3478d69a3c81fa62e60f5c3696165a4e5e6ac4 )

A magyar és a nemzetközi nyelvtudomány jelenlegi általánosan elfogadott álláspontja szerint a magyar nyelv az uráli nyelvcsaládba tartozik – állítja Fodor György nyelvész.A riportban azonban rengeteg pontatlanság, igaztalan állítás, és szakszerűtlen megfogalmazás hangzik el. Ezek közül válogatunk néhányat:

A magyar nyelv rokonságának „családfája”

A riport alatt többször is megjelenik egy vágókép, amely az uráli nyelvcsaládot mutatja meg, a hagyományos családfa szimbólummal – metafórával. A képet az én blogomról vették  https://finnugrizmus.blog.hu/2020/02/01/nyelvrokonsag_neprokonsag_403  amely azonban nem a finnugrisztika elfogadott családfa-metaforája szerint ábrázolja, a magyar nyelv rokoni kapcsolatait.

Jobbra a finnugrisztika szerinti uráli nyelvcsalád - Balra az "átalakított" családfa, jól látszik a két megvastagított vonal, amely az "alternatív" elmélet szerinti kapcsolatot jelöli. 

A nyelvész is beszél arról hogy a magyar nyelv a "finnugor"- nyelvcsaládból ágazik el. A bemutatott ( baloldali ) ábrán viszont nem szerepel a finnugor alapnyelv.Az ugor ág itt közvetlenül az uráli alapnyelvből ágazik ki - ami egy alternatív elképzelés! - és a riportban sem ez a változat szerinti felépítés hangzik el.Az a „nyelvcsaládfa” amely a riport alatt többször is megjelenik, egy igencsak messzire vezető koncepció része, hiszen ha azt vesszük, hogy Kalevi Wiik, és Pusztay János szerint, a szamojédok nyelvcserével jutottak mai nyelvükhöz – tehát az nem az „uráli alapnyelvből” vállt ki – akkor tulajdonképpen ez az ősi alapnyelv sem létezett, és akkor az ugor és a finn-permi nyelveknek nem is volt közös őse, és akkor akár az – az, elképzelés is megállja a helyét, hogy a manysik is „nyelvet cseréltek” és az átadó nyelv éppen a magyar lehetett. (László Gyula: Őstörténetünk – 20)

A riport alapján nem igen gondolnánk, hogy Fodor György osztaná ezirányú nézeteinket, így nem igen tudjuk, hogy hogyan és miért került be a mi „családfa” változatunk a vágóképekbe.

Nem igen kívánunk ebben az ügyben semmiféle további lépést tenni, de ha már megtörtént a felhasználás, szívesen látnánk a forrásmegjelölést – ahogyan annak meglétét egyébként másoktól a „gyulatévé” megköveteli az Impresszuma szerint.

(E szerényke honlapocska persze örül annak ha bárhol bárki hivatkozik rá - még ha megjelölés nélkül is - de persze jobban esne a lelkünknek ha az jelezve is lenne. Fodor György immáron a második finnugrista, (az első Klíma László volt) aki megteszi azt az "otrombaságot", hogy nem jelzi hogy, tőlünk vette az anyagot, vagy hogy a "célozgatás" ránk vonatkozik.) 

A „nyelvrokonság”... Fodor György szerint!

A nyelvész, azonban – és így maga a riport – egyebekben sem, és egyáltalán nem a finnugrisztika álláspontját közvetíti.

A nyelvészet szerint két nyelv akkor rokon, ha egy és ugyanazon alapnyelvből ered. A nyelvek, hasonlóságának, (vagy a hasonló kiejtésnek, hangzásának – mint az többször is hangsúlyozva van a riportban ) vagy nem hasonlóságának ehhez semmi köze nincsen. A nyelvrokonságot nem a közös eredetű, vagy hasonló kiejtésű szótövek adják, hanem azoknak egy kitüntetett, kizárólagos csoportja, az "alapszókincs" mutatja meg.

A magyar nyelvnek vannak közös eredetű szótövei az indoiráni nyelvekkel, (100 ) a török nyelvekkel, ( 300 ) és többek között a szláv nyelvekkel (600 ) is... meg még sok - sok más nyelvvel is. Ezeket a kapcsolatokat is, a nyelvtudománynak ugyan azon tudományos módszereivel tárták fel, mint az uráli nyelvekkel való kapcsolatokat, mégsem sorolódnak a magyar nyelv "rokonainak" sorába.

A magyar nyelv azért uráli nyelv mert az alapszókincse uráli eredetű. A "közös eredetű szótöveket" valóban a felvázolt módszerek segítségével tárja fel a nyelvészet, de a rokonság megállapításához ez kevés, ahhoz kizárólag az alapszókincs vizsgálata a mérvadó. Még akkor is így van ez, ha annak az "alapszókincsnek" a diffiníciója, a magunk szerény véleménye szerint, igencsak elnagyoltnak, és esetlegesnek tűnik!

A „magyar ősnyelv” - vagy valami más.

Többször elhangzik az is, hogy a "finnugorellenesek" valamiféle ősnyelvnek, tartják a magyart, és ezért ellenzik a finnugor rokonságot, és ezért tagadják az „északi rokonokkal” való összetartozás tényét. A finnugorellenesek többsége azonban egyáltalán nem azért finnugor ellenes, mert azt gondolja, hogy a magyar nyelv egy "ősnyelv", hanem azért mert az gondolja, hogy a magyar nyelv nem finnugor nyelv! Azért ez nagy különbség!

A Habsburg ármány...és a „halzsíros atyafiság”

Mint ahogyan a finnugor nyelvrokonsággal szembeni negatív hullám sem azért látszik fellángolni Magyarországon; mert egyre többen tagadják le vagy épp nevezik Habsburg/szocialista propagandának, a finnugor nyelvrokonságot.

Igazán sajnálom, hogy Fodor György is beállt azon finnugristák sorába, akik mindenáron a "Habsburg-ármány" - sztereotípiát kívánják rásütni a finnugorellenesekre. Pedig a legtöbb finnugorellenes, egyáltalán nem a "Habsburgok" miatt finnugor ellenes. Mint ahogyan azt sem gondolnám, hogy a „finnugor nyelvrokonság elnemismerése" valaha is a finnugor nyelvű népekkel szembeni ellenérzésekből táplálkozott volna. A „maistream finnugrisztika” ugyan gyakran hangoztatja, azt is, hogy az ellenvéleményt megfogalmazók a „halszagú – halzsíros – rokonság” ellen tiltakoznak, azonban ez-az aforizma sem a „finnugorellenesek találmánya” - hanem ismert finnugristák ( Barna Ferdinánd, Bánóczi József , Zsirai Miklós ) terjesztették el, vélt vagy valós ellenfeleik lejáratására.
A magyar és a finnugor kapcsolatok, elfogadtatása, tehát egyáltalán nem a „nyelvrokonság széleskörű elnemismerésétől” olyan, amilyen, hanem kétségtelen, tény, hogy kevesen tettek többet e kapcsolat „szétzilálásáért” mint éppen az a finnugrisztika, amely a „kisajátított igazság trónjáról mondja el megsemmisítő véleményét” ( Pusztay János ) éppen azoknak a szállóigéknek a felhasználásával, amelyeket – mint tudjuk – ő maga talált ki.

A magyar nyelv és a magyar nép „eredete” - és a „pusztaromantika...!

A magyar nyelv eredetének, és a magyar nép eredetének szétválasztását, még soha senkinek nem sikerült bizonyítania, sőt a finnugrisztika legnagyobbjai ezt a két fogalmat soha nem is választották szét.

"A magyarság tehát minden valószínűség szerint már a törökökkel való összekerülése előtt sem volt teljesen egységes fajú, de annyi kétségtelen, hogy a finnugor származású magyarok voltak mindig többségben, ők voltak a befogadók, és a beolvasztók és az ő nyelvüket vették át a hozzájuk csatlakozó népelemek. Bármilyen idegen elemekkel gyarapodott is tehát a magyarság, annyi bizonyos, hogy az „igazi magyarok” az ős-finnugoroknak egyenes leszármazottai." ( Szinnyei József )

Minek is van „eredete” - és minek „eredetei”...!

A riportban különben elhangzik egy olyan pontatlanság is amit nehezen tudunk megemészteni. Egy laikustól esetleg elnézünk egy ilyent, no de itt „tanult finnugristáról” beszélünk.

Hiszen nem a magyar nyelvnek vannak eredetei, hanem a magyar népnek, a nyelvnek viszont csak "eredete" lehetséges – azt ugyanis Budenz óta tudjuk, hogy az lehetetlen, hogy egy nyelv két alapnyelvből eredjen!

Ha tehát egy nyelvész azt állítja, hogy a magyar nyelvnek több „gyökere” ( Szilágy N Sándor beszél erről ) is van – vagyis nem egyetlen nyelvből ered – hanem gyökérzetként sok – sok kicsiny ( vagy nem kicsiny ) nyelvből alakul ki, akkor a nyelvrokonság fogalmát újra kell definiálnia, mert akkor azt nem a finnugrisztika hagyományosan elfogadott doktrínája szerint értelmezi. Ezt viszont illenék jelezni, mert hogy akkor nem igazán tudjuk, hogy miről is beszélgetünk tulajdonképpen.

Erről az új doktrínáról nem igen lehet szó, Fodor Györgynél, miután a riport elején lapozgatott, Maticsák Sándor könyvnél „hagyományosabb felfogásban” - mostanában kevesen írtak erről a témáról.

Akkor viszont nem igazán értjük, hogy hogyan tévedhetett Fodor György ekkorát. A nyelv eredetének finnugrisztikai terminológiája, olyan alapvetés, amit komoly szakember álmából felébresztve sem téveszthet el.

Mit is tudunk 300 – éve? - és mit nem!

Fodor György azt is állítja, hogy a finnugor nyelvrokonságról már 300 éve tudunk! Nem oly rég Klíma László még csak 150 – évet mert leírni – azt is vitattuk akkor.

https://finnugrizmus.blog.hu/2020/03/10/finnugrizmus_hamis_legendak_halszagu_atyafisag_habsburg_armany

Most ezzel a háromszáz évvel azonban Fodor már tényleg „elment a falig”...! Persze tudjuk, hogy egynémely finnugrista, még ennél is messzebbre merészkedik, és képes akár 1458 - Aeneas Sylvius Piccolomini - a későbbi II. Pius pápáig, de akár Nagy Alfrédig is ( 849 – 899 ) visszavezetni a finnugor rokonság felismerését. Ezeknek a képtelenségeknek jártunk utána itt:

https://finnugrizmus.blog.hu/2020/11/14/finnugrizmus_avagy_miota_finnugor_a_magyar_nyelv

Szóval értjük mi az „elődök munkássága előtti főhajtás” igényét, és azoknak tiszteletét - de azért maradjunk a realitásoknál.

Egy másik finnugrista ezt írja Sajnovics munkásságáról:

„Miután Sajnovics akkor még sem a hangtannal általában, sem a szabályos hangváltozások fogalmával nem lehetett tisztában, hasonlítása alapvetően a hangalakok és jelentések egyezéseire, hasonlóságára épült.” ( Tordai István – 2010. január 12. – Nyest )

Ezek alapján tehát kimondhatjuk, hogy Sajnovicsék pontosan ugyan olyan – ma már naiv, alternatív etimologizálásnak nevezett, módszereket használtak, a nyelvek kapcsolatainak kimutatására, mint Otrokocsi vagy Horvát. Mindössze annyi a különbség, hogy Horváték, következtetése egy „vesztesnek” hirdetett paradigma része lett, a Sajnovicsék következtetéseit azonban a finnugrisztika később igazolhatónak vélte. Horváték becsületét, aztán – még mindenféle hazugságokkal megtoldva – a sárba tiporták, Sajnovicsékról meg úgy beszélnek, mintha Ők már a modern módszerekkel dolgoztak volna – pedig nem! A finnugrisztika (a győztesnek mondott paradigma) az egyiket felmagasztalta, a másikat (a vesztesnek kikiáltott paradigmát, az elsődleges magyar őstörténeti „hun – avar – magyar rokonság” paradigmát) - a sárba tiporta.

Azt gondolom, hogy a modern nyelvrokonítás paradigmája jó ha az 50 – évet megélte – nem hiszem, hogy a nyelvészetnek különösebben használna az, hogy „több száz éves” - múltat hazudunk ennek a tudománynak. El kellene már felejteni ezt a „délibábosfinuugrisztikázást” és koncentrálni a nyelv valódi állapotának feltárására. A nyelvek rokonítgatása egy kudarc – így a finnugrisztika is egy kudarc történeteként fog bevonulni a tudománytörténetbe - ezt ugyan nem tudhatom, de legalább ebben biztos vagyok.

Nem igen van már ezek után már mit mondani. Azt valószínűleg hiábavalóság lenne remélni, hogy a riportalany ( finugrista nyelvész, gimnáziumi magyartanár) a későbbiekben több GéKI-t, olvasson – bár amint látszik ez azért igencsak tanácsos, szükséges, és egyúttal hasznos is lenne - mielőtt bármilyen témában is megszólal, mert ez esetleg megóvná egy ekkora blamától, mint ez a riport.

GéKI

Egy magyar író, ki szeretné szabadítani, Jókai örökbecsű, művét az általános iskolai műveltséget fejlesztendőként oda elhelyezett kötelező olvasmányoknak rabigájából, vagyis, hogy egyszerűbben legyen az mondva, a jeles alkotást töröltetné a kötelezően elolvasandó irodalmi művek köréből.

„Nem elsősorban azért venném le Jókait például, mert nehezen olvasható és kedvét szegi a diákoknak, hanem a nőalakok ábrázolása miatt. Mert mit tudunk meg róluk? Tímea nem szereti a férjét, de engedelmesen szolgálja. Rendben tartja a házat és viszi a férfi üzleti ügyeit, ha távol van. Soha nincs egy rossz szava sem. Noémi szerelmes, de osztozik a férfin. Tímár Mihály néha megjelenik a szigeten, aztán elmegy. Noémi sose kérdez, csak örül. Nem lázadozik, hanem csinosan várja Tímárt, amikor az éppen ráér.”

Több rosszalló megjegyzésem is van ehhez a kijelentéshez.

Az első mindjárt az, amit talán a legegyszerűbb elintézni, hogy „Jókait nehéz olvasni” - amihez talán elegendő annyit hozzátenni, hogy no meg persze az elektrotechnika sem éppen könnyű annak akinek az nehéz – ( ezért lehet, hogy nem is kellene tanítani ) - de erről tényleg csak ennyit, és ne többet.

Mindjárt utána beszéljünk egy szintén nem annyira fontos, ám azonban engem mint amolyan férfiembert nagyon is „szíven-ütően” és sértően érintő kérdésről, mert hogy ugyanis az írónő, a jeles regényben szereplő férfijellemek miatt egyáltalán nem háborodott fel. Ezek szerint tehát – számára ( ha már itt tartunk ) – akkor a Kacsuka vagy a Kisztyán Tódor-féle férfiak teljesen rendben vannak. Az ő jellemrajzuk, tehát teljességgel lefedi a férfiakról alkotott „Tóthkrisztai” véleményt, vagyis ezen férfiúi jellemeknek tanulmányozása, nem zavarják meg a gyermeki lelkeket a férfiúi szerepekkel történő ismerkedés során. De talán erről is elegendő ennyi.

Ami azonban a legfájdalmasabb felismerés, hogy az írónő valami olyasmit kér számon a nevezett irodalmi alkotástól, amelyet az soha nem is kívánt felvállalni. És akkor itt jön az igazán rosszalló megjegyzésem, mert hogy Jókai egyáltalán nem holmi illemtankönyvet kívánt írni, amiből a gyerekek a megfelelő viselkedésformákat tanulhatják meg. Kezemben tartom az Akadémiai Kiadó Jókai összes kritikai kiadásának 24. és 25. könyvét, amely bőséges terjedelemben foglakozik Az Arany ember keletkezésének körülményeivel, utóéletével, változataival, és történetének elemzésével.

Kétségtelen tény, hogy a szerző is nagy szeretettel beszél erről az alkotásáról „Be kell vallanom, hogy nekem magamnak ez a legkedveltebb regényem...” és sokan látják úgy hogy a regény egyes mozzanatai, a Jókait akkoriban saját magát is foglalkoztató, politikai, gazdasági és társadalmi kérdéseket is feszegetik. Tímár jellemrajzában éppen hogy az akkoriban dúló korai „vadkapitalizmusnak” az egyének jellemére gyakorolt torzító hatását kívánta bemutatni. Nincs ebben a regényben talán egyetlen igazán pozítív jellem sem, nem csak a nőké, de a férfiaké sem.

Szinte minden Jókai tanulmány rámutat arra, hogy Az arany ember – a lélektanilag hiteles és realisztikus ábrázolás, és az egész regényt átfűtő szubjektív líraiság révén – kivételes helyet foglal el az életműben. Minden más Jókai műnél erősebben kiábrándultabb, és pesszimistább szemléletű a regény.

Nem kívánom tovább folytatni a mű elemzését, óriási szakirodalomi anyaggal rendelkezik, a Kritikai kiadásban közel 250 – oldalon van az bemutatva. Nekem úgy tűnik, hogy bár az írónő a saját bevallása szerint sokat olvas, de talán mégsem eleget. Vagy nem nagyon érti amit olvas – lehet, hogy ebben az esetben a „kevesebb lenne a több”...! Merthogy nem csak „olvasni kell” - hanem meg is kell azt érteni, amit olvasunk, ahhoz meg néha kell egy kis idő, csend és nyugalom. A nagy „habzsolásban” - esetleg elveszik a lényeg... mint most.

Eddig még a nevezett regény egyetlen elemzője sem vetette fel azt a kritikát, hogy a regényben szereplő jellemek, nem mutatnak példát az ifjúságnak. ( Ennyiben valóban „korszakos” Tóth Krisztina felvetése. ) Valószínűleg azonban, azért nem vetették fel, mert hogy a regény elolvasása után, ez a kérdés még soha fel sem merült senkiben, mert hogy a regénynek az efféle értelmezése, teljességgel értelmetlen, és csak a regény cselekményének, tartalmának a tökéletes meg nem értéséből, fakadhat.

Jókai még az oly nagy szeretettel megformált Tímárt - aki egyébként sokak szerint Ő maga - is keserű kiábrándultsággal „kivándoroltatja” ebből a kíméletlenül, harácsoló, pénzéhes világból, a Senki szigetére. De még ezt az oly idillinek bemutatott Senki szigetét sem tartja teljesen elfogadhatónak. Mert bármennyi lírát és szeretetet is visz az aranyember jellemrajzába, bizonyos távolságtartással mutatja azt be.

Különösen az utolsó fejezetben érezhetjük ezt - A „Senki” - amelyben az író találkozik a sziget gazdájával, és elbeszélget vele. A „füstgomoly” amellyel az válaszol az írónak a társadalom, az ország, a világ nagy létkérdéseiről, harcáról, erőfeszítéseiről szóló beszámolójára, nagyon is idegennek hat azokhoz az eszményekhez, képest, amelyeket a többi regénye hősei megtestesítenek. Ez a „kívülállás” amellyel az életből kirekesztette magát, az-az „életbölcsesség” amellyel legyint az egész nemzet létkérdéseire, élethalálharcára, az egyáltalán nem teszi őt összemérhető jelemmé, mondjuk azokkal amelyeket a „Kőszívű ember fiai” - ban megrajzolt legfontosabb karakterek testesítenek meg.

De az sem biztos, hogy el kell merülnünk ebbe a „mély lélekbúvárkodást” igénylő világba. Ha már az írónő a regényben bemutatott női szerepek bírálatának kérdését veti fel, akkor miért nem az utolsó fejezetet használja céljai elérésére. Itt nyíltan van megfogalmazva a nemi szerepeket szétválasztó ideológia minden ismérvét tartalmazó ideológiát bemutató, az összes létező megkülönböztést igazoló mondatok.

Lássuk:

„A szépapó és a szépanyó tanítja most is a munkára utódait: az a férfiakat, ez a nőket. A férfiak tanulnak kertészkedni, faragni, edényeket csinálni, dohányt termeszteni, barmot nevelni; belőlük telik ki ács, molnár; a nők török szőnyeget szőnek és festenek, hímeznek, csipkét kötnek, mézzel, sajttal, rózsavízzel bánnak.”

Hát ha ez nem a nyílt tagadása mindennek amit a „gender studies” megtestesít, vagyis nyílt antifeminizmus akkor semmi nem az. Kérdem én, miért nem ez zavarja az írónőt?

Vagy miért nem ez:

„Az egész szigeten meglátszik, hogy itt egy úr lakik, aki ismeri a fényűzést. Pedig ennek az úrnak egy fillérje sincs soha! Pénz nem jön erre a szigetre. Akiknek szükségük van ennek a szigetnek a terményeire azok tudják már, hogy viszont mire van szükségük a sziget lakóinak.”

Mi ez ha, ez meg nem az „ősközösség” vagy ha másnak úgy tetszik akkor az utópisztikus szocializmus a „kommunizmus” - ideájának felfestése?

Tekintsük tehát Jókait a „kommunizmus” egyik művészeti előhírnökének?

Tekintsük tehát Tóth Krisztinának – Az arany ember – című Jókai regénynek a kötelező olvasmányokból való kivételére irányuló javaslatának előterjesztését, mint a kommunista ideológia propagálásának, és terjesztésének betiltásáról szóló ajánlást.

Ám legyen, úgy!

Bár én azt gyanítom, hogy nincsen itten semmi másról szó, mint arról, hogy a gender studies ideológiájától megbokrosodott, feminista képzelgéseket nem tudta féken-tartani a jeles író-költő asszonyság, és egy kicsit „túlbelegondolt” valamit abba, amit nem is „rendessen” olvasott el.

Legyen itt példának, Jókai jellemábrázolásnak egyik talán legszembetűnőbb félreértelmezése, amit Tóth Krisztina valaha is elkövethetett – Noémi alakja!

Ezt írja:

„Noémi szerelmes, de osztozik a férfin. Tímár Mihály néha megjelenik a szigeten, aztán elmegy. Noémi sose kérdez, csak örül. Nem lázadozik hanem csinosan várja Tímárt, amikor az éppen ráér.”

Vagyis Noémi úgy viselkedik mint egy kitartott „konzumlány” - aki „belehabarodott a kuncsaftjába” és aztán már nem sikerül menekülnie – ráadásul azt az állapotot saját maga választotta, és ebben az állapotában, amellett még boldog is!

De még Tóth Krisztina leírásának legpozitívabb olvasata szerint is, minimum elítélendő minden olyan nő, aki valaha is képes volt arra, hogy házas férfibe szerelmesedjen bele, és azzal csak egy percnyi boldogságot is élvezett. Vagyis szerinte minden olyan nő elítélendő aki bármiféle kapcsolatot tartott fenn házas férfifal – addig amíg az házas – tehát ugye akkor a világ női nemének egy igen jelentős része most éppen mélyen szégyenkezve „magábaborul” és bocsánatért esedezik, mivel önmaga is egy ilyen „regénybetiltó” viselkedési formát folytat.

(Tóth Krisztina szerint – mivel azt nem írta – az urakra persze mindez nem érvényes, hisz azok jellemvonásai nem zavarták őt – a cikkben legalábbis erről nem igen van szó mint már az jeleztemis ebbéli hiányérzetemet.)

Vagyis Tóth Krisztina „buksijában” a gender studies egyre csak nő... csak NŐ!

GéKI

Folyik egy vita a Magyar nemzet Vélemény rovatában, a jelzett témában, és benne íródott egy „Finnugor nyelvrokonság –őstörténet” című cikk, amelyet Adamikné Jászó Anna jegyez.

Mindjárt a bevezetőben fontos állítások hangzanak el, nevezetesen, hogy a finnugor nyelvrokonságot nem terjeszthették a Habsburgok, mert, hogy „a finnugor nyelvrokonság felismerése kissé régebbi, és így semmi köze a Habsburgokhoz.”

Hát akkor nézzük! – azt a hírneves tudománytörténetet.

A szerző (professor emeritus magyar–orosz–finnugor szakos tanár) ebben a témában a Zsirai könyvre hivatkozva, ad egy tudománytörténetet. Ennek mentén próbáljuk meg értékelni az előadottakat. Menjünk időrendi sorrendben, ahogyan azt Adamikné is tette:

1. 1458 - Aeneas Sylvius Piccolomini - a későbbi II. Pius pápa

„A magyar és a vogul–osztják kapcsolatról Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa 1458-ban – tehát Mátyás királlyá választásakor – Cosmographia címen írt könyvében értesítette a tudományos világot.”

Az eredeti latin nyelvű mű magyar fordítása így hangzik:

„Azt mondják, hogy a magyarok is, akik a Duna partvidékén laknak, szkíta nemzetségűek; sokkal a hunok, gótok és longobárdok után távoztak Szkítiából, és a Dunához érkeztek. A korábbi lakosok elűzése vagy leigázása után királyságot alapítottak. A mi veronaink, akiről fentebb tettem említést, a Don forrásához eljutva, beszámolt arról, hogy azok a népek, akik az ázsiai Szkítiában, nem messze a Dontól laknak, műveletlen emberek és bálványimádók. Ezeknek ugyanaz a nyelve, mint a Pannóniában lakó magyaroké.”

Elemezve a szöveget, megállapíthatjuk, hogy itt szó sincs semmiféle „vogul-osztják”- kapcsolatról, csupán egy földrajzilag szinte meghatározhatatlan helyen élő „barbárnak” mondott népről van szó. Szó esik itt „ázsiai Szkítiáról, a „Don forrásvidékéről” – de „vogul-osztjákok” – ról egy huncut bötű sincs – azt Zsirai úr költötte hozzá. Ennek a „kisiklott fantáziálásnak” Klima László egy teljes cikket szentelt a NYEST – internetes portálon.

„Zsirai Miklós szövegértelmezése nyilvánvalóan téves. A veronai szerzetes nem nevezi meg azt a népet, amelyik a Tanaisz (Don) közelében él, durva és bálványimádó, ellenben magyarul beszél. A kérdéses részletnek semmi köze az obi-ugorokhoz, a keleti magyarság történetéhez viszont lehet valamennyi.

Először el kell döntenünk, hogy elhisszük-e a szerzetesnek, amit elmesélt, úgy, ahogy van. Elhisszük-e, hogy tényleg járt a Tanaisz forrásánál, és ott tényleg magyarul beszélő emberekkel találkozott. Ha ezen túl vagyunk ‒ vagy igaz, vagy nem ‒, akkor gondolkodhatunk tovább azon, miért éltek ott magyarok.

A Don a Közép-orosz hátságban ered, a Tulai területen, Novomoszkovszk városának közepén. A település Moszkvától kb. 220 km-re délre, Rjazanytól pedig 143 km-re délnyugatra található. Hogy kerülhettek oda olyan emberek, akiknek „nyelve azonos a Pannóniát lakó Hungarusokéval”? Legfeljebb a tatárjárás következtében. Julianus szerint valahova erre a vidékre menekültek a tatárok elől a keleti magyarok.

Tévedni emberi dolog, nagy ritkán finnugristákkal is előfordul. A történet félreértelmezésére Zsirait egyrészt a helymeghatározás ‒ Ázsiai Szkítia ‒, másrészt pedig Mathias de Miechów műve vezethette. Akkoriban a Don folyót tekintették Európa és Ázsia határának. Ázsia tehát éppen ott kezdődött, ahol a veronai ember magyarokat talált.Zsirai talán Ázsiát olvasva az Urál keleti oldalára, az obi-ugorok lakóhelyére gondolt. Így fogalmazta meg tételét, hogy a szerzetes felfedezte a magyar‒obi-ugor nyelvrokonságot. Az elméletet erősíthette Mathias de Miechów művének tanulmányozása is. A krakkói kanonok ugyanis orosz forrásaitól átvette, hogy a jugorok és a magyarok ugyanaz a nép, és értik egymás nyelvét.

Mint láttuk, a veronai szerzetes beszámolójának nincs köze a finnugor nyelvrokonsághoz. A Tanaisz mellett sosem éltek obi-ugorok.”

 Akkor ezt kipipálhatjuk, Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa 1458-ban semmiféle „nyelvrokonságról” – nem értesíthetett – mivel egy (szándékos – vagy nem) tévedés áldozata volt, még a legjószándékúbb, feltételezés szerint is, az említett szerzetes ( még az is lehet, hogy Juliánus barát jelentése alapján) maximum a „keleten maradt magyarokat” találhatta meg – akik persze „magyarul” beszéltek – akkor még, aztán „elvesztek” a szláv tengerben.

Amint látjuk tehát II. Pius művének „félreértelmezése” elsősorban Zsirai Miklósnak „köszönhető” – már amennyire e hazugságért köszönet jár neki. Azonban maga az elhíresült pápa sem egészen ártatlan a félreértelmezésben.

A finnugor rokonság- és származáselmélet kidolgozása és hangoztatása kétségtelenül és vitathatatlanul politikai tartalmú is volt. Ezt már a XV–XVI. században is észrevették. Az itáliai Bonfini írta II. Pius pápáról:

,,A pápa nem vette jó néven, hogy a magyaroknak valamiféle nemes eredet jusson.”

Sőt többen a jeles pápának más – még az előbbinél is jóval fajsúlyosabb „történelemhamisítást” is tulajdonítanak. Az európai középkori történelem egyik legjelentősebb forrásaként számon tartott „Getica” – amely a hunok és a gótok történetének egyedülálló bemutatása – szerzője, Jordanes maga is beismerte műve előszavában, hogy a Cassiodorus szenátor által írt (elveszett) gótok történetéből merített, amelyet azonban csak mindössze három napig láthatott. Hangsúlyozta, hogy ez okból sok mindent, a saját ismeretei – fantáziája – alapján örökített meg. Van olyan jelentős tudományos álláspont is, amely szerint a művet Aeneas Sylvius Piccolomini még, mint III. Frigyes magántitkára – titkos kancelláriájának vezetője – szerkesztette, megalapozva ezzel a kor német-római igényét az egész Itáliára, és Hispániára. A hunokat, avarokat, frankokat, gótokat a magyarokat megelőző népként írta le, a Kárpát-medencében, megalapozva ezzel annak a későbbi nézetnek, mely szerint a „barbár” magyarság, csak „betolakodó” és semmiképpen nem „őshonos” mai hazájában

2. Sajnovics József 1770-es munkája - Demonstráció

„Sajnovics Demonstrációja azonban több egyszerű boncolgatásnál: a szavak egy részének és a nyelvtani szerkezetnek máig érvényes összehasonlítása, ezt Lakó György elemzi Sajnovicsról szóló monográfiájában.”

Egy másik finnugrista azonban ezt írja Sajnovics munkásságáról:

„Miután Sajnovics akkor még sem a hangtannal általában, sem a szabályos hangváltozások fogalmával nem lehetett tisztában, hasonlítása alapvetően a hangalakok és jelentések egyezéseire, hasonlóságára épült.” ( Tordai István – 2010. január 12. – Nyest )

Ezek alapján tehát kimondhatjuk, hogy Sajnovicsék pontosan ugyan olyan – ma már naiv, alternatív etimologizálásnak nevezett, módszereket használtak, a nyelvek kapcsolatainak kimutatására, mint Otrokocsi vagy Horvát. Mindössze annyi a különbség, hogy Horváték, következtetése egy „vesztesnek” hirdetett paradigma része lett, a Sajnovicsék következtetéseit azonban a finnugrisztika később igazolhatónak vélte. Horváték becsületét, aztán – még mindenféle hazugságokkal megtoldva – a sárba tiporták, Sajnovicsékról meg úgy beszélnek, mintha Ők már a modern módszerekkel dolgoztak volna – pedig nem! A finnugrisztika (a győztesnek mondott paradigma) az egyiket felmagasztalta, a másikat (a vesztesnek kikiáltott paradigmát, az elsődleges magyar őstörténeti „hun – avar – magyar rokonság” paradigmát) - a sárba tiporta.

Nem Sajnovics és Gyarmathi ,,fedezte fel” a nyelvrokonságot sem, sőt őket a göttingeni egyetem tudósai, elsősorban A. L. Schlözer biztatta és ösztönözte a nyelvi kapcsolatok kutatására. Ők hívták fel a figyelmet arra, hogy a hun–magyar rokonság egy mítosz, a magyarok nem dicsekedhetnek többé a nagy Atilla hőstetteivel, mert a magyar népnek nincs helye az európai hierarchiában, ugyanis tisztázatlan az eredetük, és nincs saját kultúrájuk és saját történelmük sem. A magyarok minden kultúrát nélkülöztek, mint egy valóságos horda (Madjaren Orde), vad nomád söpredék (wilden Nomaden-Schwarm) érkeztek a Kárpát-medencébe (Schlözer). A magyarok csak a lóhoz és a kardforgatáshoz (a gyilkoláshoz) értenek, és a primitív, barbár, buta, mongoloid, szibériai obi ugorok testvérei. Az osztjákok pedig Szibéria leghülyébb népe (Ostjaki, eine der stupidisten Nationen in Siberien. Strahlenberg).

Igen helyesen fogalmazta meg Vámbéry Ármin:

,,Ha a nem magyar tudósok, mint Schlözer, Zeuss, Büdinger, Roessler stb. e kérdéssel azon tisztán tudományos tárgyilagossággal foglalkoztak volna, amelyet tőlük mint külföldiektől várni lehetett, és ha a magyar nép elleni, csak alig palástolható gyűlölet nem tűnnék ki mindenütt […], akkor az olvasó a magyarok finn–ugor eredetének általuk vélelmezett (!) tanát, szigo­rúan tudományos meggyőződés eredményeképpen, elfogadhatta volna. De fájdalom, a dolog nem így áll!”

Békés Vera – A Hiányzó paradigma című könyvében megírja, hogy milyen sors vár a vesztes paradigmákra:

„Ide tartoznak a tudományból kiszorult, teljesen elszigetelődött koncepciók. Ezekről a tudományos közvéleménynek vagy egyáltalán nincs tudomása, vagy mint kuriózumokat, esetleg, mint elrettentő példákat tartják számon.” 

Thomas S. Kuhn pedig azt írta meg, a paradigmák közötti vitákról, hogy mi vár a vesztes paradigmákat képviselő tudósokra:

Kuhn szerint az új (győztes) paradigma tagjai újraírják a kézikönyveket, s úgy állítják be a régi korok tudósait, (a vesztes paradigma) mintha azok az új módszerekkel dolgoztak volna ugyanezeken a problémákon.

Nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy Sajnovicsék munkásságát, legfeljebb csak egy tudomány előhírnökeinek mondhatjuk, semmiféleképpen nem nevezhetjük meg úgy mintha azokkal a finnugor nyelvrokonság tisztázottá, elfogadottá, vagy uram bocsá „bizonyítottá” vált volna. Még megalapozott is csak legfeljebb az ugor-török háború után vált, de „bizonyított tény” – ről ma sem beszélhetünk, és valószínűleg nem is beszélhetünk soha.

3. „Távolbanézés” a finnugrizmusban - Halogalandi Ottár

Bármennyire is sajnáljuk, de nem tudunk egyetérteni a szerző (professor emeritus magyar–orosz–finnugor szakos tanár) álláspontjával. Már csak azért sem, tudunk egyetérteni, mert ( ha már Zsiraira hivatkozik) akkor nevezett „finnugrisztikus” sokkal bátrabb, és merészebb tudománytörténészként még a 9. századig is képes volt leásni a „finnugrizmus” – gyökerei feltárásának szent célja érdekében – és ezt bizony más finnugrisztikusok szokták tudni, és elő is szokták adni!

„A skandináviai „rénszarvasbirtokos”, utazó, Halogalandi Ottár, Nagy Alfréd (849-899) angol király észak-norvégiai hűbérese. Miként Zsirai Miklós írja, az Északi-Dvina torkolatánál, a „bjarmák” földjére lépve fölfedezte „a keleti finnek és a lappok nyelvrokonságát”.

Zsirai, túlbecsülve a megfigyelés jelentőségét (a híradás lehet, hogy csak két különböző lapp nyelvjárás hasonlóságáról szól), Ottárt „a finnugor nyelvhasonlítás atyjának” tekinti, akinek megfigyeléseit az eredeti följegyzések latin fordításából részben idézi is. Az útijelentést magyarul Klima László közölte.

„Halogalandi Ottár azt mesélte Alfréd királynak, hogy a partvidék mentén hajózott észak felé, majd keletre, s utóbb dél felé fordult és egy folyó torkolatában vetett horgonyt. Rekonstruálva útját, arra gondolhatunk, hogy a mai Norvégia partjai mentén hajózott, megkerülte a Kola-félszigetet, s talán az Északi-Dvina vagy az Onyega torkolatában kötött ki. Úti beszámolójában a finnekről és a bjarmákról tesz említést. Mindkét népnév finnugorokat takar.

A magyar kutatástörténeti áttekintések Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk című műve óta azzal kezdődnek, hogy Halogalandi Ottár a finnugor nyelvhasonlítás úttörője, mivel elsőként vette észre két, minden bizonnyal finnugor nép nyelvének hasonlóságát. Zsirai alaposan eltúlozta Ottár meséjének jelentőségét. Az a megfigyelés, hogy a finnek és a bjarmák nyelve azonos, még nem avatja az Alfréd király előtt megjelent norvégiai nemes urat nyelvésszé. Zsirai a műve megírásakor már kissé divatjamúlt módon magyarosítja a Halgolandból való Ohthere nevét Halogalandi Ottárra. A magyar finnugrisztikában azóta is így emlegetik őt.”

Minden esetre megjegyezzük, hogy Zsirai Miklósnak nem csak ezeket a „tévedéseit” ismerjük. Klima László több cikkében is foglalkozik a régmúlt idők tudományos világának nézeteit értékelő (délibábos) állítások eredetének felkutatásáról, és szinte bármilyen témához nyúlt is ott, szinte mindig „megtalálta” Zsirai keze nyomát. Mint ahogyan fogalmazott:

„A mester tekintélye akkora volt, hogy az utódokban föl sem merült adatainak ellenőrzése. Zsirai abszolút szaktekintély volt, hittünk neki, műveit bibliaként forgattuk. Zsirai Miklós 1937-ben jelentette meg Finnugor rokonságunk című összefoglaló művét. A finnugristák annyira becsülik munkáját, hogy 1994-ben reprint kiadásban (Zaicz Gábor kiegészítésével) újranyomatták. A szakmabeliek között általános az öröm: valaki megcsinálta helyettük azt a nemszeretem munkát, amit senki sem vállalt. A dolog így rendben van, a kutatástörténet megírva, ki lehet pipálni. 2051-ben újra kiadjuk, és aztán újra és újra, 57 évenként.

Azért, ne legyünk igazságtalanok, születtek új kutatástörténeti művek, de mintegy kiegészítve Zsirai munkásságát. Az általa leírtak valóságát senki sem vizsgálta. Többünk számára a finnugor kutatástörténet arra szűkült, hogy azt kutatjuk, már megint hová tettük a Zsirai-könyvet.”

Nem igen van már ezek után mit mondani, de azért ne kárhoztassuk a „professzorasszonyt” – nem Ő az egyetlen akit „megvezetett” ez a híresen hírhedt „finnurisztikus”… főmufti! Azt valószínűleg hiábavalóság lenne remélni, hogy a szerző (professor emeritus magyar–orosz–finnugor szakos tanár) a későbbiekben, Klimát, vagy GéKI-t olvasson – bár mint látszik ez azért igencsak tanácsos, szükséges, és egyúttal hasznos is lenne, mielőtt bármilyen témában is megszólal, mert ez esetleg megóvná egy ekkora blamától!

GéKI