Az előző részben beharangoztam, hogy most a „hazug és becsületsértő” állításokkal fogok foglalkozni, híven azon ígéretemhez, hogy blogom azért készül, hogy bemutassa a finnugrisztikát át meg átszövő „hazug állításokat, és az igaztalan legendagyártást”

VIlI. Parancsolat: Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy!

Mert a finnugrizmus bizony megszegi az egész VIII. parancsolatot, nem csak hazudik, hanem mások becsületében is kárt tesz.

Közel másfél évszázada küzd a finnugrisztika a közvéleménnyel, a finnugor nyelvrokonság megkérdőjelezésével, elnemismerésével. Még Pusztay János is – aki nem egészen a „mainstream finnugrisztika” nézeteit vallja a nyelvrokonságról, ezért Honti László, szinte minden megszólalása alkalmával ( a „borsóval felhintett szégyenpadra térdepelteti” - Klíma László) ezért az állásfoglalásáért – így kesereg a 168ÓRA hasábjain:

 "A finnugor-ellenesség sajnos már-már politikai tényezővé válik. A kezdetekben lenézően viszonyultak a magyarsághoz nem méltó halzsíros rokonokhoz…”

A magam részéről azonban nem gondolnám, hogy a „finnugor nyelvrokonság elnemismerése” valaha is a finnugor nyelvű népekkel szembeni ellenérzésekből táplálkozott volna. A finnugristák ugyan gyakran hangoztatják, hogy az ellenvéleményt megfogalmazók a „halszagú – halzsíros – rokonság” ellen tiltakoznak, ez-a toposz ( szállóige ) azonban egyáltalán nem a „finnugorellenesek” találmánya. Éppen ellenkezőleg – nagyon is nagy annak a valószínűsége, hogy mind a „halszagú rokonságot” mind a „habsburg ármányt” mind a „fejlődésre alkalmatlanságot” maguk a finnugristák találták ki, vélt-, vagy valós-, ellenfeleik lejáratására.

Megpróbálom bizonyítani, ezt az állításomat.

A "halszagú atyafiság" első igazán fajsúlyos megjelenése a finnugrista Barna Ferdinánd "Vámbéry Ármin: A magyarok eredete czímű műve néhány főbb állításának bírálata"  - című, 1884-ben megjelent munkájában, fordul elő, először. A kifejezés azonban nem Barna Ferdinánd elméjének szülötte 1884-ből, mivel már korábban is létezett (Bánóczi József, Révai Miklósról szóló írásában 1879-ben) tehát már 5 évvel Barna Ferdinánd előtt.

Bánóczi József (1849 – 1926 ) Révai Miklós (1750-1807) szájába akarja adni a „halszagú rokonság” kifejezést, amely azonban Révai idejében nagy valószínűséggel még nem is  igen létezett.

„Révai megismerkedett Sajnovits munkájával is, mely a magyar és lappnyelvet túlozva mondja azonosnak — idem esse. Tudjuk, Révai hazafisága is röstellette a halszagú rokonságot. Baróti és Rajnis elfogadták — de az ő bíráló eszének, az ő nyelvészeti érzékének több kellett.” (Bánóczi József: Révai Miklós élete és munkái – 1879)

Bánóczi, tehát ugyanazt próbálja Révai szájába adni, mint amit 5 évvel később Barna Ferdinánd akar Vámbéryéba.

„…szegény magyar nemzet, még csak az eddigi jámbor hitedet is el akarnák rabolni azok a finn-ugor nyelvészek, melyszerint te »keleti nép« vagy, nem pedig holmi csipp-csupp halzsir-faló s nyomorú életét halászat- és menyétfogdosással tengető népségtől egy ágról szakadt néptöredék.”( Barna Ferdinánd: Vámbéry Ármin: A magyarok eredete czímű műve néhány főbb állításának bírálata – 1884: 12)

Vámbéry azonban a citált helyen nem írt le ilyent, Ő ezt írta:

„Méltán kérdezhetjük, hogy a mondottak után akadhat-e még valaki. ki azt, állítja, hogy a magyarok népe… mely végre déli és nyugati rabló hadjáratai következtében az akkori Európa előtt félelem és remegés tárgya volt, hogy ez a magyar nép a békeszerető halászat- és menyétvadászattal foglalkozó ugoroknak egy ágról szakadt édes testvére.” (Vámbéry Ármin: A magyarok eredete – 1882:208)

 Békés Vera A hiányzó paradigma:1997 - című tudományfilozófiai művében is foglalkozik a kérdéssel és ezt állapítja meg:

 „ az 1850-es, 1860-as években a finnugorellenesség inkább csak a műveletlenebb rétegeket jellemezte, de a „halzsíros atyafiság” kifejezést ők sosem használták: ezt később, az 1890-es években adták a szájukba ellenfeleik, akik ezt a korszakot egyfajta hőskorként szerették volna feltüntetni „halzsíros atyafiság” szókapcsolat csak az 1890-es években, Szarvas Gábor visszaemlékezései alapján válhatott szállóigévé.”

Az előbbiekből is egyértelműen kiderül, hogy nem a „dilettánsok, laikusok” hanem inkább „bizonyos finnugristák” – még pontosabban azok a finnugristák, akik gyakorta publikálnak népszerű tudományos portálokon, folyóiratokban – azok, akik terjesztik és gerjesztik a „finnugorellenességet”.

Ha bárki a magyar nyelv finnugor származását firtatja, annak „büdös a halszagú rokonság”. Ha a lovasnomád hagyományra építve, szkítákkal, hunokkal, von párhuzamot – akkor „dicsőséges őskereső”.

A társadalom erről a „finnugrizmusról” még a felismerés szintjén sem vesz tudomást. Pedig mérhetetlen károkat okozott már eddig is, elsősorban azzal, hogy felemészti az emberekben az elődeik iránti tiszteletet. Elődeinket műveletlen barbár rablóhordának aposztrofálják, a múltunkat másképpen felidéző és megörökítő krónikásokat, pedig együgyű, dilettáns dicsőséges őskereséssel vádolják.

A dolog odáig fajult, hogy már a napokban kiadott MTA őstörténeti állásfoglalását is elfoglalta a finnugrizmus – legalábbis az első részt biztosan.

Az MTA tiszteletreméltó és igen ambiciózus igyekezettel, állásfoglalást adott ki a magyarok eredetével kapcsolatban, választ ígérve a „Kik vagyunk, kik voltunk, mi magyarok? – a közvéleményben is sokakat foglalkoztató, és tudományosan is izgalmas kérdésére. A választ három cikkben kívánta megadni, és ezeknek megírására három elismert tudóst kért fel. Az állásfoglalásba foglalt ambíciók lényegét, így fogalmazták meg:

 „Cikkünk azzal a szándékkal született, hogy a sajtó, a tanárok és a nagyközönség számára összefoglalja a magyar őstörténet kutatásával kapcsolatos legfontosabb, tudományosan alátámasztott állításokat és tényeket.”

 Az első cikk (Magyar őstörténet-honnan hová?) - címmel jelent, meg amely az őstörténet, nyelvrokonság, származás témakörét kívánta körbejárni. A cikket Klíma László jegyzi.

Összességében – azt kell, azonban, hogy mondjam – hogy Klíma Lászlónak nem sikerült választ találnia a feltett kérdésre, mert az a válasz, amit nyújtott, az sok mindenre alkalmas lehet, de azt a szándékot biztosan nem valósítja meg, hogy „az őstörténeti ismeretek átadása a jövendő nemzedékeknek csakis tudományos eredményeken alapulhat”.

Úgy vélem tehát, hogy az MTA állásfoglalásának ez a fejezete, semmilyen szerepet nem játszhat a „tudományos eredményeken alapuló ismeretátadásban”, sőt, könnyen támadási felületet nyújthat. A finnugrisztikának viszont nagy vesztesége, hogy mostantól kezdve már végképpen nem mondhatja, hogy csak a finnugorellenes oldal használ bizonyítatlan és hamis rágalmakat, csúsztatásokat, hazugságokat és féligazságokat. Úgy néz ki hiába volt Pusztay János figyelmeztetése – és elhatárolódása:

„A hagyományos uráli nyelvészet képviselői gyakran a kisajátított igazság trónjáról mondják el megsemmisítő véleményüket. Az igazság azonban az igaznak tartott nézet melletti elkötelezettség, amely magában rejti a tévedés lehetőségét is. ( Pusztay János- 2011)

Ebben a cikkben Klíma László a tudományos tények összefoglalása helyett - úgy tűnik ezúttal – Ő maga kíván bábáskodni a finnugrisztika legújabb „hamis és igaztalan legendái” születésénél. A cikk - ahelyett hogy az ígért tudományos tényeket sorakoztatta volna fel - négy „finnugrista legenda” köré lett felépítve:

1. Már „Krónikaíróinkat” is a „politikai érdek” szelleme vezérelte.
2. Másfél évszázada tudjuk, hogy nem mi vagyunk finnugor eredetűek, hanem csak a nyelvünk.
3. A közvélemény és a természettudományok képviselői nem fogadják el a rokonságot a „barbár és műveletlen lappokkal”…?!
4. Az a legenda, hogy a „finnugor hazugságot” a Habsburgok találták volna ki – az Horvát Istvántól ered, az ő „elméjének szülötte” és ő is írta le azt először.

A felsorolásból sajnos mindjárt egyértelműen kitűnik, - amit már a bevezetőben is megállapítottunk - hogy a cikk, nem az előre beharangozott „tudományosan alátámasztott állítások és tények” bemutatására épít – hanem a finnugrisztika jól ismert és agyonig elcsépelt „finnugorellenes sztereotípiáit” járja körül, és új „finnugisztikus legendák” gyártásával is megpróbálkozik.

Nézzük tehát, hogy miféle „finnugrisztikus legendák” - köré építette fel a szerző ezt az egyébként „tudományos tisztázásnak” szánt MTA állásfoglalást.

1. A „politikavezérelt magyar krónikák”:

A cikk a magyar krónikásirodalom, kritikai bemutatásával, kezdődik. Annak taglalásától eltekintünk, hogy Klíma László, miért tartja már első krónikaíróink munkáit is „politikavezérelt dicsőséges őskeresésnek” – ez szíve joga, és belefér a kutatói tudományos szabadságba – bár számos szakember szerint, a korabeli magyar kútfők hiányára hivatkozva a hagyomány létezését nem lehet egyértelműen kizárni. Hóman Bálint szerint a középkori magyar krónikások nem is ismerték azokat a külföldi forrásokat, amelyekben a hun-magyar azonosság gondolatát megtalálhatták volna.

„A hun–magyar azonosság gondolatát a magyarok nem kölcsönözhették sem a külföldi irodalomból, sem a német (germán) mondákból, mert nem ismertek oly forrást, amelyben ezt megtalálhatták volna. E megállapításunk persze még fokozottabb mértékben áll a hún-székely azonosság hagyományáról, mert a külföldi források e korban a székelyeknek még a nevét sem ismerik. A hagyomány eredetét tehát másutt kell keresnünk… A külföldi kölcsönzés lehetőségének vizsgálata és negativ irányban való eldöntése után arra is ki kell terjeszkednünk, vajjon a hunok és magyarok azonosítása nem lehet-e a XI. századi magyar író tudákos kitalálása, az uralkodóház vagy más családok dicsőítésére készült mese? A feltevés valószínűtlen… Aki ismeri a középkori irodalmat és a középkor történetszemléletét, tudni fogja, hogy a középkor keresztény íróitól távol állt ez a törekvés… Saját népüket sohasem származtatták önkényesen valamely idegen pogány néptől. Vagy történeti források alapján igyekeztek a való eredet nyomára jutni; így a mi Gestánk XI. századi írója Regino alapján szól a skytha eredetről. Vagy pedig – s ez az általánosabb szokás – bibliai leszármazással próbálkoztak meg.”

2. A hazugság:

„Másfél évszázada bizonyosan tudjuk, hogy nyelvünk a finnugor nyelvek közé tartozik. A finnugor egy nyelvészeti szakkifejezés – nyelvekre alkalmazható, de népekre nem. Vagyis nem mi vagyunk finnugor eredetűek, hanem a nyelvünk.”

Nem tudjuk milyen meggondolás vezérelte Klíma Lászlót egy ilyen kijelentés megtételére. Ide idézhetnénk Hunfalvy Pált vagy Szinnyei Józsefet, esetleg Zsirai Miklóst – akik mind azt tanították, hogy „az igazi magyarok az ős finnugoroknak egyenes leszármazottjai”, de mi most „jelenidőben” az ELTE Finnugor tanszékének tananyagából idéznénk egy ide vonatkozó passzust:

 „A finnugor egység minden bizonnyal a neolitikum késői szakaszán, vagy a bronzkor kezdetén – a Kr. e. 2000 körüli évszázadokban – bomlott fel. Ebben az időszakban az ugorok (a mai obi-ugorok és magyarok ősei) az Uráltól keletre éltek, a finnségiek pedig a kelet-európai erdővidéket népesítették be az Uráltól egészen a Baltikumtól nem messze eső területekig.”

Talán egyetértenek velem, hogy ezekben a mondatokban - szövegértési feladat - a magyar nyelvet beszélők ősei együtt éltek a finnségi és ugor népekkel, tehát nincs szó arról, hogy őket ne kellene finnugoroknak tekinteni.

Az is lehet persze megoldás, hogy Fodor István (az említett urakkal együtt), nem jó szakember, és állításai elavultak, nem a tudomány legújabb fejleményeit írja az egyetem tananyagát is adó jegyzetében. Nem tudjuk persze, hogy akkor meg mit keres ott – a tananyagban – már több éve – esetleg több évtizede? Ráadásul, ha a finnugrisztika tudományának valóban – a Klíma szerinti másfél évszázada – az-az álláspontja, hogy a magyarok elődei nem finnugorok – akkor meg miért nem azt tanítják az iskolákban, és egyetemeken, hol vannak a Klímát igazoló tanulmányok, cikkek, könyvek garmadái? – mi nem leljük… s mint az előzőekből is kiderül… SŐT – mi azt gondoljuk, hogy azért nem leljük, mert azok NINCS-enek!

Egy tudományos újságíró erről így ír:

 „Az iskolák hivatalos tananyaga ma is több ezer éves Urál-környéki őshazát említ, levezeti az ötszáz évig tartó vándorlást nyugatnak, majd jön a honfoglalás.( Biharí Dániel – 2018 : Turul és Géza – szigorúbb magyar őstörténet jöhet )

 Ha jól oldottam meg a „szövegértési feladatot”, akkor itt valaki valamit nagyon rosszul tud. Ha 150 – éve tudjuk, hogy a magyarok nem finnugorok, akkor „az iskolák hivatalos tananyagában miért a finnugor nyelvcsaládból és a finnugor őshazából kell levezetni a honfoglalást? Vagy netalán a tankönyveinkben - 150 éve - nem a tudományos konszenzuson alapuló őstörténetet tanítják a széles nyilvánosságnak – nekünk, laikusoknak? Majd a tudósok, - akiknek lám, ezek szerint kezében van a „bölcsek köve” - az MTA állásfoglalásában ( és máshol is igen gyakran) a „fejünkhöz verik” hogy „még mindig nem eléggé ismert a magyar közvéleményben, sajnos még egyes természettudósok körében sem”. Ennek fényében nehezen érthetőek azok a „finnugrista” kirohanások, amelyekben emiatt „ekézik” a laikusokat. Ráadásul még egy finnugrista is elismeri, hogy a

„… a finnugrisztika is nagy hibát követett el, amikor „finnugor néprajz”-ról, „finnugor zené”-ról, „finnugor irodalom”-ról, sőt, „finnugor világlátás”-ról és hasonlókról kezdett beszélni. Kezdetben persze a tudományág művelőinek sem volt világos, hogy a nyelvi, kulturális és genetikai-antropológai párhuzamok nem vehetőek egy kalap alá. Az ilyen hangok azonban később is erősek voltak, és ma is hallhatjuk őket.” ( Fejes László: Akiknek el akarják venni a múltjukat – 2011)

Föl kell tehát tennünk a kérdést, hogy Klíma miért nem – az MTA szándéka szerinti – a finnugrisztika tudományos konszenzuson alapuló állásfoglalását közvetítette írásában, és miért a saját aktuálpolitikai színezetű, hazugságoktól, rágalmaktól, és fél igazságoktól rogyadozó nézeteit ( legendáit ) tárta a széles nyilvánosság elé?

Úgy tűnik tehát, hogy ezek az általános „a finnugor elleneseknek tulajdonított sztereotípiák” hogy a „finnugor népek degradálódott, fejlődésre alkalmatlan népek, ezért van ellenállás a nyelvrokonság iránt” – egyáltalán nem a „finnugorellenesek” elméjének szülöttei – azt inkább a finnugristák terjesztik. Méghozzá azok a finnugristák, akik főként a finnugrisztikával foglakozó népszerű – tudományos sajtóban jelennek meg. Klíma László a „finnugor korról” például így ír:

 „Az erdőövezetben lakó finnugor nyelvű közösségekhez minden kulturális újítás: a fémművesség, a földművelés, az állattenyésztés tudománya délről érkezett… a finnugor alapszókincs vadászó-halászó-gyűjtögető életmódra utal, az állattenyésztés és talán a földművelés minimális ismerete mellett. A finnugor nyelvű népekhez az új dolgok idegen megnevezésükkel együtt érkeztek…” ( Klíma L. : M F M É. Szeged, 1984/85-2 (1991). 531-535. oldal – és a NYEST - cikkeiben)

 A magyar nyelvész és történész társadalomnak ideje volna végre, lépnie, ha csak nem tételezem fel azt, hogy szándékosan nem változtatnak, - mert így lehet tovább maszatolni. Ráadásul a mai modern nyelvészet adna lehetőséget egy korszerű modell kidolgozására – a Budenzi alapokra építettet – a régi paradigmát - már nem lehet tovább foltozgatni – el kellene végre engedni, amíg nem késő.

 „Nyelvünk gyökereiből, legvastagabbnak a finnugor látszik, de a honfoglalás előtti török sem éppen hajszálgyökér. (És tán még vastagabbnak is látszhatna, ha nem akarták volna annyian és annyira-vékonyabbra faragni.) A finnugor gyökér megkülönböztetett figyelemnek örvend, és mindent maga alá rendel, a magyar nyelv más nyelvekből származó elemei pedig – mint olyan zavaró tényezők, amelyek csorbát ejthetnek a rendszer különben olyan szép egyértelműségén…. (Ezt a félelmet még az ugor–török háború idejéből örököltük, és nagyon belénk szorult.)”  - (Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói)

Meg merjük kockáztatni, azt a kijelentést, hogy - egyeseknél - annyira „beszorult”, hogy az már akadályozza a tudományos tisztánlátást.

3. A hamis vád:

Klíma László cikkének következő sarkalatos kérdése a „Habsburg ármány” leleplezése. A finnugristák régi vádja a finnugor rokonság ellenzőivel szemben, hogy azok azt állítják, hogy a „finnugor rokonságot” a Habsburgok erőltették, a magyarok rebellis jellemének eltiprására. Klíma László megpróbálja Horvát Istvánt ( 1784-1846 ) leleplezni, mint ennek a gondolatnak a „kiagyalóját, megfogalmazóját és terjesztőjét” !

 „Ugyancsak nála jelenik meg először az a gondolat, hogy a finnekkel és a lappokkal való rokonságot a németek akarják a magyarokra erőltetni. Vagyis ezt a mesét egy igaz magyar hazafi találta ki, csak éppen nem tudta, hogy mit beszél.”

Ez azonban egy hamis és igaztalan vádaskodás. Klímának – a hivatkozott cikkben ( A kétfejű sas és a rénszarvas barátsága – NYEST: 2014 ) – nem sikerült bizonyítnia, hogy a „Habsburg ármány” Horvát István fejében született – mivel szokásos felületességével, arra már nem volt türelme, hogy át is nézze a tudós hagyatékát – ezért nemes egyszerűséggel csak megvádolta vele a „lánglelkű hazafit”:

„Kéziratos hagyatékának áttanulmányozásával talán igazolni lehetne, hogy elsőként ő is írta le.”

Klíma László tehát egy az MTA által támogatott és inspirált, tudományos összefoglalásban egy koholt, hamis és bizonyítatlan váddal illetett, egy elismert hazafit és tudóst, ( tehát nem csak hazudott – mert nem is kutatott – hanem még a becsületében is kárt tett )  aki ráadásul már nem is tud védekezni a gyanúsítás, és vádaskodás ellen.

Megállapíthatjuk tehát, hogy mind ez idáig ezen „szállóigékről” nem sikerült bizonyítani, hogy azokat valóban a „finnugor ellenesek” találták volna ki, a finnugor nyelvrokonság tagadásához és, hogy először valóban ők is használták volna azokat  - „érvként” saját véleményük védelmében.

Az előzőek fényében tehát, nagyon nagy a valószínűsége annak, hogy mind a „halszagú rokonságot” mind a „habsburg ármányt” mind a „fejlődésre alkalmatlanságot” maguk a finnugristák találták ki, vélt-, vagy valós-, ellenfeleik lejáratására. Azok a finnugristák, akik nem is oly rég egy egész könyvet voltak képesek megtölteni a „dilettánsok” gyalázásával.
( Honti László : A nyelvrokonságról – Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság)

 Erről, könyvről egy igen lesújtó vélemény formált meg egy ismert finnugrista:

„A kötet egészét a dehonesztáló kifejezések jellemzik - „dilettáns”, „tanulatlan, műveletlen és gátlástalan”, „józan gondolkodásra képtelen” „könyvelőből, birkapásztorból vagy munkásőrből avanzsált csodadoktorok”, „zöldségtermesztők”. A vitapartnerek, még ha a tudományon kívülről érkeztek is, és felkészültségük valóban erősen hiányos, joggal kérhetik ki maguknak az ilyen hangnemet. Úgy vélem, tehát, hogy ez a kötet semmilyen szerepet nem játszhat a finnugorellenes elméletek visszaszorításában, sőt, könnyen támadási felületet nyújthat. A szakmának viszont nagy vesztesége, hogy mostantól kezdve nem mondhatjuk, hogy csak a finnugorellenes oldal gyalázkodik.” ( Fejes László: Placebóról 2 – 2010 : Rénhírek )

A közelmúltban Németh Endre, Fehér Tibor, is feszegették ezt a „finnugor nyelvrokonság széleskörű elnemismerése” kérdéskört egy könyv a - Genetika és őstörténet – kapcsán kirobbant vitasorozatban a NYESTen.

„Élénken foglalkoztatja a szakmai közvéleményt, hogy mi lehet az oka a tudományos nézetek, és azon belül a finnugrisztika eredményeinek rendszeres megkérdőjelezésének a magyar társadalomban. A válaszolók rendre külső okokat jelölnek meg az alternatív elméletek térnyerésével kapcsolatban. Mi azt gondoljuk, hogy érdemes a tudományos közösségnek önmagában is keresnie az okokat.”

Ez az „okkeresés” az – ami egyáltalán nem látszik a finnugrizmuson. Továbbra is féligazságokat, valótlan állítások tömkelegét, dilettánsozást kapunk, tények és álláspontok helyett.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a finnugrisztikai sajtóban, és könyvekben, megjelenő egyes írások állításai és hangneme, a finnugrisztika paradigmáira épülnek ugyan, de azok kifejezetten dehonesztáló, és kirekesztő kifejezések használatával íródnak, tehát azok inkább nevezhetőek a finnugrizmus termékeinek, mint a finnugrisztika álláspontjának.

GéKI

Mint ahogyan ígértem ebben a fejezetben azzal a „boszorkányüldözéssel” fogok foglalkozni, amellyel, a „finnugorellenesekhez” – mint veszedelmes eretnekekhez – viszonyul a finnugrizmus.

„Akárcsak az egyházaknak, ennek is kialakultak a kánonalkotó (akadémiai) intézményei (a kánonokat sokszor dogmáknak is nevezhetnénk), a más felekezetűekhez pedig – vagy akár az ártatlan kételkedőkhöz is – sokszor úgy viszonyult, ahogy az egyház szokott a tévelygő és veszedelmes eretnekekhez. Az elhíresedett ugor–török háború stílusa nagyon is emlékeztet nemcsak a hitvitázó disputákéra, hanem a középkor boszorkányüldözésére is.” ( Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói )

Nem vagyok persze naiv, és nem gondolom, hogy más tudományterületek képviselői között ne lenne szakmai vita, amely akár a személyeskedésig is elfajulhat, de az ellentéteknek az a hevessége, amelyet az eredetkutatás területén tapasztaltam az engem mélységesen meglepett. Mert ha valaki azt hinné, hogy ez a „boszorkányüldözés”csak a múlt, és azt hinné, hogy az csak a „még keveset tudunk” felismeréséből fakadóan, csak régen volt így, annak most idézünk egy 21. századi finnugrisztikus megszólalást. A finnugrisztikával való ismerkedésem kezdetén a NYEST Rénhírek rovatának cikkeit olvasgattam, amelyeket leginkább két publicista ( mint később kiderült, hogy gyakorló finnugristák ) jegyez,  Klíma László és Fejes László. Az alábbi álláspontot az Ő írásaik alapján gyűjtöttem össze:

„A finnugorellenesek érvelésének szerves részét képezik a xenofób érvek, az antiszemita szólamok, az összeesküvés-elméletek iránt érzett szomj, és a finnugor nyelvrokonságról, mint „hivatalos” álláspontról, azaz ideológiáról beszélnek. A finnugor ellenesek, frusztrált, magukat különlegesnek érző, de sikertelen egyének, tipikusan kiöregedett vagy kiöregedőben levő – műszaki értelmiségiek, a kérdéskör alapvető tényeinek ismerete nélkül, a pereputtyot kiterjesztik a török nyelvű népekre, képzeletbeli „hivatalos álláspont” ellen harcolnak, mert a tudományos eredmények „bukása” elégtételt jelentene számukra”

Jómagam, nem vagyok sem nyelvész sem történész ( sőt ) és tisztelem annyira mások tudományát, hogy kétségek nélkül elfogadjam, ha a magyar nyelvésztársadalom, a magyar nyelvet, besorolja …valahová…. a nyelvek tengerében. Mint a magyar reálértelmiségi társadalom egyik képviselője azonban tiltakozom, az ellen, hogy „valakik” a nyelvészeti tudományos eredményeket, kirekesztő és megbélyegző „…izmusok”, terjesztésére használják fel. Tudom, hogy a „reálértelmiség” ritkán szólal meg a humán tudományok területét képviselők vitájában. Ezen a blogon sem, mint szakember, hanem csak, mint „Lucifer” szólok hozzá bizonyos témákhoz. Tudásom korlátait ismerve, - de a szakmámból adódóan, a logikus gondolkodás erejének biztos tudatában – szólalok meg. Olvasás közben a laikus is tud különbséget tenni, hogy a szöveg, amit olvas, az a finnugrisztika eredményeit tárgyalja - e, vagy csak ezen eredményeket felhasználva építi a „finnugrizmust”. Ennek felismeréséhez, sem nyelvésznek sem történésznek nem kell lennie. Nem kell nekem, ahhoz a festészeti tudásomat Michelangelóhoz mérnem, hogy a Sixtus-kápolna képeiről elmondjam, hogy tetszenek –é, vagy nem.

Persze tisztában vagyok, azzal, hogy magára valamit is adó nyelvész vagy történész kénytelen az ezen a blogon megjelenő nyílt és szabad megnyilvánulásoknál, jóval árnyaltabban fogalmazni, de én egy anyagilag független gondolkodó vagyok, engem sokkal kevésbé kötnek holmi „állásgondok” … mint amilyenekről Kalevi Wiik is említést tesz könyvének bevezető gondolataként:

 „A finn tudomány, legalábbis ami az eredetkutatást illeti, sajnálatosan egyoldalú, sok fiatal kutató inkább csendben visszahúzódik, mintsem új gondolatokkal álljon elő. Magam szerencsére már abban a korban vagyok, hogy nem fogok többé állást keresni – sok fiatallal ellentétben – tehát nem kell attól félnem, hogy mit szólnak majd a tradícionálisták…”    ( Kalevi Wiik: Az európai népek eredete – 7. oldal )

Ha valaki ilyen gondolatokkal kezd egy könyvet - amelyet hatvan ennyi hány évesen ír - akkor az, nem lehet marginális jelenség. Ezek szerint az a legenda, hogy a finnugrizmus sokszor anyagilag, és személyében is igyekezett ellehetetleníteni, vélt vagy valós ellenfeleit, az nem csak magyar honban létezik. Egy ma fiatal kutató erről így nyilatkozik:

 „Azt figyeltem meg, hogy a genetika eredményei olyan forradalmi változásokat hoztak, hogy ettől néhányan megijedtek. Az is igaz persze, hogy mi is nagy lendülettel lépünk fel, de a fellépésünk dinamikája pontosan arányban van az eredményeink súlyával. Kutatócsoportunk állhatatos munkájának és egyáltalán a Magyarságkutató Intézet létrejöttének köszönhetően ma már sikerült megváltoztatni magunk körül az eleinte ellenséges hangulatot” ( Dr Neparáczki Endre – 2020. )

Ez a szakmán belüli ellenséges viszony odáig fajul néha, hogy a szakemberek csoportjai, vagy egyes tagjai már nem csak a „dilettáns finnugor elleneseket” hanem egymást sem kímélve képesek nyilatkozni:

„Mi több, a hazai finnugrisztika számos jeles képviselőjétől egyáltalán nem idegen a rasszista, cigányellenes, antiszemita vagy homofób (és persze lingvicista!) megnyilvánulás – más kérdés, hogy ezeket a szégyenteljes megnyilatkozásaikat diszkréten teszik, hiszen tisztában vannak azzal, hogy ez a viselkedés nem szalonképes: legalábbis nyugat-európai kollégáik előtt ezt nem mernék felvállalni.”

( Fejes László: Egy nagyon buta infografika - 2015. július 26.)

Bár – mint mondtam – nem gondolom, hogy más tudományok képviselői „ne esnének néha egymásnak” vélt vagy valós igazuk védelmében, de a finnugrisztikáról pontosan tudni, hogy honnan is ered ez az „ellenfelekkel szembeni már már, mérhetetlen agresszivitás”…!

Azt szokás mondani, hogy a magyar nyelv finnugor voltát tudományos értelemben az a sokat emlegetett és elhíresedett „ugor–török háború” oldotta meg, amelyben a „tudományos vita” Budenz József és Vámbéry Ármin között zajlott. Ezt a szakmai vitát részleteiben egyébként nem igen szokás tárgyalni – mondván, hogy azt laikusok úgysem értenék meg – amiben igazat is kell, hogy adjak a szakembereknek. Azt azonban, hogy ez a vita „kizárólag szakmai” lett volna, azt erősen tagadom. Vámbéry az NyK. 8. számában jelentette meg a Magyar és Török-Tatár szóegyezések c. cikkét, amelyre Budenz József a NyK. 10. számában reagált: Jelentés Vámbéry A. Magyar-Török szóegyezéseiről – címmel.

( Hogy egy olyan dolgozatnak, amelyet mások általában - bírálat, megjegyzések, reagálás, recenzió – megjelölésekkel szoktak címet adni, Budenz miért adta a „jelentés” megjelölést, azt most itt nem tárgyalnám ki, de azért felhívnám rá a nagyérdemű figyelmet. )

Hogy a két dolgozatban tárgyalt több száz etimológiából kinek, és mennyi állta ki az idők próbáját, azzal sem igen foglalkoznék, szerintem ugyan is nem ez a lényeg. A cikkekben vannak olyan fejezetek is, amelyeket egy laikus is bőven megérthet, anélkül is, hogy a nyelvészeti részekhez konyítania kelljen, mivel a szerzők végső következtetéseiket úgy fogalmazták meg, hogy azt egy átlagember is felfoghassa. Budenz így foglalta össze (állítólagos) barátja munkájáról alkotott véleményét:

„Esőt adál uram, de nincs köszönet benne! — mondhatnám e jelentésemet befejezvén, én is, ha visszatekintek a szóhasonlítások nagy halmazára, melyet Vámbéry úr, nem nagy gonddal és lelkiismeretességgel összehányva, „magyar és török-tatár szóegyezések" czime alatt a magyar nyelvész közönségnek nyújtott, mint feleletét azon kérdésre: hogy mi és mennyi törökség van a magyar nyelvben? Hogy e feleletnek, úgy amint ő azt adta, semmi hasznát nem vehetjük, azt a fentebbi birálati jelentésem, úgy hiszem, eléggé megmutatta.”

( Budenz József: NyK. 10  - 128 )

Úgy gondolom, hogy a 19.- század második felében, egy tudományos folyóiratban megjelenő bírálatban ennél sértőbb, megalázóbb kifejezéseket még nem igen lehetett használni. Remélem, nem vagyok egyedül, aki azt gondolja, hogy ezeknek a kifejezéseknek, még ma sem volna szabad, hogy elhangozzanak, két „elismert tudós” között. ( Azt hiszem, ezzel az is világos, hogy ki kezdte… !) Vámbéry nem publikált többé az Akadémiai Kiadónál nyelvi-nyelvészeti témájú könyveket, és korábbi (állítólagos) barátságuk is véget ért.

Később Vámbéry: A magyarság eredete - amelyet alcímében a szerző „ethnológiai tanulmányként” határoz meg – könyvében, különválasztja a nép és a nyelv eredetét, s azokat külön-külön vizsgálva jut arra a következtetésre, hogy az etnikum török, a nyelve azonban keveréknyelv. Budenz a Nyelvészeti Közleményekben „Felelet. Nyelvészeti észrevételek Vámbéry Ármin: A magyarok eredete czimű munkájára.” újra kifejtette nem túl hízelgő véleményét:

„Megvallom, hogy csak némi restelkedéssel fogok oly kérdés, megvitatásához, amelyről immár azt hittem, hogy többé nem lehet kérdés: hogy t.i. a magyar nyelvnek mely nyelvcsoportban találjuk közvetetlen rokonait?”

 Vámbéry élete vége felé így emlékezett vissza erre az időszakra:

"A küzdelem, melyet fanatikus ellenfeleim, sajnos, átvittek a személyeskedés terére is, eltartott jó sokáig, de ezúttal is bevált a régi diák közmondás: Philologi certant, tamen sub judice lis." ( Vámbéry Ármin: Küzdelmeim. IX. fejezet, 130. )

Nem állítom, hogy Vámbéry nem használt „keresetlen szavakat” ( én ugyan nem találtam ) kettejük – és a magyar közéletben is folyó „ugor – török háborúként” elhíresült – vitájában. Ezért azt kell, hogy mondjam, hogy a későbbiekben ez a Budenztől citált gyalázkodó vitastílus vált a meghatározóvá, a finnugrisztikában, amely aztán Honti László: A nyelvrokonságról - Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság ( 2010 )  – című antológiájában csúcsosodott ki. A könyvben több szerző is, olyan gyalázkodó kifejezések tömkelegének kíséretében, fejtette ki véleményét, amely miatt egyes finnugristák - Pusztay János és Fejes László - is kénytelenek voltak elhatárolni magukat.

 „A hagyományos uráli nyelvészet képviselői gyakran a kisajátított igazság trónjáról mondják el megsemmisítő véleményüket.”
( Pusztay János: Gyökereink. A magyar nyelv előtörténete. Milyen áfium ellen kell orvosság? -  2011)

„A kötet egészét a dehonesztáló kifejezések jellemzik - „dilettáns”, „tanulatlan, műveletlen és gátlástalan”, „józan gondolkodásra képtelen” „könyvelőből, birkapásztorból vagy munkásőrből avanzsált csodadoktorok”, „zöldségtermesztők”. A vitapartnerek, még ha a tudományon kívülről érkeztek is, és felkészültségük valóban erősen hiányos, joggal kérhetik ki maguknak az ilyen hangnemet. Úgy vélem, tehát, hogy ez a kötet semmilyen szerepet nem játszhat a finnugorellenes elméletek visszaszorításában, sőt, könnyen támadási felületet nyújthat. A szakmának viszont nagy vesztesége, hogy mostantól kezdve nem mondhatjuk, hogy csak a finnugorellenes oldal gyalázkodik.”  ( Fejes László: Placebóról 2 – 2010 : Rénhírek )

Ki tudná pontosan meghatározni, hogy Budenz „Jelentésében” hol végződik a tudomány és hol kezdődik a személyeskedés. Pedig ha a finnugrisztika valahol itt kezdődik, akkor a finnugrizmus születését is innen kell datálnunk. Budenz soha nem kért elnézést a „Jelentésben” megjelenő sorokért, Vámbérytől, ezért a finnugristáknak kellene ezt megtenniük. Én azt gondolom - elnézve a viták hevességét - hogy nem sok esély van rá. Pedig ha igaz az, amit Thomas S. Kuhn a paradigmák közötti vitákról mond, akkor nagyon keserves jövőt jósolok a finnugristáknak.

Mert, hogy az új paradigma elemei már összeálltak, az új paradigma tagjai pedig itt vannak (Türk Attila; Török Tibort; Szilágyi N. Sándor; Sudár Balázs, Neparáczki Endre)
A korszerű régészet, genetika és történettudomány is közel áll - nyelvünk és népünk eredetére vonatkozóan - egy korszerű modell kidolgozásához.

Török Tibort, a Szegedi Tudományegyetem genetikai tanszékének docense, így fogalmaz:

http://magyaridok.hu/lugas/kaukazusi-testverek-1189714/

„Véleményem szerint a honfoglalók összes felmenője mindig is a sztyeppei kultúrkörbe tartozott…. felmenőit nagyrészt a bronzkori Szintasta–Andronovo–Baraba-kultúrkörben kereshetjük. Ők voltak az első sztyeppei lovas kultúrák europid népességgel.”

Sudár Balázs történész, az MTA Magyar Őstörténeti Témacsoportjának vezetője:

http://pestisracok.hu/nem-ott-nem-akkor-es-nem-ugy-ahogy-gondoltuk-uj-magyar-ostortenet-2-resz/

„A történeti elmélet eddig sem fedte a nyelvészeti elképzeléseket, hiszen korábban sem tételeztek fel időben olyan korai eltávolodást, amely megmagyarázná a komoly nyelvi távolságot. A nyelvészet egyszerűen nem foglalkozott az anomáliával, de előbb-utóbb ki kell éleződnie ennek a kérdésnek…. A semmiből betoppant egy jól szervezett, erős és gazdag nép Kelet-Európába, amely egyből nagyban játszott, és amelyről mindenki tudott a tágan vett környéken… . A honfoglaló magyarok felszerelése még a sztyeppén is kirívóan gazdagnak számított, ha valahol felbukkantak, akkor látszott, hogy nem akárki érkezett meg.”

Vámbéry elképzelései tehát részben tovább élnek a mai fiatal nemzedék őstörténeti elképzeléseiben, és úgy néz ki, hogy a „modern turanisztikában” akár még találkozhatnak is. A legújabbkori genetikai kutatások, régészeti adatok és nyelvészeti modellek egyértelműen afelé mutatnak, hogy az „ugor-török” háború eredményét a tudománynak felül kell vizsgálnia, és így Budenz paradigmája helyett, Vámbéry paradigmája kerülhet előtérbe.

A mai vitákból is az látszik, hogy ez a tudományos közösség még ma sem egységes, egyik fél sem hisz a másik módszereiben – sőt néha, még a tisztességében sem – így elég nehéz lesz konszenzusra jutni. Nagyon nagy kár érte, hogy - ha Tomas Kuhnnak igaza van, a paradigmák harcával kapcsolatban - akkor ehhez néhány tudóst még előbb el kell búcsúztatnunk, mert – elnézve a viták hevességét – az egymás kölcsönös megértésére, kevés remény mutatkozik.

Az elmondottakból az mindenképpen következik, hogy nagyon is nehéz volna egyértelműen meghatározni, azt hogy hol végződik a finnugrisztika és hogy hol kezdődik a finnugrizmus. A finnugrisztikus pontosan és világosan érti a Moldova aforizma kegyetlen lényegét, és azt mindig „megfordítva” alkalmazza…”„Ha kellő határozottsággal és megfelelő gyakorisággal ismételgeted, bármit el tudsz hitetni először az emberekkel, aztán önmagaddal.” Az igazi gazemberek, persze azok, akikre ez az utóbbi már nem is vonatkozik. Ők pontosan, és életük végéig tudják, hogy amit mondanak az hazugság, így önmagukkal már meg sem próbálkoznak „elhitetni”… semmit. Írhattam volna persze finomabban azt, hogy „nem igaz”… de a hazugságot meg kell nevezni, mert az, az isteni parancsolat szerint is bűn.

 VIlI. Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy!

Az emberek közti kapcsolatok legfőbb munkálója az emberi beszéd. E nagy adománnyal nem élhetünk vissza, nem használhatjuk mások kárára. A parancs a nyelvvel elkövethető legnagyobb bűnt is jelzi, s általánosságban is elénk állítja az igaz beszédet, mint Istentől szabott kötelességet. –  https://regi.katolikus.hu/lelkiseg.php?h=20

Mert a finnugrizmus bizony megszegi az egész parancsolatot, nem csak hazudik, hanem mások becsületében is kárt tesz.

Legközelebbi cikkemben ezzel a „hazug és becsületsértő” állításokkal fogok foglalkozni, híven azon ígéretemhez, hogy blogom azért íródik, hogy bemutassam a finnugrisztikát át, meg átszövő „hazug állításokat, és az igaztalan legendagyártást”. 

GéKI

Az utóbbi időben több kísérlet is történt már a címben megfogalmazott egyenlőtlenség tudományos álláspontként való feltüntetésére, mintha e két fogalom (nyelvrokonság – néprokonság) és annak szétválasztása, teljesen egyértelmű definíciók alapján meg lenne oldva a társadalomtudományok (elsősorban a történeti összehasonlító nyelvészet = finnugrisztika) számára. Véleményem szerint azonban ez a „szétválasztás” egyáltalán nem történt meg, a magyar tudományos életben. A két kifejezés nagyon is összetartozik, és megkülönböztetése egyáltalán nem olyan axióma, mint ahogyan azt egyes finnugrista nyelvészek ma láttatni szeretnék.

Finnugrizmus – a „hit” világánál!

 Nem véletlen, hogy „hitet” említek. Az előző fejezet végén egy Moldova idézettel harangoztam be ezt a mostanit. „Ha kellő határozottsággal és megfelelő gyakorisággal ismételgeted, bármit el tudsz hitetni előbb önmagaddal, aztán az emberekkel. A sorrend néha felcserélhető.”

Azonban nem mindenki ennyire cinikus, és a hit önmagában sem ítélhető el. A „hitet” a legtöbb ember őszintén éli meg, és mások előtt is megvallja azt. A finnugrizmus sem azért ítélendő el mert „hit” – hanem azért mert ezt a hitet, mások előtt nem vallja meg.

A finnugrista is kénytelen hittel élni, hisz pontosan tudja, hogy az Ő tudományáról soha nem lehet a „be van bizonyítva” kategóriával beszélni, mert azt elvileg sem lehet „bizonyítani”.

„Tudományt művelni csak ezzel a meggyőződéssel s az ebből fakadó alázattal szabad. A hagyományos uráli nyelvészet képviselői gyakran a kisajátított igazság trónjáról mondják el megsemmisítő véleményüket. Az igazság azonban az igaznak tartott nézet melletti elkötelezettség, amely magában rejti a tévedés lehetőségét is.” ( Pusztay János )

Az előző fejezetben már említett Szilágyi N Sándor elemezte a természettudományok és a nyelvtudomány állttal felállított hipotézisek közötti különbséget.

 „A természettudós ugyanis rendszerint nem azért alkot hipotézist, hogy azt rögtön olyan biztos ismeretként kezdje kezelni, mintha ténylegesen megfigyelt adat volna, hanem azért, hogy az adatok alapján felállított elméletét ellenőrizni tudja vele. Ha az elméletéből következik valami, akkor ő azt hipotézis formájában megfogalmazza, majd ezt kísérleti úton ellenőrzi, vagy megvárja, hogy magától előálljon egy olyan helyzet, ahol természetes körülmények között tudja kipróbálni. (Például a csillagászati hipotézisek esetében: ha az elméletből az következik, hogy ekkor meg ekkor napfogyatkozás lesz, akkor a csillagász nem kísérletezni kezd, hanem megvárja azt a pillanatot, amikor szerinte a napfogyatkozásnak kezdődnie kell. Ha csakugyan akkor kezdődik, akkor hipotézisét, amelynek alapján másodpercre meg tudta jósolni az esemény bekövetkezését, igazoltnak veszi.) Az összehasonlító-történeti nyelvtudomány is hipotézisekkel dolgozik, csakhogy olyanokkal, amelyeket elvileg sem lehet soha ellenőrizni, vagy ha lehet is, csak kivételesen szerencsés esetekben. Egyszerű oka van ennek: ezek a történeti hipotézisek olyan időszakra vonatkoznak, ahonnan nincsenek adataink. Éppen ezért vagyunk feltételezésekre utalva: hiszen ha volnának történeti adatok, akkor nem lenne szükségünk feltevésekre. Ezért is tulajdonítunk itt olyan nagy jelentőséget a módszernek, ezzel ugyanis bizonyos korlátokat szabunk feltevéseinknek: egyesekről éppen a módszertani meggondolások alapján tudjuk kijelenteni, hogy valószínűbbek, mint mások. A nyelvész azonban az ilyen hipotézisekről már csak szégyenletében, sem mert valószínűségi terminusokkal beszélni. Nem azt mondta tehát, hogy igen nagy annak a valószínűsége, hogy ez vagy az a szó finnugor vagy honfoglalás előtti török eredetű (hiszen ki fogja azt neki elhinni, hogy amit ő művel, az tudomány, ha semmiről sem tud bizonyosat mondani?), hanem azt, hogy be van bizonyítva, hogy az. Pedig nincs bebizonyítva. Bebizonyítva akkor lenne, ha volna rá lehetőségünk, hogy adatokkal igazoljuk először is magának a finnugor alapnyelvnek a hajdani meglétét, majd onnan kezdve folyamatosan adatolni tudnánk a szó vagy más nyelvi elem útját legalább a nyelvemlékes (ómagyar) korig. Csakhogy éppen ez az, ami lehetetlenség. Ha egy hipotézist nem lehet sem igazolni, sem cáfolni, akkor csak két dolgot lehet tenni vele: elvetni vagy hinni benne. Elvetni kár lenne, hiszen szép is, meg különben sem tudunk helyette jobbat, hinni kell hát benne. Ilyen módon az összehasonlító-történeti nyelvészet nem egészen olyan tudomány lett, mint a többi, hanem hovatovább amolyan hitbéli meggyőződés és elkötelezettség kérdésévé is vált, és ez eléggé meg is látszott rajta.”

( Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói )

De, nehogy bárkiben is felmerüljön az a gyanú, hogy ez az „amolyan hitbéli meggyőződés” állítás, csak egy kirívó egyedi tanulmány álláspontja – nézzük, meg
( szokásunkhoz híven egy könyv felhasználásával ) hogyan gondolkodnak erről egy valódi 21. századi sztártudomány, a genetika, eredményeit bemutató könyvben.

( Pamjav Horolma – Fehér Tibor – Németh Endre – Csáji László Koppány : Genetika és őstörténet – Napkút kiadó : 2016 )

Ez a könyv, a bemutató szerint is „hiánypótló és úttörő” jelentőségű. A szerzők egy olyan kutatás eredményeit mutatják be, amelyben a különböző tudományágak képviselői együtt gondolkodtak, a természettudományos eredmények társadalomtörténeti olvasatának lehetőségein. Az eredmények felhasználásának korlátairól Csáji egy önálló fejezetet jegyez. Ebben a részben, néha igen komoly aggályokat vet fel, mint a természettudományos eredmények értékelése kapcsán, mint a társadalomtörténeti és a nyelvrokonság kérdéskörében. Csábító lenne végiggondolni minden felvetését – talán egyszer meg is teszem – de most azt a kijelentését idézném, amit a nyelvrokonság kérdésében tett:

 „A nyelvtudomány bő kétszáz év alatt olyan tudományos rendszert dolgozott ki, amelynek segítségével nyelvcsaládokat tételez fel. Az alapnyelvek léte, az abból történő, evolúciószerű, lineáris leszármazás mára viszonylag elavult modellnek tűnik. Ennek ellenére a magyar nyelv nyelvészeti rokonsága egyértelmű a tudományos világ számára nem okoz fejfájást: a magyar nyelv az uráli nyelvcsalád része…”

 Nehéz volna ezt nem úgy értékelni, mint amelyben Csáji megtagadta a nyelvek rokonításának olyan alaptételeit, amelyek nélkül nyelvrokonságról, nem is lehet beszélni. Hiszen ha az „alapnyelv” létezésének elvét, a tudomány meghaladott „kacatjai” közé vetjük, akkor ezzel a nyelvek rokonításának olyan tudományosan elfogadottnak tekintett, alaptételét dobtuk ki, amely nélkül nyelvrokonság nincs is. És itt most nem a magyar nyelv rokonítása a lényeg, hanem az, hogy ha az alapnyelvek létezését kérdőjelezzük meg, akkor a nemzetközi tudományosságban is elfogadott „nyelvrokonság” fogalmának tudományos alapját tagadjuk meg. Ha kijelentjük – mint ahogyan azt Csáji tette – hogy az alapnyelvek nem is léteztek akkor azzal, nem csak a magyar nyelv nyelvcsaládba sorolását tagadjuk, hanem egy egész – nemzetközileg elfogadott – tudományágat taszítunk a „hit”- világába. Mert, hogy mit mondjunk, akkor, hogy miért is uráli a magyar nyelv, ha mind az alapnyelvek létét, mind az „evolúciószerű” lineáris leszármazást tagadjuk. – marad a hit. Ez olyan mintha a természettudományok azt mondanák, hogy bár tudjuk, hogy a föld gömbölyű, de a tudományos világ számára nem okoz fejfájást, az hogy azt „laposnak”- állítjuk.

Miután az egész könyvben ez az a fejezet, amelyben leginkább tetten érhető, az a törekvés, hogy a genetikai eredményeket, fel lehet használni a finnugrisztika tételeinek megerősítésére, így nem gondolhatunk arra, hogy Csáji nem fontolta volna meg, hogy mit is ír, tulajdonképpen.

Bár a genetikai eredmények társadalomtörténeti „hasznosításáról” igen markáns véleménye van – hogy ne mondjam, szinte már tagadja azt – „Egy változó összetételű, és szubjektív kategóriára vonatkoztatni a genetika egzakt, objektív tényeit, nem tűnik kivitelezhetőnek.”  - aközben egyes kérdésekben a természettudósok igen erős kétségeket megfogalmazó állításaival szemben Csáji „megerősítésről” beszél.

A magyar és az obi-ugor kapcsolatokról a természettudósok így fogalmaznak:

„A rendelkezésre álló genetikai adatok alapján számos fontos kérdés eldönthetetlen. így nem tudjuk, hogy a magyarok és az obi-ugorok elődei valós kulturális közösséget alkottak-e, vagy csak egymás közelében éltek.”

Ugyanerről Csáji így ír: „A genetika megcáfolhat néhány tévhitet, vagy megerősíthet, néhány állítást. Az egyik ilyen megerősített állítás, hogy az ugor közösség, amelyből az obi-ugor és a magyar nyelvű közösségeket is származtatják, társadalmi kapcsolatban is kellett, hogy álljanak egymással.”

Nehéz volna ezt nem tökéletes ellentmondásként értékelni. Ez olyan markánsan ellentétes vélemény, amely még a könyvben oly erősen hangsúlyozott „közös gondolkodás” megvalósulását is cáfolni látszik. Azt legalábbis mindenképpen cáfolja, hogy bármiféle konszenzus alakult volna ki, az eredmények értelmezésének kérdésében.

Az tehát, hogy Csáji bár tagadja a nyelvek rokonításának alapvetéseit, de a genetika eredményeinek értelmezésében, mégis megerősítést lát, bennem mindenképpen a finngrisztika hit jellegét erősíti meg, vagyis azt hogy a finnugrizmus igen is egy „mozgalom” – és nem tudomány.

„A dilettánsok finnugrisztika helyett finnugrizmusról (sőt, finnugorizmusról) beszélnek, mintha az nem valamilyen tudományág, hanem mozgalom lenne.”  ( A magyar finnugrisztika története és mai állapota - Fejes László | 2011. május  9. )

 A fentiek alapos átgondolása után, számomra nyilvánvaló, hogy igen is létezik, egy a finnugrisztika tudományára épülő finnugrizmus, és ezt nem holmi dilettánsok vallják. A finnugrisztika tudományára igen is „rátelepült” egy finnugrizmus, amelyet nem is föltétlen „nyelvészek” terjesztenek, de elegendően „szervilisek” vagy „szakbarbárok” ahhoz, hogy ezt ne vegyék észre… ennél durvábbat, nem szeretnék feltételezni, egyikükről sem. Arról már nem is beszélve, hogy közben azok, akik felhívják a figyelmüket erre az ellentmondásra, azok rögtön és csípőből le vannak „dilettánsozva”.

Vagy óriási tévedés, vagy szándékos csúsztatás azt állítani, hogy mi laikusok, nem tudunk különbséget tenni a „finnugrisztika” és a „finnugrizmus” között. Senki nem tett többet azért, mint néhány, finnugrisztikus, történeti nyelvész, és őstörténet-kutató, hogy ezt a két fogalmat „összemaszatolják”. A mai korszerű nyelvészet pedig adna alkalmat arra, hogy végre rendet tegyenek és kihúzzák a szőnyeget a „finnugrizmus” talpa alól. A magyar nyelvész társadalomnak ideje volna lépnie, ha csak nem tételezem fel azt, hogy szándékosan nem változtatnak, mert így lehet tovább maszatolni. Akkor viszont, lehet, hogy mégis csak azoknak van igazuk, akik nem tesznek különbséget a finnugrisztika és a finnugrizmus között. A végső következtetést csak a „logika” diktálja, hogy ide írjam – akkor viszont ez igenis „mozgalom”…!

A finnugrisztika és a finnugrizmus közötti határt, persze igen nehéz lenne megállapítani. A finnugrizmus mindig is körül lengte a finnugrisztikát, már a kezdetektől.

 „Akárcsak az egyházaknak, ennek is kialakultak a kánonalkotó (akadémiai) intézményei (a kánonokat sokszor dogmáknak is nevezhetnénk), a más felekezetűekhez pedig – vagy akár az ártatlan kételkedőkhöz is – sokszor úgy viszonyult, ahogy az egyház szokott a tévelygő és veszedelmes eretnekekhez. Az elhíresedett ugor–török háború stílusa nagyon is emlékeztet nemcsak a hitvitázó disputákéra, hanem a középkor boszorkányüldözésére is.” - ( Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói )

Legközelebb ezzel a „boszorkányüldözéssel” fogok foglalkozni, amellyel, a „finnugorellenesekhez” – nem mint vitapartnerekhez, hanem mint veszedelmes eretnekekhez – viszonyul a finnugrizmus.

 GéKI

Az utóbbi időben több kísérlet is történt már a címben megfogalmazott egyenlőtlenség tudományos álláspontként való feltüntetésére, mintha e két fogalom (nyelvrokonság – néprokonság) és annak szétválasztása, teljesen egyértelmű definíciók alapján meg lenne oldva a társadalomtudományok (elsősorban a történeti összehasonlító nyelvészet = finnugrisztika) számára. Véleményem szerint azonban ez a „szétválasztás” egyáltalán nem történt meg, a magyar tudományos életben. A két kifejezés nagyon is összetartozik, és megkülönböztetése egyáltalán nem olyan axióma, mint ahogyan azt egyes finnugrista nyelvészek ma láttatni szeretnék.

 III. Nyelvrokonság = Homeopátia – avagy a finnugrisztika diszkrét bája.

Az előző két részben bemutattam, hogy a nyelvrokonság ≠ néprokonság összefüggés hangoztatása csakis egy teljes mértékben tudománytalan, nézetrendszer a „finnugrizmus” terméke. Azt is bemutattam, hogy a finnugrizmus a „rokonság” fogalmához egy olyan nézetrendszert társít, amelyet más összefüggésekben maga is olyan kifejezésekkel illet, mint hogy: tudománytalan, elavult, meghaladott, életszerűtlen, idejétmúlt, elmaradott, dicsőséges őskeresés, dicsőséges múltba merengés, kivagyiság, gőgös egymásra licitálás…. és hosszasan lehetne még sorolni.

A legérdekesebb persze, az, hogy amikor ezt a „rokonságfogalmat” a nyelvrokonsággal összefüggésben alkalmazza, akkor az azonnal az „egyedüli tudományos felfogássá” avanzsál.

Jelen fejezetben azt mutatom be, hogy milyen definíciókat, milyen metaforákat, milyen (történeti) hipotéziseket használtak arra, hogy a nyelvrokonságot úgy mutathassák be, hogy az „tudományos tény” – nem, pedig úgy ahogyan azt a finnugrisztika teszi, hogy:

„A tudomány fejlődésével változhatnak eredményei…  a tudomány művelőinek is tisztában kell lenniük azzal, hogy eredményeik valószínűleg nem véglegesek. Tudományt művelni csak ezzel a meggyőződéssel s az ebből fakadó alázattal szabad. Megszívlelendő Polányi Mihály javaslata, hogy a tudományban a kijelentő mondatokat "bizalmi módban", azaz az "azt hiszem" eléjük ragasztásával kell megfogalmazni (POLÁNYI 1994).” (Pusztay János 2010)

 A nyelvrokonság az ismert, létező és holt nyelvek csoportosításának egyik módja. Persze már az is egyféle „csoportosítás” hogy „létező és holt” – nyelv… ! – mert ugye például a „latin” az akkor most melyik csoportba tartozik. A finnugrizmus felfogása szerint ráadásul ez az egyetlen egzakt osztályozása a nyelveknek, mivel csupán ennek van tudományosan elfogadott egyértelmű definíciója. Ez a cikksorozat azért született, hogy bemutassa, hogy ez az „egyértelmű definíció” mennyire ingatag talajon áll.

A nyelvrokonság ugyanis az „eredet” – re épül… ! Hogy ez a fogalom mit is takar tulajdonképpen? – az megint csak olyan, amelyet valamilyen formában meg kell magyarázni. Mert ez is csak addig tűnik egyértelműnek – mint a „rokonság” – amíg válaszolnunk nem kell a kérdésre – Mi is az az eredet? Erre a kérdésre keressük most a választ!

 A nyelveket három módszerrel szokás csoportosítani:

1. Területi elhelyezkedés – pl. Kaukázusi nyelvek – Szibériai nyelvek
2. Tipológiai alapon – pl. Agglutináló nyelvek – Izoláló nyelvek
3. Rokonság szerint – Nyelvcsaládok

 A területi csoportosítás számunkra - a nyelvrokonság szempontjából - most nem érdekes. Bár ha figyelembe vesszük azt, hogy finnugrista nyelvészeink – legújabban – azt állítják, hogy a nyelvrokonság kizárólag nyelvészeti kategória, akkor nehezen védhető, hogy a magyar nyelv rokonításának hatalmas munkájába miért csak az eurázsiai nyelvek egy részét vonták be. A nyelvek rokonításához egy 5-7 ezer évvel ezelőtti nyelvállapot szolgál, amely korról csak is és kizárólag régészeti ismereteink vannak – a csontok azonban nem beszélnek. Arról tehát fogalmunk sem lehetett, hogy a magyar nyelv elődnyelve ( legyen az bármi ) melyik földrajzi régióban létezett a jelzett időben. A földrajzi elhelyezkedés meghatározására kitalált „nyelvészeti paleontológia” csak jóval a nyelvrokonság kimondása után született. Profán módon szólva előbb volt meg az „ítélet”- mint hogy lefolytatták volna a tárgyalást. ( Ez valahonnan nagyon ismerős?! ) Ha elfogadjuk, hogy a magyar nyelv rokonságát, Budenz József állapította meg – vagyis hogy az ő munkássága tette véglegesen oda, ahol most van – akkor, azt is meg kell, hogy állapítsuk, hogy a finnugrisztika a török és az indoeurópai nyelven kívül, más nyelvekkel való összehasonlítást – tudományosan is hitelesített módon - még nem fogadott el. A finnugrisztika azt állítja, hogy a magyar nyelv uráli voltát ma senki nem kérdőjelezi meg komolyan. Ez olyan állítás, mintha a természettudósok azt mondanák, hogy a világ keletkezéséről szóló mai tudományos elképzelést, senki nem vitatja. (Talán sikerült egy elég találó hasonlatot találnom, amiből kiviláglik a finnugrisztika állításának abszurditása.)

 A kettes és hármas pont azért némileg összefüggésben van – miután a tipológiai csoportosítást gyakran keverik, össze a nyelvrokonsággal – pedig azoknak semmi közük sincs egymáshoz. A nyelvészek az egyes nyelvekről megállapítják, azok alaktani és mondattani tulajdonságaikat. Ezeknek a tulajdonságoknak az elemzése, a szótani elemzések, hangváltozások, és hangváltozásokban felismert szabályosságok összességének összevetése alapján állapítják meg a rokonságot. A tipológia, tehát egy tudományos vizsgálati módszer, amelynek eredményeit – több más vizsgálat eredményeivel, együtt felhasználják a nyelvrokonság kimondásához. A rokonság, a nyelvcsaládba sorolás, teljesen egyértelmű osztályozás, mert a konvenció értelmében, minden nyelv, csak egyetlen alapnyelvből eredhet.

A tudományos körökben elfogadott nyelvrokonság paradigmája az, hogy „azok a nyelvek rokonok, amelyek egy közös un. alapnyelvből erednek” - ez borzasztóan egyszerű, és világos definíció. Már csak azt kell, hogy tisztázzuk, hogy mi is az az „alapnyelv”, és hogy mi is az az „eredet”.

Az alapnyelv egy olyan teljes nyelv, amely a valóságban is, valahol, valakik állttal beszélt nyelv. A magyar nyelv rokonításánál az indoeurópai, az uráli, és a török alapnyelv az, amelyet figyelembe szokás venni. (Hogy mást miért nem, arról fentebb már szóltam néhány szót, de a jelen témánál ez most nem igazán lényeges.) Általánosan elfogadott álláspont hogy ezek az alapnyelvek úgy az ie. 5000 előtti időkben léteztek, majd ezután felbomlottak.

( Az alapnyelvek keletkezéséről ( Róna-Tas András : Honfoglaló magyar nép – 1997 ) azt a megállapítást tette, hogy ahhoz hogy egy alapnyelv kialakulhasson „tartós együttélésen alapuló, kommunikációs kényszer” szükséges. Ennek a szoros és hosszúidejű kapcsolatnak a kialakulásához, azonban a neolitikum előtti világban nem voltak meg, sem a társadalmi, sem a gazdasági alapjai, tehát az ennél régebbi nyelvek vizsgálata nélkülöz minden tudományos alapot. 
Ehhez csak annyi megjegyzésem van, hogy ha a neolitikum előtt nem volt lehetőség az alapnyelvek kialakulására, az alapnyelvek viszont az ie 5000 körüli időkben felbomlottak, akkor az alapnyelveknek sajnos nem volt idejük sem kialakulni, sem arra nem maradt idő, hogy azokat használhassák, a kialakítói. Ezen azért érdemes elgondolkodni – szerintem. )

 Hogy két nyelv rokonításának alapját képező, közös alapnyelv léte, hogyan és miképpen bizonyítható, az csak módszer kérdése - és ennek semmi köze sincs a nyelvrokonsághoz! Ad abszurdum, ha két nyelvnek a világon semmiféle nyelvészetileg kimutatható kapcsolata sem volna - de valamilyen más ( akármilyen ) módon – minden kétséget kizáróan bizonyítható lenne, hogy ugyanabból az „alapnyelvből” fejlődött ki, akkor azok bizony „rokonok”. De ennek az ellenkezője is igaz. Ha két nyelv akár a közös érthetőségig hasonlít is, ma már, de minden kétséget kizáróan igazolni tudnánk, ( bárhogyan ) hogy azok két különböző alapnyelvből alakultak ki, akkor azok bizony „nem rokonok”.

 ( Manapság sem a manysi, sem a kazah nyelvet nem értjük, de az összehasonlító történeti nyelvészet azt állapította meg, hogy a manysi egy rokon nyelv, a kazah meg nem az. Ha azonban – mondjuk – egy eldugott Tibeti kolostorban valami minden kétséget kizáró írásos bizonyítékot találnánk, arra, hogy a magyar és a kazah nyelv egy közös alapnyelvből ered, akkor a magyar nyelv bizony rokona lenne a kazahnak – hogy akkor a manysival mi lenne, az most „hosszú”. )

 Az alapnyelv felbomlás után új alapnyelvek keletkeznek. A finnugor alapnyelv felbomlása után pl a finnségi és az ugor alapnyelvek keletkeztek. A szétválások folyamataként keletkező nyelveket, nyelvi családfán szokás ábrázolni, amit „családfa metaforának” is neveznek.

Ha ezek az alapnyelvek léteztek és azokat beszélték, akkor felmerül a kérdés, hogy hogyan kell nevezni azokat, akik azt beszélték. A beszélők megnevezésére nincs más mód, mint az, hogy az uráli alapnyelvet az uráliak, az ugor nyelvet az ugorok, a magyar nyelvet pedig a magyarok. Nincs erre jobb megoldás. A nyelvészek amikor „kötözködni” akarnak ezekkel a megnevezésekkel, akkor szoktak olyant mondani, hogy „a történeti nyelvészet nem azt állítja, hogy létezett egy nép, amely a finnugor alapnyelv ágaira bomlott, hanem azt, hogy létezett egy nyelv – a finnugor alapnyelv –, amely később felbomlott.”

Amikor azonban a nyelvtörténetről beszélnek, ők sem tudnak más szavakat használni, ha meg kell nevezniük a nyelvet beszélőket. Ráadásul ez ellentmond annak a feltevésnek is, hogy az alapnyelvek teljes nyelvek és hogy azt ténylegesen beszélték is valakik. Igen nehéz lenne a nyelv kettéválását úgy elképzelni, hogy azzal együtt ne váljanak ketté az azt beszélők is. Nem is szokott sikerülni:

 „A nyelvek rokon volta, azt jelenti, hogy… kikövetkeztetjük a finnugor alapnyelvet, és beszélőjét, a finnugor ősnépet. A finnugor ősnép szervezetlensége, idővel a teljes szétszakadáshoz vezetett. A nyelvi elkülönülés a beszélők elkülönülésével szokott párhuzamosan haladni. Az ugor korszak végén… hozzávetőlegesen a Kr.e első évezredben következett be az elkülönülés, a magyarság nyelvi és népi önállósulása”
( A finnugor őshaza nyomában – 1973: Zsirai Miklós / 394-408)

 Láthatjuk tehát, hogy a „finnugristák” a nyelvet és annak beszélőit szerves egységként kezelték. A nyelv eredetének kutatása nem valami „önmagáért” való ( L’art pour l’art ) hóbort, hanem azért dolgoztak, hogy közelebb kerüljenek a „népek eredetének” megoldásához.

„Ez a ( történeti összehasonlító ) nyelvészet nemcsak egyszerű rokonsági viszonyba állítása volt a nyelveknek, hanem kezdettől fogva történeti értelmezés is, az evolúció elve tehát itt is érvényesült. Ez amúgy nem volt véletlen, hiszen az összehasonlító-történeti módszert a romantika korának történelmi érdeklődése szülte: a modern európai nemzetek kialakulásának szellemi izgalma igencsak megnövelte a kíváncsiságot a történelmi múlt, különösen az eredet kérdései iránt. Ősöket keresett akkor mindenki, lehetőleg minél jobb hírűeket, részben a nemzeti dicsőség öregbítése, részben meg „a – bolond fejjel az általa kivívhatónak vélt – »történelmi jog« bizonyítása” (Lükő 1991. 5) végett. (Ez a „bolondság” sajnos máig sem múlt el mindenütt, és nagy tehertétele nemcsak a történelem-, hanem a nyelvtudománynak is.
( Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói )

Aki tehát tagadni próbálja, hogy a finnugrisztika a nyelvek és a népek történetének összefonódását képviseli, az egy tudománytalan nézetrendszert, a finnugrizmust műveli. Gyakorlatilag az egész finnugrisztika életművét teszi zárójelbe, és a teljes munkásságát téveszmének, elvetni való „kacatnak” degradálja. A finnugrizmust művelő finnugrisztikusok – főleg tudományos ismeretterjesztő munkáikban – a nyelvrokonság fogalmának magyarázatához, ha úgy tetszik a nyelvrokonság paradigmájának magyarázatához (úgymond, a laikus közönség számára értehetőbb módon) – nem a tudományos megfogalmazást alkalmazzák, hanem azt „humoros–ironikus” formában adják elő.
Fejes László nyelvész a „nyelvrokonság paradigmájával” - több cikkéből is foglakozott, amit így lehet összefoglalni:

 „A nyelvrokonság azt mutatja meg, hogy az adott nyelv mely nyelvből ered – egyes elemei azonban idővel kicserélődhetnek, sőt, az elemek túlnyomó többsége ki is cserélődik. Van azonban a szókészletnek egy olyan rétege, mely a legkevésbé hajlamos a változásra, amelyet a leggyakrabban használunk, és amely a legkevésbé kultúrafüggő, ezt hívják alapszókincsnek. Ilyenek az alapvető cselekvések nevei (eszik, iszik, alszik, megy stb.), a testrésznevek, a számnevek stb. Gyakran ide sorolják az állat- és növényneveket, az időjárási jelenségek neveit stb. Az alapszókincsnek azonban nincs éles határa. Ha csak néhány tucat bizonyíthatóan finnugor (uráli) eredetű szavunk lenne, de azok ebbe a rétegbe tartoznának, a magyar nyelv akkor is egyértelműen finnugor (uráli) eredetű lenne. A számok tehát ebből a szempontból nem igazán számítanak.”

 Véleménye szerint tehát a magyar nyelv, azért tartozik az uráli nyelvcsaládba, mert az alapszókincse az uráli alapnyelvből ered. Nem mellesleg véleményét alátámasztottnak érezheti, hiszen az ELTE Finnugor tanszékének honlapján olvasható tanulmány szerint ( http://finnugor.elte.hu/index.php?q=mnfabbnfug – amelyet Kubinyi Kata jegyez ) a finnugrisztika valóban egyetlen egy iráni, török, szláv… stb, szótövet sem sorol az alapszókincsbe. Ráadásul, ha ezt a definíciót, egy matematikai függvény leírásaként értelmezzük, akkor a megoldás szélsőértéke az „egy” lesz. Fejes szerint tehát a nyelvrokonság kimondásához elegendő egyetlen, az uráli alapnyelvből származó szótő is.

Egy programozó matematikus meg is találta azt az egyetlen szótövet: Németh Endre: Kis magyar őstörténet I. Konzervatorium I 2009.12.01. 09:30 ( https://konzervatorium.blog.hu/2009/12/01/kis_magyar_ostortenet_i  )

„A hangfejlődési törvények nagy száma, és rendkívüli rugalmas alkalmazása teszi lehetővé, hogy egyáltalán beszéljünk az uráli nyelvcsaládról. Nagyon úgy néz ki, hogy az uráli nyelvcsalád prekoncepciójához születtek a hangfejlődési törvények és nem fordítva. A kivételkezelés ilyen gazdag tárháza mellett, akár távolabbi nyelvek rokonsága is „bizonyítható” volna. A közös uráli nyelvtani keretek rendkívül tágak, azok lényegében megegyeznek az altáji nyelvekével. A közös szókincs sem meggyőző. Összesen nyolc olyan szó van, amely az összes uráli nyelvcsaládban jelen van, de más nyelvben egyben sincs meg. Ezek közül is csak egy tesz eleget szigorú értelemben a szakmai kritériumoknak. Ez a fészek szó (finnül pesa).”

 Fejes állításának ( és Németh Endre kutatásainak ) értelmében tehát a finnugrizmus egyetlen szóra a „fészek” szóra építette fel a magyar nyelv rokonságának kimondását. De a finnugrizmus legnagyobb dicsőségére, Fejes egy vita során egy még ennél is „közérthetőbb” hasonlattal élt, a maga és ( állítása szerint ) az összehasonlító történeti nyelvészet ( finnugrisztika ) álláspontja védelme érdekében, és törvényeinek bizonyítására.
( http://www.nyest.hu/renhirek/mi-bizonyitja-hogy-a-magyar-nyelv-finnugor )

„Ha egy deci borhoz fokozatosan szódát adunk, akkor a kémiai anyagok aránya csak fokozatosan változik, de alapjában véve mindig ugyanarról a borról lesz szó, bármeddig is növeljük a szóda arányát. A bor tehát nem válik vízzé.”

A cikk alatti vitában – egy több mint 700 hozzászólásos kommentsorozatban (azóta már nem elérhető, és a cikk nem is kommentezhető, ami valószínűleg az eggyetlen kivétel a NYEST cikkei között) – azonban nem volt hajlandó elismerni, hogy az általa alkalmazott „leegyszerűsített modell” nem alkalmas a nyelvek családba sorolására, ezért azt kell, gondoljuk – mégis csak egy ismert finnugista – hogy akkor maga a finnugrisztika is így gondolkodik. Ha azonban a finnugrisztika törvényei – amelyekkel a nyelveket családokba sorolják – valóban leképezhetők e vizesboros hasonlattal, akkor azok a törvények nem hordozhatják a nyelv igaz törvényeit, mert akkor ezek a törvények a homeopátia hígítási filozófiájával mutatnak rokonságot, vagy azonosságot.

Később, egy másik cikk alatt, Ő maga is bevallotta, hogy csak arra gondolt, hogy „van benne bor is” – tehát nem lehet az egészet bornak nevezni…!!!! és Ő azt  nem is akarta annak nevezni. Márpedig ha a szóda és a bor keverékét, nem lehet bornak nevezni, ( a magyar nyelv fröccsnek hívja ) akkor a magyar nyelv sem lehet uráli, csak vannak benne egy „uráli alapnyelv” hagyatékaként fennmaradt nyomelemek,  meg még más alapnyelvekből is vannak  benne - ahogyan azt Szilágyi N Sándor is állítja.

 „Nyelvünk gyökereiből, legvastagabbnak a finnugor látszik, de a honfoglalás előtti török sem éppen hajszálgyökér. (És tán még vastagabbnak is látszhatna, ha nem akarták volna annyian és annyira-vékonyabbra faragni.) A finnugor gyökér megkülönböztetett figyelemnek örvend, és mindent maga alá rendel, a magyar nyelv más nyelvekből származó elemei pedig – mint olyan zavaró tényezők, amelyek csorbát ejthetnek a rendszer különben olyan szép egyértelműségén…. (Ezt a félelmet még az ugor–török háború idejéből örököltük, és nagyon belénk szorult.)”  - (Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói)

 Fejes azonban még ezt is tudta fokozni, egy következő vita alkalmával az alábbi magyarázatot adta az előző képhez:

(https://www.nyest.hu/hirek/a-csaladfamodell-es-kovetkezmenyei?comments#comments 39. Fejes László nyest.hu - 2015. december 8. 12:46 )

„A történeti-összehasonlító nyelvtudomány… fog egy edényt (nyelvet), és igyekszik megállapítani, hogy milyen folyadék volt benne eredetileg (milyen alapnyelvre vezethető vissza), majd aszerint csoportosítja az edényeket (nyelveket), hogy eredetileg mi volt bennük (milyen nyelvcsaládba tartoznak). A hasonlat erről szól, semmi másról. Ezért nem számít, hogy közben mi került az edénybe.”

Fejes tehát a nyelvrokonítás magyarázataként egy olyan képet vizionál, amelyben van egy edény tele borral ( alapnyelv ) amelyhez aztán elkezdünk vizet ( jövevény szavak ) tölteni. A folyadékok összekeverednek, és a fölösleg kifolyik az edény szélén. ( a nyelvben az egyes szavak elfelejtődnek, kicserélődnek, úgy az eredeti alapnyelv szótövei, mint a jövevényszavak.) Egyszer csak jön a nyelvész és megvizsgálja az edény tartalmát (a mai nyelvet) és azt állítja, hogy meg tudja állapítani, hogy az edényben mennyi és milyen bor van, és így megállapítja, hogy ez az edényben lévő keverék milyen borból származik. Bármilyen kevés ( akár csak egy is ) bormolekula ( alapnyelvi szótő ) marad is az edényben, a nyelvész azt mondja, hogy az a borból ( az eredeti alapnyelvből ) származik.

Már pedig ez az elv a megtévesztésig hasonlít a homeopátiás hígítás elvére, amely oly mértékben hígítja a hatóanyagot, hogy abból szinte már alig marad valami, mire felhasználásra kerül. Vagyis ez egy újabb bizonyíték arra, hogy a finnugrista, végső soron tényleg, akár egyetlen bormolekula ( egyetlen szótő ) alapján is bizonyítottnak tekinti a rokonságot.

 ( A leírt hígítás módszere nem teljesen azonos a homeopátia hígítási gyakorlatával, de a hatóanyag megmaradásában – elveszésében – nincs lényeges különbség. A tudományos álláspont szerint a homeopátiás hígítással a hatóanyag teljesen elveszik. A „finnugrizmus nyelvrokonítási elve” csak abban különbözik, hogy ott legalább egy szótőnek azért maradnia kell. Bár magából az „eredet” elvből még ez sem következik egyértelműen, mint azt fentebb már kifejtettem.)

 Pontosan ez az a gondolkodásmód, amely oda juttatta, Fejest, hogy az egyetlen cseppnyi bor és a tengernyi szódavíz keverékét a „fröccsöt” rokonította a borral, de ugyanezt, megtagadta a víztől, méghozzá azért mert a finnugrista szerint a fröccsben megtalálható az egycseppnyi bor, és az is megállapítható, hogy az került bele először.
Vagyis, ezzel a hasonlattal meg a finnugrisztikát egy „kocsmafilozófiai” vitába is keverte, amely azon polemizál, hogy a bort öntjük – é, a szódához, avagy a szódát „sprickoljuk” – é a borba. Merthogy a „kocsmaelv” szerint nem mindegy, hogy a fröccsöt vizezett bornak, avagy borozott víznek tekintjük – é. Mert ha a bort öntjük a szódához, akkor a szóda lesz um. feljavítva a bor által, de a Fejesféle tétel szerint viszont ekkor a fröccs, a szódából származik, tehát maga is csak szóda. Viszont ha a borhoz adjuk a szódát, akkor ugyan „rontjuk” a bort, viszont ekkor a fröccs a borból származik, tehát maga is bor. Persze amikor kész a fröccs, akkor már egyik „kocsmafilozófus” sem tudná megállapítani, hogy hogyan is készült, és hogy akkor az, most miből is „származik”… tulajdonképpen… talán még egy „fröccsimádó” finnugrista sem. A bor nem válik vízzé, de ( hétköznapi értelemben ) ha a fröccs, rokona a bornak, akkor rokona a víznek is. Vagy másképpen mondva, a fröccs ugyanúgy a borból is származik, mint ahogyan a vízből is.

 A finnugrizmus tehát a nyelvek rokonításának paradigmáját, két „elismert” tudományág nézeteivel egyenértékű állítással is sikerült hírbe hoznia, egyrészt a homeopátiáéval, másrészt a „kocsmafilozófiáéval”.
No meg persze, az sem semmi, álláspont, hogy a finnugrista csak az uráli alapnyelv hagyatékát tekinti bornak, és minden egyéb – a többi, török, iráni, szláv… stb. - nyelvhagyatékokat egybemosva egyszerűen „viznek” nevezi – a nyelvészetben „jövevényszavaknak” – vagyis „gyüttmentnek”:.. !

 ( De ha már a bornál tartunk, akkor én inkább az alábbi metaforát javasolnám alkalmazni: „A magyar nyelv, olyan, mint az egri bikavér, amelyet minőségi tájborok keverékeként állítanak elő, így az maga is egy íz, illat, és színharmóniát mutató minőségi bor. Az egri bikavért, az emberi szellem, alkotja, harmonikus borrá, a magyar nyelvet a történelem tette olyanná amilyennek ma ismerjük.

A finnugrisztikus tehát, tokaji aszú áron megvásárolná tőlem azt a gönci hordót, amelyet úgy töltöttem, meg, hogy először beleöntöttem egy deci aszút, majd feltöltöttem vízzel - hisz ekkor szerinte, az rokona az aszúnak, tehát maga is aszú. Viszont „borhamisítást” kiáltana, ha először beöntenék egy deci vizet, majd feltölteném a hordót valódi aszúval – hisz szerinte így az a víz rokona, tehát maga is csak víz. )

 Aki azt gondolja, hogy ez a „vizesborosmetafora” és, az hogy csak is az uráli nyelv hagyatéka a bor, a többi nyelvé pedig egyszerűen víz, valami olyan kitaláció, amelynek semmi köze a tudományhoz, az nézzen, utána a magyar nyelv szókészletét bemutató TESZ – nyilvántartásának. Ebben azt találja, hogy:

„Ha egy magyar szónak bármely nyelvben van hasonló változata, akkor a szó idegen eredetű. Ha nincs, akkor ismeretlen eredetű. Nem szerepel olyan megjelölés, hogy: magyar eredetű. Az etimológusok szerint a magyarban csak uráli/finnugor/ugor ( örökölt szavak ) – török, szláv, latin, német, angol…  ( jövevényszavak ) – és ismeretlen eredetű, szavak vannak, magyar szavak viszont nincsenek ( néhány belső fejlemény ugyan van – amit gondolhatunk ugyan magyarnak is - de „magyar” megjelöléssel egyetlen szótő  sincs. )

 Borzasztóan furcsállom, és persze fel is háborít, hogy a tudomány képviselőinek ez nem szúr szemet, sőt valószínűleg „tudományos felháborodás” tárgya lenne, ha valaki azt javasolná, hogy az ismeretlen szavakat nevezzük „magyarnak”. A reakció az szokott lenni, hogy azért „ismeretlen” mert nem bizonyítható, hogy „magyar”. Miért nem bizonyítható hogy „magyar”?… hát azért mert a magyar nyelv „uráli” – márpedig az „ismeretlen szavak” nem vezethetők le a szóhasonlítások tudományos módszereivel az uráli alapnyelvből. Ha magyarnak neveznénk, akkor lenne néhány ezer „magyar származású szótövünk” ami – lássuk be – összeegyeztethetetlen az uráli származás elméletével.

László Gyula erről ezt írta:

„… olyan terület, amelyet a nyelvtudomány az uráli-finnugor korra feltesz nem volt. Az úgynevezett „jövevényszavak” kérdésének egyik lehetséges megoldása, hogy a magyar nép történelme folyamán nem csak kapcsolatba került ezekkel a népekkel, hanem egybeolvadt, tehát a szavak nem kölcsönszavak, hanem az összeolvadás során megmaradt szavak, az „ismeretlen szavak” a valaha különálló nyelvek megmaradt szókészlete, az „alapszókincs” pedig az egymás megértéséhez legszükségesebb szavak közösen kialakított készlete.”

László szerint tehát a magyar nyelv származása pont olyan „több gyökerű” mint a magyar nép származása.

Az MTA éppen most mondta ki a 2018.06.18. kiadott „őstörténeti állásfoglalásában” hogy a magyarok nem finnugorok – a konvencionális finnugrisztika felfogása szerint tehát – „a magyar nyelv beszélőinek elődei nem lehettek ott ahol-, és amikor-, az uráli nyelv-, és nép-, kialakult”… ergo a magyarok elődeinek nem az „uráli alapnyelv” volt az – anyanyelve.

Vagyis lehet, hogy igaza van László Gyulának, és a magyarok nyelve mindig is „magyar” volt, rengeteg uráli, iráni, török, szláv, német, latin „jövevényszavakkal” kiegészülve - mai napság is megmaradt magyarnak.

 Az említett Fejes László legújabban – bizonyítván fejlődőképességét – az alapszókincsről ezt a megállapítást tette: ( https://www.nyest.hu/renhirek/amatorok-egymas-kozt 26 Fejes László (nyest.hu) 2018. július 24. 11:55 )

 „Egyrészt örülök, ha vannak laikusok, akik már tudatosították magukban, hogy a nyelvrokonság bizonyítékait az alapszókincsben kell keresni, mert az a legállandóbb rétege a szókincsnek, más felől újra és újra elkeserít, mennyire dogmatikusan kezelik ezt a kérdést (miközben rendszeresen a finnugristákat vádolják dogmatizmussal). Mert senki nem állította sem azt, hogy minden uráli/finnugor/ugor eredetű szó az alapszókincsbe tartozik, sem azt, hogy az alapszókincs kizárólag ilyen eredetű szavakból áll.”

 Állítása szerint tehát az alapszókincs a nyelv „legállékonyabb” része, és vannak benne iráni szavak, török szavak és szláv szótövek is.

( Ez a kijelentés azonban – mint ahogyan azt már említettem – teljes mértekben szembe megy a finnugrisztika tanításával. Szó szerint is a „tanításával” mert, hogy az ELTE Finnugor Tanszékének tananyaga egyetlen nem uráli/finnugor/ugor alapnyelvből származó szótövet sem sorol fel. )

 Mindenesetre, ha elfogadjuk Fejes legújabbkori álláspontját, akkor bizony marad a kérdés, hogy akkor, hogyan döntjük el, mégis, hogy melyik alapnyelvből ered a magyar nyelv.

„Ha csak néhány tucat bizonyíthatóan finnugor (uráli) eredetű szavunk lenne, de azok ebbe a rétegbe tartoznának, a magyar nyelv akkor is egyértelműen finnugor (uráli) eredetű lenne. A számok tehát ebből a szempontból nem igazán számítanak.”

 Mert ugye akkor folytathatjuk a gondolatot úgy is, hogy  - „ha csak egy tucat iráni… ha csak egy tucat török… ha csak egy tucat szláv….) Miért „kitüntetett” az uráli alapnyelv, ha ugyanazon nyelvi réteghez tartozóan, más alapnyelvből is találunk szótöveket? - vagy az alapvetőnél is vannak „még alapvetőbb szavak” – hiszen azt éppen tőle tudjuk, hogy a többi ( szokásos ) nyelvtipológiai elem  – magánhangzó harmónia, agglutináció, nyelvtani nemek… stb – nem mondanak a nyelv származásáról semmit, hisz ezek a legtöbb finnugor nyelvben pl. nincsenek is, vagy más nyelvcsaládokban is fellehetőek.
Nagyon is úgy tűnik, hogy igaza van Szilágyi N Sándornak és a finnugor nyelvrokonság „…hovatovább amolyan hitbéli meggyőződés és elkötelezettség kérdésévé is vált, és ez eléggé meg is látszott rajta. Akárcsak az egyházaknak, ennek is kialakultak a kánonalkotó (akadémiai) intézményei (a kánonokat sokszor dogmáknak is nevezhetnénk), a más felekezetűekhez pedig – vagy akár az ártatlan kételkedőkhöz is – sokszor úgy viszonyult, ahogy az egyház szokott a tévelygő és veszedelmes eretnekekhez” és egyáltalán nem tudományos tény.

Vámbéry a „Magyar és török-tatár szóegyezések” ( NyK. 8 : 109 – 189 ) fejtette ki nézeteit, a magyar nyelv török kapcsolatairól, amelyben tulajdonképpen vitába szállt Budenz: Magyar és finn–ugor nyelvekbeli szó-egyezések című munkájával, amelyet az, egy évvel korábban adott ki. Vámbéry egy olyan munkával szállt szembe, amelyet Budenz a magyar nyelv rokonságának kérdésében a döntő lépésnek szánt. Budenz ( aki  könyörtelen és kérlelhetetlen ambíciókkal dolgozott ) nyelvrokonsági paradigmáját, a nagyközönség számára is érthető módon, Gombocz Zoltán foglalta össze.
NYTTK 7. 1908 Gombocz –( 1)  :

„Ha nem tekintjük a finnugor-török ősrokonság eseteit, a melyek nem tekinthetők egy szorosabb magyar-török rokonság bizonyítékainak, nyilvánvaló, hogy a valódi történeti viszony, amely a magyar és a török nyelvek között forog fenn, csak azon magyar-török szóegyeztetésekben tükröződik vissza, melyeket kölcsönvétel folytán keletkezetteknek lehet tekinteni.”

 Nem könnyű értelmezni ezt a szöveget ( pedig alig 100 éve írták ) annyi azonban, mindenképpen elmondható, hogy nyelvtipológiai kérdésekről itt szó sincs, csak és kizárólag szóértelmezés és történeti értelmezés van. Az én megfejtésem a következő:

 ( A magyar és török nyelv azért nem rokon nyelvek, mert a legrégebbi magyar-török szavak értelmezéséből, nem lehet arra következtetni, hogy ezek azért kerültek a magyar nyelvbe, mert, hogy egy olyan alapnyelvből származnak amely „egy szoros együttélésen alapuló kommunikációs kényszerből” fakadóan jött létre. Ezért ezeket a török szavakat „jövevényszavakként” kell értelmezni. )

 Hát lehet, hogy ezt sem lehet sokkal könnyebben érteni! Talán megérthetőbben azt lehetne mondani, hogy :

Azért nem származhatnak egy alapnyelvből, mert az ugor szavak jóval régebbiek, merthogy azok az élethez szükséges sokkal alapvetőbb dolgokat jelölnek.  ( De ez már egy kicsit spekuláció )

Mindenesetre az látszik, hogy Budenz még nem használta az „alapnyelv” – „alapszókincs” – fogalmakat, és hogy egyáltalán nem a „nyelvek tulajdonságaiból” vezette le a nyelvrokonságot, hanem a szókészletből, és a ( más tudományok eredményei alapján ) feltételezett történeti háttérből. Annak az állításnak, tehát semmi alapja nincs, hogy a nyelvrokonság csakis és kizárólag nyelvészeti kérdés lenne. Az egyes szavak etimológiai vizsgálata és annak megállapítása, hogy az mely nyelvekből ered – az valóban nyelvészeti kérdés – de a nyelvrokonságot a történeti háttér elemzése nélkül nem lehet kimondani. A nyelvész addig lehet csak nyelvész, amíg megállapítja, hogy a magyar nyelvben van 500 uráli, 100 iráni, 300 török és 600 szláv nyelvekből származó szótő. Az azonban már egyáltalán nem nyelvészet, hogy megállapítsuk, hogy melyek ezek közül, amelyek a „legalapvetőbbek” – amelyek így az „alapszókincs” részévé válhatnak. Persze, ha figyelembe vesszük azt is, hogy Fejes László szerint az alapszókincsbe, iráni, török, esetleg akár szláv eredetű szótövek is lehetnek, akkor aztán már tényleg nagy bajban vagyunk a nyelvek nyelvcsaládokba sorolását illetően. Legalábbis az az állítás, hogy a „nyelvrokonság tudományos tény” – az egészen biztosan nem állja meg a helyét.

 ( Az említett cikk kommentjeinek hatására – ma már elérhetetlenek – egyébként Fejes átírta a cikket – jelezni ugyan nem jelezte, és meg sem köszönte – így ma már az olvasható, hogy: „ így a nyelveket sokszor meglehetősen nagy biztonsággal lehet nyelvcsaládokba csoportosítania” – hat azért ez már nem a „be van bizonyítva” – szerű álláspont. )

 Mindenesetre lehetséges, az a megoldás is, hogy ezek a „hasonlatok - metaforák” nem tudják szabatosan leírni a finnugrisztika tudományának nyelvrokonítási paradigmáját. Akkor viszont nem nagyon kellene ezeket sem a tudományos szakirodalomban, sem az ismeretterjesztő folyóiratokban, terjeszteni, mert, hogy ugye a laikusnak a „közvetítő” az maga a tudomány. Ha nincs egy egyszerűen megfogalmazható „törvény” a nyelvrokonság megállapítására – valószínűleg egyébként nincs – akkor azt kell mondani és írni, hogy a tudományos nézőpontok vektorösszege, a magyar nyelvnek az „uráli alapnyelvből” történő származtatása irányába mutat.

A finnugrizmus „humoros-irónikus módban” megfogalmazott metaforái helyett az ismeretterjesztő irodalomban is sokkal szerencsésebb lenne, a finnugrisztika valóságos, tudományos igénnyel megfogalmazott paradigmáinak ismertetése. Mi „laikusok” pont ugyan úgy értjük, és tudjuk értelmezni a „kölcsönhatások” kifejezést, is mint az állítólag humoros-ironikusnak szánt „csak nézték magas tudományukat” féle finnugrisztikus „benyögéseket”. Bizonyos vagyok benne, hogy a „laikusnak” mondott érdeklődők az alább idézendő állításokat is érteni fogják.

Én tehát inkább Szilágyi N. Sándor vagy Pusztay János, álláspontját ajánlanám – a finnugrizmus szokásos lózungja – a „be van bizonyítva” – helyett.

 „Az összehasonlító-történeti nyelvtudomány is hipotézisekkel dolgozik, csakhogy olyanokkal, amelyeket elvileg sem lehet soha ellenőrizni, vagy ha lehet is, csak kivételesen szerencsés esetekben. A nyelvész azonban az ilyen hipotézisekről már csak szégyenletében, sem mert valószínűségi terminusokkal beszélni. Nem azt mondta tehát, hogy igen nagy annak a valószínűsége, hogy ez vagy az a szó finnugor vagy honfoglalás előtti török eredetű (hiszen ki fogja azt neki elhinni, hogy amit ő művel, az tudomány, ha semmiről sem tud bizonyosat mondani?), hanem azt, hogy be van bizonyítva, hogy az. Pedig nincs bebizonyítva.”
( Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói )

 „A tudomány fejlődésével változhatnak eredményei. Ez a természetes tény azonban nem válhat botránykővé, nem áshatja alá a tudomány tekintélyét, nem ingathatja meg a tudományba vetett meggyőződést. Ugyanakkor azonban a tudomány művelőinek is tisztában kell lenniük azzal, hogy eredményeik valószínűleg nem véglegesek. Tudományt művelni csak ezzel a meggyőződéssel s az ebből fakadó alázattal szabad. Megszívlelendő Polányi Mihály javaslata, hogy a tudományban a kijelentő mondatokat "bizalmi módban", azaz az "azt hiszem" eléjük ragasztásával kell megfogalmazni (POLÁNYI 1994). Az észak-eurázsiai nyelvi övezet népeinek, nyelveinek, ezen belül az uráli nyelvcsalád kialakulását vizsgáló kutatások figyelembe veszik a nyelvészet, a régészet, a génkutatás és az antropológia eredményeit. Ezek olyan kérdések, amelyekről nem lehet teljes bizonyossággal beszélni. Azt is elismerem, hogy néha az intuíciómra hagyatkozom. Ezzel nem állok egyedül. Polányi Mihály is fontosnak tartja az intuíciót, az intuícióval rokon észlelést tartja a tudás paradigmájának. Ez azt jelenti, hogy előbb vagyunk az eredmény birtokában, s csak azután ismerjük fel az odavezető következtetéseket.
A hagyományos uráli nyelvészet képviselői gyakran a kisajátított igazság trónjáról mondják el megsemmisítő véleményüket. Az igazság azonban az igaznak tartott nézet melletti elkötelezettség, amely magában rejti a tévedés lehetőségét is. Sajnos, az uráli nyelvészetben úgy néz ki, mintha csak az innovátorok tévedhetnének, a hagyományos tanok képviselői nem, még akkor sem, ha esetleg akár egy éven belül megváltoztatják véleményüket. A kockázat és tévedés vállalása nélkül nem lehet tudományt művelni.”
(Pusztay János: A magyar nyelv eredetéről - http://www.vasiszemle.hu/2010/01/pusztay.htm)

 Persze sok finnugrista ( finnugrisztikus ) gondolkodik úgy, hogy ha ebben a "bizalmi módban” fogalmaznánk, akkor még nehezebben volnának védhetőek azok a jelenségek, amelyek bizony körüllengik a finnugrisztikát, amit Szilágyi N. Sándor így fogalmazott meg:

 „Ha egy hipotézist nem lehet sem igazolni, sem cáfolni, akkor csak két dolgot lehet tenni vele: elvetni vagy hinni benne. Elvetni kár lenne, hiszen szép is, meg különben sem tudunk helyette jobbat, hinni kell hát benne. Ilyen módon az összehasonlító-történeti nyelvészet nem egészen olyan tudomány lett, mint a többi, hanem hovatovább amolyan hitbéli meggyőződés és elkötelezettség kérdésévé is vált, és ez eléggé meg is látszott rajta. Akárcsak az egyházaknak, ennek is kialakultak a kánonalkotó (akadémiai) intézményei (a kánonokat sokszor dogmáknak is nevezhetnénk), a más felekezetűekhez pedig – vagy akár az ártatlan kételkedőkhöz is – sokszor úgy viszonyult, ahogy az egyház szokott a tévelygő és veszedelmes eretnekekhez. Az elhíresedett ugor–török háború stílusa nagyon is emlékeztet nemcsak a hitvitázó disputákéra, hanem a középkori boszorkányüldözésére is.”
( Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói )

 A következő részben ezzel az „amolyan hitbéli meggyőződés és elkötelezettség” kérdésével fogok foglalkozni. Mert, hogy ha bármi másra nem is volna alkalmazható egy 20. század végi sztáríró mondása, a finnugrizmusra egészen biztosan alkalmazni lehet, hogy:

 „Ha kellő határozottsággal és megfelelő gyakorisággal ismételgeted, bármit el tudsz hitetni előbb önmagaddal, aztán az emberekkel. A sorrend néha felcserélhető.” (Moldova György)

GéKI

Az utóbbi időben több kísérlet is történt már a címben megfogalmazott egyenlőtlenség tudományos álláspontként való feltüntetésére, mintha e két fogalom (nyelvrokonság – néprokonság) és annak szétválasztása, teljesen egyértelmű definíciók alapján meg lenne oldva a társadalomtudományok (elsősorban a történeti összehasonlító nyelvészet = finnugrisztika) számára. Véleményem szerint azonban ez a „szétválasztás” egyáltalán nem történt meg, a magyar tudományos életben. A két kifejezés nagyon is összetartozik, és megkülönböztetése egyáltalán nem olyan axióma, mint ahogyan azt egyes finnugrista nyelvészek ma láttatni szeretnék.

II. Rokonság - Értelmezési síkok

A címben szereplő mindkét fogalomban szerepel a „rokonság”. Mindkét fogalom ennek a „rokonságnak” az értelmezése, mellettük – mintegy annak jelzőjeként – szerepel a „nyelv” vagy a „nép”. Ezt a fogalmat, hogy rokonság – ha kimondjuk – mindenki érteni véli.  Hogy a pontos tartamában egyetértenénk, és hogy azt pontosan tudnánk- e definiálni, abban azért már nem vagyok egyértelműen biztos.

Nem kívánom itt most a rokonság fogalmának teljes tudományos feltárását adni, csupán néhány érdekesebb meghatározást mutatok be. Elsősorban azért mert egyébként a finnugrisztika ezeket, mint „szakkifejezéseket” használja.

A két különböző rokonságfelfogás eredetét, és annak értelmezésbeli különbözőségét, az ACTA HISTORIKA TOMUS CXII – 2002 – kiadványának - Sinkovics Balázs: Vámbéry és a Magyar – Török rokonság c. tanulmánya szépen összefoglalja:

http://digit.bibl.u-szeged.hu/00000/00016/00112/historica_112.pdf

 Vámbéry könyvében: A magyarság eredete - amelyet alcímében a szerző „ethnológiai tanulmányként” határoz meg - különválasztja a nép és a nyelv eredetét, s azokat külön-külön vizsgálva jut arra a következtetésre, hogy az etnikum török, nyelve azonban keveréknyelv és úgy véli, hogy amikor egy ugor és egy török nyelvű népcsoport összeolvadt, akkor a török viselte a „magyar” nevet.

A „finnugristák” és a „turanisták” – nevezzük így a manapság inkább a Vámbéry nézeteit favorizáló gondolkodókat, talán nem sértődnek meg érte (ha igen, akkor elnézést kérek) – szembenállása leginkább tehát azért, oktalan, mert a két tábor nem ugyanazt a nyelvet beszéli, és a kölcsönösen használt fogalmak alatt sem ugyanazt érti. Abban teljes az egyetértés, hogy a forrásokban a honfoglaló magyarság úgy jelenik meg, mint egy korabeli török nyelvű nép, tehát a turanisták ebből következtetnek a nyelv eredetére, a finnugristák viszont a nyelveredetet tekintik a nép származására is irányadónak, így az „őstörténetet” a nyelvtörténetből vezetik le.

( A finnugristák szerint azonban Vámbéry nézetei elbuktak Budenz érveinek súlya alatt, tehát a két fogalom szétválasztása, már csak ezért sem lehet a finnugrisztika 150-éves paradigmája, mint ahogyan azt néhány finnugrista manapság láttatni szeretné. )

Szintén a két rokonságfogalom szétválasztásának és értelmezésének nehézségeit tárgyalta Fejes László (https://www.nyest.hu/renhirek/nyelvrokonsag-neprokonsag?force_desktop) a Renhíreken:

„A történeti nyelvészet a történelmi kutatásokból nőtt ki, és abból vált önálló tudományággá, így „születtek meg” a nyelvészek. A kutatás során fedezték fel azt, hogy egyes nyelvek ugyanabból a korábban beszélt nyelvből fejlődhettek ki, abból „származnak”: ezt nevezték nyelvrokonságnak. S mivel úgy gondolták, hogy a nyelv közös eredete a nép közös eredetéről árulkodik, a rokonság fogalmát kiterjesztették a népre is, így született meg a „rokon népek” fogalma. (De nem mindenhol! Ma is bajban vagyunk, ha angolra próbáljuk meg lefordítani ezt a fogalmat!) Azt tehát, hogy egyáltalán népek közötti rokonságról beszélhetünk, a nyelvészetnek köszönhetjük. Persze nem biztos, hogy olyan nagy köszönet jár érte.”

Ezek után több „rokonságot” jár körbe (kulturális rokonság, genetikai rokonság) megpróbálva, azok tudományos magyarázatát adni.

Ennél lényegesen több - összesen hat - rokonság fogalmat foglal össze Csáji László Koppány a Genetika és Őstörténet – ( 64-72 oldal.) – című könyvben.

1. Nyelvrokonság
2. Kulturális rokonság
3. Genetikai rokonság
4. Történeti „szálak”…?
5. Társadalmi csoportok rokonsága
6. Kognitív rokonság

 Nem kívánom részletesen bemutatni ezeket a „rokonságfajtákat” – el lehet olvasni – csak azt szeretném kiemelni, ami szerintem közös bennük. Az pedig az, hogy – számomra eléggé furcsa és meglepő módon – mindenféle rokonságot 'affinitas'-nak, szellemi hasonlóságon alapuló vonzódásként értelmez, egyedül a nyelvrokonság az amelyet „eredet” értelemben használ. Ugyan ezt a „kettős beszédet” figyelhetjük meg a Csepregi Márta szerkesztette Finnugor kalauz bevezető írásában is.

„A nyelvrokonság és a néprokonság természetesen nem egyenlő. Legalábbis a finnugor nyelvek esetében nem… Ha valaha egy nép is voltunk, mára a finnek szőkék és kékszeműek, a manysik ferdevágású szemmel néznek ránk. Egyedül a nyelv az, ami összeköt bennünket.”

 Hogy a nyelv miért is köt össze bennünket, amikor lényegében egyik finnugor nyelvet beszélő sem érti meg a másikat ( még az azonos nyelvűnek nevezett északi és déli manysik is nehezen értik egymást ) – vagyis egy külső szemlélő számára – azok tehát, alapvetően, pont ugyanúgy különbözőek, mint a kinézetünk.  Ha „valaha egy nép voltunk” akkor meg egy népből eredünk, ugyanúgy, mint a nyelvünk, amely egy alapnyelvből ered. Az idők múltával azonban már egyik sem „hasonló” - sem a nép, sem a nyelv. Az nagyon „nem játszik” hogy az egyiket eredet, a másikat hasonlóságként kezeljük.

Mint azt a cikksorozat, előző részében láttuk a finnugristák nem is tettek ilyent, a nyelvrokonságot és a néprokonságot egységes egészként kezelték és „eredet” értelemben használták. Én ezt tartom mérvadónak.

Most is egy könyv az, amelynek alapján megpróbálunk eligazodni a „finnugor rokonság” – fogalmában!

Róna-Tas András: Honfoglaló magyar nép – Balassa Kiadó: 1997

Elsősorban azért választottam ezt a könyvet, mert ebben kifejezetten a hétköznapi értelemben vett „rokonság” – tehát a család, mint emberi csoport – kapcsolataival próbálja magyarázni ezt az – egyébként a finnugrisztika szerinti – szakkifejezést, hogy „nyelvrokonság”.

Róna-Tas ebben a könyvben az „eredet-kutatás” és a „kialakulás-kutatás” közötti különbségre is rámutat. Szerinte: „Az eredet-kutatás számára az ősök, a keletkezés-kutatás számára az összetevők és a folyamatok a fontosak.”

Pontosan ezt fejtegeti Szilágyi N. Sándor : A szent mókus, avagy a módszer buktatói – című írásában:

„Nyelvünk gyökereiből, legvastagabbnak a finnugor látszik, de a honfoglalás előtti török sem éppen hajszálgyökér. (És tán még vastagabbnak is látszhatna, ha nem akarták volna annyian és annyira-vékonyabbra faragni.) A finnugor gyökér megkülönböztetett figyelemnek örvend, és mindent maga alá rendel, a magyar nyelv más nyelvekből származó elemei pedig – mint olyan zavaró tényezők, amelyek csorbát ejthetnek a rendszer különben olyan szép egyértelműségén…. (Ezt a félelmet még az ugor–török háború idejéből örököltük, és nagyon belénk szorult.)”  - ( Később erről még majd írok egy cikket.)

Róna-Tas András – Csáji Koppányhoz hasonlóan – azonban elég lehangolóan szól a „lineáris leszármazás” felfogás szerinti „közös ős” ( tehát az eredet ) keresgéléséről „… a közös leszármazás tudata, vagyis az a hit, hogy a közösségnek közös őse van, a legritkább esetben tükröz valós tényeket. A közös leszármazás tudata mindig mesterséges, abban az értelemben, hogy azt a közösség tekintéllyel rendelkező vezetői ( sámánok, papok, krónikások, énekmondók, tehát a régi társadalmak „médiumai” ) formálják, és adják tovább. Míg a közös leszármazás egyfelől nem valós, addig a leszármazás tudatának a léte működése, szerepe valós és fontos szerepet játszik az etnikai azonosságtudat kialakításában.”

Ennek ellenére – fejtegetéseinek további részében – a „nyelvrokonág” meghatározásához, és értelmezéséhez mégis a „hétköznapi” családi rokonságfogalomból kiindulva kíván útmutatót megfogalmazni: „Minden embernek vannak vérrokonai, és házassággal szerzett rokonai – mi a továbbiakban a vérrokonság értelemben használjuk a fogalmat”.

A vérrokonságról azonban előzőleg a 24. oldalon már kifejti véleményét. Itt matematikai alapon bizonyítja, hogy a „valaki őse” fogalom azért nem létezik, mert néhány generáció után már szinte mindenki utódja mindenkinek. A modern genetika egyébként ezt a felfogást tökéletesen alátámasztja. „A populációgenetika egyik alapvető tanulsága, hogy az emberiség egy családot, alkot, tehát bármely ember „rokona” minden másik embernek. ha valaki a genetikára hivatkozva azt állítja, egy nép genetikailag „rokona” a másiknak, egy másik pedig nem, az saját tudatlanságát bizonyítja.”- ( Genetika és Őstörténet: 38.-oldal)

Róna-Tas a nyelvrokonság, vérrokonság összehasonlítások elemzése kapcsán, a témát érintő fejtegetéseinél azonban számomra nem teljesen egyértelmű, és nem teljesen világos, hogy ki is az alany, vagyis hogy ki? – mi? az akit?– amit? – a nyelv helyére helyettesítsünk be.

Ha a „házaspár” - mint spirituális egység – helyére, akkor nem világos, hogy ki a "vér szerinti" rokon, és ki a „szerzett” rokon.

A „gyermek” behelyettesítése a nyelv helyére sem igen egyszerűsíti le az értelmezést. Az általános felfogás szerint a házasságban a gyermek megszületése „szentesíti” a „rokonságot”, hiszen a gyermek az, akinek mindkét szülő rokonai a saját vérrokonai. Ebben az értelemben a „vérrokon” és a „szerzett rokon” közötti különbség megtételének nincs semmi alapja.

Ha nyelv helyére a „férfit” helyettesítem, akkor a rokonság egy igen szűk értelmezését a „fiú ági leszármazás, hagyományos, a politikai és vagyoni öröklést szem előtt tartó „nemesi” leszármaztatás gondolkodásmódjához, a családfához jutunk. Ebben az összefüggésben azt is mondhatnánk, hogy a finnugrisztika tehát megtagadja az emberi egyenjogúságot és az emancipáció előtti „hím soviniszta” nézetek továbbélését emeli tudományos rangra. Hogy ne mondjam – a manapság oly divatos kifejezésekkel élve - erősen genderellenes, sőt, egyenesen macsó. Arról az apróságról már nem is beszélve, hogy az efféle „rokonság képzetet” pont azok az elit erők (sámánok, papok, krónikások, énekmondók, tehát a régi társadalmak „médiumai” ) tartják fenn, akik a közös leszármazás tudatát, is és pontosan ugyanazon érdekek – a hatalom megtartásának – érdekében.

De egyes finnugristák - ha a történet úgy kívánta – még ehhez sem ragaszkodnak, bátran származtatják a magyarokat akár anyai ágon is. Klíma László egyik cikkében így fogalmaz: „… az apai kapcsolatra való utalás benne van a szövegben. Az őslakó finnugorok, szamojédok és ki tudja még miféle népek megtermékenyülve az andronovói ( ezek szerint apai ) hatásoktól, megszülték a Cserkaszkuli, Szuzguni és Jelovszkojei kultúrákat.” Ebből az értelmezésből kiindulva persze értelmezhetetlen, hogy az ezek szerint anyai ágon ugor és – az ezek szerint - apai ágon „árja” magyarokkal kapcsolatban a cikk miért csak az „ugorősökről” beszél, egyetlen egy esetben sem megemlítve az „apai iráni ősöket”. Ráadásul mindezt egy olyan társadalom és kultúra kapcsán ahol az „apai felmenők” számontartásának domináns hagyománya megkérdőjelezhetetlen.

Nem tudom nem megjegyezni, ( amit Róna-Tas is kiszámolt ) hogy 1000 év távlatából mindenkinek annyi vérrokona van, hogy ( ha elegendő információ állna rendelkezésre ), minden magyarról ki lehetne mutatni, hogy Árpád leszármazottja. ( Egyes társadalmi házasodási, szabályok éppen ezt a biológiai sokszínűséget támogatják.) A hagyományos „családfáknak” mindössze politikai és gazdasági értelme van, és más semmi, a „vérrokonság” kimutatásához meg aztán végképen nincs.

Csáji is azt írja, hogy a „19. századi evolúcionalizmus mára tudománytörténeti jelentőségűvé olvadt… ezáltal a lineáris leszármazási modellek a tudománytörténeti érdekesség muzeális értékei közé kerültek”. Gondolhatnánk persze, hogy itt elsősorban a társadalmi fejlődés modellezésének kritikáját adja, de egy másik helyen a nyelvrokonság értelmezésekor is ezt írja: „Az alapnyelvek léte az ebből történő evolúciószerű lineáris leszármazás mára viszonylag elavult modellnek tűnik.” Úgy tűnik tehát, hogy Csáji minden tudományágra vonatkoztatja ezt az „elavult” megállapítását.

 Nem szívesen írom le azt a kijelentést, hogy a jelzett ellentmondások értelmében véleményem szerint, Róna-Tas nem érti a nyelvrokonság lényegét - mert ez nagyfokú tiszteletlenség lenne – de azt sem fogadhatom el, hogy csak „egy rossz hasonlatot” alkalmazott, hisz ezt a könyvet - saját bevallása szerint is – nézetei összefoglalásaként, tanároknak, diákoknak, és érdeklődőknek szánta – tehát feltehetően végiggondolta mit ír.

Miután a „nyelvrokonságot” a finnugrisztika a „kialakulás” folyamatának, egy a „végtelenségig leszűkített ” értelmezéseként „eredet” értelemben használja, azt a kijelentést tehát miszerint a nyelvrokonság ≠ néprokonság, mint egy tudományosan teljes mértékben értelmezhetetlen azonosságot vagyok kénytelen értékelni.

A rokonság fogalma – az emberi tudat megléte óta – mindig is „eredet” értelemben volt használatos, de ezt az azonos „származást” csak átvitt értelemben lehetett „azonos nyelvű származásnak” értelmezni. Az emberiség „származási legendái” - farkastól, turultól, medvétől, Ádámtól, Noétól….” mindig is a „vér szerinti” - ma úgy mondanánk, hogy genetikai – származást vezette le. A magyarok írásba foglalt „Nimród – Hunor – Magor” – legendája is pontosan illik a hagyományos irodalmi származástörténetek sorába. Nehéz lenne ezektől bármiféle „racionalitást” mai értelembe vett „tudományos felfogást” számon kérni, ahogyan mondjuk az egyiptomi, görög, római, vagy germán mitológiától sem. Ezt a fajta „elődkeresést” egyébként a finnugrisztika nevetségesnek, és mindössze gúnyolódásra érdemes törekvésnek tartja „dicsőséges múltkeresés, dicsőséges őskeresés” – nek szokás aposztrofálni. Érdekes persze, hogy amikor ez a tudomány a saját múltjáról beszél, akkor pont ugyan ezt teszi. „A nyelvrokonságot tulajdonképpen a Bábel tornyának legendájáig lehet visszavezetni” – ( Róna-Tas András: Honfoglaló magyar nép  - 44 ) vagyis mint afféle „klasszikus műveltségű tudós” Ő is a Bibliáig nyúl vissza saját tudományága történetét bemutatva – akkor most ki is a „dicsőséges múltkereső???

( Erről is készül egy cikk, de némi előzetesként, időrendben szedve az alábbiakat szokás emlegetni:

• Bábel – Története tulajdonképpen a nyelvrokonság gondolatáról szól
• Halogalandi Ottár ( Nagy Alfréd angol király hűbérese ( 871-971) – Lapp és finn nyelv rokonsága
• Pius ( Aeneas Sylvius Piccolomini : 1503 ) - A magyar – ugor rokonság.
• Georg Stierhielm – 1671 – A nyelvek eredetéről
• Philipp Johann Strahlenberg – összeáll a finnugor családfa (1730)
• William Jones – Indoeurópai nyelvek rokonsági viszonyai
• Meg persze az a rengeteg magyar ( Sajnovicstól - Budenzig ) –akik már akkor mind „felismerték, tudták – és bizonyították”…. !?

De ezek csak szemelvények – készülök írni róla – no, nem az egészet ( azt már sokan megtették – csak az ellentmondásokról és a tanulságokat. )

A címben szereplő egyenlőtlenség megállapítása, tehát egyszerűen értelmetlen. Ha két fogalmat nem ugyanazon elvek szerint definiálunk, akkor azok egyenlőtlenségének kijelentése, nem tudományos álláspont, hanem tudománytalan, szakszerűtlen, szenzációhajhászás, szándékos félrevezetés, profán módon megfogalmazva – hazugság!

Egy régi finnugrista nyelvész barátom, amikor még fiatal volt és ambíciózás, még ezt bírta írni: „… a néprokonság fogalmát csak a nyelvrokonságon keresztül lehet értelmezni”

Fejes László: Mire jó a nyelvrokonság? ( https://www.nyest.hu/renhirek/mire-jo-a-nyelvrokonsag?force_desktop )

Ma már Ő is „beleállt” ebbe a „több mint egy évszázada tudjuk…” féle, legújabb finnugrisztikus hazug legenda terjesztésébe – én igaz szívemből sajnálom, hogy így tett.

Összefoglalásként azt mondhatjuk tehát, hogy a finnugristák, a rokonság értelmezésében, ragaszkodnak a „leszármazás” hagyományos, elsősorban a politikai hatalom megőrzését, a vagyoni öröklést szem előtt tartó, leszármaztatás gondolkodásmódjához, ami semmivel sem különb foglalatosság, mint a genealógiai nemesi családfák rajzolgatásának művelése.

A következő részben a „nyelvrokonság” – gondolatát, „paradigmáját”, és az ezek bemutatására alkalmazott metaforákat járjuk körbe, amiből majd megtudhatjuk, hogy a "finnugrizmus" nem csak a genealógiától ( a „nemesi családfák rajzolgatásától” ) de a homeopátiától sincs olyan távol.

GéKI

Az utóbbi időben több kísérlet is történt már a címben megfogalmazott egyenlőtlenség tudományos álláspontként való feltüntetésére, mintha e két fogalom (nyelvrokonság – néprokonság) és annak szétválasztása, teljesen egyértelmű definíciók alapján meg lenne oldva a társadalomtudományok (elsősorban a történeti összehasonlító nyelvészet = finnugrisztika) számára. Véleményem szerint azonban ez a „szétválasztás” egyáltalán nem történt meg, a magyar tudományos életben. A két kifejezés nagyon is összetartozik, és megkülönböztetése egyáltalán nem olyan axióma, mint ahogyan azt egyes finnugrista nyelvészek ma láttatni szeretnék.

I. Néprokonság

Az előző bejegyzésben tisztáztuk, hogy a nyelvrokonság ≠ néprokonság egyenlőtlenség „több mint száz éves felismerése” semmiképpen nem lehet a finnugrisztika alapvető tudományos álláspontja. Az pedig egyértelműen bebizonyosodott, hogy a finnugrisztika ha fel is ismerte ezt, a magyarságra, és a magyar nyelvre vonatkoztatva, nem tudta, és – szerintem – nem is akarta azt alkalmazni.

„Kezdetben, a tudományág művelőinek sem volt világos, hogy a nyelvi, kulturális és genetikai-antropológai párhuzamok nem vehetőek egy kalap alá. A történeti nyelvészet a történelmi kutatásokból nőtt ki, és abból vált önálló tudományággá, így „születtek meg” a nyelvészek. A kutatás során fedezték fel azt, hogy egyes nyelvek ugyanabból a korábban beszélt nyelvből fejlődhettek ki, abból „származnak”: ezt nevezték nyelvrokonságnak. S mivel úgy gondolták, hogy a nyelv közös eredete a nép közös eredetéről árulkodik, a rokonság fogalmát kiterjesztették a népre is, így született meg a „rokon népek” fogalma”
( Fejes László: A Renhírek blogon megjelenő cikkeiből )

Klímának az a vádja, tehát, hogy a két fogalom szétválasztásának felismerése már oly régen és egyértelműen megtörtén volna, hogy annak nem ismerete, holmi általános műveltségbeli hiányosság lenne, ( mind a természettudósok, mind a laikus közönség körében ) teljes egészében elfogadhatatlan, hogy ne mondjam szándékos csúsztatás, szándékos félretájékoztatás, csak is és kizárólag a közvélemény akaratlagos és szándékos félrevezetéseként értékelhető.

Pedig az előzmények igen bíztatóak voltak. Az MTA tiszteletreméltó és igen ambiciózus igyekezettel, állásfoglalást adott ki a magyarok eredetével kapcsolatban, választ ígérve a „Kik vagyunk, kik voltunk, mi magyarok? – a közvéleményben is sokakat foglalkoztató, és tudományosan is izgalmas kérdésére. A választ három cikkben kívánta megadni, és ezeknek megírására három elismert tudóst kért fel.

Az állásfoglalásba foglalt ambíciók lényegét, így fogalmazták meg:

„Cikkünk azzal a szándékkal született, hogy a sajtó, a tanárok és a nagyközönség számára összefoglalja a magyar őstörténet kutatásával kapcsolatos legfontosabb, tudományosan alátámasztott állításokat és tényeket.”

Az első cikk (Magyar őstörténet-honnan hová?) - címmel jelent, meg amely az őstörténet, nyelvrokonság, származás témakörét kívánta körbejárni. Ennek a cikknek a megírására kérték fel Klíma Lászlót.

Összességében azonban – azt kell, hogy mondjam – hogy Klíma Lászlónak nem sikerült választ találnia a feltett kérdésre, mert az a válasz, amit nyújtott, az sok mindenre alkalmas lehet, de azt a szándékot biztosan nem valósítja meg, hogy „az őstörténeti ismeretek átadása a jövendő nemzedékeknek csakis tudományos eredményeken alapulhat”.

Úgy vélem tehát, hogy az MTA állásfoglalásának ez a fejezete, semmilyen szerepet nem játszhat a „tudományos eredményeken alapuló ismeretátadásban”, sőt, könnyen támadási felületet nyújthat. A finnugrisztikának viszont nagy vesztesége, hogy mostantól kezdve már végképpen nem mondhatja, hogy csak a finnugorellenes oldal használ bizonyítatlan és hamis rágalmakat, csúsztatásokat, hazugságokat és féligazságokat. Úgy néz ki hiába volt Pusztay János figyelmeztetése – és elhatárolódása:

„A hagyományos uráli nyelvészet képviselői gyakran a kisajátított igazság trónjáról mondják el megsemmisítő véleményüket.” – ( Pusztay János – 2011)

Ebben a cikkben Klíma László a tudományos tények összefoglalása helyett - úgy tűnik ezúttal – Önmaga kíván bábáskodni a finnugrisztika legújabb „hamis és igaztalan legendájának” születésénél.

„Másfél évszázada bizonyosan tudjuk, hogy nyelvünk a finnugor nyelvek közé tartozik. A finnugor egy nyelvészeti szakkifejezés – nyelvekre alkalmazható, de népekre nem. Vagyis nem mi vagyunk finnugor eredetűek, hanem a nyelvünk.” ( Klíma László – MTA: 2018.06.19.)

Mint azt az előző bejegyzésben is láttuk, ez a „másfél évszázada tudjuk, hogy nem mi vagyunk finnugorok csak a nyelvünk” egészen biztosan nem hordozza a finnugrisztika általánosan elfogadott tudományos nézetrendszerét, sőt azt is bizonyítottnak értékelhetjük, hogy ennek éppen az ellenkezője a finnugrisztika tudományos álláspontja.

Bár Klíma hazugsága a „másfél évszázadról” nyilvánvalóan lelepleződött, ennek ellenére vizsgáljuk, meg hogy mi van akkor, ha a címben szereplő egyenlőtelenséget, a legújabb kutatások eredményeinek folyományaként, friss tudományos felismerésként értékeljük.

Ennek a felismerésnek elsőszámú bizonyítéka az lenne, ha igazolható lenne, hogy a finnugrisztika tudománya teljesen egyértelműen definiálni tudta a két fogalmat – a nyelvrokonságot és a néprokonságot – és ezekből a definíciókból, egyértelműen kiviláglana, hogy ez a két fogalom nem tartozik egybe, tehát belőlük egyértelműen levezethető e két fogalom – és a mögöttük lévő tudományos tartalom – teljes szétválasztottsága.

Mint azonban azt az előző bejegyzésben is jeleztem, ez a szétválasztás szerintem egyáltalán nem történet meg. Akkor beszélhetnénk egyértelműen arról, hogy a nyelvrokonság ≠ néprokonság, ha mindkét fogalom egyértelműen definiálva lenne. Ha ez a két fogalom nincs egyértelműen meghatározva, akkor az azok használatának különbözőségéből eredő félreértések meglehetős vaskos megfogalmazásokra adhatnak alkalmat.

Annak a bemutatására, hogy a két fogalom ( nyelvrokonság és néprokonság ) elválasztása mennyire nincs megoldva, most is egy könyvet fogok felhasználni.

Pamjav Horolma – Fehér Tibor – Németh Endre – Csáji László Koppány
Genetika és Őstörténet
A magyarok és más eurázsiai népek múltja a genetikai adatok fényében.
Napkút kiadó –Budapest – 2016

Ennek a könyvnek révén, első ízben találkozhat a hazai olvasóközönség olyan magyar nyelvű kiadvánnyal, amelyben a társadalom, – és természettudományok képviselői közösen gondolkodtak, és e közös gondolkodás eredményét publikálták. Ennek ellenére sok ellentmondás maradt a könyvben – de ez is azt jelzi, hogy a „közös gondolkodás” nem mindig eredményez „közös nézeteket” – ekkor azonban az a helyes megoldás, ha minden nézet ( külön – külön ) szerepel a publikációban. ( Ez sem mindig valósul meg teljesmértékben a könyvben – de ezt majd egy későbbi bejegyzésben elemzem részletesen. )

A szerzők közül egyértelműen Csaji László Koppány képviseli a társadalomtudományokat, így elsősorban reá támaszkodom, most a témában:

„Tudni kell, hogy sokféle lehetséges „rokonságról” beszélhetünk. Sok meddő vitát éppen az okoz, ha ezeket a fogalmakat összekeverjük.” ( Genetika és őstörténet – 2016: 65. o. )

( Mélységesen egyetértünk. Jómagam is ezeknek a meddő vitáknak az elkerülése érdekében indítottam ezt a blogot. Azt is be kell látnunk, hogy ma már nem szükségszerű minden esetben az „eredeti” szerzőre való hivatkozás, megadása egyes gondolataink ismertetésekor, mert azok az általunk megismert és „nagyra becsült elődök” munkásságának eredményeinek elismerése révén is hitelesek. Ezért ma már elegendőnek vélem, a Moravcsik Gyulára, László Gyulára, Róna-Tas Andrásra, vagy éppenséggel jelen esetben a Csáji László Koppányra való hivatkozást is. Ezeket a hivatkozásokat, a magam részéről pont olyan hitelesnek tartom, mint akár a DAI – ra, vagy akár a PVL- re való hivatkozást)

Csáji kereken 40 oldalon fejti ki véleményét, amelyből a 4. fejezet foglalkozik a rokonság kérdésével. „A népek rokonságának fogalma az egyes tudományterületeken egymástól nagyon eltérő, és sokszor problematikus. Az egyes tudományok megadhatják ugyan saját paradigmájukon belüli válaszaikat, de ezek a válaszok csak az adott paradigmán belül lesznek értelmezhetőek. Kiterjesztésük súlyos hiba!”

Ennek értelmében tehát egyértelműen kijelenthetjük, hogy jelen tudásunk szerint, a „néprokonságnak” nincs az egyetemleges tudományosságban elfogadott olyan definíciója, amelynek nem ismeretét valamiféle általános műveltségbeli hiányosságként lehetne értékelni.

Emlékeztetőül az MTA – állásfoglalásában az a vád fogalmazódott meg, hogy:

„Nyelvünk finnugor eredetű, de a magyar nép nem nevezhető finnugornak. Ez a több mint százéves felismerés még mindig nem eléggé ismert a magyar közvéleményben, sajnos még egyes természettudósok körében sem.” ( Klíma László – MTA: 2018.06.19.)

 Ezek szerint nem csak a természettudósok, de még a társadalomtudósok körében sem eléggé ismert. A magam részéről azt tenném csak hozzá – szerényen – hogy véleményem szerint „semmien tudósok” körében sem ismert, mert, hogy ilyen felismerés egyáltalán nem is létezik, tehát nincs is mit „nemismerni”…!

Igazán, és mélységesen sajnálom, hogy az általam oly nagymértékben tisztelt Pusztay János is „beleállt” ebbe a „népbutító” és a közvéleményt egyértelműen félrevezető mindenféle tudományos alapot nélkülöző „kampányba”.

Egyetlen reményem van csak, hogy Pusztay úrtól egyszer csak megkapjuk azt a magyarázatot, hogy Ő hogyan is értelmezi ezt a „nyelvrokonság ≠ néprokonság” … valamit, … és tudományos tartalmat ad ennek az egyenlőtlenségnek.

Annál is inkább várjuk a megszólalást, mert éppen most bukkantunk egy fiatal kutató tanulmányára, amely a genetikai kutatások legújabb eredményeinek fényében éppen azt elemzi, hogy miért is lehetséges az, hogy a szkíták magyarul beszéltek – tehát a magyarok szkíták. Ez a tanulmány tehát éppen azért született, hogy igazolja, azt az állítást, hogy a nyelv és a nép származása oly szorosan egybe tartozik, hogy ha az egyik állítás bizonyítása megtörténik – hogy a magyar nyelv finnugor – és hogy ha a szkítáknak is ezt a nyelvet kellett beszélniük, akkor a magyarok szkíták – nincs más megoldás. Ebben a tanulmányban viszont erős hivatkozások történnek olyan elődök kutatásainak eredményeire, mint László Gyula, Kalevi Wiik, vagy Pusztay János.

 www.southeast-europe.org/pdf/39/dke_39_m...XreAb9ehU9PR1ksOlrGQ

Ez a fiatal kutató - Horváth Csaba-Barnabás PhD - az ELTE-BTK Történelem szakán végzett 2010 – ben, így tehát már vastagon Klíma László tanítvány. A tanulmány szerint nem igen értette meg, jeles tanára előadásainak tudományos tartalmát. ( Mondjuk nem is hivatkozik rá egyetlen mondat erejéig sem. )

 GéKI

Árpád és a „hetumoger = hétvezér"  – Feszty Árpád körképén
(Forrás: Wikimedia Commons)

BEVEZETŐ - GONDOLATÉBRESZTŐ

Az utóbbi időben több kísérlet is történt már a címben megfogalmazott egyenlőtlenség tudományos álláspontként való feltüntetésére, mintha e két fogalom (nyelvrokonság – néprokonság) és annak szétválasztása, teljesen egyértelmű definíciók alapján meg lenne oldva a társadalomtudományok ( elsősorban a történeti összehasonlító nyelvészet = finnugrisztika ) számára. Véleményem szerint azonban ez a „szétválasztás” egyáltalán nem történt meg, a magyar tudományos életben. A két kifejezés nagyon is összetartozik, és megkülönböztetése egyáltalán nem olyan axióma, mint ahogyan azt egyes finnugrista nyelvészek ma láttatni szeretnék.

Legutóbb Pusztay János nyilatkozott erről a témáról:

„Reguly emléke előtt tisztelegve ideje felülbírálnunk eddigi viszonyulásunkat a finnugor nyelvrokonság – hangsúlyozom: nyelvrokonság és nem néprokonság – kérdéséhez.” ( Pusztay János – 2019. december 1. )

Elképzelésem sincs, hogy mit is akart ezzel mondani a jeles nyelvészprofesszor, merthogy maga Raguly egyértelműen úgy nyilatkozott a témát illetően, hogy:

 „... hol a nyelv rokon, ott a népnek is, mely ezt beszéli, rokonnak kell lenni.” (A Finnugor őshaza nyomában – 1973 – 31. o. )

A közelmúltban fontos természettudományos kutatások folyományaként, genetikai eredményeket publikáló írások jelentek meg. Ezekből a publikációkból is az látszik, hogy a nyelvi eredet kérdései és a vérszerinti vagy genetikai eredet kérdései, és az azok összefüggései megkerülhetetlenek – így azt ezek a tanulmányok sem tudták megtenni.

„ A genetika eloszlathat néhány tévhitet és tévképzetet. Ilyen tévképzet többek között, hogy az uráli ( finnugor és szamojéd ) népek és a magyarság között ne lenne genetikai kapcsolat, átfedés, ( apai és anyai ágú haplocsoportokban is). Néhány állítás megerősíthető vagy megcáfolható a genetikai minták elemzésével. Az egyik ilyen megerősített állítás, hogy az ugor közösség, amelyből a magyar a manysi és a hanti nyelvűeket is származtatják, a vaskor hajnaláig társadalmi kapcsolatban is kellett, hogy álljon egymással tehát nem csak egyszerűen nyelvet cserélt egyik vagy másik.”

( Pamjav Horolma – Fehér Tibor – Németh Endre – Csáji László Koppány
Genetika és Őstörténet - A magyarok és más eurázsiai népek múltja a genetikai adatok fényében.
Napkút kiadó –Budapest – 2016
Csáji László Koppány:        A természettudományos adatok társadalomtörténeti olvasatának lehetőségei és korlátai – 72.-oldal )

Az azonban mégis csak kiderült – ezen tanulmányokból – hogy a nyelvrokonságon kívül értelmezhető „néprokonságnak” igazán még definíciója sem nagyon van. Csáji László Koppány összefoglal, néhány lehetséges rokonságfogalmat „Tudni kell, hogy sokféle lehetséges „rokonságról” beszélhetünk” ( Genetika és östörténet – 2016: 65 ) majd felsorol hat lehetséges „rokonság” meghatározást. A végén arra a megállapításra jut, hogy: „A népek rokonságának fogalma az egyes tudományterületeken egymástól nagyon eltérő, és sokszor problematikus. Az egyes tudományok megadhatják ugyan saját paradigmájukon belüli válaszaikat, de ezek a válaszok csak az adott paradigmán belül lesznek értelmezhetőek. Kiterjesztésük súlyos hiba!”

Azt sem tudom elképzelni, hogy Pusztay János beállt volna támogatóként, egy olyan nézetrendszer mögé, amelyet manapság, egy másik vezető finnugrista ( finnugrisztikus )  dirigál:

„Nyelvünk finnugor eredetű, de a magyar nép nem nevezhető finnugornak. Ez a több mint százéves felismerés még mindig nem eléggé ismert a magyar közvéleményben, sajnos még egyes természettudósok körében sem,” ( Klíma László – MTA: 2018.06.19.)

Ebben a mondatban ugyanis Klíma – néhány mai finnugor nyelvészen kívül – mindenkit ostoba dilettánsnak minősít, hiszen ha igaz az, hogy „több mint száz éve tudjuk” akkor ezzel nem csak a laikusok és a természettudósok lettek megbélyegezve, hanem gyakorlatilag az összes valaha létező finnugrista egész munkássága is.

Még csak hatalmas könyvtárnyi anyag áttanulmányozása sem szükségeltetik ahhoz, hogy bemutassam, hogy Raguly Antal óta, minden finnugrista azért dolgozott, hogy a nyelvrokonság bizonyításával a magyarság származásának, eredetének feltárásához kerüljünk közelebb. Más értelme a nyelvrokonság keresgélésének, régen sem igen volt, és ma sem igen tudunk más szerepet tulajdonítani neki. Minden valaha volt finnugrista ezért dolgozott, mert hitt abban, hogy a nyelvek rokonságának feltárásával közelebb kerülünk a magyarság eredetének megoldásához, mert, hittek benne, hogy „a nyelvtudomány többet bizonyít, mint a krónikák” –  ( Zsirai Miklós : A finnugor őshaza nyomában  - 396. )

Az alábbiakban néhány vezető finnugrista álláspontját fogom bemutatni a kérdéskörben. A finnugristák véleményének ismertetéséhez az alábbi könyvet használom:

ifj. Kodolányi János:             A finnugor őshaza nyomában – Gondolat, 1973

Az ismertetés a könyv szerinti sorrendben történik, hogy minél egyszerűbb legyen azt követni:

1. Bevezetés: Ifj Kodolányi János: – 8. o.

            „A magyarság elődeinek őshazáját keressük, azokét a népekét, amelyekkel magyarrá válásuk előtt együtt éltek egy nyelvet beszéltek. A nyelvészeti kutatások megállapították, hogy a finnugor nyelvet beszélő népek, népcsoportok egy nyelvcsaládba tartoznak. Elődeik több ezer évvel ezelőtt egy nyelvet beszéltek, egy őshazában éltek.”

2. Raguly Antal: – 31 o.

            „ De mivel, ahol a nyelv rokon, ott a népnek is, amely azt beszéli, rokonnak kell lennie, tehát a lingvisztikai út – mint biztos, csalhatatlan és egyetlen régen elvállt népeknek rokonsága megmutatására – alapja, egyszersmind a históriai vizsgálatnak.”

3. Hunfalvy Pál: – 39 – 76. o.

            „A rokon nyelvek ti. egymást értelmezik, felvilágosítják, egyszersmind az illető nemzetnek eredetét és művelődését mutatják ki… a rokon nyelvek ismerete nélkül tehát egy nemzetnek őstörténetét sem lehet világosságra hozni. A magyar nemzetnek származási időszaka okvetlenül rokonainak közelében, hogy ne mondjam, társaságában folyt le. A nemzetnek etnikai eredetét, csak az illető nyelvhatározhatja meg. A nemzetnek etnikai eredetét az illatő nyelv eredetével kell egynek tartani.”

4. Munkácsi Bernát: - 204. o.

            „Nincs okunk mely miatt a magyarok ősi lakóhelyeit merőben külön utakon s más környezetben keressük, mint faj – s nyelvrokonaikét…”

5. Szinnyei József: - 272 – 288. o.

Ő az egyik akit, egy kicsit hoszaban idézem, mert Ő az, akire a finnugristák leginkább megpróbálnak hivatkozni, és szeretik azt hangsúlyozni, hogy a nyelvrokonság ≠ néprokonság, mert, hogy ezt már Szinnyei József is felismerte.

Ezt a mondatot szokás tőle idézni:

„Tudvalévő dolog, hogy a nyelvek rokonsága nem bizonyítja okvetlenül a népek fajrokonságát.”

A hivatkozott dolgozat azonban a magyarokra vonatkozóan ezt az állítást egyáltalán nem tartalmazza, sőt azt jelenti ki, hogy aki ilyent állít, az tudománytalant állít.

( A régi tudósoktól vett hagyományt követve itt most „kivonatoljuk” a kérdéses tanulmányt.)

Szinnyei József:       A magyarság eredete, nyelve és honfoglaláskori műveltsége

A történelem az első írott adattal kezdődik, hanem azonban az sem marad előttünk teljesen rejtve, ami annak előtte volt. Bátran kijelenthető, hogy minden tudományok közül a nyelvtudomány az, amely a legtöbb adatot szolgáltatja, erről a világról, és adatai sokkal régebbi korokból valók, mint amazokéi.

Mármost fogjuk vallatóra a nyelvtudományt és mondassuk el véle rendre, amit a történelem előtti kor magyarjairól tud.

I. A magyar nyelv eredetére, egyedül a nyelvtudomány adhatja meg a feleletet, és ebbe semmiféle más tudománynak nincs beleszólása. A nyelvtudomány pedig teljes határozottsággal megállapította, hogy a magyar nyelv finnugor nyelv. Teljesen tarthatatlanok azok a feltevések, is, amelyeknek az a célzata, hogy ha már a magyar nem lehet egészen török, akkor ne legyen egészen finnugor sem. Kétségtelen tény hogy már a finnugor alapnyelv is nyelvjárásokra volt oszolva. Ezekből a nyelvjárásokból fejlődtek az alapnyelvet beszélő nép fokozatos szétválása után a mai és a már kihalt finnugor nyelvek. A szétválás után az ős-finnugor népeknek az a töredéke, amely az alapnyelvnek a magyar nyelvjárását beszélte, szomszédjával a vogul-osztják nyelvjárást beszélő töredékkel maradt együtt hosszú ideig. Az alapnyelvi magyar és vogul –osztják nyelvjárásban már az ősfinnugorok területi egysége korában kifejlődtek és elterjedtek olyan sajátosságok, amelyek a többi nyelvjárásban nem voltak meg, ez lett finnugor nyelvcsalád ugor ága. Már a finnugor alapnyelvben is kétségtelen nyomait találjuk a korai indogermán, indoiráni érintkezésnek. Érintkezésük tovább tartott a finnugor törzsek szétválása után is. A magyar nyelvben gyér nyomai vannak annak is, hogy miután eleinek különálltak a vogul – osztjákoktól, még továbbra is érintkeztek árja törzsekkel. Ennél jóval bővebbek a török nyelvű ( nevezetesen bolgár – török ) népek művelődési hatása, amely nyelvből „harmadfélszáz” szó honosodott meg. Nyelvünknek ezek a régi korból való elemei tehát jövevényszavak, és így a rokonságnak is ez a egyetlen helyes felfogása, minden más felfogás tudománytalan és ennél fogva helytelen.

II. Tudvalévő dolog, hogy a nyelvek rokonsága nem bizonyítja okvetlenül a népek fajrokonságát is, aminthogy az ugyanazon anyanyelvűek sem tartoznak okvetlenül mind ugyanazon fajhoz. Ennélfogva nem szabad eleve elutasítani némely íróknak azt a föltevését, hogy az „igazi” magyarság faj szerint nem finnugor. Ennek a lehetőségét – elvben – el kell fogadni. Hogy azonban ez a lehetőség bizonyossággá fokozódik e, az azon múlik, hogy minő erősségekkel lehet ezt alátámasztani.

• A tudomány világánál érvénytelennek bizonyulnak mindazok az erősségek, amelyeket a magyarság török voltának bizonyítására felhoztak, és érvénytelenek mindazok is, amelyek a magyar népet, mint „harcos” népet különbözteti meg a „békességes halászó vadászó” többi finnugor néptől.
• A magyar nép sem nem „vegyülék faj”, sem nem „keveréknép”, de az kétségtelen, hogy mind a magyar nyelvre, mind a magyar népre erős hatással voltak a körülötte élő török, indoiráni, szláv … stb. népek.

A magyarság tehát minden valószínűség szerint már a törökökkel való összekerülése előtt sem volt teljesen egységes fajú, de annyi kétségtelen, hogy a finnugor származású magyarok voltak mindig többségben, ők voltak a befogadók, és a beolvasztók és az ő nyelvüket vették át a hozzájuk csatlakozó népelemek.

Bármilyen idegen elemekkel gyarapodott is tehát a magyarság, annyi bizonyos, hogy az „igazi magyarok” az ős-finnugoroknak egyenes leszármazottai.

Ennyit vall a nyelv, aki ennek alapján áll az erős alapokon áll. Ezen alapokon kívül csak az ingovány van és arra nem tanácsos rálépni.

6. Zsirai Miklós: - 394 – 408. o.

Ő pedig a másik, akire a finnugristák leginkább megpróbálnak hivatkozni:

Tőle ezt a mondatot szokás idézni:

„Ma már nem esünk a régi őstörténetíróknak abba a végzetes tévedésébe, hogy a nyelvrokonságot eleve, fajrokonságnak a közös eredet megfellebbezhetetlen bizonyítékának vegyük”

Zsirai Miklós:             A magyarság eredete - ( Excerpta: - A régi hagyományok szerinti kivonat. )

Amikor elismerjük, hogy a nyelvi közösségek nem egymástól légmentesen elzárt belterjes tenyészetek, amikor sem az egyén sem a csoport jelenlegi nyelvét nem tekintjük származása csalhatatlan ismérvének, de ne nézzük a nyelvet tetszés szerint csereberélhető idénykelléknek se, de ne avassuk dogmává, minden bajban üdvözítő őstörténet-kutató módszertani elvvé a nyelvcserét sem. A legfrissebb őstörténeti kutatási irányzatok eredményeinek ismeretében is bátran vallhatjuk, hogy „a nyelvtudomány többet mond, mint krónikák”

Eleve valószínű, hogy a magyar nyelv sem holmi „nyelvi elsőszülött” a magyar is valamilyen nyelvegység felbomlásából keletkezett. A nyelvi eredet kútfejét, a rekonstruált alapnyelvet vallatóra fogva igyekezzünk az ősnép életformáját művelődési viszonyait, lakóhelyét – tehát a mi életformánkat, ősműveltségünket, őshazánkat – földeríteni.

 „Ha a nyelvek rokon volta azt jelenti, hogy ősi előzményükül ki kell következtetnünk egy közös nyelvi alapot, egy un. alapnyelvet, akkor következtetéseinkben továbblépve, föl kell tennünk egy olyan népet is, amely az alapnyelvet beszélte. Kikövetkeztetjük a finnugor alapnyelvet és beszélőjét, a finnugor ősnépet.”

E két utóbbi dolgozatból egyértelműen az következik, hogy bár a két tudós Szinnyei József és Zsirai Miklós, elvben felismerték, hogy a nyelvrokonság és a néprokonság nem feltétlenül tartozik össze, de a magyarságra és a magyar nyelvre ezt a felismerést nem tartották alkalmazhatónak. Nem tudták elbeszélni úgy a magyar nyelv keletkezéstörténetét, hogy azt ne kössék össze a magyarság eredetével. Ez a szemléletmód egyértelműen a „családfa metafora” leképezése nyelv–, és őstörténetté. Szó sem lehet arról, hogy a nyelv és etnikum ne lenne azonos. Aki tagadja, hogy Hunfalvy állítása – a finnugrisztika alaptörvénye, az magát a finnugrisztikát tagadja. Vagy elfogadja, hogy a családfa metafóra leképezi a nyelv és nép egységét, vagy ha tagadja, akkor cáfolja a finnugrisztika alaptételét.

De utoljára - de nem utolsó sorban - lássuk a „minden finnugristák – finnugristájának” a témában releváns gondolatait. Budenz József nyelvrokonítási paradigmáját Gombocz Zoltán így foglalta össze:

„Ha nem tekintjük a finnugor-török ősrokonság eseteit, a melyek nem tekinthetők egy szorosabb magyar-török rokonság bizonyítékainak, nyilvánvaló, hogy a valódi történeti viszony, amely a magyar és a török nyelvek között forog fenn, csak azon magyar-török szóegyeztetésekben tükröződik vissza, melyeket kölcsönvétel folytán keletkezetteknek lehet tekinteni.”  (NYTTK 7. 1908 Gombocz : 1).

Modern mai nyelven ugyan nem túl könnyű ezt a szöveget értelmezni, annyi azonban mindenképpen kihámozható belőle, hogy már Budenz is azért nem tartotta a magyar nyelvet töröknek, mert, hogy a legrégibb szavakból nem lehet egy „magyar-török együttélésre” következtetni, tehát a magyarok elődei és a törökség elődei szerinte nem élhettek egyetlen közösségben. Vagyis ahogyan azt Róna-Tas megfogalmazta nem élhettek egy „tartós együttélésen alapuló kommunikációs kényszerben” tehát nem alakulhatott ki egy közös „alapnyelv”. Ha meg nem volt közös alapnyelv, mert nem volt együttélés, akkor sem a nép sem a nyelv nem bomolhatott fel magyarra és törökre – tehát nincs rokonság!

Azt az állítást is gyakran halljuk, hogy: „a történeti nyelvészet nem azt állítja, hogy létezett egy nép, amely a finnugor alapnyelv ágaira bomlott, hanem azt, hogy létezett egy nyelv – a finnugor alapnyelv –, amely később felbomlott.”

De ez egy hamis állítás, mert mint a fennti idézetek is mutatják, a finnugrisztika a saját paradigmáján belül a nyelvrokonságot egyenlőnek tekinti a néprokonsággal, mivel mindkettőt „eredet” értelemben használja, más értelmezésre még kísérlet sem történt. Sőt nyugodtan mondhatjuk, hogy - már a kezdetektől - a nyelvrokonság keresésének nincs is más értelme, mint a „rokon népek” megtalálása.

Az utóbbi időben megfigyelhető az törekvés hogy a magyar finnugrista nyelvészet megpróbálja magát elhatárolni, a történettudományok és a természettudományok képviselőitől, és megpróbálja teljes mértékben rájuk hárítani a „nyelvtörténetből kreált őstörténet” filozófiájából kialakult zűrzavar minden felelősségét. „Ja, és igen, azért jócskán van mindenféle népszerűsítő irodalom, amelyik összemossa a dolgokat, csak éppen nem finnugristáktól.” A „zűr-zavar” azonban csak fokozódik – ha nem beszélünk nyílttan. Márpedig a „nyílt tárgyalásból” egyértelműen kitűnik, hogy igen is beszéltek, és ma is beszélnek, a finngristák is.

Tekintsünk, el tehát a finnugrisztika eddigi állításától, és fogadjuk el tehát, hogy – ha nem is 150 éve – de a mostani MTA – közlemény óta tudományos tény, hogy a magyarok „nem finnugorok” – és „erős belsőázsiai” kapcsolataik vannak. Ha viszont ezt elfogadjuk, akkor talán bocsánatot is kérhetnének a finnugristák a mondáinktól, a krónikáinktól, a meséinktől, a mondáinkat-, meséinket-, feldolgozó irodalmároktól – akik eddig mind „dicsőséges őskeresők”- nek voltak titulálva. Ha a tudomány egyelőre nem tud mit mondani a „származásról” akkor őseink nyugodtan lehettek szkíták, hunok, sőt ad abszurdum akár származhatnak a Szíriuszról vagy akár Mu – ról is. Legalábbis - ezek szerint – ezek az „elképzelések” sem mondanak nagyobb ostobaságot, mint az a finnugrisztika, amely 150 éven keresztül „finnugornak” tartotta a magyar honfoglalókat, holmi „nyelvi fejlemények” - ből levont következtetésképpen. Említsük meg azt is, hogy ettől kezdve azok a kijelentések is teljes hitelüket vesztették, hogy az un. „jövevényszavak” bármilyen kulturális hatásra való utalást is tartalmaznának. Az „iráni szavaink” nem azért vannak, mert „irániaktól tanultuk a lótartást, és a török szavaink, sem azért mert törököktől tanultuk volna el a földművelést. Hogy miért és hogyan kerültek azok az ominózus szavak a magyar nyelvbe az iráni-, a török-, vagy az uráli alapnyelvből – arra csak is egy tudományos magyarázat van – méghozzá egyelőre az, hogy fogalmunk nincs.

Mert ha a „nyelvrokonság” fogalma arra a feltételezésre lett felépítve, hogy volt egy „uráli őshaza” ahol az „uráli nyelvközösség” az „uráli alapnyelvet beszélte” amely aztán felbomlott – amit most megtagadunk, akkor azok, ősei, akik a KM – ben „Magyarországot” megalapították, nem voltak ott ahol az uráli alapnyelvet beszélték. Akkor – marad a hogyományok, a mondák, mesék, és krónikák világa – amely persze minden népre igaz, mivel egyetlen nép sincs a világon, amelynek származását, eredetét tudományos igénnyel feltártnak lehetne mondani.

GéKI

Simo Parpola Etymological Dictionary of the Sumerian Language című munkája nyomán egy cikksorozat születet amelyet, @zegernyei jegyzett – a NYEST.HU népszerű-tudományos portálon:

https://www.nyest.hu/renhirek/mar-a-finnek-is-tudjak

Mivel Simo Parpola munkája még ismeretlen Magyarországon, így mi sem olvashattuk a művet, tehát a részletes bírálat megállapításait természetesen elfogadjuk a szerzőtől, így csupán a cikksorozat záró gondolatához szeretnénk hozzászólni.

„Simo Parpola Etymological Dictionary of the Sumerian Language című munkája az eddigi legtudományosabb kísérlet a sumer nyelv uráli gyökereinek bizonyítására. Véleményünk szerint azonban nem sikerült bizonyítania, hogy a sumer az uráli nyelvek családjába tartozik.” ( @zegernyei - RENHIREK – Sumer nyelvrokonság: bölcsesség vagy tákolmány )

Mondjuk, meg is lepődtünk volna, ha esetleg igenlő eredményt hozott volna az elemzés, hisz az szembe ment volna minden eddigi tudományosnak tartott állásponttal. A nyelvrokonítás azonban nem azon múlik, hogy a bírálónak mi a véleménye, hanem azon, hogy a szóban forgó nyelv megfelel – e, a történeti nyelvészet tudományának, - a nyelvek rokonításával kapcsolatos - törvényszerűségeinek. Ezeket a kritériumokat Fejes László nyelvész így foglalta össze egyik cikkében:

„A nyelvrokonság azt mutatja meg, hogy az adott nyelv mely nyelvből ered – egyes elemei azonban idővel kicserélődhetnek, sőt, az elemek túlnyomó többsége ki is cserélődik. Van azonban a szókészletnek egy olyan rétege, mely a legkevésbé hajlamos a változásra, amelyet a leggyakrabban használunk, és amely a legkevésbé kultúrafüggő, ezt hívják alapszókincsnek. Ilyenek az alapvető cselekvések nevei (eszik, iszik, alszik, megy stb.), a testrésznevek, a számnevek stb. Gyakran ide sorolják az állat- és növényneveket, az időjárási jelenségek neveit stb. Az alapszókincsnek azonban nincs éles határa. Ha csak néhány tucat bizonyíthatóan finnugor (uráli) eredetű szavunk lenne, de azok ebbe a rétegbe tartoznának, a magyar nyelv akkor is egyértelműen finnugor (uráli) eredetű lenne. A számok tehát ebből a szempontból nem igazán számítanak.”

Végső soron tehát, - az elemzőnek - azt kellett volna bizonyítania, a szótár bírálata során, hogy a sumer nyelv alapszókincsének egyetlen egy tagja sem ered az uráli alapnyelvből. Mert ha csak egyetlen egy is odatartozik, akkor a sumer nyelvet az uráli nyelvcsaládba kell sorolni, ebből a szempontból a bíráló személyes véleménye teljesen érdektelen. Ehhez azonban, először meg kellett volna határoznia a sumér nyelv alapszókincsét – erre azonban a cikkben nem történik utalás. Egészen pontosan fogalmazva, a cikkben az szerepel, hogy a sumér nyelv nem is létezik, legalábbis az – az állítása, mely szerint a sumer nyelv mai megfejtése, nélkülözi a tudományosan elfogadhatóság színvonalát.

A bizonyítási kötelezettség, azonban Simo Parpolát is terheli. Több ezer szó etimológiáját próbálta meg felállítani, és bizonyítani, hogy azok az uráli alapnyelvből erednek. Ez azonban édes kevés a rokonításhoz. Ha Simo Parpola összes etimológiája igaz lenne, de ha ezekből a szótövekből egyetlen egy sem tartozik a sumer nyelv alapszókincséhez, akkor a sumer nyelv soha nem lehet uráli. Legalábbis, a fentebb vázolt alapelvek értelmében. Márpedig azok az alapelvek egy - tudomány - alapelvei.

Tehát először is meg kellett volna határoznia a sumer nyelv alapszókincsét, majd ezekből kiválasztania azt az egy szót, amelyről mindenképen be tudja bebizonyítania, hogy az, az uráli alapnyelvből ered – és már meg is van a megfellebbezhetetlen győzelem, - a sumer, uráli nyelv.  Kár, hogy ezt nem tette, meg. Mint ahogyan a bírálat is megjegyzi: „.., a történeti nyelvészet kutatói szerint a nyelvrokonság kérdésében a döntő az igazolható hangtani kapcsolatok, a szabályos hangfejlődési tendenciák megléte a rokon nyelvek alapszókincsében. Tehát Simo Parpola felsorolásának további pontjai mind annak függvényében értelmezendők, hogy a szerző bizonyította-e a sumer és az uráli alapszókincs összetartozását, a szabályos hangfejlődési tendenciák jelenlétét.”

De még ha meg is tette volna, szegény Simo Parpolának, azonban - amikor elküldte tanulmányát - valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy szinte semmi esélye arra, hogy a @zegernyei valaha is leírja, hogy a sumer – magyar nyelvrokonság be van bizonyítva. A magyar finnugrisztika ugyan is, már régen fel van készülve az ehhez hasonló botor állítások visszaverésére.

A finnugrisztika születése hajnalán egy másik szerző, egy másik nyelvel kapcsolatosan írt hasonló szótárat. Vámbéry Ármin a török szavak rokonításával próbálkozott. Ő ezt az ítéletet kapta, bírálójától, akit akkor úgy hívtak,- Budenz József.  ( NyK. 10 : 128)

„Esőt adál uram, de nincs köszönet benne! — mondhatnám e jelentésemet befejezvén, én is, ha visszatekintek a szóhasonlítások nagy halmazára, melyet Vámbéry úr, nem nagy gonddal és lelkiismeretességgel összehányva, „magyar és török-tatár szóegyezések" czime alatt a magyar nyelvész közönségnek nyújtott, mint feleletét azon kérdésre: hogy mi és mennyi törökség van a magyar nyelvben? Hogy e feleletnek, úgy amint ő azt adta, semmi hasznát nem vehetjük, azt a fentebbi birálati jelentésem, úgy hiszem, eléggé megmutatta.”

Úgy gondolom, hogy a 19.- század második felében, egy tudományos folyóiratban megjelenő bírálatban ennél sértőbb, megalázóbb kifejezéseket még nem igen lehetett használni. Remélem, nem vagyok egyedül, aki azt gondolja, hogy ezeknek a kifejezéseknek, még ma sem volna szabad, hogy elhangozzanak, egy akadémiai előadás alkalmával, két „elismert tudós” között.
Budenz soha nem kért elnézést ezekért a sorokért, ezért a finnugristáknak kellene ezt megtenniük, én azt gondolom - elnézve a mai viták hevességét - hogy nem sok esély van rá.

Ehhez képest @zegernyei megjegyzése, hogy „ A szótár szócikkeinek történeti nyelvészeti módszerrel történő elemzése feltehetőleg igazolni fogja  - a magyar szóanyag áttekintése alapján kialakított  - véleményünket. Már amennyiben vállalkozik valaki erre a munkára. Mert a fent felsorolt problémák miatt ez valószínűleg felesleges időtöltés lenne.”  - egészen úriemberi megnyilvánulás. A végeredmény szempontjából persze ez ugyan azt jelenti, mint jeles elődje megjegyzése.

Amíg Simo Parpola ezeket az ellentmondásokat nem oldja fel, addig írhat akármilyen, szép és vastag könyvet, a honoráriumon kívül mást nem kaphat érte, és a rokonítást pontosan ugyan azon elvek mentén, mint annak idején Vámbéryét, (legalábbis a magyar finnugristák) soha nem fogják elfogadni.

Hiszen a finnugrisztika épen akkor született, amikor kitagadott a magyar nyelv „rokonságából” egy olyan alapnyelvet, amely közel 300 szótövet adott a feltételezett ősmagyar nyelvbe, mivel ezt a nyelvi örökséget a „jövevényszavak” (gyüttment) kategóriába taszította. Annak ellenére, teszi ezt, hogy az ugor alapnyelv talán éppen ennek a hatásnak a következtében „szakadt ketté” és lett az egyik ága – magyar. Azokat, pedig akik erre a nem is oly csekély mennyiségű szótőre alapozva, mégiscsak megpróbálnak valamiféle belső-ázsiai gyökereket is keresni – ( akár nyelvi, akár kulturális gyökereket ) azok könnyen megkapják a „dicsőséges múltkereső” – jelzőt, vagy mondjuk a következő nem túlságosan hízelgő megjegyzést:

„A finnugorellenesek érvelésének szerves részét képezik a xenofób érvek, az antiszemita szólamok, az összeesküvés-elméletek iránt érzett szomj, és a finnugor nyelvrokonságról, mint „hivatalos” álláspontról, azaz ideológiáról beszélnek. A finnugor ellenesek, frusztrált, magukat különlegesnek érző, de sikertelen egyének, tipikusan kiöregedett vagy kiöregedőben levő – műszaki értelmiségiek, a kérdéskör alapvető tényeinek ismerete nélkül, a pereputtyot kiterjesztik a török nyelvű népekre, képzeletbeli „hivatalos álláspont” ellen harcolnak, mert a tudományos eredmények „bukása” elégtételt jelentene számukra” (Fejes László: Nyelv és Tudomány- Rénhírek - Akiknek el akarják venni a múltjukat)

No persze léteznek olyan nézetek is, amelyek e szótöveket, nyelvünk eredeztetésére ugyan nem tartják érdemesnek, de beszélőit azért a „nagy tanítók” szereppel ruházzák fel.

„Az erdőövezetben lakó finnugor nyelvű közösségekhez minden kulturális újítás: a fémművesség, a földművelés, az állattenyésztés tudománya délről érkezett… a finnugor alapszókincs vadászó-halászó-gyűjtögető életmódra utal, az állattenyésztés és talán a földművelés minimális ismerete mellett. A finnugor nyelvű népekhez az új dolgok idegen megnevezésükkel együtt érkeztek…” ( Klíma L. : M F M É. Szeged, 1984/85-2 (1991). 531-535. oldal)

Az őstörténetünk sötét bugyraiba betekintve, persze azok a „déliek” lehetnének akár a sumírok is… ki tudná ennek az ellenkezőjét bizonyítani, „… hiszen gondolkodni képes emberben fel sem merülhet az-az ötlet, hogy a nyelvtörténeti tényekből leszűrhető tanulságok összefüggésbe lennének hozhatók az etnikumhoz nem kapcsolható régészeti leletekkel…” ( Honti L: MT .2015/2 )

Persze a nyelvük akkor sem lehetne „rokonnyelv” ha az összes közel 400 belső ázsiai szótőről bebizonyosodna is, hogy mind a sumérból származik, hisz a finnugrisztika tanítása szerint, a magyar nyelv alapszókincsébe egyetlen egy olyan szótő sincs, amely nem az uráli alapnyelvből ered. Azonban, még ez sem lenne megoldás, hiszen a finnugrisztika alaptörvényét Budenz így fogalmazta meg, az ugor-török háborúként elhíresült Vámbéry – tanulmány kapcsán kirobbant vitában:

„Ha nem tekintjük a finnugor-török ősrokonság eseteit, a melyek nem tekinthetők egy szorosabb magyar-török rokonság bizonyítékainak, nyilvánvaló, hogy a valódi történeti viszony, amely a magyar és a török nyelvek között forog fenn, csak azon magyar-török szóegyeztetésekben tükröződik vissza, melyeket kölcsönvétel folytán keletkezetteknek lehet tekinteni.”  (NYTTK 7. 1908 Gombocz : 1).

Ez bizony pontosan azt jelenti, hogy ahhoz, hogy a magyar nyelv uráli ( ugor ) legyen szükséges az – az alapvetés, hogy a magyar nyelv alapszókincséhez tartozó „török” szótöveket a rokonítás megállapításához egyszerűen figyelmen kívül kell hagyni, hisz azok nem tekinthetőek egy szoros magyar-török rokonság bizonyítékainak, hiszen a magyar török „szóegyezések” csak „kölcsönvétellel”  keletkezhettek.

Vagyis hiába talált volna Simo Parpola több száz, az uráli nyelvből eredő szótövet, a sumer nyelvbe, ha azok közül egy sem érdemesült arra, hogy az alapszókincs részévé vallhasson – vagy ha mégis, akkor azt, Budenz törvénye értelmében, figyelmen kívül kell hagyni. – akkor a rokonítási kísérlet máris annulálva vagyon – és máris kész az ítélet. – nem rokon!

Becsületére legyen, mondva a szerzőnek Ő egyébként nem kertel, egyenesen kimondja, hogy mi is az a „nagybaj”, ami miatt a rokonság kimondása számára leginkább elfogadhatatlan:

„Megjegyzendő azonban, hogy a szótár további részeinek elemzése fölöslegessé teheti minden egyes etimológia elemzését, mert már ezen részek áttekintése révén is láthatóvá válik Simo Parpola koncepciójának tarthatatlansága. A bibliográfiánál felsorolt magyar szerzőkre történő hivatkozással Simo Parpola saját tudományos hitelét rombolja le ‒ egészen az alapokig. Csak abban bízhatunk, hogy véletlenül nem vette észre Bobula Ida és társai teljes járatlanságát a történeti nyelvészetben.”

Hozzászólásom elején megjegyeztem, hogy az „igen” választ nehezen tudtam volna elképzelni, részletes és alapos elemzés nélkül, bár véleményem szerint a „nem”, kimondásához sem illenék ennél semmivel sem kevesebbet tenni, mert így az nem elemzés, hanem inkább „statárium”… !

Kecskemét, 2017. augusztus 11. 

G Kovács István  - G(öblyös)éKI