Klíma László egy publicisztikája jelent meg az ÉS – folyóiratban „Freud, a finnugorok és még valami más” - címmel. ( PUBLICISZTIKA - LXIV. évfolyam, 41. szám, 2020. október 9. )
(A cikknek azzal a (döntő) részével, amelyben Klíma a magyarságot már megint önbecsülésében, nemzeti büszkeségében sértett, narcisztikus idegengyűlölettel, vádolta meg, most és itt, nem foglakozom.)
Ezen kívül is sok mindenről szó van még az írásban, (rengeteg régi Klíma féle téma újra íródik) amire csábító volna reagálni, de itt és most csak a „rokonság” témához kívánok szólni. Régebben már én is írtam a „rokonság” – fogalma körüli finnugrista „maszatolásról”, a nyelvrokonság és a néprokonság körüli finnugrista „kavarásról”a Nyelvrokonság ≠ Néprokonság című cikksorozatomban.
Ezekben az írásokban bemutattam, hogy a finnugrisztika soha nem tudta, és nem is akarta meghaladni a nyelvrokonság = néprokonság meghatározást. Ebben a cikkben most maga Klima László is állítja ugyanezt. Vagyis, hogy a finnugrisztika, a finnugor nyelvek és finnugor népek közös eredetét evidenciaként kezelte egészen napjainkig.
Most ídézzük Klima Lászlót:
„Írásunkban eddig a „rokonság” terminust használtuk a magyarság és a többi finnugor nép közötti kapcsolat jellegének megnevezésére. Nem véletlenül. A finnugor nyelvi kapcsolatok felfedezésének idején evidencia volt, hogy a hasonló nyelveket beszélő népeket vérségi/rokonsági kapcsolat is összefűzi. Ugyanígy vélekedtek a XIX. század történeti nyelvészei, midőn új tudományuk segítségével immár nemcsak a nyelvek hasonlóságáról, hanem egyes nyelvek közös eredetéről és a közös ősnyelvet egykor beszélt ősnépről értekeztek.”
Számomra itt egyértelműen az van megfogalmazva, hogy a „történeti nyelvészet” nem hogy nem tagadta, a nyelvrokonság és néprokonság azonosságát, hanem az van kimondva, hogy a nyelvészet azért kereste a „nyelvrokonokat”, hogy megtalálja a nyelvet beszélők „néprokonait”, más értelme a nyelvrokonság keresgélésnek nem is igen volt.
Voltak ugyan olyan finnugristák, mint Szinnyei József, akik felismerték, ugyan, hogy a nyelvrokonság nem feltétlen jelent néprokonságot, de ezt a felismerést a magyarság eredetére nem tudták, és nem is igen akarták alkalmazni.
„A magyarság tehát minden valószínűség szerint már a törökökkel való összekerülése előtt sem volt teljesen egységes fajú, de annyi kétségtelen, hogy a finnugor származású magyarok voltak mindig többségben, ők voltak a befogadók, és a beolvasztók és az ő nyelvüket vették át a hozzájuk csatlakozó népelemek. Bármilyen idegen elemekkel gyarapodott is tehát a magyarság, annyi bizonyos, hogy az „igazi magyarok” az ős-finnugoroknak egyenes leszármazottai. Ennyit vall a nyelv, aki ennek alapján áll az erős alapokon áll. Ezen alapokon kívül csak az ingovány van és arra nem tanácsos rálépni” - (Szinnyei József: A magyarság eredete, nyelve és honfoglaláskori műveltsége - A finnugor őshaza nyomában-1973: 272-288 )
Ebben az idézetben Szinnyei tehát nem csak, hogy tagadja, de még a tudományos gondolkodásból is kizárja, azokat a feltételezéseket, amelyek a finnugor nyelvrokonságot, nem tekintik egyúttal finnugor néprokonságnak is – legalább is a magyarságra nézve. Ezek után teljes értetlenül állunk Klima Úr következő kijelentése előtt:
„A nyelvészet a finnugor nyelvek és nem a finnugor népek közötti kapcsolat leírására használja a „rokonság” metaforát.”
Ezek szerint, tehát sem Klíma László sem Szinnyei József, vagy nem tartozik a magyar finnugrista nyelvészek közé, vagy valami egészen másról van itt szó, mint ahogyan azt a cikk címe is sugallja.
A „más” – jelen esetben az-az „erőlködés” amellyel a 21. század finnugrista nyelvészet küzd (mint malac a jégen) a mindinkább tarthatatlanná váló nézeteinek fennmaradásáért. Inkább mondanám ezt „elkeseredett utóvédharcnak” – hiszen mint ahogyan Klíma publikációjából is látszik, ma már teljesen kicsúszott a talaj a „finnugor rokonság” híveinek talpa alól. Egyetlen bekezdésen belül is képesek gyökeresen ellentmondani önmaguknak. Miután a szerző leírja, hogy a finnugrisztika szinte nem is jött létre másért, mint a népek rokonságát a nyelvek rokonságával megvilágítani, a másik mondatban, már kijelentik, hogy a nyelvészet „rokonság” fogalmát úgy próbálja meg szűkíteni, hogy az csak és csakis „nyelvrokonságot” jelent, és ezt a „szűkítést” – most megpróbálja „szakterminológiaként” eladni. Úgy tesznek mintha mások ezt a „nyelvészeti szakterminológiát” kisajátítva szakmai tudatlanságból, és hozzánemértésből használnák teljesen más fogalmak megnevezésére.
Ez azonban egyáltalán nem így van.
A rokonságfogalom értelmezésének nehézségeit tárgyalta Fejes László is (https://www.nyest.hu/renhirek/nyelvrokonsag-neprokonsag?force_desktop)
„A történeti nyelvészet a történelmi kutatásokból nőtt ki, és abból vált önálló tudományággá, így „születtek meg” a nyelvészek. A kutatás során fedezték fel azt, hogy egyes nyelvek ugyanabból a korábban beszélt nyelvből fejlődhettek ki, abból „származnak”: ezt nevezték nyelvrokonságnak. S mivel úgy gondolták, hogy a nyelv közös eredete a nép közös eredetéről árulkodik, a rokonság fogalmát kiterjesztették a népre is, így született meg a „rokon népek” fogalma. (De nem mindenhol! Ma is bajban vagyunk, ha angolra próbáljuk meg lefordítani ezt a fogalmat!) Azt tehát, hogy egyáltalán népek közötti rokonságról beszélhetünk, a nyelvészetnek köszönhetjük. Persze nem biztos, hogy olyan nagy köszönet jár érte.”
Itt tehát egy finnugrista nyelvész vallja, meg az ügyben a „nyelvészet bűnösségét” – vagyis, hogy a rokonság fogalmát éppen ők terjesztették ki. Ezek után még bővebben a kulturális rokonsággal, és genetikai rokonsággal külön is foglalkozik, megpróbálva, azok tudományos magyarázatát is megadni.
Ennél lényegesen több - összesen hat - rokonság fogalmat foglal össze Csáji László Koppány a Genetika és Őstörténet – ( 64-72 oldal.) – című könyvben.
- Nyelvrokonság
- Kulturális rokonság
- Genetikai rokonság
- Történeti „szálak” ( rokonság )
- Társadalmi csoportok rokonsága
- Kognitív rokonság
Nem kívánom részletesen bemutatni ezeket a „rokonságfajtákat” – el lehet olvasni – csak azt szeretném kiemelni, ami szerintem a leglényegesebb. Az pedig az, hogy – számomra eléggé furcsa és meglepő módon – mindenféle rokonságot 'affinitas'-nak, szellemi, hasonlóságon alapuló vonzódásként értelmez, egyedül a nyelvrokonság az amelyet „eredet” értelemben használ. Ugyan ezt a „kettős beszédet” figyelhetjük meg a Csepregi Márta szerkesztette Finnugor kalauz bevezető írásában is.
„A nyelvrokonság és a néprokonság természetesen nem egyenlő. Legalábbis a finnugor nyelvek esetében nem… Ha valaha egy nép is voltunk, mára a finnek szőkék és kékszeműek, a manysik ferdevágású szemmel néznek ránk. Egyedül a nyelv az, ami összeköt bennünket.”
Hogy a nyelv miért is köt össze bennünket, amikor lényegében egyik finnugor nyelvet beszélő sem érti meg a másikat ( még az azonosnak nevezett északi és déli manysik is nehezen értik egymást ) – vagyis egy külső szemlélő számára – azok tehát, alapvetően pont ugyanúgy különbözőek, mint a kinézetünk. Ha „valaha egy nép voltunk” akkor meg egy népből eredünk, ugyanúgy, mint a nyelvünk, amely egy alapnyelvből ered. Az idők múltával azonban már egyik sem „hasonló” - sem a nép, sem a nyelv. Az nagyon „nem játszik” hogy az egyiket eredet, a másikat hasonlóságként kezeljük.
Mint azt az előző részben láttuk a finnugristák nem is tettek ilyent, a nyelvrokonságot és a néprokonságot egységes egészként kezelték és „eredet” értelemben használták. Én ezt tartom mérvadónak.
Az a 21. századi próbálkozás, erőlködés, tehát amit a finnugrista nyelvészet most előad, egy teljesen hazug és hiteltelen próbálkozás, valamiféle „szakterminológiává” minősíteni a „rokonságot” és úgy tenni, mintha az mindig is, csak és kizárólag „nyelvrokonság” értelemben lett volna használatos.
Jó példa ennek az ellenkezőjére, egy másik tudós, egy turkológus, aki a „nyelvrokonág” meghatározásához, és értelmezéséhez egyértelműen a „hétköznapi” családi rokonságfogalomból kiindulva kíván útmutatót megfogalmazni: „Minden embernek vannak vérrokonai, és házassággal szerzett rokonai – mi a nyelvrokonságot a vérrokonság értelemben használjuk”
Róna-Tas ebben a könyvben az „eredet-kutatás” és a „kialakulás-kutatás” közötti különbségre is rámutat. Szerinte: „Az eredet-kutatás számára az ősök, a keletkezés-kutatás számára az összetevők és a folyamatok a fontosak.”
Pontosan ezt fejtegeti Szilágyi N. Sándor : A szent mókus, avagy a módszer buktatói – című írásában:
„Nyelvünk gyökereiből, legvastagabbnak a finnugor látszik, de a honfoglalás előtti török sem éppen hajszálgyökér. (És tán még vastagabbnak is látszhatna, ha nem akarták volna annyian és annyira-vékonyabbra faragni.) A finnugor gyökér megkülönböztetett figyelemnek örvend, és mindent maga alá rendel, a magyar nyelv más nyelvekből származó elemei pedig – mint olyan zavaró tényezők, amelyek csorbát ejthetnek a rendszer különben olyan szép egyértelműségén”
Klima tehát megint nem tesz mást ebben a cikkben mint megint (már kitudja hányadszor) megpróbálja megvédeni a védhetetlent, és megpróbálja összekeverni a nyelvrokonságot, a magyar nép etnogenezisét feltáró kutatási eredményeket publikáló kutatók adatokra épülő állításaival.
Mert ugye valljuk be, hogy ha igazuk is van Klimáéknak, és a magyar nyelv tényleg a finnugor nyelvcsalád egyik tagja, viszont a nyelvrokonság ≠ péprokonság, akkor ennek az egésznek:
- Mi köze ahhoz, hogy a magyarok szkíták-e, avagy hunok… avagy akár Jáfet fiai?
- Mi köze van ennek ahhoz, hogy Anonymus és Kézai Simon szerint a magyar uralkodó dinasztia a világ egykori urának, a hunok vezérének, Attilának a rokona – vagy nem?
- Mi köze van mindennek, ahhoz, hogy az „Árpádgén” – valóban Baktriában alakult- e ki, avagy nem?
Csak jelezném, szerényen, hogy a válasz a „semmi”…!
De jelezném azt is, hogy egyébként a „nyelvrokonság” sem mond semmit, mert, hogy a nyelvrokonság paradigmája meg azonos a „homeopátia”és a kocsmafilozófia” nézeteivel. Az egyiket, mint tudjuk, az európai tudományos világ kizárta a tudományok sorából, a másikat pedig a "józantársadalom" nem tekinti legitimnek.
„Ha egy hipotézist nem lehet sem igazolni, sem cáfolni, akkor csak két dolgot lehet tenni vele: elvetni vagy hinni benne. Elvetni kár lenne, hiszen szép is, meg különben sem tudunk helyette jobbat, hinni kell hát benne. Ilyen módon az összehasonlító-történeti nyelvészet nem egészen olyan tudomány lett, mint a többi, hanem hovatovább amolyan hitbéli meggyőződés és elkötelezettség kérdésévé is vált, és ez eléggé meg is látszott rajta. Akárcsak az egyházaknak, ennek is kialakultak a kánonalkotó (akadémiai) intézményei (a kánonokat sokszor dogmáknak is nevezhetnénk), a más felekezetűekhez pedig – vagy akár az ártatlan kételkedőkhöz is – sokszor úgy viszonyult, ahogy az egyház szokott a tévelygő és veszedelmes eretnekekhez. Az elhíresedett ugor–török háború stílusa nagyon is emlékeztet nemcsak a hitvitázó disputákéra, hanem a középkori boszorkányüldözésére is.” ( Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói )
Mindezek pedig azt jelentik, hogy ha bármi másra nem is volna alkalmazható egy 20. század végi sztáríró mondása, a finnugrizmusra egészen biztosan alkalmazni lehet, hogy:
„Ha kellő határozottsággal és megfelelő gyakorisággal ismételgeted, bármit el tudsz hitetni előbb önmagaddal, aztán az emberekkel. A sorrend néha felcserélhető.” (Moldova György)
ÉS…még valami más!
A cikkben egyébként van egy állítás ( az interneten olvasható nem szép, hanem szomorú okfejtés ) amelyben személyesen is meg lettem szólítva:
„A magyarságot ért sérelmeket túlreagáló emberek világnézetében a freudi kozmikus és biológiai sérelem együtt jelenik meg: aki úgy érzi, hogy a magyarságot Európa évszázadok óta elárulja, és nem az értékei szerint kezeli, az általában elutasítja a „finnugor rokonságot” is. Ennek az árukapcsolásnak nem szép, hanem szomorú példája az az interneten olvasható okfejtés, amely a trianoni békediktátumot is a „finnugrizmus” nemzetárulására vezeti vissza.”
Bár igen megtisztelő az említés ( és büszke vagyok arra, hogy cikkem megütötte Klíma ingerküszöbét ) az a tény azonban, miszerint a cikk végi hivatkozási listából ( nyilván véletlenül ) lemaradt a „forrásmegjelölés” igencsak sajnálatos. Miután a „trianontémát” – tudtommal – még senki nem tárgyalta a jelzett nézőpontból, és a „finnugrizmus” – kifejezés használata is árulkodó – így mindketten tudjuk, hogy az-az „interneten olvasható okfejtés” az én blogomon megjelenő cikkemet jelenti.
Az efféle „hivatkozási gyakorlatot” nem is oly rég, még Klima is szóvá tette egy Honti László cikk kapcsán – igaz akkor az Ő cikkének felhasználását nem jelölte a szerző… de persze nyilván az is … „valami más”…!
GéKI
