A magyar kormány 1920 június 4. én, országos gyász mellett, kénytelen volt a békeszerződést, a Versailles – ben lévő Kistrianon nevű palotában, aláírni! Ezzel Magyarország (Magyar Királyság) elveszítette területének, és népességének közel kétharmadát.

A párizsi béketárgyalásokra, szóló meghívót 1919. december 1-jén kapta meg a kormány. A magyar békeküldöttség pedig 1920. január 15.- én érkezett meg, Apponyi Albert vezetésével, aki kitűnő nyelvtudású, és jó szónok hírében állott. Az eredetileg mintegy 70 perces, magyarul, franciául és angolul elmondott, a történelmi Magyarország melletti védőbeszéde, pedig 1920. január 16-án hangzott el.

Amikor azonban Gróf Apponyi Albert, a magyar küldöttség vezetőjeként 1920. január 16-án – a béketervezet végleges lezárása után – a francia külügyminisztérium földszinti dísztermében, felállt „ásatag,- arisztokratikus,- oligarcha,- ázsiai mongol, - díszmagyarjában”  hogy megtarthassa előadását, (védőbeszédét) a békekonferencia Legfelső Tanácsa előtt – és bemutatta a „Vörös térképet” – fogalma sem volt róla, hogy itt, és most, nem a Kisantant, hanem egy egész tudományág – amelyet ráadásul részben a saját honfitársai kidolgoztak ki – áll vele szemben! Nem győzhetett, akármilyen térkép előtt is adta volna elő mondandóját!

A béketárgyalások során valamennyi fél igyekezett tudományos érvekkel is alátámasztani saját követeléseit. Ez az időszak ugyanis, a politika és a tudomány egyik legszorosabb összefonódásának időszaka is volt. Ezek közül a korábbiakhoz képest kiemelkedik az etnikai jellegű érvelés. Ez részben a wilsoni pontokban megfogalmazott „népek önrendelkezési jogára” vezethető vissza, amely alapján jelentős várakozások keletkeztek a tekintetben, hogy a majdani határmegvonások az etnikai határokat fogják követni. Ez merőben eltért a történelmi gyakorlattól, hisz az „államalkotó erők” eddig inkább a földrajzilag stabil, és így katonailag védhető határok kialakítására törekedtek, és kevésbé volt az fontos, hogy ott kik éltek és még kevésbé volt fontos, hogy milyen nyelven beszéltek.

A magyarok (Békeelőkészítő Iroda), a britek (Naval Intelligence Division Geographical Section), valamint az amerikaiak (Inquiry) külön, elsősorban a földrajztudomány módszereire támaszkodó tudományos háttérintézményeket is létrehoztak a béketárgyalások támogatására, de más nemzeteknél is jelen voltak a geográfusok a háttérmunkálatoknál, így például Emmanuel de Martonne Franciaországból, Albrecht Penck Németországból, Vasile Merutiu Romániából, vagy Jovan Cvijić Szerbiából.

A földrajztudománynak általában is jelentős szerep jutott a béketárgyalásokon.

Miután Magyarország az Osztrák–Magyar Monarchia részeként 1918 őszén elvesztette az első világháborút, 1918 októberétől a különböző tudományterületek hazai képviselői rohamtempóban igyekeztek megszervezni a majdani béketárgyalásokon képviselendő magyar álláspont tudományos hátterét.

A magyar felkészülési munkálatokból, Teleki Pál, – kivált a spanyolnáthából történő lábadozása alatt – a Magyar Földrajzi Társaság akkori titkárának vezetésével a magyar geográfusok is kivették a részüket. Intenzív munkálatokba kezdtek a béketárgyalásokra való felkészülés keretében. Ezek közül a legismertebb alkotás az ún. „Vörös térkép”, Magyarország néprajzi térképe a népsűrűség alapján, amelyet Nopcsa Ferenc segítségével szerkesztett meg. Nopcsa végezte a számításokat, Teleki pedig a szerkesztési munkálatokat. A térkép megszerkesztése 1918 őszén vette kezdetét, és hat heti munka után 1919. január elejére készült el. Első nyilvános kiadására, 1919. február 21-én került sor.

A béketárgyalások magyar készítésű földrajzi anyagait egyfajta kettősség jellemezte. Egyrészt igyekeztek hivatkozni a már fent említett népek önrendelkezési jogára, másrészt igyekeztek a Franciaországban éppen Vidal de la Blache (1845–1918) és Emmanuel de Martonne nyomán megerősödött emberföldrajzi érvrendszert is felhasználni. Ez utóbbi szerint a természetföldrajzi és társadalom-földrajzi tényezők együttese alakítja ki a régiót. Ez alapján a nyers, statisztikai szemléletű etnikai összetétel mellett az egyes csoportok térhasználati gyakorlata is kiemelt figyelmet kapott. Teleki vörös térképe e kettős törekvés egyik jó példája.

A hazai szakirodalomban, és a népszerű tudományos sajtóban, is sokféle vélemény megfogalmazódott, már a „védőbeszédről”, és Apponyi személyiségéről, de az kétségtelen, hogy a küldöttséget vezető gróf, minden tőle telhetőt megtett a siker érdekében, bár jómaga nem igen bízott abban.

„Nem gondoltam soha, hogy a békeszerződésen a javunkra lényeges változtatásokat fognak megejteni. Ne tekintsék Magyarország sorsát ehhez a szerződéshez kötöttnek, hanem inkább ahhoz az időhöz, ami ezután következik (...) belátható időben visszaszerezzük Magyarországnak az őt megillető helyzetét a népek családjában. A külföld végül föl fogja ismerni bennünk azt a kultúrállamot, amelyről eddig sejtelme sem volt.” - nyilatkozta maga Apponyi  a Párizsból hazafelé készült interjúban, Pesti Hírlapnak.

Apponyi fellépését a rendszerváltás után is többen úgy állították be, mint egy önhitt, leszerepelt, Magyarországot romba döntő politikusi nemzedék újabb önsorsrontó szereplését – kicsit, mintha afféle ellen-Károlyiként nevezték volna ki bűnbaknak Trianonért. Sokan, pedig úgy vélik – akkor és ma is – hogy, Apponyi beszéde és általában a magyar küldöttség stratégiája valószínűleg nem osztott és nem is szorzott igazán a gyakorlati politikában, a határok megvonására legalábbis gyakorlatilag nem volt hatással. Önmagában tehát attól, hogy Apponyi milyen szépen beszél, sokat nem lehetett várni. Jól felépített beszéd volt, bár nem úgy szólt, mint egy vesztes ország politikusa, annál számon kérőbb volt, ez a hang, a beszéd mégis jelentős hatást tett a hallgatóságára is.

„Én nem tudom eltitkolni azt a mélységes meghatottságot, amelyet 1920. január 16-án éreztem, midőn Apponyi gróf a párisi legfelsőbb tanács előtt Magyarország igazát akarta megmagyarázni” – írta később Francesco Nitti olasz miniszterelnök.

Lloyd George pedig – a beszéd után még a helyszínen – arra kérte Apponyit, hogy adatokkal is igazolja, hogy a tervezett határok nem felelnek meg az etnikai viszonyoknak. Ekkor mutatták meg az Antant képviselőinek az azóta legendássá vált, Vörös térképet.

Apponyi beszéde, és egyáltalán, az a döntés, hogy ő vezeti a magyar delegációt, akkor és utólag is vitákat váltott ki. A hazai konzervatív politikában nagy tekintélyű grófnak ugyan több évtizedes, komoly nemzetközi kapcsolatrendszere volt, de megítélése külföldön nem volt éppen a legjobb: személyében, habitusában is a történelmi Magyarország megtestesítője volt, ami felett éppen halálos ítéletet készültek kimondani. A régi Magyarország nevében, és kicsit úgy beszélt, mint „egyik gyarmattartó a másik gyarmattartóval”.

Több mint egy órán át beszélt, emléket állított és »védőbeszédet« nyújtott a történelmi Magyarországnak, egyszersmind összefoglalta a magyar revíziós gondolat érvrendszerét. Magyarország történelmi és európai biztonságpolitikai szerepe, valamint a nemzeti önrendelkezés wilsoni elvére való hivatkozás – a ma is visszaköszönő érvek és toposzok a Horthy-korban végig politikai alapvetések maradtak.

A Kárpát-medence mint organikus egység, a hagyományos magyar nacionalizmus által evidenciaszámba vett magyar szupremácia, államalkotó képesség és kulturális felsőbbrendűség hangsúlyozása a szomszédos népek felett.

Ezek a gondolatok azonban, kint, elég rossz hatást keltettek, hiszen az Antant nem hivatalosan, éppen az „ázsiai”, „barbár” magyarságot tekintette alacsonyabb rendűnek a finom lelkű szlávokhoz képest. Ezt az álláspontot pedig egy másik tudományág az „összehasonlító történeti nyelvészet” eredményeinek felhasználásával alakították ki.

"Ez a nyelvészet nemcsak egyszerű rokonsági viszonyba állítása volt a nyelveknek, hanem kezdettől fogva történeti értelmezés is, az evolúció elve tehát itt is érvényesült. Ez amúgy nem volt véletlen, hiszen az összehasonlító-történeti módszert a romantika korának történelmi érdeklődése szülte: a modern európai nemzetek kialakulásának szellemi izgalma igencsak megnövelte a kíváncsiságot a történelmi múlt, különösen az eredet kérdései iránt. Ősöket keresett akkor mindenki, lehetőleg minél jobb hírűeket, részben a nemzeti dicsőség öregbítése, részben meg „a – bolond fejjel az általa kivívhatónak vélt – »történelmi jog« bizonyítása” végett (Lükő 1991. 5). Ez a „bolondság” sajnos máig sem múlt el mindenütt, és nagy tehertétele nemcsak a történelem-, hanem a nyelvtudománynak is” (Szilágyi N. Sándor - A szent mókus, avagy a módszer buktatói)

Mert, hogy, a Csehszlovák államiság politikai jogalapjának megteremtése során született doktrína kidolgozásakor, és ezzel együtt Magyarország feldarabolásának követelésekor Tomáš Garrigue Masaryk, Edvard Beneš, és Robert William Seton-Watson, egyáltalán nem az etnikai határok földrajzi elhelyezkedésének figyelembevételét, hanem a háború kirobbantásának bűnét, - és a szlovákok „kultúrfölényének” kidomborítását – tartották fontosnak.

Az „Elnökúr” – és az őt segítők – egy tudományosan igazolt, és bizonyítottnak vett tényt - használtak fel követeléseik kidolgozása közben, céljaik elérésének érdekében. Tegyük hozzá… meglehetős sikerrel. De hát hogyan is ne lett volna sikeres, a kezdeményezésük, amikor az egyik „legmodernebb tudomány” állításait használták fel, érvelésükhöz?

Ez az a nézetrendszer, amely a magyar honfoglalókat, vadászó- halászó-gyűjtögető, üldözött hordaként ábrázolta, vékony „törökös katonai” vezetőréteggel. Ennek az elvnek pedig semmi köze a racionális, katonailag is védhető államhatárok kialakításához, vagy a különböző területek gazdasági kölcsönhatásaihoz, amit a magyar küldöttség próbált meg számon kérni a készülő békén.

Tomáš Garrigue Masaryk:

„A cseheknek történelmi joguk van a cseh tartományok (Csehország, Morvaország, Szilézia) önállóságára és joguk van az általuk teremtett állam függetlenségére. Azon kívül természetes és történelmi joguk az is, hogy magukhoz csatolják a magyarok által brutálisan elnyomott szlovákokat. … A magyarok kulturális tekintetben függőben voltak a szlovákoktól. A csehek és szlovákok egyesülése tehát legitim követelés.”

Edvard Beneš:

„Az egész világ elborzadt ezeknek a tősgyökeres mongol politikai viszonyoknak a láttán, és megértette, hogy a háborút nem egyedül az egykori Osztrák–Magyar Monarchia végzetes politikája robbantotta ki, hanem sokkal inkább Budapesten, mint Bécsben készítették elő.”

Robert William Seton-Watson:

„… a magyarok csakugyan ázsiaiak... a nem magyar nemzetiségek a civilizált Európában példa nélkül álló elnyomó politika áldozatai…”

Álláspontjuk kialakításához, és bizonyításához, tehát egy olyan tudományág megállapításait hívták segítségül amelyet, részben maga a magyar nyelvészet dolgozott ki.

A finnugrisztika a magyar nyelvben található, iráni, török, és szláv szavakat jövevényszavaknak tartja. Állítása szerint azért kerültek nyelvünkbe, mert, hogy a magyarokhoz (finnugorokhoz) minden kulturális újítás: a fémművesség, a földművelés, az állattenyésztés tudománya idegen megnevezésükkel együtt érkezett.

Egy mai vezető finnugrista, a mái napig is így szokott nyilatkozni cikkeiben a finnugor nyelvű népekről:

„Az erdőövezetben lakó finnugor nyelvű közösségekhez minden kulturális újítás: a fémművesség, a földművelés, az állattenyésztés tudománya délről érkezett. … a finnugor alapszókincs vadászó- halászó-gyűjtögető életmódra utal, az állattenyésztés és talán a földművelés minimális ismerete mellett. A finnugor nyelvű népekhez az új dolgok idegen megnevezésükkel együtt érkeztek…” ( Klíma L. : M F M É. Szeged, 1984/85-2 (1991). 531-535. oldal)

A korszak tudományos világából, Hóman Bálint, nem csak, mint kúltúrpolitikus, hanem mint „történész” is közismert. Gondolkodásmódjának hatása ma is tetten érhető. A székesfehérvári Szekfű Gyulával közösen több jelentős történelmi tanulmány, könyv (például az ötkötetes Magyar történet) szerzője.

Munkáiban a magyar őstörténetet, nyelvünk és népünk eredetét is gyakran érintette, és arról is igen „sajátos” véleménye volt. Írásaiban élesen különválasztja a „köznépet” és a „nemességet”. A köznépet „finnugornak” tartotta a „nemességet” pedig „ogur töröknek”. Írásaiban primitívnek, szolgalelkűnek és gondolattalannak, állítja be a finnugor nyelvű népeket. Mint az „úrimagyarország” egyik jeles képviselője maga is tagja a „nemesi rendnek”, számára, tehát teljességgel elfogadható és természetes az a világkép, amelyben vannak az „uralkodásra” termettek, és vannak az őket kiszolgálók, és cselédek. Számára nem okoz gondot szó szerint is leírni, hogy az –„előmagyarok = primitív szolgák”.

http://mek.niif.hu/07100/07139/html/0002/0001/0002-17e.html

„Az előmagyarok primitív kultúrája csak valamely magasabb színvonalon álló idegen kultúra, tartós és intenzív hatása alatt mehetett át ily nagyarányú és minden tekintetben bámulatos fejlődésen – a magyar nyelv tanúsága szerint – teljes életközösségben éltek a rájuk telepedő ogur néppel. Az ogur vadászok szolgáik körében éltek s nem egyszer ezek nőivel házasodtak össze. A két nép közt tartós együttélés fejlődött ki s az ogur urak nyelvtanulásra kevéssé fogékony asszonyaiktól és szolgáiktól megtanulták azok nyelvét, míg emezek uraiktól új, fejlettebb fogalmakat ismertek meg s jelölésükre a tőlük eltanult ogur szavakat használják.”

Ezekben a mondatokban még az sem zavarta, a jeles szerzőt, hogy végsőértelemben tehát – ezek szerint – a „magyar nemesség” nem is magyar – de ezen talán tegyük túl magunkat.

Egy sokak szerint „amatőr történész gróf” Zichy István – akinek tudományos tevékenységéből kiemelkedő az 1923-ban megjelent "A magyarság őstörténete és műveltsége a honfoglalásig" című munkája – amelyben pedig még ennél is tovább ment.

„A finnugor népeket eredeti állapotukban stagnáló, fejlődésükben visszamaradott degradálódott, népeknek tarthatjuk. Az eszközök anyagának nagy szegénysége jellemző erre a kultúrára. Csonteszközök uralkodnak, előfordul a kő feldolgozása, de a fémtárgyak ritkák. Miután ez a csontkultúra, Kr. u. VII. századig él, a magyar-ugor kort is „részleges kőkorszaknak” kell elképzelnünk.”

Nem tévedés – ezekben a sorokban gróf Zichy István azt állítja, hogy a magyarok a 700- as évekig a „kőkorszakban” éltek, még akkor is, amikor mások már évszázadok óta a „kultúra világosságában” fürdőztek.

Sőt van olyan finnugrista etnológus, aki azt állítja, hogy a magyarság ezt a „primitív életvitelt” egészen a 19. század közepéig megtartotta:

„A magyarság helyzete a turk tengerben, kivált eleinte nem lehetett egyéb mint az alárendelt, behódoltakat megillető állapot. A magyarság helyzete a törökfajú és nyelvű népek uralma alatt annyiban tért el a többi behódoltakétól, hogy idegen nyelvű volt közöttük. Behódoltak voltak, kiket uraik kezdettől fogva azzal foglakoztattak, (halászat- vadászat-gyűjtögetés) amihez legjobban értettek. Primitív életük, amelyen sem az országot ért csapásokat nem érezték, sem a kultúra, a haladás vívmányait nem ismerhette, változatlanul tartott az utolsó száz évig. Alig egy-két évszázaddal ezelőtt még az aránytalanul nagy területen, jelentős létszámú embertömeg élte ezt a félvad életet." – írta ezt Solymossy Sándor: Ősi fejfaformák népünknél című tanulmányában. ( A finnugor őshaza nyomában – Gondolat – 1973: 330-333 )

Amikor tehát, Gróf Apponyi Albert, a magyar küldöttség vezetőjeként 1920. január 16-án – a béketervezet végleges lezárása után – a francia külügyminisztérium földszinti dísztermében, felállt „ásatag,- arisztokratikus,- oligarcha,- ázsiai mongol, - díszmagyarjában”  hogy megtarthassa előadását, (védőbeszédét) a békekonferencia Legfelső Tanácsa előtt – és bemutatta a „Vörös térképet” – fogalma sem volt róla, hogy itt, és most, nem a Kisantant, hanem egy egész tudományág – amelyet ráadásul részben a saját honfitársai kidolgoztak ki – áll vele szemben!  Nem győzhetett, akármilyen térkép előtt is adta volna elő mondandóját!

 A „finnugrizmus tudományos állításai” tehát, nem csak a nyelvészetben, hanem Trianonban is győztek.

Természetesen, magam sem gondolom – és nem is állítom – hogy a Trianoni magyar katasztrófát, egyedül a finnugrizmus okozta volna. Mindössze arra szerettem volna felhívni a figyelmet, ezzel a bejegyzéssel, hogy van egy tudományág (ha úgy tetszik egy mozgalom, egy eszmerendszer, egy ideológia) amely olyan nézeteket vall és támogat, most már másfélszáz éve, amely nézetek alkalmasak a magyarság nacionalista, rasszista alapú támadására. Ezt nem én írom le először, hanem erre már idejekorán felhívták a magyarság figyelmét néhányan – sajnos, nem sok eredménnyel:

„Hát azt nem tanúljuk-e Saxo Grammaticus fontos soraiból, hogy a meggyőzetett Kúnok Lapponiába és Estoniába is által tétettek? Innend lehet megfejteni azokat, a’mik a’ Lapplandi, Finnlandi, Esthlandi Nyelvekben egyeznek a’ Magyar Nyelvvel, nem pedig azt következtetni, a’mit héába kiáltozott Schlözer, és utána sok majom Magyar, hogy a’ Magyarok Finnus Nemzetségből eredtek.”  ( Horvát István: Rajzolatok a magyar nemzet legrégiebb történeteiből -1825 - 43. o.)

„Ha a nem magyar tudósok, mint Schlözer, Zeuss, Büdinger, Roesseler, tisztán tudományos tárgyilagossággal foglalkoztak volna a kérdéssel – és ha a magyar nép elleni csak alig palástolt gyűlölet, nem tűnnék ki egyébként érdemes munkáikból – a finnugor, eredet elfogadhatóbb lett volna. De fájdalom a dolog nem így áll."  (A finnugor őshaza nyomában: Gondolat 1973 – 87 - Vámbéry Ármin: A magyarok eredete)

Hogy Horvát és Vámbéry mire is gondolt, azt a szakirodalom is citálja pl. Schlözer magyarellenes kijelentéseit…. Gulya János: Historische Aspekte: A. L. Schlözer. In: János Gulya (Hg.) Konfrontation und Identifikation. Die Finnisch-Ugrischen Sprachen und Völker im Europäischen Kontext. Wiesbaden 2002, 179‒184.

„...a magyar barbár, elmaradott, civilizációra képtelen ázsiai nép, s az európai műveltség elsajátítása és közvetítése például Erdélyben kizárólag az erdélyi szászok érdeme volt.”

A fennti idézett mondat nem "szó szerinti" idézet - hanem egy összefoglaló a magyarokkal kapcsolatos "Schlözer - álláspontról"!

Erről Itt is olvashatunk!

BIRÓ ANNAMÁRIA NEMZETEK ERDÉLYBEN August Ludwig Schlözer és Aranka György vitája:

 http://www.academia.edu/22288862/Nemzetek_Erdélyben._August_Ludwig_Schlözer_és_Aranka_György_vitája

Bíró ezt írja:

"'Úgy tűnik ugyanis, hogy Schlözer nagyon is tudatosan szelektál, a sztereotípiák használatát alárendeli könyve mondanivalójának. Megőrzi például a „gazdag magyar föld” sztereotípiáját, de csakis azért, hogy bizonyítani tudja a magyarok alkalmatlanságát annak megművelésére, valamint azt, hogy csakis a szászok segítségével tudták megművelni a valóban termékeny földet."

A fentiek alapos átgondolása után, számomra tehát nyilvánvaló, hogy igen is létezik, egy a finnugrisztika tudományára épülő finnugrizmus, és hogy ezt nem holmi dilettánsok vallják, hanem inkább jól képzett finnugristák. A finnugrisztika tudományára igen is „rátelepült” egy „eszmeáramlat” amelyet nem is föltétlen „nyelvészek” terjesztenek, de akik azonban elegendően „szervilisek” vagy „szakbarbárok” ahhoz, hogy ezt ne vegyék észre… ennél durvábbat, nem szeretnék feltételezni, egyikükről sem. Arról már nem is beszélve, hogy eközben azok, akik felhívják a figyelmüket erre, azok rögtön és csípőből le vannak „dilettánsozva”, „amatőrözve”, „délibábosozva”… tetszőlegesen folytatható.

( A Horvát István lejáratására kitalált, „együgyű etimológiák” leleplezéséről, és az őt ért alaptalan rágalmakról, és hamis vádaskodásról, már írtunk. Arról pedig hogy Vámbéry valaha is elismerte volna Budenzzel szembeni tudományos értelemben vett vereségét,– arról már régen kiderült, hogy egyszerű hazugság, és rágalmazás. A Budenznek tulajdonított „győzelem” kinyilvánítása, pedig inkább hasonlított a középkori inkvizíció ítéleteire, mint tudományos vitára. )

Vagy óriási tévedés, vagy szándékos csúsztatás azt állítani, hogy mi laikusok, nem tudunk különbséget tenni a „finnugrisztika” és a „finnugrizmus” között. Senki nem tett többet persze azért, mint néhány, finnugrisztikus, történeti nyelvész, és őstörténet-kutató, hogy ezt a két fogalmat „összemaszatolják”. A mai korszerű nyelvészet pedig adna alkalmat arra, hogy végre rendet tegyenek, és kihúzzák a szőnyeget a „finnugrizmus” talpa alól. A magyar nyelvész társadalomnak ideje volna lépnie, ha csak nem tételezem fel azt, hogy szándékosan nem változtatnak, mert így lehet tovább maszatolni. Akkor viszont, lehet, hogy mégis csak azoknak van igazuk, akik nem tesznek különbséget a finnugrisztika és a finnugrizmus között. A végső következtetést csak a „logika” diktálja, hogy ide írjam – akkor viszont ez igenis „mozgalom”…!

A finnugrisztika és a finnugrizmus közötti határt, persze igen nehéz lenne megállapítani. A finnugrizmus mindig is körül lengte a finnugrisztikát, ( amint látjuk ) már a kezdetektől. Hogyan is lehetne, azt megállapítani, hogy mikor és hogyan is válik a finnugrisztika - finugrizmussá?... lehet, hogy nincs is különbség.

Tudomány, mozgalom, és politika – egyszer csak „összeforr”… láttunk már erre példát, a történelemben.

GéKI