Klíma László egy publicisztikája jelent meg az ÉS – folyóiratban „Freud, a finnugorok és még valami más” - címmel. ( PUBLICISZTIKA - LXIV. évfolyam, 41. szám, 2020. október 9. )

(A cikknek azzal a (döntő) részével, amelyben Klíma a magyarságot már megint önbecsülésében, nemzeti büszkeségében sértett, narcisztikus idegengyűlölettel, vádolta meg, most és itt, nem foglakozom.)

Ezen kívül is sok mindenről szó van még az írásban, (rengeteg régi Klíma féle téma újra íródik) amire csábító volna reagálni, de itt és most csak a „rokonság” témához kívánok szólni. Régebben már én is írtam a „rokonság” – fogalma körüli finnugrista „maszatolásról”, a nyelvrokonság és a néprokonság körüli finnugrista „kavarásról”a Nyelvrokonság ≠ Néprokonság című cikksorozatomban.

1. Bevezető
2. Néprokonság
3. Rokonság
4. Nyelvrokonság
5. A „hit” - világánál

Ezekben az írásokban bemutattam, hogy a finnugrisztika soha nem tudta, és nem is akarta meghaladni a nyelvrokonság = néprokonság meghatározást. Ebben a cikkben most maga Klima László is állítja ugyanezt. Vagyis, hogy a finnugrisztika, a finnugor nyelvek és finnugor népek közös eredetét evidenciaként kezelte egészen napjainkig.

Most ídézzük Klima Lászlót:

„Írásunkban eddig a „rokonság” terminust használtuk a magyarság és a többi finnugor nép közötti kapcsolat jellegének megnevezésére. Nem véletlenül. A finnugor nyelvi kapcsolatok felfedezésének idején evidencia volt, hogy a hasonló nyelveket beszélő népeket vérségi/rokonsági kapcsolat is összefűzi. Ugyanígy vélekedtek a XIX. század történeti nyelvészei, midőn új tudományuk segítségével immár nemcsak a nyelvek hasonlóságáról, hanem egyes nyelvek közös eredetéről és a közös ősnyelvet egykor beszélt ősnépről értekeztek.”

Számomra itt egyértelműen az van megfogalmazva, hogy a „történeti nyelvészet” nem hogy nem tagadta, a nyelvrokonság és néprokonság azonosságát, hanem az van kimondva, hogy a nyelvészet azért kereste a „nyelvrokonokat”, hogy megtalálja a nyelvet beszélők „néprokonait”, más értelme a nyelvrokonság keresgélésnek nem is igen volt.

Voltak ugyan olyan finnugristák, mint Szinnyei József, akik felismerték, ugyan, hogy a nyelvrokonság nem feltétlen jelent néprokonságot, de ezt a felismerést a magyarság eredetére nem tudták, és nem is igen akarták alkalmazni.

„A magyarság tehát minden valószínűség szerint már a törökökkel való összekerülése előtt sem volt teljesen egységes fajú, de annyi kétségtelen, hogy a finnugor származású magyarok voltak mindig többségben, ők voltak a befogadók, és a beolvasztók és az ő nyelvüket vették át a hozzájuk csatlakozó népelemek. Bármilyen idegen elemekkel gyarapodott is tehát a magyarság, annyi bizonyos, hogy az „igazi magyarok” az ős-finnugoroknak egyenes leszármazottai. Ennyit vall a nyelv, aki ennek alapján áll az erős alapokon áll. Ezen alapokon kívül csak az ingovány van és arra nem tanácsos rálépni” - (Szinnyei József: A magyarság eredete, nyelve és honfoglaláskori műveltsége - A finnugor őshaza nyomában-1973: 272-288 )

Ebben az idézetben Szinnyei tehát nem csak, hogy tagadja, de még a tudományos gondolkodásból is kizárja, azokat a feltételezéseket, amelyek a finnugor nyelvrokonságot, nem tekintik egyúttal finnugor néprokonságnak is – legalább is a magyarságra nézve. Ezek után teljes értetlenül állunk Klima Úr következő kijelentése előtt:

„A nyelvészet a finnugor nyelvek és nem a finnugor népek közötti kapcsolat leírására használja a „rokonság” metaforát.”

Ezek szerint, tehát sem Klíma László sem Szinnyei József, vagy nem tartozik a magyar finnugrista nyelvészek közé, vagy valami egészen másról van itt szó, mint ahogyan azt a cikk címe is sugallja.

A „más” – jelen esetben az-az „erőlködés” amellyel a 21. század finnugrista nyelvészet küzd (mint malac a jégen) a mindinkább tarthatatlanná váló nézeteinek fennmaradásáért. Inkább mondanám ezt „elkeseredett utóvédharcnak” – hiszen mint ahogyan Klíma publikációjából is látszik, ma már teljesen kicsúszott a talaj a „finnugor rokonság” híveinek talpa alól. Egyetlen bekezdésen belül is képesek gyökeresen ellentmondani önmaguknak. Miután a szerző leírja, hogy a finnugrisztika szinte nem is jött létre másért, mint a népek rokonságát a nyelvek rokonságával megvilágítani, a másik mondatban, már kijelentik, hogy a nyelvészet „rokonság” fogalmát úgy próbálja meg szűkíteni, hogy az csak és csakis „nyelvrokonságot” jelent, és ezt a „szűkítést” – most megpróbálja „szakterminológiaként” eladni. Úgy tesznek mintha mások ezt a „nyelvészeti szakterminológiát” kisajátítva szakmai tudatlanságból, és hozzánemértésből használnák teljesen más fogalmak megnevezésére.

Ez azonban egyáltalán nem így van.

A rokonságfogalom értelmezésének nehézségeit tárgyalta Fejes László is (https://www.nyest.hu/renhirek/nyelvrokonsag-neprokonsag?force_desktop)

„A történeti nyelvészet a történelmi kutatásokból nőtt ki, és abból vált önálló tudományággá, így „születtek meg” a nyelvészek. A kutatás során fedezték fel azt, hogy egyes nyelvek ugyanabból a korábban beszélt nyelvből fejlődhettek ki, abból „származnak”: ezt nevezték nyelvrokonságnak. S mivel úgy gondolták, hogy a nyelv közös eredete a nép közös eredetéről árulkodik, a rokonság fogalmát kiterjesztették a népre is, így született meg a „rokon népek” fogalma. (De nem mindenhol! Ma is bajban vagyunk, ha angolra próbáljuk meg lefordítani ezt a fogalmat!) Azt tehát, hogy egyáltalán népek közötti rokonságról beszélhetünk, a nyelvészetnek köszönhetjük. Persze nem biztos, hogy olyan nagy köszönet jár érte.”

Itt tehát egy finnugrista nyelvész vallja, meg az ügyben a „nyelvészet bűnösségét” – vagyis, hogy a rokonság fogalmát éppen ők terjesztették ki. Ezek után még bővebben a kulturális rokonsággal, és genetikai rokonsággal külön is foglalkozik, megpróbálva, azok tudományos magyarázatát is megadni.

Ennél lényegesen több - összesen hat - rokonság fogalmat foglal össze Csáji László Koppány a Genetika és Őstörténet – ( 64-72 oldal.) – című könyvben.

1. Nyelvrokonság
2. Kulturális rokonság
3. Genetikai rokonság
4. Történeti „szálak” ( rokonság )
5. Társadalmi csoportok rokonsága
6. Kognitív rokonság

Nem kívánom részletesen bemutatni ezeket a „rokonságfajtákat” – el lehet olvasni – csak azt szeretném kiemelni, ami szerintem a leglényegesebb. Az pedig az, hogy – számomra eléggé furcsa és meglepő módon – mindenféle rokonságot 'affinitas'-nak, szellemi, hasonlóságon alapuló vonzódásként értelmez, egyedül a nyelvrokonság az amelyet „eredet” értelemben használ. Ugyan ezt a „kettős beszédet” figyelhetjük meg a Csepregi Márta szerkesztette Finnugor kalauz bevezető írásában is.

„A nyelvrokonság és a néprokonság természetesen nem egyenlő. Legalábbis a finnugor nyelvek esetében nem… Ha valaha egy nép is voltunk, mára a finnek szőkék és kékszeműek, a manysik ferdevágású szemmel néznek ránk. Egyedül a nyelv az, ami összeköt bennünket.”

Hogy a nyelv miért is köt össze bennünket, amikor lényegében egyik finnugor nyelvet beszélő sem érti meg a másikat ( még az azonosnak nevezett északi és déli manysik is nehezen értik egymást ) – vagyis egy külső szemlélő számára – azok tehát, alapvetően pont ugyanúgy különbözőek, mint a kinézetünk. Ha „valaha egy nép voltunk” akkor meg egy népből eredünk, ugyanúgy, mint a nyelvünk, amely egy alapnyelvből ered. Az idők múltával azonban már egyik sem „hasonló” - sem a nép, sem a nyelv. Az nagyon „nem játszik” hogy az egyiket eredet, a másikat hasonlóságként kezeljük.

Mint azt az előző részben láttuk a finnugristák nem is tettek ilyent, a nyelvrokonságot és a néprokonságot egységes egészként kezelték és „eredet” értelemben használták. Én ezt tartom mérvadónak.

Az a 21. századi próbálkozás, erőlködés, tehát amit a finnugrista nyelvészet most előad, egy teljesen hazug és hiteltelen próbálkozás, valamiféle „szakterminológiává” minősíteni a „rokonságot” és úgy tenni, mintha az mindig is, csak és kizárólag „nyelvrokonság” értelemben lett volna használatos.

Jó példa ennek az ellenkezőjére, egy másik tudós, egy turkológus, aki a „nyelvrokonág” meghatározásához, és értelmezéséhez egyértelműen a „hétköznapi” családi rokonságfogalomból kiindulva kíván útmutatót megfogalmazni: „Minden embernek vannak vérrokonai, és házassággal szerzett rokonai – mi a nyelvrokonságot a vérrokonság értelemben használjuk”

Róna-Tas ebben a könyvben az „eredet-kutatás” és a „kialakulás-kutatás” közötti különbségre is rámutat. Szerinte: „Az eredet-kutatás számára az ősök, a keletkezés-kutatás számára az összetevők és a folyamatok a fontosak.”

Pontosan ezt fejtegeti Szilágyi N. Sándor : A szent mókus, avagy a módszer buktatói – című írásában:

„Nyelvünk gyökereiből, legvastagabbnak a finnugor látszik, de a honfoglalás előtti török sem éppen hajszálgyökér. (És tán még vastagabbnak is látszhatna, ha nem akarták volna annyian és annyira-vékonyabbra faragni.) A finnugor gyökér megkülönböztetett figyelemnek örvend, és mindent maga alá rendel, a magyar nyelv más nyelvekből származó elemei pedig – mint olyan zavaró tényezők, amelyek csorbát ejthetnek a rendszer különben olyan szép egyértelműségén”

Klima tehát megint nem tesz mást ebben a cikkben mint megint (már kitudja hányadszor) megpróbálja megvédeni a védhetetlent, és megpróbálja összekeverni a nyelvrokonságot, a magyar nép etnogenezisét feltáró kutatási eredményeket publikáló kutatók adatokra épülő állításaival.

Mert ugye valljuk be, hogy ha igazuk is van Klimáéknak, és a magyar nyelv tényleg a finnugor nyelvcsalád egyik tagja, viszont a nyelvrokonság ≠ péprokonság, akkor ennek az egésznek:

1. Mi köze ahhoz, hogy a magyarok szkíták-e, avagy hunok… avagy akár Jáfet fiai?
2. Mi köze van ennek ahhoz, hogy Anonymus és Kézai Simon szerint a magyar uralkodó dinasztia a világ egykori urának, a hunok vezérének, Attilának a rokona – vagy nem?
3. Mi köze van mindennek, ahhoz, hogy az „Árpádgén” – valóban Baktriában alakult- e ki, avagy nem?

Csak jelezném, szerényen, hogy a válasz a „semmi”…!

De jelezném azt is, hogy egyébként a „nyelvrokonság” sem mond semmit, mert, hogy a nyelvrokonság paradigmája meg azonos a „homeopátia”és a kocsmafilozófia” nézeteivel. Az egyiket, mint tudjuk, az európai tudományos világ kizárta a tudományok sorából, a másikat pedig a "józantársadalom" nem tekinti legitimnek.

„Ha egy hipotézist nem lehet sem igazolni, sem cáfolni, akkor csak két dolgot lehet tenni vele: elvetni vagy hinni benne. Elvetni kár lenne, hiszen szép is, meg különben sem tudunk helyette jobbat, hinni kell hát benne. Ilyen módon az összehasonlító-történeti nyelvészet nem egészen olyan tudomány lett, mint a többi, hanem hovatovább amolyan hitbéli meggyőződés és elkötelezettség kérdésévé is vált, és ez eléggé meg is látszott rajta. Akárcsak az egyházaknak, ennek is kialakultak a kánonalkotó (akadémiai) intézményei (a kánonokat sokszor dogmáknak is nevezhetnénk), a más felekezetűekhez pedig – vagy akár az ártatlan kételkedőkhöz is – sokszor úgy viszonyult, ahogy az egyház szokott a tévelygő és veszedelmes eretnekekhez. Az elhíresedett ugor–török háború stílusa nagyon is emlékeztet nemcsak a hitvitázó disputákéra, hanem a középkori boszorkányüldözésére is.” ( Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói )

Mindezek pedig azt jelentik, hogy ha bármi másra nem is volna alkalmazható egy 20. század végi sztáríró mondása, a finnugrizmusra egészen biztosan alkalmazni lehet, hogy:

 „Ha kellő határozottsággal és megfelelő gyakorisággal ismételgeted, bármit el tudsz hitetni előbb önmagaddal, aztán az emberekkel. A sorrend néha felcserélhető.” (Moldova György)

ÉS…még valami más!

A cikkben egyébként van egy állítás ( az interneten olvasható nem szép, hanem szomorú okfejtés ) amelyben személyesen is meg lettem szólítva:

 „A magyarságot ért sérelmeket túlreagáló emberek világnézetében a freudi kozmikus és biológiai sérelem együtt jelenik meg: aki úgy érzi, hogy a magyarságot Európa évszázadok óta elárulja, és nem az értékei szerint kezeli, az általában elutasítja a „finnugor rokonságot” is. Ennek az árukapcsolásnak nem szép, hanem szomorú példája az az interneten olvasható okfejtés, amely a trianoni békediktátumot is a „finnugrizmus” nemzetárulására vezeti vissza.”

 Bár igen megtisztelő az említés ( és büszke vagyok arra, hogy cikkem megütötte Klíma ingerküszöbét ) az a tény azonban, miszerint a cikk végi hivatkozási listából ( nyilván véletlenül ) lemaradt a „forrásmegjelölés” igencsak sajnálatos. Miután a „trianontémát” – tudtommal – még senki nem tárgyalta a jelzett nézőpontból, és a „finnugrizmus” – kifejezés használata is árulkodó – így mindketten tudjuk, hogy az-az „interneten olvasható okfejtés” az én blogomon megjelenő cikkemet jelenti.

Az efféle „hivatkozási gyakorlatot” nem is oly rég, még Klima is szóvá tette egy Honti László cikk kapcsán – igaz akkor az Ő cikkének felhasználását nem jelölte a szerző… de persze nyilván az is … „valami más”…!

 GéKI

Hogy Sarkel erődjét nem a magyarok ellen építtette fel a bizánciakkal, a kazárok kagánja, azt Türk Attila régész, arra alapozza, hogy a Don felső és középső folyása mentén (szaltovói kultúra) eddig még nem sikerült „magyargyanús” leleteket azonosítani.

Török Attila szerint „szaltovói kultúra” nem is létezett, mivel a leletek több kisebb csoportra oszthatók. Levédia tehát nem itt volt.

Szubotca-horizont lelőhelyen (Dnyeper mellék) azonban vannak 9. század közepére datálható adatok – Etelköz tehát létezett.

Levédiát tehát nem találták meg a régészek. Ezek szerint a magyarok a 9. század közepéig az „őshazában” (Magna Hungáriában) éltek, így Levédia ugyan úgy a „Bíborbanszületett” kitalációja, (alkotása) mint Anonymus gesztájának néhány szereplője.

Kuvrát utódait azonban „valakik” 670 – környékén megsemmisítették, és így a bolgárokat „szétszórták a világ négy égtája felé. László Gyula szerint „ekkortájt” jelent meg az, az általa „griffes-indás” (késő avar – kora magyar) – nak nevezett kultúra, a KM – ben, amelyből a közismert „kettős honfoglalás” elméletét levezette.

A kazárok a 8. században az arabokkal voltak elfoglalva, így a sztyeppén a magyarok az alánok és a bolgárok vették át az uralmat, majd 200 – éven keresztül. Ezalatt a 200 – év alatt mindenki tette a maga dolgát, földet művelt, adót szedett, kereskedett a Bizánciakkal – egymás útjait nem nagyon keresztezve. Ráadásul, olyan nagyon nem is igen különbözetek egymástól. Ma úgy mondanánk „békés egymás mellett élés”, még ha lehettek is kisebb összezördülések, de a megközelítőleg azonos erők ennél tovább nem igen mentek.

Azután a 8. század közepére egyre erősebbek lettek, ezért kellett a kazároknak Sarkel és a környező erődök. Hinkmar reimsi érsek krónikájából értesülünk arról, hogy 862 – ben a „magyarok” –lerohanták a Keleti Frank királyságot. Ezzel a nyilvánvalóan „huszárbravúrral” vette kezdetét az a közel száz éves korszak, amit a magyar tudományosság a „kalandozások kora” – ként emleget.

Közel ezer évvel később egy másik „vagabund katona” Hadik András is hajtott végre hasonló bravúrt. A hétéves háború elején, 1757. október 10-én kalandos vállalkozásba kezdett, nevezetesen a sziléziai Habsburg–porosz frontvonaltól 450 kilométerre északra fekvő Berlin, Nagy Frigyes porosz király fővárosának elfoglalásába. A porosz uralkodó ezekben a napokban ugyanis nem tartózkodott Berlinben, hanem személyesen irányította összevont haderőit a Habsburgok és franciák elleni távoli háborús fronton, Naumburgnál, így a Sziléziából Berlinbe vezető országút katonai védelem nélkül maradt. Hadik András 4320 katonájával, köztük a saját nevét viselő Hadik-huszárezred és a Baranyai-huszárezred válogatott magyar lovasaival indult útnak. Az ellenséges hátországban a felfedezést elkerülendő az éjszaka leple alatt meneteltek, míg napközben elrejtőzve pihentek. Ily módon mindössze hat nap alatt tették meg az ellenség földjén a jelentős távolságot (450 kilométert, vagyis naponta mintegy 70–80 km-t). Ilyen menetsebességet csak úgy érhettek el, hogy Hadik a gyalogságot a huszárok mögé, lóra ültetve szállíttatta.

Ráadásul 870 – környékén még a kabarok is fellázadtak, és áttörtek (vagy menekültek) a Donon, ahol védelmet kértek, és kaptak – a nem tudjuk kiktől – de mivel a kabarok együtt (bár külön seregben) jelentek meg 881 – ben, egy Bécs alattii csatában, azért elég nagy annak a valószínűsége, hogy – a magyaroktól.

( Teljességgel tarthatatlan az az álláspont, hogy azok a magyarok, akik 860- tól már egész Európát támadják és adóztatják, hogy azok 830 – ban még szinte nem is léteznek. )

 Az időközben létrejött kazár – besenyő szövetség hatására, azonban a következő lépésként megalakult az új „hétvezér” törzsszövetség, az Árpádok vezetésével. Így egy még erősebb és még agresszívebb alakulat, formálódott, amely elkezdett nyugat felé orientálódni, aminek a „honfoglalásnak” nevezett eseménysor lett a vége.

Lehet tehát azt állítani, hogy Sarkel ténylegesen, nem a „magyarok” elleni védekezésképpen épült, hanem ma úgy mondanánk, hogy az „északi barbárok ellen” (az Urál-hegységtől a Kárpátokig) - akik között ekkor már valószínű, hogy a „magyarok” voltak a vezető erő, de ez valószínűleg nem jelentette még azt, hogy itt valamiféle „országként” lehetne erre a területre gondolni. A szláv, a germán a török, az iráni, a finn, kapcsolatok és hatások is itt érhették a magyarságot, vagy 1000 – éven keresztül. Ehhez el sem kellett mozdulniuk a helyükről (Kámavidék) és mint a régészeti adatokból is kitűnik, nem is igen mozdultak el.

( Ha ránézünk, a térképre észrevehetjük, hogy a Kijev- Kazany (Balgari) távolság, szinte hajszálra megegyezik a Kijev – Asztrahán (Itil) távolsággal. A történészek mégis az egyikből, ( Itil ) – egy Kijevi alávetettséget, adóztatott alattvalói státust állítanak, azonban ugyan ezt a lehetőséget Kazanyból már egy elképzelhetetlen teóriaként kezelik. A (Kijev-Kazany) távolságot, szinte csak évtizedeken keresztül vélik bejárhatónak, (magyarok vándorlása) míg a másikat (Kijev – Asztrahán) közötti utat megjárhatónak vélik, holmi családi perpatvar elsimítására rendezett „pikniken – (grillpartin)” való részvétel miatt. (Levedi meghívása, a kazár kagán „kinevezési” ajánlata okán )

 Hogy akkor a 8. század végén miért? – Arra is magyarázat a fent leírt folyamat. Az egyre nyugatabbra történő „kalandozások” – ból, adószedésből, kereskedelemből, egyre nehezebb volt „visszatérni” a Káma mellékre, aztán meg volt, aki ezt már nem is érezte annyira szükségesnek – mint ahogyan később is volt egy olyan csapat, akiknek a felső Tiszavidekről sem volt már kedvük „hazamenni” Etelközbe.

Az egy teljes tévképzet, amit Arthur Koestler tárgyal, hogy Sarkel a „ruszok” – ellen épült volna. Hiszen egyrészt, 830 – ban a „ruszok” még legfeljebb, csak Novgorodig jutottak, onnan pedig nem lehet „lehajózni a Donon” – tekintve, hogy a Don forrásvidéke onnan még vagy ezer kilométer. Másrész pedig a Dnyeperen, később is sokkal könnyebben lejutottak, tehát a Donon egyszerűen nem volt értelme a hajózásnak. Ha meg a Kaszpi-tengerre akartak kijutni, akkor azt meg a Volgán tudták megtenni.

Vagyis Sarkel építésének idejében, ebben a térségben, egyszerűen nem volt másra szüksége a kazároknak, mint a magyar, bolgár, alán – csoportok elleni védekezésre.

Bár Arthur Koestler célja egyértelműen a Kazárok szerepének heroizálása volt, még Ő sem tudott mást mondani, minthogy a „magyarok ugyan a kazárok számára hajtották be az adókat, de kétségtelen, hogy a maguk számára is hasznosították” – ami persze kész spekuláció, hiszen ere nézve semmi adatunk nincs – mint ahogyan a „három év együttélés, és együtt harcolás” sem bizonyít semmiféle „alávetettséget”…!

Még Levedi „kiházasítása” és a „megbízatás visszautasítása” is inkább az önállóság bizonyítékának tűnik, mint valamiféle behódolásnak. Már ha egyáltalán, megtörtént – mert, hogy azért arra is nagy esély van, hogy ez csak egy koholt történet, amit utólag szúrtak be, a DAI – ba, Bulcsú „látogatásának” eredményeképpen, aki aztán mesélt össze-vissza, mindent a kabarok „elsőségéről” meg „vitézségéről” – meg amit akartok!

Az is furcsa, hogy amíg Levedi dinasztikus házasságát, úgy szokás aposztrofálni, hogy „feleséget kapott”, addig ugyan ezt a tényt Eiréné esetében „a kazárok iránti különleges bizánci figyelemnek” szokás beállítani.

Sőt amikor Heraclius, bizánci császár ( a perzsák elleni segítség fejében ) ígérte oda lányát Eudociát a „kazárok kagánjának” – akkor ezt a „kagán különleges megbecsüléseként” értékelik, sőt egyenesen a jóindulata elnyerésének érdekében teszi ezt a császár. Lehetetlen itt nem észrevenni a párhuzamot a kazár- bolgár és a bizánci – perzsa konfliktus között. A bolgárok legyőzésében a magyarok segítettek a kazároknak ( vagy fordítva ) a perzsák legyőzésében pedig a kazárok a bizánciaknak. A kazároknak tehát a segítség reményében ajánlottak fel egy asszonyt, magyarok viszont mintegy „alamizsnaként” kapták meg az „előkelő” kazár asszonyt.

 Arról a földrajzi tényről már nem is beszélve, persze hogy amikor ez a „lemondásos” történet játszódik a magyarok, már Etelközben, voltak, ami úgy 1500 – kilométerre van Itiltől, meg ugye akkor már a besenyők is ott voltak a két terület között, éppen Sarkel környékén, ami szintén eléggé lehetetlenné tette Levedi utazását.

Arab források, így Ibn Ruszta és Gardízí a magyarokról, szóló tudósításai is inkább egy önálló erő képét engedi felrajzolni.

 „A magyar pedig a türkök egyik fajtája. Főnökük 20 000 lovassal vonul (lovagol) ki. Főnökük neve K.nde (Künde vagy Kende). Ez azonban csak névleges címe királyuknak, minthogy azt az embert, aki királyként uralkodik fölöttük, Dzs.la-nak (Dzsila vagy Dzsula, Gyula) hívják. Minden magyar a Dzsila nevű főnökük parancsait követi a háború dolgában, a védelemben és más ügyekben. (Ezek) a magyarok szemrevaló és szép külsejű emberek, nagy testűek, vagyonosak és szembetűnően gazdagok, amit kereskedelmüknek köszönhetnek. Ruhájuk brokátból készült. Fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyönggyel berakottak. Meg-megrohanják a szlávokat (és oroszokat), és addig mennek a parton, amíg a bizánciak országának egy kikötőjéhez nem érnek, amelynek K.r.kh (Kercs) a neve. Amikor a magyarok Kercsbe érnek, az elébük menő bizánciakkal vásárt tartanak. Azok (a magyarok) eladják nekik a rabszolgákat és vesznek bizánci brokátot, gyapjúszőnyegeket és más bizánci árukat.”

 Bár azt nem tudjuk, hogy ezek a leírások pontosan mikori magyarokról szólnak, de az biztos, hogy aki a Krímen keresztül ide oda képes hurcolni az árut, az azt nem igen teheti meg anélkül, hogy ne uralja azt. Ahogyan később Bizáncnak az egész Balkánon keresztüli adóztatása sem lehetett másként, mint hogy csak úgy, ha a magyarok, uralták azt a területet is.

Lehet tehát azt állítani, hogy a kazárok nem a magyarok ellen építtették fel Bizáncal a Sarkeli erődöt, de akkor azt is meg kellene mondani, hogy akkor meg kik ellen? Mert azért az „emberkirálya” nem kunyerál segítséget, ha igazán nincs is rá szüksége. Meg azért nem kell félteni Bizáncot sem, nem a semmiért építették fel, azt a várat, hanem keményen megfizettették annak az árát, a kazárokkal.

Nekem az a véleményem - mint ahogyan az a kétezres évekig elfogadott volt – hogy a Kazár Kaganátus, soha nem terjedt ki északra, a Don-Volga vonalon, és mindig is csak a Kaukázus előterében volt igazán jelen. Sőt annak nyugati felén sem nagyon, hisz arról is tudunk, hogy ezen a vidéken az alánok, szavardok, igen is tudtak borsot törni az kazárok orra alá – ha akartak - mint hogyan azt VII. Konstantin is megírta, a fiának szánt intelmekben.

Arthur Koestlernek persze meg volt a maga „jól körülhatárolható” indoka, hogy miért is vizionált egy hatalmas Kazár Birodalmat. Ezt azonban - mint ahogyan már sokan rámutattak – egy kicsit túltolta, az ismert adatok némi „célszerű átrendezésével” – a valóság azonban ennél azért sokkal prózaibb, és sokkal kisebb jelentőségűnek mutatja ezt a konglomerátumot.

Azt már csak a történet kedvéért mondjuk el, hogy ha a 611-és 911 közötti időt tényleg egy „betoldásnak” tekintjük, akkor olyan, hogy „kazárok” nem is nagyon léteztek, mint ahogyan „avarok” se – de ez már tényleg egy másik történet.

GéKI

Felmondott az Index szerkesztősége!

„Évek óta hangoztatjuk, hogy két dolgot tartunk az Index független működése feltételének: se az Indexen megjelenő tartalomba, se a szerkesztőség összetételébe, szerkezetébe ne történjen külső beavatkozás.”

 Azt hiszem, itt valami óriási félreértés van és az Index munkatársai összekeverik a „sajtószabadságot” a „vállalkozás szabadságával”.

Amit követelnek maguknak, az nem nekik, mint alkalmazott munkatársaknak jár, hanem annak a vállalkozónak, aki működteti az Index – et, mint tulajdonos, és finanszírozza ennek a portálnak a működési költségeit.

A vállalkozó az, akinek egyedüli joga, és szabadsága, hogy meghatározza a működési feltételeket, a szerkesztőség összetételét, és hogy ellenőrizze a megjelenő tartalmat. Ennek a jognak a megkérdőjelezése a vállalkozás szabadságának megkérdőjelezése.

A vállalkozónak egyszemélyi felelőssége van mind a működés körülményeinek, pénzügyi feltételeinek és a működés jogi, és minden egyéb feltételeinek meghatározásában. Ezeket a jogokat és kötelezettségeket, ugyan delegálhatja, egyes alkalmazottainak, de az ő tevékenységükért is egyszemélyi, egyetemleges felelőssége van.

Az alkalmazottnak természetesen joga van elfogadni a feltételeket, és akkor állást vállal, vagy ha azt nem tartja elfogadhatónak, akkor joga van az állást nem elfogadni, tehát nem vállalni munkát a cégnél. Ezt a jogát senki nem kérdőjelezheti meg, meg azt sem, hogy ha a feltételekben változás áll be, akkor rendes vagy akár rendkívüli felmondással is távozzon. Az alkalmazottnak azonban nincs alanyi joga a tulajdonos döntéseinek felülbírálására, vagy a cég működési stratégiájának, vagy pénzügyi, vagy jogi feltételeinek meghatározására.

Ha esetleg az Index szerkesztőségének van is egy olyan szerződése a tulajdonossal, amelyben bennfoglaltatik, hogy a működési feltételeket, a magjelenő tartalmat, és a szerkesztőség összetétele meghatározásának jogát átadja a tulajdonos, abban biztosan benne foglaltatik a tulajdonosnak az a joga is, hogy megfelelő feltételek esetén azt visszavonhatja. ( Ez most itt „jogászkodás” mélyebben nem érdemes belemenni. )

A sajtó szabadsága és a vállalkozás szabadsága tehát azt jelenti, hogy mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításhoz, és azt a saját alanyi jogaként gyakorolhatja is. Az újságíró tehát a saját költségén, olyan írást jelentet meg milyent akar, és abban, olyan véleményt formál, amilyent akar. ( A tartalomnak csak bizonyos törvényi előírások szabnak határt – ezt is mindenki tudja, hogy mire gondolok – rasszizmus, holkauszt… stb.)

Ahhoz azonban senkinek nincs joga, hogy bárkit olyan tartalom elfogadására ( kiadására ) kényszerítsen, amelyet az nem akar megjelentetni. Ilyenkor a szerző „arrébb megy egy házzal” – és keres egy másik kiadót – vagy maga finanszírozza a kiadás költségeit. ( Láttunk már erre példákat eleget. )

Az Index szerkesztősége most ezt tette, megpróbálta megzsarolni a tulajdonost és egy számára elfogadhatatlan működési forma gyakorlására próbálta kényszeríteni. Alkalom adtán, ez akár bűncselekményként is értelmezhető, de legalábbis a vállalkozás szabadságának korlátozásaként is értékelhető. Természetesen az Index szerkesztőségének (szerkesztőinek, és egyéb munkavállalóinak) is alanyi joga a munkaviszony rendes, vagy azonnali megszüntetése, felmondása, de annak semmi köze a sajtószabadsághoz.

 Csak egy példa:

Szinte minden online tartalomnál van valamilyen „kommentezési” lehetőség. Az itt megjelenő tartalmakat azonban a tulajdonos „moderálhatja” - ha akarom, akkor cenzúrázhatja. Sőt a bejegyzési jogot is annak adja, meg akinek akarja. Ez a joga egyértelműen a „vállalkozás szabadságából” vezethető le, hiszen a saját blogomon vagy, saját weblapomon annak engedem meg a megjelenést, a véleménynyilvánítást, akinek én akarom, ebbe senkinek semmi beleszólása nincs. Ezzel senkinek a „szabadságát” nem korlátozom, mindenkinek joga van saját blog, vagy weblap indítására, és azt úgy kezeli ( nyilván megint csak a törvényes keretek között ) ahogyan az neki jólesik.

A blog vagy laptulajdonosok efféle szövegeket szoktak kitenni:

„A kommentelési szolgáltatás használatával az oldal felhasználói tudomásul veszik az itt megfogalmazott szabályokat. A kiadó jelezni kívánja, hogy az eltiltásról, törlésről saját belátása szerint dönt, ilyen értelmű döntései szubjektívek. A döntés ellen fellebbezési lehetőség nincs.”

Minden esetre további sok sikert kívánok az index sajtómunkásainak, találjanak a saját igényeiknek megfelelő munkát, kiadót. Egyáltalán nem örülök, annak, hogy a dolog így alakult, de ebben nem csak a tulajdonosnak, hanem a szerkesztőségnek is megvan a maga felelőssége. Különösen kiemelném Dull Szabolcs felelősségét. Mert, az Ő magatartása járult leginkább hozzá, ahhoz, hogy a szerkesztőség „egyöntetűen felállt” – és szolidaritást vállalt vele. Így az egész szerkesztőség egzisztenciája most az Ő felelőssége lett. Kíváncsi leszek, hogy megértette –e már ( vagy megérti – e valaha ) a „zászlóvivők” felelősségét. Mert ugye tudjuk, hogy „aki kolompot vesz a nyakába, annak kolompolnia kell, és az ne csodálkozzon, ha mennek utána”.

Majd meglátjuk, hogy Dull, tud-e azzal a „kolomppal” igazán harangozni is, vagy elválik a tüdő a májtól.

GéKI

Klíma László (@zegernyei) több cikkében is foglakozott már Horvát István munkásságával, és azokkal az állításokkal, (elmeszüleményekkel) amelyeket az általános közvélekedés neki tulajdonít. Ezekből a cikkekből azonban az derül ki, hogy ezek az „elmeszülemények” legtöbbször egyáltalán nem találhatóak meg Horvát hagyatékában, vagyis nemes egyszerűséggel mondva, a legtöbb ilyen állítás egyszerűen nem igaz – Horvát azt sehol nem írta le, vagy nem úgy írta, ahogyan azt tőle „idézni” szokták.

Akit bővebben érdekel, a téma az olvassa el az alábbi cikkeket:

1. Üzenjünk Schlözernek
2. Lófejű székelyek, pártos parthusok
3. A kétfejű sas és a rénszarvas titkos barátsága
4. „Amatőrök egymás közt”
5. Magyarok a Paradicsomban

1. Klíma László – és az ember – kiűzetése a Paradicsomból

A legutóbbi cikk témáját a Horvát Istvánnak tulajdonított azon etimológiák alkotják, amelyek a biblia teremtéstörténetéhez tartoznak, nevezetesen az első emberpár Ádám és Éva nevéhez, és ahhoz, hogy milyen nyelven is szólította meg őket az úr!

Mindjárt a cikk bevezetője így hangzik:

„Isten első teremtménye, Ádám magyarul szólott oldalbordájához, Évához: adám néked az almát, s Éva megevé azt. Állítólag Horvát István találta ki ezt a butaságot. Azóta kacag rajta minden tudós elme, s ki nem hagyná elmesélését, midőn a délibábos nyelvészkedést ostorozza. De ez a két naiv etimológia nem Horvát Istvántól ered.”

Ebben valóban benne foglaltatik a cikk egész tartalma, és lényege, hogy annak a sok-sok „sületlenségnek” amiket még komoly tudósok is szoktak idézni műveikben, szinte egyike sem található meg Horvát István műveiben. Hogy hogyan és miért terjedtek el mégis ezek a Horvátot gyalázó hazug állítások, a magyar tudományos és kevésbé tudományos művekben, nos, azt reméljük, meg fogjuk tudni Klíma további írásaiból.

Ezzel e kis bejegyzéssel most az Ádám = ad ám, Éva = eve etimológiák tulajdonosának megfejtéséhez szeretnénk hozzájárulni, szerény eszközeinkel.

Szeretném megerősíteni Klíma Lászlót abbéli véleményében, hogy az valóban nem Horvát Istvántól ered.

Én nem vizsgáltam át Horvát hagyatékát – még annyira, sem mint Klíma úr (erről még majd lesz szó) – de a jelen témához azt nem is kellett. Nevezetesen azért nem kellett, mert, hogy keresztény ember egy ilyen etimológiát soha nem írna le. (Már pedig úgy tudjuk, hogy Horvát István keresztény ember volt.) A Biblia az emberiség közös kincse, az „első bűn” történetét, még a művelt nem keresztények is ismerik, a keresztények közül pedig még azok is, akik sem írni, sem olvasni nem tudnak, de akik tudnak, azok ezt olvashatják a Bibliában:

„Es látá az asszony, hogy jó az a fa eledelre s hogy kedves a szemnek, és kívánatos az a fa a bölcsességért: szakaszta azért annak gyümölcséből, és evék, és ada * vele lévő férjének is, és az is evék.” - ( Mózes I. 3.6 )

Bármennyire is régies ez a szöveg, annyira talán még sem, hogy ne lenne belőle egyértelműen kivehető, hogy Ádám, nem nyújthatta Évának az almát, mert, hogy a kígyó képében megjelenő Ördög, Évát kísértette meg először, Éva szakította azt le, Éva evett belőle először, és Éva kínálta meg azzal, a vele lévő férjét. Hogy miért olyan fontos ez… arról Pál apostolnak Timótheushoz írt első leveléből értesülhetünk:

„És Ádám nem csalattatott meg, hanem az asszony megcsalattatván bűnbe esett.”
(PÁL 1. Levele Timotheushoz 2.14)

Nincs az a keresztény férfi és nő, aki ne tudná, hogy az asszony - e vétkéért kapta a büntetést, hogy kínban és vérben kell megszülnie gyermekét.

„Az asszonynak mondta: Felette igen megsokasítom viselősséged fájdalmait, fájdalommal szülsz magzatokat, és epekedel * a te férjed után, ő pedig uralkodik rajtad.” (Mózes I. 3.16)

„Mindazáltal megtartatik a gyermekszüléskor, ha megmaradnak a hitben, és szeretetben és a szent életben mértékletességgel.”  (PÁL 1. Levele Timotheushoz 2.15)

Ez olyan alapvető erkölcsi tanítás, és a keresztényi életnek oly alapvető életviteli elve, a keresztény férfi – nő viszonynak olyan alapvetése, hogy ezt a történetet fordított szereposztással előadni, teljességgel lehetetlen. Nincs az a „tudományos érdek” nincs az az „etimológia” amely képes volna arra, hogy rávegye a keresztény férfit, hogy magára vegye az asszony bűnét.

„És monda az ember: Az asszony az kit mellém adtál, ő ada nékem arról a fáról, úgy evém.”  - (Mózes I. 3.12)

Hogy ezt sem Klíma, sem azok, akiktől idézett, és nem idézett – most talán azok jártak jobban, akiktől nem – ezt nem vették észre, az bizonyítvány róluk, és arról, amiről írásaik szóltak. Ezt a „hibát” én a magam részéről nem igen tudom másnak betudni, mint a Horvát István iránti mérhetetlen rosszindulatuknak és elvakult gyűlöletüknek. Ilyen „hibát” csak akkor vétünk, és csak akkor nem veszünk észre, ha egyrészt „minden áron hinni akarjuk” azt, amiről írunk (Horvát ostoba etimologizáló) és azt „minden áron bizonyítani” akarjuk.

2. Klíma László, az ember ! – és a sánta kutya esete

A legutóbbi cikkben azonban van egy hivatkozás is, amelybe ha betekint a nyájas olvasó, akkor láthatja, hogy az jelen blog szerzőjének „vitáját” tartalmazza, mégpedig éppen egy Klíma László cikkben megfogalmazott állítás okán.

„A kétfejű sas és a rénszarvas titkos barátsága című korábbi írásunkban Horvát István nézetrendszeréből vezettük le azt a konteót, hogy a finnugor nyelvrokonság Habsburg-találmány. Ez a feltevésünk meglehetősen felingerelte a Rénhírek egyik kedves kommentelőjét ‒ lásd a Wikipédia vitacikkét.”

Ha azonban valaki veszi a fáradságot és egy kicsit bele is olvas a „vitacikkbe” azt láthatja, hogy itt éppen egy olyan állítás a téma, amelyet – nem mellesleg – éppen Klíma úr tett Horvát Istvánnal kapcsolatban, és amelyről az derül ki, hogy az „nem éppen a teljes valóságot” bontja ki az ominózus cikkében.

A kétfejű sas és a rénszarvas titkos barátságában ezt a „konteot” fogalmazza meg, Horvát Istvánnal és a Habsburg – ármánnyal kapcsolatban:

„Kéziratos hagyatékának áttanulmányozásával talán igazolni lehetne, hogy elsőként ő is írta le. Vagyis ezt a mesét egy igaz magyar hazafi találta ki, csak éppen nem tudta, hogy mit beszél.”

Itt tehát az van kimondva, hogy "talán igazolni lehetne, hogy elsőként ő is írta le" – ami azt jelenti, hogy alapos, és kitartó munkával átnézve a hagyatékot, esetleg meg lehetne találni a bizonyítékot az elsőségre - de Klíma ezt a munkát nem végezte el - sokkal könnyebb volt egyszerűen megvádolnia Horvátot, hogy „ezt a mesét egy igaz magyar hazafi találta ki”.

Már önmagában ez is egy ordenáréság, de hősünk még ezt is tudta fokozni. Miután egy másik cikkében az „Amatőrök egymás közt” - ben tovább építgeti a "városi legendát" és megint behivatkozza a rénszarvasos cikket:

 "Meglehet, habár mi találtunk néhány adatot annak a városi legendának a születéséről, hogy a finnugristák Habsburg-bérencek lennének."

Meglehet így mi is találtunk néhány adatot arra, hogy Klíma megpróbálkozik egy "saját gyártású" városi legenda elindításával - ráadásul viszonylag kevés befektetéssel - egyszerűen elkezd a saját hazugságaira, saját maga hivatkozni, a cikkeiben - "ügyes" !!!

Klíma tehát először hazudik, amikor azt állítja, hogy megtalálta a "Habsburg - ármány" - értelmi szerzőjét - és ez a lényeg - hamisan vádolta meg Horvátot - és ráadásul ezt a hamis vádat elkezdte terjeszteni - mint saját "kutatásainak" eredményét! - kész szégyen!!

Ez tökéletesen jellemzi Klíma "tudományos" hozzáállását. A kemény munka helyett írjuk le, hogy ha hajlandók lennénk dolgozni, akkor lehet, hogy megtalálnánk, de mivel "büdös a munka" hát írjuk le hogy "megtaláltuk" - a többi lusta munkakerülő úgysem néz majd utána, és szépen "bekajálja" az állításunkat. Jobb helyeken ezt egyszerűen "szélhámosságnak" nevezik és nem tudományos kutatásnak.

A legutóbbi cikk a „Magyarok a paradicsomban” éppen azt igazolja, hogy mennyire igaz, hogy legtöbben - még a legnagyobbak sem - néznek utána az idézeteiknek. Klíma a cikkben jó néhány példát felsorol, hogy kik, hol, és hogyan írnak „Horvát István találmányairól”. Sőt a legtöbb „szakember” azt is állítja, hogy ezen „találmányok” Horvát nevezetes fő művében a  „Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történelméből” találhatóak meg.

A cikkben megidézett  Magyar Adorján azonban rácsodálkozik ezekre az állításokra, „s azt kérdé: ugyan, hol? Ugyan hol van ez a Rajzolatokban?” Ezt írja:

„ Egy régi újság került a kezembe, a Magyar Hírlap 1930. szept. 7.-i száma, amelynek 18. oldalán ez olvasható: „Horváth István volt a történetíró és nyelvész, aki ‘Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történelméből’ című művében azt akarta bebizonyítani, hogy a világ teremtésekor már Ádám és Éva is magyarul beszéltek.” De nemcsak ebben a 30 év előtti lapban, hanem azóta is sok másban közre került és számtalan ember szájából elhangzott és hangzik ez az állítás. Pedig Horvát István idézett, 1825-ben Pesten megjelent könyvében, amit sokszor átolvastam, Ádámról és Éváról egyetlen szó sincs, mégkevésbbé ezeknek a magyarsággal való bármilyen összefüggéséről. Kétségtelen tehát, hogy sem a régi, sem a mai ilyen írók Horvát István könyvét nem is olvasták, hanem csak üres szóbeszéd után ismétlik állításukat.

De nincsen Horvát könyvében a neki tulajdonított nevetséges szószármaztatásokból egyetlen egy sem, tehát minden csak alaptalan és rosszakaratú ráfogás volt, amit ellenőrzés nélkül, felelőtlenül fecseg még ma is igen sok ember. 

(A Fáklya, 1962 május/június, itt találtuk: magtudin.org)”

Majd Klíma is hozzá teszi a maga álláspontját:

„Tehát a Rajzolatokban „Ádámról és Éváról egyetlen szó sincs”. Végtelen dilettantizmusunk bizonyítéka, hogy Horvát István nevezetes művében mi sem találjuk az Ádám = ad ám, Éva = eve etimológiákat, de még Ádám és Éva nevét sem. (Mellesleg a fent idézett szövegrészletekben felbukkanó további vicces etimológiák többségét sem találjuk Horvát Istvánnál, de ez a következő írásunk tárgya lesz.)”

A cikk további részében megpróbálja felderíteni, hogy ha nem Horvát, akkor ugyan kik is a valódi „szellemi tulajdonosok” – de ez most, és itt, lényegtelen – de szívesen fogjuk olvasni ezt a „szellemi teteskeresést”…!

A mi szempontunkból az a lényeg, hogy még a legnagyobb szakemberek is ( mint pl. Pusztay János ) sokszor „bekajálják” ezeket a hamis állításokat, műveikben elkezdik egymástól idézgetni, hisz nem lehet minden egyes állításnak, mindig megkeresni az eredeti „ősforrását”. Az emberi tudás fejlődése arra épül, hogy a saját tudásunkat, mindig ráépítjük az előttünk járók tudományára. Ha mindig minden nemzedéknek „mindent elölről kellene kezdenie” akkor lehetetlen lenne fejlődni. Minden tudásunk arra épít, hogy amit előttünk már „felfedeztek” az igaz, és mi erre az igazságra építhetjük a magunk tapasztalatai szerinti igazságokat. A „szélhámosok” az „álhírterjesztők” a „gyalázkodók” mind ezt használják ki. Felépítenek egy hazugságot, és elkezdik terjeszteni… mert a tisztességes, becsületes emberek hisznek egymásnak… nem keresik egymás szavában és tetteiben a „hazugságot” – nem az-az alapvető feltevés, hogy a másik hazudik. A tudósok, kutatók, elfogadják egymás eredményeit, és építenek rá – idéznek egymás műveiből, és felhasználják azokat saját „elmeszüleményeik” igazolására. Aztán persze vannak olyan, gazemberek, akik ezt kihasználva - saját „kitalációjaikat” kezdik terjeszteni.

( Emlékezzünk a Trefort-idézetre - évtizedekig tartott, míg kiderült, hogy hamis! - Klímának, a Horvátot érintő  megvádolása, nem járhat így - teszek róla. )

Klíma Horváttal kapcsolatban, pont ezt tette. Nem nézett Ő át semmit - és ezért nem is találhatott semmit - ezért hozzá fogott hazudozni, hogy egy "igaz magyar hazafi" találta, ki - majd négy év múlva elkezdett hivatkozni a nemlétező munkájának, nemlétező eredményeire. - Ez az igazi szélhámosság! Klíma egy teljesen alaptalan és erősen személyeskedő megjegyzésben azt hazudja, hogy bár nem találta meg Horvát munkáiban a "Habsburg-ármány" eredetét, mégis azt állítja, hogy "ezt a mesét egy igaz magyar hazafi találta ki" - és ráadásul más cikkeiben már elkezdett erre a hazug kijelentésre hivatkozgatni.

Ráadásul ezzel a „hivatkozással” egyszer csak elkezdett „szintet lépni”… már nem csak – az erősen elbulvárosodott – Rénhírekben megjelenő cikkeiben hivatkozik a hazugságaira, hanem egy az MTA támogatásával megjelenő honlapon, az MTA felkérésére írt cikkben is.

Az MTA támogatásával megjelenő ( tudomany.hu ) őstörténeti cikksorozatának első részében (Magyar őstörténet – honnan hová?) – jelent meg a „Habsburg-ügynökök”: a finn nyelvrokonság gondolata – című fejezetben, az a Horvát Istvánnal kapcsolatos állítás, hogy:

"Ugyancsak nála jelenik meg először az a gondolat, hogy a finnekkel és a lappokkal való rokonságot a németek akarják a magyarokra erőltetni."

A cikk állításának hivatkozása, egy olyan bogbejegyzésre mutat, ( Rénhírek – A kétfejű sas és a rénszarvas barátsága ) amelyet az ismert blogger @zegernyei ( Klíma László ) írt. Ezekről a „blogbejegyzésekről” maga a szerző is úgy beszél, hogy itt „humoros-ironikus” formában tárgyalja a magyar történelem, és nyelvtörténet kérdéseit – vagyis ezek bevallottan, nem tudományos igényű művek. Már maga az a tény sem etikus, hogy egy MTA támogatásával készült ismeretterjesztő cikkben, egy blogbejegyzésre történő utalással, vádolnak meg egy ismert történészt. Az pedig különösen kirívó, hogy a blogbejegyzésben maga a szerző ismeri be, hogy nem talált bizonyítékot arra, hogy Horvát bármelyik művében akárcsak említette volna is, a finnugristák és a Habsburg-dinasztia bűnös kapcsolatát, egy „tudományos igényű cikkben” ennek ellenére hivatkozik rá a „tudós szerző”… !

„Kéziratos hagyatékának áttanulmányozásával talán igazolni lehetne, hogy elsőként ő is írta le.”

Ez egyértelmű kijelentés, arról, hogy @zegernyei nem vizsgálta át a hagyatékot, ezért nem is találhatott bizonyítékot. Ráadásul - annak ellenére, hogy nem talált semmi bizonyítékot - a cikk végén még azt az erősen személyeskedő megjegyzést, is megengedte magának, hogy:

„Vagyis ezt a mesét egy igaz magyar hazafi találta ki, csak éppen nem tudta, hogy mit beszél.”

Klíma László - az MTA felkérésére írt – cikkében, viszont már úgy hivatkozik az előző írásra, mintha azt ott, a @zegernyei megtalálta volna.

Erről a megjegyzésről ugyan mondhatjuk, hogy „humoros – ironikus” csak ugye az a probléma vele, hogy nem igaz! – ami azért nem mellékes még egy „ismeretterjesztő” cikkben sem – nem hogy egy olyanban, amely az MTA támogatásával „azzal a szándékkal született, hogy a sajtó, a tanárok és a nagyközönség számára összefoglalja a magyar őstörténet kutatásával kapcsolatos legfontosabb, tudományosan alátámasztott állításokat és tényeket”

Az a tény sem mellőzhető, azonban, hogy az MTA felkérésére dolgozó Klíma László, azonos a @zegernyei – néven írogató „bloggerrel” – ami azért nem biztos, hogy mindenkinek teljesen egyértelmű – bár utána lehet járni. Itt azonban megint felmerül a tudománnyal szembeni „bizalom” – kérdése. Egy egyszerű érdeklődő, nem biztos – sőt biztosan nem – hogy alaposan utána néz, hogy ki is ez a @zegernyei, meg ez a Klíma László.

A megidézett „Vitalap” – tehát arról szól, hogy Én ezeket a - forrásokkal alátámasztott - tényeket kívántam összefoglalni a szócikkben. A vitában résztvevő egyes „kollégák” pedig ahelyett, hogy segítettek volna megfogalmazni – ha esetleg valóban vitacikk jellege lenne a bejegyzésemnek – mindenáron azt kezdték bizonygatni, hogy egyszerűen csak le akarom járatni Klímát. A - tények - azonban azt mutatják, hogy nem én járatom le, hanem önmagát járatta le – azzal, hogy egy bizonyítatlan és hamis váddal, megpróbált egy új városi legendát elindítani, és erre még az MTA támogatásával kiadott őstörténeti állásfoglalást is képes volt felhasználni ahelyett, hogy azt az igen tiszteletreméltó és ambiciózus szándékot valósította volna, meg hogy:

 „az őstörténeti ismeretek átadása a jövendő nemzedékeknek csakis tudományos eredményeken alapulhat”.

Legalább is meg fogunk tenni mindent, hogy ne „szélhámosságokon” – alapuljon, no meg a „sánta kutya” esetének is igaznak kell lennie, mert azt a bölcsességet is az elődeink hagyták ránk.

3. Megbocsátó szép üzenet:

 Miután úgy tűnik, hogy Klíma László most egy egész cikksorozatot szentel, annak, hogy az oly sok helyen megjelenő és Horvát Istvánnak tulajdonított, „vicces etimológiák” eredetét felkutassa, ezért ajánlom figyelmébe ezeket a fenti kis szösszeneteket. Ha nem is „bizonyíték” – de talán segítséget ad ahhoz, hogy hol is kell keresgélni azokat az „ősforrásokat”… amelyek feltárásához most hozzáfogott. Remélem lesz elég kitartása (én pedig jó egészséget kívánok neki) – a kutakodáshoz.

Ha valóban, és őszinte akarattal, sok, és még több munkával, feltárja ezeknek a gyalázatos hazugságoknak (amelyekkel évtizedekig gyalázták Horvátot) „őseredetét” - biztos vagyok benne, hogy az „figyelembe vétetik” majd a „végső elszámoláskor” – amikor majd minden emberről kiderül - mennyit is ért az élete valójában.

Kívánom, hogy adjon erőt az Úr! – és elegendő időt – a Horvát életmű hiteles, és tudományos feldolgozásához – mert az igaz ember felmagasztaltatik…!  - és az Úr megbocsátja azok vétkeit, akik megvallják azt embertársaik előtt…!

 GéKI

Esőt adál Uram – de, nincs köszönet benne!

A NYEST internetes folyóirat RÉNHÍREK – rovata cikket jelentetett meg Budenz halálának 128. évfordulójára, ami igen tiszteletreméltó, hisz máshol nem igen olvashatunk erről semmit. A cikket Fejes László jegyzi - https://www.nyest.hu/renhirek/budenz-kabatlopasi-ugye - bejegyzésem erre a cikkre kíván reagálni.

Ezen a blogon „A „boszorkányüldözés kezdetei” – fejezetben (és máshol is) már foglalkoztam a Budenz – Vámbéry kapcsolattal. Aki valaha is hallott már a finnugrisztikáról, az ezt a két nevet egészen biztosan ismeri. A „győző” és a „vesztes” – nincs olyan finnugrista, aki ha csak megemlíti is a két tudóst – hogy meg ne említse, az pedig szinte lehetetlen – az ne e két kategóriával említse meg nevüket. Budenz – a győztes, Vámbéry a – vesztes. A kettejük csatájának nevét is ismeri szinte mindenki - „ugor-török háború” – ehhez nem, hogy diploma, de még csak érettségi sem szükséges, - ismeretéhez elegendő a magyar alapoktatás „kijárása” is. A magyar finnugrisztika innen eredezteti szinte összes legitimációját, létét, igazságát, ez tudományos álláspontjának origója, - Alfája és Omegája – létezésének kikezdhetetlen kezdete, a tudományág születésének dicsőséges, megkérdőjelezhetetlen hajnala. A finnugrisztika szerint ez egy „individuális háború” volt, amely a két tudós között, kizárólag „tudományos keretek között zajlott” – bár néhányan elismerik, hogy a két főszereplő „állítólagos barátsága” – már a vita kezdetén megszűnt. A kezdetek – kezdetén meglévő barátságuk tudata, azon alapszik, hogy a két fiatalember magánleveleiben, egymást (Juszuk=Budenz és Resid=Vámbéry) leginkább becenevükön említik. Szellemi barátságuk tudata, pedig azon alapszik, hogy „állítólag” ekkor még mindketten elfogadták, azt hogy az „Ősgeszták” megőrizte magyar történeti hagyomány, a magyarság legközelebbi rokonainak a török népeket tekintette.

"Természetesen következett tehát ebből az a reménységem, hogy Középázsiában az összehasonlító nyelvtudomány segítségével világosságot vető sugarat lelhetek, mely eloszlatja a homályt a magyar őstörténelem sötét tájairól."  ( Vámbéry Ármin: Küzdelmeim. IV. fejezet, 62.)

Vámbéry ennek szellemében, az MTA – támogatásával, el is indul Ázsiába, hogy Kőrösi Csoma Sándorhoz és másokhoz hasonlóan a magyarok nyomai után kutasson. Vámbéry útja volt az első sikeres, európai ember által véghez vitt újkori felfedezőút e térségben. Hosszú és veszélyes út után 1864 májusában érkezett vissza Pestre.

Budenz, pedig eközben (1858 – ban érkezik Pestre Hunfalvy Pál meghívására) olyan hamar elsajátította a magyar nyelvet, hogy már ugyanazon év őszén néhány értekezését magyarul írta meg. 1861-ben Hunfalvy közbenjárására az MTA Könyvtárának segédkönyvtárosa, és az Akadémia levelező tagja lett. Ebben az időben előbb a török, majd a finnugor nyelvek kutatásával foglalkozott, az utóbbival Hunfalvy bízta meg. Erről Budenz 1870-ben a következőt írta August Ahlqvist finn nyelvésznek:

 „Az ember könnyen elveszíti a kedvét Magyarországon, ha olyan haszontalan dolgokkal foglalkozik, mint a magyar nemzet nyelvének kutatása.”

Azt szokás mondani, hogy a magyar nyelv finnugor voltát tudományos értelemben az a sokat emlegetett és elhíresedett „ugor–török háború” oldotta meg, amelyben a „tudományos vita” Budenz József és Vámbéry Ármint között zajlott. Ezt a szakmai vitát részleteiben egyébként nem igen szokás tárgyalni – mondván, hogy azt laikusok úgysem értenék meg – amiben igazat is kell, hogy adjak a szakembereknek. Azt azonban, hogy ez a vita „kizárólag szakmai” lett volna, azt erősen tagadom. Vámbéry az NyK. 8. számában jelentette meg a Magyar és Török-Tatár szóegyezések c. cikkét, amelyre Budenz József a NyK. 10. számában reagált: Jelentés Vámbéry A. Magyar-Török szóegyezéseiről – címmel.

( Hogy egy olyan dolgozatnak, amelyet mások általában - bírálat, megjegyzések, reagálás, recenzió – megjelölésekkel szoktak címet adni, Budenz miért adta a „Jelentés” megjelölést, azt most itt nem tárgyalnám ki, de azért ezt piciny kis „sejtetést” – had hagyjam itt.)

Hogy a két dolgozatban tárgyalt több száz etimológiából kinek, és mennyi állta ki az idők próbáját, azzal sem igen foglalkoznék, szerintem ugyan is nem ez a lényeg. A cikkekben vannak olyan fejezetek is, amelyeket egy laikus is bőven megérthet, anélkül is, hogy a nyelvészeti részekhez konyítania kelljen, mivel a szerzők végső következtetéseiket úgy fogalmazták meg, hogy azt egy átlagember is felfoghassa. Budenz így foglalta össze (állítólagos) barátja munkájáról alkotott véleményét:

„Esőt adál uram, de nincs köszönet benne! — mondhatnám e jelentésemet befejezvén, én is, ha visszatekintek a szóhasonlítások nagy halmazára, melyet Vámbéry úr, nem nagy gonddal és lelkiismeretességgel összehányva, „magyar és török-tatár szóegyezések" czime alatt a magyar nyelvész közönségnek nyújtott, mint feleletét azon kérdésre: hogy mi és mennyi törökség van a magyar nyelvben? Hogy e feleletnek, úgy amint ő azt adta, semmi hasznát nem vehetjük, azt a fentebbi birálati jelentésem, úgy hiszem, eléggé megmutatta.” ( Budenz József - NyK. 10 : 128)

Én úgy gondolom, hogy a 19.- század második felében, egy tudományos folyóiratban megjelenő bírálatban ennél sértőbb, megalázóbb kifejezéseket még nem igen lehetett használni. Remélem, nem vagyok egyedül, aki azt gondolja, hogy ezeknek a kifejezéseknek, még ma sem volna szabad, hogy elhangozzanak, két „elismert tudós” között. ( Azt hiszem, ezzel az is világos, hogy ki kezdte… !) Vámbéry nem publikált többé az Akadémiai Kiadónál nyelvi-nyelvészeti témájú könyveket, és korábbi (állítólagos) barátságuk is véget ért.

Később Vámbéry: A magyarság eredete – amelyet alcímében a szerző „ethnológiai tanulmányként” határoz meg – könyvében, különválasztja a nép és a nyelv eredetét, s azokat külön-külön vizsgálva jut arra a következtetésre, hogy az etnikum török, a nyelve azonban keveréknyelv. Budenz a Nyelvészeti Közleményekben „Felelet. Nyelvészeti észrevételek Vámbéry Ármin: A magyarok eredete czimű munkájára.” újra kifejtette nem túl hízelgő véleményét:

„Megvallom, hogy csak némi restelkedéssel fogok oly kérdés, megvitatásához, amelyről immár azt hittem, hogy többé nem lehet kérdés: hogy t.i. a magyar nyelvnek mely nyelvcsoportban találjuk közvetetlen rokonait?”

 Vámbéry élete vége felé így emlékezett vissza erre az időszakra:

"A küzdelem, melyet fanatikus ellenfeleim, sajnos, átvittek a személyeskedés terére is, eltartott jó sokáig, de ezúttal is bevált a régi diák közmondás: Philologi certant, tamen sub judice lis." ( Vámbéry Ármin: Küzdelmeim. IX. fejezet, 130. )

Most éppen Fejes László próbálja meg „elvenni” Vámbéry becsületét, azzal, hogy felemlegeti Vámbéry tanári (tanítói) kinevezésének körülményeit, sejtelmesen megemlítve azt, hogy a kinevezést „ő apostoli Felsége” is támogatta. A cikkben párhuzamot von azzal a „legendával” amely szerint „Budenz Józsefről is közismert, hogy a Habsburgok nyomására nevezték ki a pesti egyetem (a jelenlegi ELTE jogelődje) finnugor tanszékére.”  - amit persze a finnugrisztika ma is tagad – és valóban nincs is rá bizonyíték.

Vámbéry kinevezésének sürgetésére azonban … van … mindig is volt "bizonyíték", hiszen azt Vámbéry sem akkor, sem később nem tagadta – sőt büszke is volt rá, egész életében – mint minden más „magas rangú kapcsolatára” is (Habsburg-ház,  Abdülhamid szultán, a Brit Birodalom – akiktől élete végén még bizonyos „nyugdíjat” is kieszközölt.) Így ír erről Ő maga – egy Sziládyhoz írt levelében: (Fejes ezt is idézi.)

„Meglehet, hogy a napokban Bécsbe megyek (az égre kérlek, ez titok maradjon), és mielött a fraterek ellenem sikra szállnának, már én egy császári „Machtsruch-khal [paranccsal] mindnyajoknak bebaszok.”

Mindezek ellenére Fejes azt a látszatot igyekszik kelteni, mintha Vámbéry kinevezésének körülményei mégsem lennének nyilvánvalóak, mintha azt bármiféleképpen „bizonyítani” kellene – amit persze ebben a cikkben ő maga meg is tesz – pontos és szakszerű idézetek citálásával – mintha ehhez komoly kutatómunka kellett volna. A cikkben azonban Ő maga mondja el, hogy:

„Mindezek annyiban jelenthetnek csak újdonságot, hogy megerősítik azt, amit Vámbéry négy évtizeddel később megjelent, Küzdelmeim című önéletrajzában leír (109–110)”

Feltenném tehát a kérdést, mit is kell akkor azon bizonyítani, ha valaki egy életen át hangoztatott - és már akkor is közismert – dolgokat állít és ír önmagáról. Ráadásul egy olyan dolgot, amit mások – ránézve – mindig is (nem is kissé) igen dehonesztálónak tartottak.  Ezt a fajta kinevezést, amelyet „ő apostoli Felsége” is támogatott, Budenz esetében miden lehető eszközzel igyekeznek tagadni és cáfolni immáron másfél évszázada.

Ne legyenek kétségeink ez a cikk is azért született.

„Mindezek alapján világos, hogy Vámbéry, és nem Budenz volt az, akit az udvar nyomására, és a helyi ellenkezés dacára neveztek ki egyetemi tanárnak.”

 Ez az a mondat, amiért ez a cikk megszületett. Tegyünk úgy mintha Vámbéryről sikerült volna kideríteni valami „titkot”, tegyünk úgy mintha „besározódott” volna, hogy elmondhassuk, hogy „ugye hogy Őt– igen” – a másikról viszont elmondjuk, hogy ez még nem bizonyosodott be soha – tehát akkor „Őt… meg – nem".

Csak ugye az mindenki előtt világos, hogy attól hogy Pisze Matyiról bebizonyítottuk, hogy „lótolvaj” attól Rúzsa Sándorról még nem lesz bizonyítva, hogy „ő viszont egy szentember” – mert, hogy ugye a kettőnek semmi köze sincs egymáshoz.

Attól, hogy Vámbéryt „kinevezték” (amire mindig is büszke volt) attól még Budenzet ugyan úgy „kinevezhették” (vagy nem)  - merthogy ennek a két állításnak sincs, az égadta egy világon semmi köze egymáshoz! Sőt ennek ahhoz sincs semmi köze, hogy mindketten „nem magyarok” voltak… sőt ahhoz sincs semmi köze, hogy barátok voltak-e, vagy ellenségek.

Ki tudná pontosan meghatározni, hogy Budenz „Jelentésében” hol végződik a tudomány és hol kezdődik a személyeskedés. Pedig ha a finnugrisztika valahol itt kezdődik, akkor a finnugrizmus születését is innen kell datálnunk.

Budenz soha nem kért elnézést a „Jelentésben” megjelenő sorokért, Vámbérytől, ezért a finnugristáknak kellene ezt megtenniük. Én azt gondolom, - elnézve a viták hevességét - hogy nem sok esély van rá. Pedig ha igaz az, amit Thomas S. Kuhn a paradigmák közötti vitákról mond, akkor nagyon keserves jövőt jósolok a finnugristáknak.

A finnugrizmus még küzd… egyre elkeseredettebben, és egyre durvább módszerekkel, és mint láttuk ezt is Budenztől tanulták.

Vámbéry elképzelései azonban részben tovább élnek a mai fiatal nemzedék őstörténeti elképzeléseiben, és úgy néz ki, hogy a „modern turanisztikában” akár még találkozhatnak is. A legújabbkori genetikai kutatások, régészeti adatok és nyelvészeti modellek egyértelműen afelé mutatnak, hogy az „ugor-török” háború eredményét a tudománynak felül kell vizsgálnia, és így Budenz paradigmája helyett, Vámbéry paradigmája kerülhet előtérbe.

A mai vitákból is az látszik, hogy ez a tudományos közösség még ma sem egységes, egyik fél sem hisz a másik módszereiben – sőt néha, még a tisztességében sem – így elég nehéz lesz konszenzusra jutni.

A Tarih-i Üngürüsz – vitához:

Van ennek a cikknek egy kis mellékága is, amely azonban ennek ellenére szorosan hozzátartozik a témához. (Mármint a „hogyan sározzunk be valakit” egy olyan téma „sejtetésével” – ami egyébként eddig is közismert volt.) Vámbéry 1860-ban (miután visszatért Isztambuli útjáról, amelyet 1857-től Eötvös József báró támogatásával tett) a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett.

Ugyanebben az évben az MTA-nak ajándékozta a Tarih-i Üngürüsz c. középkori magyar krónika török fordítását:

 A Wikipédián ezt olvashatjuk erről:

 „A Tarih-i Üngürüsz története kalandos, fordulatokban bővelkedő. A török nyelvű fordítást Vámbéry Ármin hozta haza Magyarországra Isztambulból, és ajándékozta 1860-ban a Magyar Tudományos Akadémiának. Vámbéry 1860-ban a Magyar Akadémiai Értesítőben (I. köt. 4, sz. 360-362. o.) egy rövid ismertetést tett közzé: „Azt hinném, nehezen lehetne művében, hasonlítás útján is, az eredeti szövegre ráismerni. Az irály tiszta keleti. Mahmúd a török olvasóvilág ábrándos-regés olvasmánya iránt táplált hajlamának hódolt, ő Kliót nemigen kímélte, és számtalan mesével szőtte át a beszéd fonalát."

Budenz József 1861-ben a Magyar Akadémiai Értesítőben (II. köt. 3. sz. 1861, 261-292. o.) közölt részletes ismertetést a műről, melyhez mutatványokat is csatolt a kódex fordításából (293-3I6. o.), és amelyet, mint "igen becses irodalmi emléknek" nevezett, de mint „történeti krónikát” nem sokra tartott. Végkövetkeztetése: a mű egy olyan magyar krónikát vett alapul, amely a mohácsi vészig követi a magyar történelmet, de ez nem az időben hozzá legközelebb álló Thuróczi-krónika.

Sok-sok hiányosságát sorolta fel, amelyből az egyik talán legjelentősebb kifogása, hogy ebben a „mi török-magyar krónikánk” – ban  „a … magyarok külföldi hadjáratai, a vezérek korában tökéletesen el vannak mellőzve, és Árpádról egyenesen rövid átmenettel Sz. Istvánra tér át.

"Legitt kérdezhetjük: szándékosan hagyta-e félre a vezérek korszakát, talán, hogy az előtte kedves (? ) magyarok vereségeit is elhallgathassa? ”

Ezt a kort ma inkább a „Kalandozások kora” – ként említjük. Van, akinek ez „barbár rabló hadjáratokat” jelent, van akinek „zsoldos katonai akciókat” és van, aki százéves „Magyar Birodalomról” álmodik. Egyben azonban megmeggyeznek a vitapartnerek, hogy igen kevés az – a valóságos - információ erről a korról, amit biztosnak lehetne mondani. No meg abban is, hogy a magyar krónikákban, meg még annál is kevesebb információ van, mint amennyit a külföldi forrásokból kihámozható.

Ez a furcsa űr két híres csata történetéhez, és emlékezetéhez köthető.

Az egyik a „Pozsonyi csata” – amelyet szinte meg sem említenek a magyar hagyományok, és krónikák, sőt igyekeznek azt összemosni Árpádnak a Szvatopluk ellen vívott „bánhidi” csatájával. Még a múlt században a honfoglalás emlékére felállított Tatai turulszobor történetének leírása is keveri a két eseményt.

Ez az egyik legnagyobb rejtélye a korai magyar történelemnek, hogy krónikáink miért nem emlékeztek meg erről a magyarság szempontjából szinte sorsfordító győzelemről, miért igyekeztek szegény győzőknek még az emlékét is kiirtani a nemzeti köztudatból? Ez a csata szinte ismeretlen volt a magyar történettudományban, csak 2008 – ban jutott el addig, hogy egy önálló könyv tárgya lehessen.

Ellenben ( a másik csatával ) az augsburgi csatavesztéssel, amelyet viszont szinte a végletekig eltúloztak. Krónikásaink, a vesztesek megszégyenítésében, szinte egymásra licitálva, igyekeztek minél nagyobb gyalázatként feltüntetni azt. Pedig máskor, más csapatokat is ért néha vereség, és ma már tudjuk, hogy ez sem volt olyan „sorsrontó” mint ahogyan sokan olyannyira láttatni szerették volna

A válasz - véleményem szerint - az Etelközben csatlakozott kabarok történetében keresendő. Bulcsú "horka" még arról tudósítja a "Bíborbanszületett császárt" a DAI 39. fejezetében, hogy a kabarok:

„Mivel pedig a háborúban legerősebbeknek es legbátrabbaknak mutatkoztak a nyolc törzs közül, es háborúban elől jártak, az első törzsek rangjára emelték őket. Egy fejedelem van náluk, azaz a kabarok három torzseben, aki máig is megvan.”– mármint hogy az-az egy fejedelem - abban az időben - Ő maga Bulcsú a „horka”.

Arról, hogy abban az időben a „nagyfejedelem” – Fajsz – csak egy „odavetett” félmondatból értesülhetünk. A magyar krónikák meg sem említik, Zolta ( Solt ) után rögtön Taksony következik. Az Árpád és Géza közötti „nagyfejedelmi névsor” sehol nem maradt fenn, mindössze spekulációk sorozatával vagyunk kénytelenek azt összeállítani. ) Fajszról még azt is híresztelik, hogy "névkimondási átokkal" sújtották - de kik, és miért?

Vagyis a kabarok szerepe ekkor még nem hogy „marginálisnak” lett volna nevezhető - hanem a DAI 39. és 40. fejezetéből kiindulva egyszerűen „főszereplőknek” vannak feltüntetve.

Elképzelésem egyik lényege éppen az, hogy valószínűleg a „Pozsonyi csatát” nem „Árpád magyarjai” hanem a kabarok nyerték meg, mivel az ő feladatuk volt a betörő ellenség feltartóztatása, addig, amíg a főerők meg nem érkeznek. Ez azonban olyan jól sikerült, ( az 1921 – ben felfedezett Salzburgi Évkönyvek, és az összecsapásról színes képet festő a XVI. század elején alkotó bajor Aventinus leírása ennek nem mond ellent) hogy a főerőkre már nem is volt szükség. A leírás alapján nyugodtan nevezhetjük az egészet egy „könnyűlovas huszárbravúrnak” mint jól szervezett „felállt hadseregek tömegcsatájának”.

„Gyorsabbak, ( a magyarok) a nehéz fegyverzettel felszerelt seregünknél, amikor még azt hisszük, hogy távol vannak, már ott is teremnek, s amilyen gyorsan jönnek, ugyanolyan gyorsan el is tűnnek.”

A 881 – ben Bécs alatt harcoló csapatok még cowari és ungri néven külön egységként harcolnak. A sztyeppei szokásjog értelmében az utoljára csatlakozott népeknek kell a hadrendben, az elővéd szerepét betöltenie. Mivel Kurszán jelentős szerepet játszott a nyugati hadjáratokban, ahol a kabarok is jelen voltak, Róna-Tas András szerint talán Kurszán a horka lehetett, s halála után lett fejedelem Bulcsú apja, Káli –, végül őt követően Bulcsú – akik biztosan nem tartoztak Árpád nemzetségébe. Innen már csak egy lépés az a feltételezés, hogy Kurszán-Káli-Bulcsú is kabar származású volt. Bár az elővéd szerep, és az exogámia jelentősen apasztotta, a kabar harcosok létszámát, de a vezetők – a nyugati adóbehajtás is az ő feladatuk volt – mérhetetlenül meggazdagodtak. Ha pedig meggazdagodtak, akkor a hatalom kérdése is felmerülhetett.

Az augsburgi csatát megelőző időszakban, tehát vészesen megromlott a viszony az Árpádok és a Bulcsú nevével fémjelzett kabar vezetők között. A jelek szerint a gyengekezű fejedelmet, egyre inkább a Bulcsú horka által vezetett érdekcsoport tarthatta a kezében. Fajsz a segítségükkel került hatalomra. ( Fajsz ugyan „árpád-házi” de nem Zolta utódja, hanem apja Jutocsa, Árpád idősebbik fia volt. Tehát nem a primogenitúra, hanem a szeniorátus elve alapján volt nagyfejedelem. Lehet, hogy ezért "átkozták "ki. Ő is az augsburgi csatában halt meg. )

A csata elvesztése, a nagyfejedelem halála, és a három kabar vezető - élükön Bulcsú horka – kivégzése, azonban megadta a lehetőséget a központi hatalom megerősítésére. A következő száz év alatt, Taksony, majd Géza és végül István széttelepítette a kabarokat – megszűnt a Karosi temetők használata – leverte a lázadozó nemzetségfőket, és kereszténnyé tette az országot. A kabaroknak a honfoglalásban és a „kalandozások korában” játszott szerepét így egyszerűen kitörölték a korai magyar történelemből, és mivel a „pozsonyi csata” a kabarok győzelme volt – azt is ki kellett törölni a nemzeti emlékezetből.

A „krónikák” tehát politikai okokból, az Árpád-ház érdekeinek figyelembevételével, büntetés képen nagyították fel az augsburgi vereséget, és tették szinte láthatatlanná a pozsonyi győzelmet - amit ezek szerint egyáltalán nem Árpád vívott meg, így nem is halhatott meg ott - ha csak nem valamiféle erőszak állttal - amit elhallgattak.

A „Karosi temetők” feltárása, és az ezek alapján megszülető genetikai eredmények, azonban rámutatnak, hogy a „honfoglalók” etnogenezisében - és a sikeres honfoglalásban is - sokkal nagyobb szerepük volt a Kaukázus előteréből érkezőknek, mint ahogyan azt eddig gondoltuk.

 Budenz tehát egy olyan „vezérek korát” ismert amelyben „volt mit elhallgatni” a magyarok vereségeiből, mert hogy a győzelmekről nem is igen tudtak, az akkori kor történészei. Nem akarom azt sugallni, hogy Budenznek éppen e miatt hiányzott ez a kor a Tarih-i Üngürüsz – ből, mert erre nincs bizonyságom, hiszen hiányolta pl. Mátyás korát is – bár arra meg a törököknek volt okuk „nembeszélni” róla. Szóval bonyolultabb ez a kérdés annál, hogy megvádoljunk bárkit valamiféle rosszakaratú szándékossággal – nem is tenném.

Azt azonban szögezzük le még egyszer, hogy – akár igazam van az okokat illetően, akár nem – a magyar krónikás irodalomból egyértelműen hiányzik az említett kor részletes bemutatása. Vagyis azt teljesen felesleges Mahmud Terdzsümán szemére vetni, mert, hogy művéből hiányzik ez a kor. Hisz műve akár hű fordítása egy „ősgesztának”, akár az olvasottakból maga állította össze azt, a „vezérek koráról” nem igen olvashatott többet, hisz arról sem Anonymus, sem Kálty, sem Kézai nem ír többet.

Azt is tegyük hozzá, azonban hogy azt sem vethetjük Budenz szemére, hogy az Ő „racaionális agya” nem ismerte fel azokat az „ősgesztai erényeket” amelyekről a Grandpierre család egy egész könyvet tudott megtölteni. Ha csak a fele igaz azoknak az állításoknak, amelyekkel Budenzet szokás jellemezni, akkor a Tarih-i Üngürüsz „zárolása” annak „nemzeti-spirituális” tartalma miatt azért lehetetlen, mert Budenz azt fel sem fogta. Mégha valaki elmagyarázta volna neki (ami ugye lehetetlen, mert, hogy mások nem olvasták) akkor se biztos, hogy megértette volna.

Ha Vámbéry és Budenz véleményét összevetjük, akkor csak azt állapíthatjuk meg, hogy Vámbéry talán jobban "ráérzett" arra a "spirituális" lényegre - amit Blaskovicsék vizionálnak - míg Budenz, valóban csak a tárgyilagos tényeket kereste a műben - amit viszont tényleg nem találhatott meg. 

A Tarih-i Üngürüsz évtizedeken keresztüli elhallgatása, a megjelenés és a fordítása körüli „hercehurca” azonban vitathatatlan tény – akár Budenznek volt igaza, akár a Grandpierre családnak és Blaskovics Józsefnek, meg a köréjük sereglőknek.

GéKI

Aki erre a honlapra téved az bizonyára hallott már szkítákról, honokról, és az ezekhez kapcsolódó magyar mondákról, az Aranyszarvasról, vagy Nimród és Attila királyokról. Meg talán az sem meglepő számukra, hogy volt idő, amikor legnagyobb íróinkat és költőinket is megihlette ez a „sztyeppei mitológia”. Mitológiát írok, bár az egyik legismertebb „őstörténészünk” László Gyula nem merészkedett odáig, hogy ezeket a hagyományokat össze merje mérni a klasszikus görög, vagy kelta-germán „világmagyarázatokkal”. A sztyeppei kultúra, nem a „kő” hanem az annál jóval múlékonyabb „élő természet” és a szó kultúrája – ezért jóval kevesebb kézzelfogható maradt meg ebből, mint amabból. A fa, a gyékény, a szövet, a bőr jóval gyorsabban porlik el az idő vasfoga alatt, mint a szikla. Éppen ezért úgy tűnhet, hogy a sztyeppei kultúrák „primitívebbek” mint a „kőkultúrák”… pedig ez lehet, hogy csak a „történelem csapdája”. László Gyula: A népvándorláskor művészete Magyarországon – című könyvében foglalta össze az erről kialakult véleményét, és így ír:

„Téves úton járnánk, ha a sztyeppe művészetében a „déli nagy műveltségek”… utánzatát, mintegy „lesüllyedt kultúrát” – látnánk. Nem az a helyzet tehát, hogy a művelt népek a Mediterraneum körül csoportosulnak, és őket a barbárok gyűrűje veszi körül, akik csak annyiban részesei a műveltségnek, amennyiben megtanulják a délről feladott leckét. A kő, márvány anyagában fogant alkotásokat, ne a ruhadíszekkel, és lószerszámokkal vessük össze, hanem a Priszkosz rétor által megcsodált Attila fapalotájával, vagy a Réka királynő szőnyegekkel dúsan borított otthonával, bár ezek anyaguk múlandóságánál fogva sajnos nem maradhattak fenn, így kénytelen vagyunk a képzeletünkre és a kevés fennmaradt emlékre hagyatkozni.”

Ezek azok az emlékek, amelyekre hagyatkozva megszületett az írott magyar krónikás irodalom. Ezek azok az emlékek, amelyekre hagyatkozva, ismerjük a görög, római, kelta, germán mitológiát is, mert ezek elemei is az írás előtti világban születek, és csak az írás megszületésével maradtak fenn.

„Ne felejtsük el, azonban hogy mind a germán, mind a sztyeppei népeknél az uralkodó réteg műveltsége, nemzetközi színvonalú volt, más szinten éltek, mint a köznép. Az a művészet, tehát amelyet ismerünk, nem volt mindenkié, hanem az csak az uralkodó rétegre korlátozódott. ”

A finnugrizmus azonban mást állít:

„Anonymus, a 13. század elején élt magyar történetíró a magyar királyok dinasztiáját Attilától, a hun birodalom legnagyobb uralkodójától származtatta. Pár évtizeddel később Kézai Simon krónikájában a hun és a magyar nép közös származásáról írt. Anonymus és Kézai Simon művelt emberek voltak. Krónikáikkal elsősorban királyukat kívánták szolgálni, Anonymus művéből azonban kiolvasható a régi magyar nemzetségek védelmének szándéka is. Amint a fentiekből látható, már első krónikásaink is közvetlen politikai célok szerint formálták a magyarság eredetének történetét.”

( Klíma László: Magyar őstörténet – honnan hová? - 2018. június 18.)

A finnugrizmusnak tehát az az állítása, hogy a magyar krónikásirodalomban fennmaradt szkíta-hun hagyomány csupán csak az uralkodó réteg érdekeit szolgálta, az egy olyan általános érvényű nemzetközi megállapítás, amely így önmagában nem mond semmit, hiszen minden művészet, irodalom, képzőművészet, építészet elsősorban az uralkodó réteg sajátja, a „köznép” csak kivételes esetben került abba a helyzetbe, hogy maradandót alkothasson.

Vagyis abszolút hamis az a felfogás, hogy középkori krónikaírók „találták ki” a dicső szkíta-hun múltat. A „csodaszarvas” a két vadásztestvér, vagy az égig érő fa, nemzetközi mitológiájáról már nem is beszélek.

Vagy arról a Ransanusról, aki felajánlotta Mátyásnak a Pannonoktól való származtatás felépítését, de az oly erősen ragaszkodott a hun legendához, hogy még meg is sértette vele a jeles humanistát:

„Ellenben semmiképpen sem bocsátkozom vitába azokkal… a magyarokkal… akik sokkal hitelesebben ismerik övéik történetét, mint én…”

( Ransanus: A magyarok történetének rövid foglalata – 1985: 102 )

Egyszóval ez a „dicső múlt keresés” – egy finnugrisztikus handabanda – vagy ami még ennél is rosszabb – a közvélemény szándékos félrevezetése…!

Még ha elfogadjuk is László Gyula felfogását, és a magyar (és ezzel együtt így a sztyeppei) mondavilágot nem is tekintjük komplex, a világvallásokkal, vagy a görög mitológiával egyenértékű „világmagyarázatnak” (szerintem egyébként összemérhető) akkor sem tekinthetjük, mindössze „hagymázos beszédnek” ezeket a történeteket. Semmiben sem különböznek ezek a történetek a görög, vagy kelta legendáktól. És most itt nem az a lényeg, hogy az „egyezés vagy a különbözőség” bizonyítható e, vagy sem, vagy, hogy kell- e ezt egyáltalán bizonyítani, hanem az, hogy mi az az erő amely egyeseket arra kényszerít, hogy minden áron degradálja az egyiket, és dicsőítse a másikat. Nem is oly rég jelent meg egy cikk ( Klíma László : A sanjük birodalma  - 2020. 02. 25) ebben történetesen éppen az „ázsiai hunokról” -  van szó:

 „Az ázsiai hunok hozták létre az első ismert nomád birodalmat. A társadalom felépítése, gazdasági alapja ugyanolyan volt, mint a későbbi nomád államoké. Az önellátó nomád családok az állattenyésztésből nem tudtak vagyont fölhalmozni. Az állatállományt nem lehet mértéktelenül növelni, mivel egy család állatgondozó képessége korlátozott. Több állatot azért sem érdemes tartani, mert a létszámfeletti állatok a belső piacon nem értékesíthetők. A törzsi vezetőknek sem érdemes alattvalóik állataiból saját használatra részesedést szedni, mert nem tudnak mit kezdeni a hatalmas nyájakkal. Kivéve, ha van kinek eladni azokat. És ha esetleg nem akarják megvenni tőlük, akkor még ott van a lehetőség, hogy fegyverrel tukmálják rá a vevőkre az állatokat. A potenciális vásárlók a nomádok szomszédságában élő földművelők. Még jobb, ha ezek a földművelők szervezett közösségben élnek, vagyis állami alattvalók. Mert lehet tárgyalni a vezetőikkel. Miután megtámadták az országukat, kicsit fosztogattak és gyilkoltak. Nomád állam csak földműves állammal szimbiózisban jöhet létre. Egy nomád vezető csak külső forrásból ‒ rabló hadjáratokból, kikényszerített kereskedelemből, a szomszédos földműves állam által fizetett évjáradékokból tudja, állammá szervezi népeit és földjeit, csak egy (vagy több) szomszédos földműves államon élősködve tudja fenntartani a hatalmát.”

Vagyis itt a szerző azt állítja, hogy a nomadizálás – mint termelési forma - eleve magában hordozza az erőszakot, sőt az erőszak nélkül talán nem is létezhetne. És persze itt sem az a kérdés, hogy „patikamérlegen” mérjük ki, hogy most akkor a „földműves” avagy a „pásztortársadalmak” az erőszakosabbak, hanem az, hogy egy finnugrisztikusnak hogyan, és miért jut eszébe, egyáltalán, hogy ilyenféle kijelentéseket tegyen? Mi az, ami miatt úgy érzi, hogy meg kell különböztetnie a társadalmakat, amikor pontosan tudja, hogy amit ír az egyrészt igazolhatatlan, másrészt nagyon is kirekesztő, és rasszista. Mi az a késztetés, ami miatt egyesek az egyik államformát „maffia-felépítéssel” vádolják, míg a másikat idealizálják. Az arab források ( Dzsajháni – hagyomány) pl. valóban azt írják, hogy a magyarok „Meg-megrohanják a szlávokat (oroszokat), és addig mennek a parton, amíg a bizánciak országának egy kikötőjéhez nem érnek, amelynek K.r.kh (Kercs) a neve. Amikor a magyarok Kercsbe érnek, az elébük menő bizánciakkal vásárt tartanak. Azok (a magyarok) eladják nekik a rabszolgákat és vesznek bizánci brokátot, gyapjúszőnyegeket és más bizánci árukat.”

Tehát a „rabszolgapiacot” és így az igényt az „árura” Bizánc tartja fenn, az a Bizánc, amelyet ugye, azért inkább a „művelt földműves társadalmakhoz” szokás sorolni, mint „barbár nomádnak”. Akkor most ki is az erőszakos, a barbár, a rabló, a „szlávnyúzó”…? Ki is az, aki ezeknek az elhurcoltaknak, még a népnevet is a „rabszolga” értelmű kifejezésből származta. Miközben persze ugyanebben a cikkben van egy másik állítás is:

„A hsziungnuk az i. e. 4. század végétől szerepelnek a kínai forrásokban, mint veszélyt nem jelentő, ám belháborúkra igénybe vehető barbár segédnép.”

Egyértelmű tehát, hogy a „hsziungnu nomádok” semmiféle veszélyt nem jelentettek a „kínai földművesekre” addig amíg „valakik” fel nem tüzelték őket és ki nem használták azokat saját belpolitikai céljaikra. Oly ismerősen hangzik ez is, hisz egy másik „művelt császár” a „Bíborbanszületett” egy egész könyvet (amit ma DAI – ként emlegetünk) szentelt annak a tudáshalmaznak, hogy hogyan és miféle fondorlatokkal lehet a környező népeket ki-, és felhasználni, egyrészt egymás ellen, másrészt Bizánc érdekeinek védelmében. Ez a könyv olyan tudást gyűjtött össze, ebben a témakörben, amely évszázadokig titkos, és tiltott dokumentummá tette azt a külvilág számára.

Vagy miért érez késztetést a finnugrizmus, arra ( Klíma László ) hogy amíg mások szerint (László Gyula) a templomainkban látható „Szent László és a besenyő harcát” ábrázoló táblaképek a sötétség és a világosság kozmikus párviadalának ábrázolásaként értelmezhető,  addig az számára mindössze az idegengyűlöletre nevelés eszközeiként legyenek értelmezhetőek.

https://www.nyest.hu/renhirek/kepes-es-keptelen-kronikak-a-14-szazadbol

Persze ha megnézzük a cikk keletkezésének dátumát ( 2015. augusztus 14. ) és visszagondolunk, hogy mi is volt éppen abban az időben – akkor mindjárt világossá válik, hogy mi is volt a szándék – amit a szerző nyíltan ki is mondott:

„A történet terjesztése által fokozni lehetett az idegenellenességet, a veszélyeztetettség érzetét és növelni az idegenek ellen harcoló király tiszteletét. A templomi képsorozat ugyanazt jelentette, mint napjainkban egy mindenütt látható nagy, kék plakát: ha Magyarországra jössz, tiszteletben kell tartanod a törvényeinket.”

Vagyis szándékos aktuálpolitikai indíttatású, véleményformálásra használni fel egy mindenki állttal ismert és tisztelt magyar mondát.

De ha úgy hozza a sors ( az aktuálpolitikai cél ) akkor a  finnugrisztikus még a „csodaszarvas” legendában is az árpád korban keletkezett, és megfogalmazott „dicsőséges múltkeresést” látja, míg mások ( László Gyula ) mitológiai szépségű teremtéslegendának, és eredetmondának tartják.

https://www.nyest.hu/renhirek/hunok-es-magyarok-kez-a-kezben

„Hunor és Magor meótiszi vadászjelenete magyar identitásunk szilárd alapja. Egykor hasznára volt a magyarságnak, segítette fennmaradását, napjainkban azonban már egy retrográd, hamis nemzeti tudat alkotóelemévé vált.”

 Szegény „csodaszarvas” ha ezt tudná valószínűleg elbújdosna szégyenében, hogy mekkora bajt is hozott ő szeretett népére azzal, hogy – „retrográd, hamis nemzeti tudat alkotóelemévé vált.” – pedig ő csak segíteni szeretett volna a házasulandókon!

 A finnugrisztikusok által „alternatívnak” nevezett „hagyományos történészetnek” és a független gondolkodóknak van egy része – mint én – akiknek a „nyelv története” nem oly meghatározóan fontos része a történelemnek. Valószínűleg, egyrészt azért mert nem értünk hozzá, másrészt azért mert a finnugrizmusnak sikerült rendesen lejáratnia ezt a tudományágat. A többségnek - mint pl. nekem – fogalma sincs a „nyelvi törvényszerűségekről” – akár vannak, akár nincsenek. Ha két ember találkozik, és nem értik egymást, akkor fel sem merül bennük a gondolat, hogy ők ennek ellenére „nyelvrokonok” lehetnek. Ráadásul kezdetben még a finnugrisztika is erősen keverte a „rokonság” – fogalmát, és túlzott magabiztossággal állított olyanokat, amelyeket - ma már bevallottan és elismerten - nem lett volna szabad állítania. Bár szakmai körökben - és nyilvános nyilatkozatokban - elismerik, hogy bizonyos kérdésekben a nyelvi fejlődésre való hivatkozással, nem kompetens bizonyos megállapításokat tenni – lasd. Honti László nyilatkozata:

www.matud.iif.hu/2015/02/11.htm

„Súlyos, tudomány-módszertanilag elfogadhatatlan kategóriahibáról tanúskodnak azok az állítások, és gondolkodni képes emberben fel sem merülhet az-az ötlet, hogy a nyelvtörténeti tényekből leszűrhető tanulságok összefüggésbe lennének hozhatók az etnikumhoz nem kapcsolható régészeti leletekkel…”

ennek ellenére mégis megteszik. Ráadásul, egyre agresszívebben, és egyre nagyobb teret engedve az indulataiknak.

Persze megértem, hogy nem könnyű visszakozni, az „őstörténettel kapcsolatosan” szinte mindent felölelő, és minden kompetenciát magának követelő álláspontból. Ma már tudjuk, hogy a nyelv fejlődésének kutatása ugyan sok mindent elárulhat egy nép történetéből, de ez nagyon messze van attól, hogy kizárólagosságot kapjon a „valóságos” történések feltárásában. Azzal, pedig, végképen elvesztették a „tudományukba vetett hitet” hogy volt idő, amikor e kizárólagosságosságot, egy olyan történelemszemlélet kidolgozására használták, amely szembe helyezkedett, egy ezeréves hagyománnyal és egy a lelkekben élő, és tudat alatt létező kapcsolatrendszerrel. Azzal a „kapcsolatrendszerrel” amelyeket a művészet, a dalok, a mesék, a zene, az életmódbeli hagyományok, százszor erősebben meghatározottabbak, mint bármilyen logikusan felépített és törtvényszerűségekkel megerősített tudomány. A finnugrisztika valószínűleg úgy járt, mint az ókori bölcs, aki logikusnak látta, hogy a nyílvessző nem érhetné el a táblát – mert, hogy először megteszi a táv első felét, aztán annak a felét…. – de aztán be kellett látnia, hogy a „törvény” az nem ezt a logikát követi.

Az a finnugrizmus amelyet pedig egyes publicisták, művelnek, amelyek egyfajta liberálpopulista rasszizmusba ágyazott, aktuálpolitikai történelemszemlélettel írják cikkeiket, végképen lejáratnak mindenféle tudományosságot. Merthogy a létező, valódi tudomány ezt a szemléletet már réges-rég meghaladta, és az a tudomány igyekszik, is csak olyan kérdésekben megnyilatkozni, amelyben kompetens, és igyekszik azon kereteken belül maradni.

Vagyis azt gondolom, hogy a „hun-magyar rokonítás” – a nyelvtudomány szempontjából – talán fontosabb, mint a hagyományos történelemszemlélet szempontjából, mert, hogy ott ez mindig is nyilvánvaló volt. Ha a „nyelv” is megerősítené ezt a „rokonságot” az persze nem ártana, de nem „szükségszerű”.

Nem lehetséges, továbbvinni ezt a hangnemet, amely megtagad minden etikát, minden tudományos álláspontot, és minden idegszálával a liberálpopulista aktuálpolitika kiszolgálására rendezkedett be. A legutóbbi időkben megjelenő cikkek „népszerű tudományos” voltát maguk a szerzők is kénytelenek voltak cáfolni. Kommentjeim hatására beismerték, hogy itt inkább a sóderklub színvonalú „humoros ironikus”, sőt „monty pyton” stílusú írásokkal találkozhatunk. Ezzel persze nem volna semmi baj, ha ezt jelölnék, de mivel nem teszik így félreinformálják az olvasókat. A cikkeket leginkább „liberálpopulista” aktuálpolitikai célokat kiszolgáló, politikai agitációnak lehetne jellemezni - mint népszerű tudományos ismeretterjesztésnek. Kiegészítve a már jelzett dehonesztáló, és káromló kijelentések drasztikusan eltúlzott alkalmazásával.

Így egyértelműen kijelenthetjük, hogy e folyóiratok, cikkei tudományos ismeretterjesztésre, alkalmatlanok. De az is elképzelhető, hogy csak a „képviselni hivatott finnugrizmus” végső vergődésének lehetünk szemtanúi.

Az elvakultság oly mértékű, hogy néha egészen triviális tények mögött is megpróbálnak politikai nézeteket felfedni:

 „Bilikto vár minket a vasútállomáson. A bemutatkozás után rögtön a rokonság felől, vendéglátónk haplotípusa iránt érdeklődnénk, de a meglepetéstől nem tudunk szólni: Bilikto a jobb oldalon száll be a mikrobuszba, ott van ugyanis a kormány. És még sok más autóban is. Lehet, hogy az ázsiai hunok is a jobb oldalon ülve irányították szekereiket?”

 Teljesen nyilvánvaló, hogy a szerző tudja, hogy a szekeret a világon mindenütt a jobb oldalon ülve hajtották, lévén, hogy az emberiség 90% a jobbkezes, és abban minden hajtó az ostort tartotta. Az ostorral pedig nem illik az utasok nyaka közé hederíteni, tehát muszáj volt a hajtónak a jobb oldalon ülnie, az utasnak pedig a balon. A szerzőt azonban annyira elvakította a „politikai propaganda” hogy minden áron valami aktuálpolitikai „felhangot” próbált becsempészni a cikkbe…. vesztére – mert így csak nevetséges lett, és nem „humoros-ironikus”… mint már annyiszor.

GéKI

Az előző részben beharangoztam, hogy most a „hazug és becsületsértő” állításokkal fogok foglalkozni, híven azon ígéretemhez, hogy blogom azért készül, hogy bemutassa a finnugrisztikát át meg átszövő „hazug állításokat, és az igaztalan legendagyártást”

VIlI. Parancsolat: Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy!

Mert a finnugrizmus bizony megszegi az egész VIII. parancsolatot, nem csak hazudik, hanem mások becsületében is kárt tesz.

Közel másfél évszázada küzd a finnugrisztika a közvéleménnyel, a finnugor nyelvrokonság megkérdőjelezésével, elnemismerésével. Még Pusztay János is – aki nem egészen a „mainstream finnugrisztika” nézeteit vallja a nyelvrokonságról, ezért Honti László, szinte minden megszólalása alkalmával ( a „borsóval felhintett szégyenpadra térdepelteti” - Klíma László) ezért az állásfoglalásáért – így kesereg a 168ÓRA hasábjain:

 "A finnugor-ellenesség sajnos már-már politikai tényezővé válik. A kezdetekben lenézően viszonyultak a magyarsághoz nem méltó halzsíros rokonokhoz…”

A magam részéről azonban nem gondolnám, hogy a „finnugor nyelvrokonság elnemismerése” valaha is a finnugor nyelvű népekkel szembeni ellenérzésekből táplálkozott volna. A finnugristák ugyan gyakran hangoztatják, hogy az ellenvéleményt megfogalmazók a „halszagú – halzsíros – rokonság” ellen tiltakoznak, ez-a toposz ( szállóige ) azonban egyáltalán nem a „finnugorellenesek” találmánya. Éppen ellenkezőleg – nagyon is nagy annak a valószínűsége, hogy mind a „halszagú rokonságot” mind a „habsburg ármányt” mind a „fejlődésre alkalmatlanságot” maguk a finnugristák találták ki, vélt-, vagy valós-, ellenfeleik lejáratására.

Megpróbálom bizonyítani, ezt az állításomat.

A "halszagú atyafiság" első igazán fajsúlyos megjelenése a finnugrista Barna Ferdinánd "Vámbéry Ármin: A magyarok eredete czímű műve néhány főbb állításának bírálata"  - című, 1884-ben megjelent munkájában, fordul elő, először. A kifejezés azonban nem Barna Ferdinánd elméjének szülötte 1884-ből, mivel már korábban is létezett (Bánóczi József, Révai Miklósról szóló írásában 1879-ben) tehát már 5 évvel Barna Ferdinánd előtt.

Bánóczi József (1849 – 1926 ) Révai Miklós (1750-1807) szájába akarja adni a „halszagú rokonság” kifejezést, amely azonban Révai idejében nagy valószínűséggel még nem is  igen létezett.

„Révai megismerkedett Sajnovits munkájával is, mely a magyar és lappnyelvet túlozva mondja azonosnak — idem esse. Tudjuk, Révai hazafisága is röstellette a halszagú rokonságot. Baróti és Rajnis elfogadták — de az ő bíráló eszének, az ő nyelvészeti érzékének több kellett.” (Bánóczi József: Révai Miklós élete és munkái – 1879)

Bánóczi, tehát ugyanazt próbálja Révai szájába adni, mint amit 5 évvel később Barna Ferdinánd akar Vámbéryéba.

„…szegény magyar nemzet, még csak az eddigi jámbor hitedet is el akarnák rabolni azok a finn-ugor nyelvészek, melyszerint te »keleti nép« vagy, nem pedig holmi csipp-csupp halzsir-faló s nyomorú életét halászat- és menyétfogdosással tengető népségtől egy ágról szakadt néptöredék.”( Barna Ferdinánd: Vámbéry Ármin: A magyarok eredete czímű műve néhány főbb állításának bírálata – 1884: 12)

Vámbéry azonban a citált helyen nem írt le ilyent, Ő ezt írta:

„Méltán kérdezhetjük, hogy a mondottak után akadhat-e még valaki. ki azt, állítja, hogy a magyarok népe… mely végre déli és nyugati rabló hadjáratai következtében az akkori Európa előtt félelem és remegés tárgya volt, hogy ez a magyar nép a békeszerető halászat- és menyétvadászattal foglalkozó ugoroknak egy ágról szakadt édes testvére.” (Vámbéry Ármin: A magyarok eredete – 1882:208)

 Békés Vera A hiányzó paradigma:1997 - című tudományfilozófiai művében is foglalkozik a kérdéssel és ezt állapítja meg:

 „ az 1850-es, 1860-as években a finnugorellenesség inkább csak a műveletlenebb rétegeket jellemezte, de a „halzsíros atyafiság” kifejezést ők sosem használták: ezt később, az 1890-es években adták a szájukba ellenfeleik, akik ezt a korszakot egyfajta hőskorként szerették volna feltüntetni „halzsíros atyafiság” szókapcsolat csak az 1890-es években, Szarvas Gábor visszaemlékezései alapján válhatott szállóigévé.”

Az előbbiekből is egyértelműen kiderül, hogy nem a „dilettánsok, laikusok” hanem inkább „bizonyos finnugristák” – még pontosabban azok a finnugristák, akik gyakorta publikálnak népszerű tudományos portálokon, folyóiratokban – azok, akik terjesztik és gerjesztik a „finnugorellenességet”.

Ha bárki a magyar nyelv finnugor származását firtatja, annak „büdös a halszagú rokonság”. Ha a lovasnomád hagyományra építve, szkítákkal, hunokkal, von párhuzamot – akkor „dicsőséges őskereső”.

A társadalom erről a „finnugrizmusról” még a felismerés szintjén sem vesz tudomást. Pedig mérhetetlen károkat okozott már eddig is, elsősorban azzal, hogy felemészti az emberekben az elődeik iránti tiszteletet. Elődeinket műveletlen barbár rablóhordának aposztrofálják, a múltunkat másképpen felidéző és megörökítő krónikásokat, pedig együgyű, dilettáns dicsőséges őskereséssel vádolják.

A dolog odáig fajult, hogy már a napokban kiadott MTA őstörténeti állásfoglalását is elfoglalta a finnugrizmus – legalábbis az első részt biztosan.

Az MTA tiszteletreméltó és igen ambiciózus igyekezettel, állásfoglalást adott ki a magyarok eredetével kapcsolatban, választ ígérve a „Kik vagyunk, kik voltunk, mi magyarok? – a közvéleményben is sokakat foglalkoztató, és tudományosan is izgalmas kérdésére. A választ három cikkben kívánta megadni, és ezeknek megírására három elismert tudóst kért fel. Az állásfoglalásba foglalt ambíciók lényegét, így fogalmazták meg:

 „Cikkünk azzal a szándékkal született, hogy a sajtó, a tanárok és a nagyközönség számára összefoglalja a magyar őstörténet kutatásával kapcsolatos legfontosabb, tudományosan alátámasztott állításokat és tényeket.”

 Az első cikk (Magyar őstörténet-honnan hová?) - címmel jelent, meg amely az őstörténet, nyelvrokonság, származás témakörét kívánta körbejárni. A cikket Klíma László jegyzi.

Összességében – azt kell, azonban, hogy mondjam – hogy Klíma Lászlónak nem sikerült választ találnia a feltett kérdésre, mert az a válasz, amit nyújtott, az sok mindenre alkalmas lehet, de azt a szándékot biztosan nem valósítja meg, hogy „az őstörténeti ismeretek átadása a jövendő nemzedékeknek csakis tudományos eredményeken alapulhat”.

Úgy vélem tehát, hogy az MTA állásfoglalásának ez a fejezete, semmilyen szerepet nem játszhat a „tudományos eredményeken alapuló ismeretátadásban”, sőt, könnyen támadási felületet nyújthat. A finnugrisztikának viszont nagy vesztesége, hogy mostantól kezdve már végképpen nem mondhatja, hogy csak a finnugorellenes oldal használ bizonyítatlan és hamis rágalmakat, csúsztatásokat, hazugságokat és féligazságokat. Úgy néz ki hiába volt Pusztay János figyelmeztetése – és elhatárolódása:

„A hagyományos uráli nyelvészet képviselői gyakran a kisajátított igazság trónjáról mondják el megsemmisítő véleményüket. Az igazság azonban az igaznak tartott nézet melletti elkötelezettség, amely magában rejti a tévedés lehetőségét is. ( Pusztay János- 2011)

Ebben a cikkben Klíma László a tudományos tények összefoglalása helyett - úgy tűnik ezúttal – Ő maga kíván bábáskodni a finnugrisztika legújabb „hamis és igaztalan legendái” születésénél. A cikk - ahelyett hogy az ígért tudományos tényeket sorakoztatta volna fel - négy „finnugrista legenda” köré lett felépítve:

1. Már „Krónikaíróinkat” is a „politikai érdek” szelleme vezérelte.
2. Másfél évszázada tudjuk, hogy nem mi vagyunk finnugor eredetűek, hanem csak a nyelvünk.
3. A közvélemény és a természettudományok képviselői nem fogadják el a rokonságot a „barbár és műveletlen lappokkal”…?!
4. Az a legenda, hogy a „finnugor hazugságot” a Habsburgok találták volna ki – az Horvát Istvántól ered, az ő „elméjének szülötte” és ő is írta le azt először.

A felsorolásból sajnos mindjárt egyértelműen kitűnik, - amit már a bevezetőben is megállapítottunk - hogy a cikk, nem az előre beharangozott „tudományosan alátámasztott állítások és tények” bemutatására épít – hanem a finnugrisztika jól ismert és agyonig elcsépelt „finnugorellenes sztereotípiáit” járja körül, és új „finnugisztikus legendák” gyártásával is megpróbálkozik.

Nézzük tehát, hogy miféle „finnugrisztikus legendák” - köré építette fel a szerző ezt az egyébként „tudományos tisztázásnak” szánt MTA állásfoglalást.

1. A „politikavezérelt magyar krónikák”:

A cikk a magyar krónikásirodalom, kritikai bemutatásával, kezdődik. Annak taglalásától eltekintünk, hogy Klíma László, miért tartja már első krónikaíróink munkáit is „politikavezérelt dicsőséges őskeresésnek” – ez szíve joga, és belefér a kutatói tudományos szabadságba – bár számos szakember szerint, a korabeli magyar kútfők hiányára hivatkozva a hagyomány létezését nem lehet egyértelműen kizárni. Hóman Bálint szerint a középkori magyar krónikások nem is ismerték azokat a külföldi forrásokat, amelyekben a hun-magyar azonosság gondolatát megtalálhatták volna.

„A hun–magyar azonosság gondolatát a magyarok nem kölcsönözhették sem a külföldi irodalomból, sem a német (germán) mondákból, mert nem ismertek oly forrást, amelyben ezt megtalálhatták volna. E megállapításunk persze még fokozottabb mértékben áll a hún-székely azonosság hagyományáról, mert a külföldi források e korban a székelyeknek még a nevét sem ismerik. A hagyomány eredetét tehát másutt kell keresnünk… A külföldi kölcsönzés lehetőségének vizsgálata és negativ irányban való eldöntése után arra is ki kell terjeszkednünk, vajjon a hunok és magyarok azonosítása nem lehet-e a XI. századi magyar író tudákos kitalálása, az uralkodóház vagy más családok dicsőítésére készült mese? A feltevés valószínűtlen… Aki ismeri a középkori irodalmat és a középkor történetszemléletét, tudni fogja, hogy a középkor keresztény íróitól távol állt ez a törekvés… Saját népüket sohasem származtatták önkényesen valamely idegen pogány néptől. Vagy történeti források alapján igyekeztek a való eredet nyomára jutni; így a mi Gestánk XI. századi írója Regino alapján szól a skytha eredetről. Vagy pedig – s ez az általánosabb szokás – bibliai leszármazással próbálkoztak meg.”

2. A hazugság:

„Másfél évszázada bizonyosan tudjuk, hogy nyelvünk a finnugor nyelvek közé tartozik. A finnugor egy nyelvészeti szakkifejezés – nyelvekre alkalmazható, de népekre nem. Vagyis nem mi vagyunk finnugor eredetűek, hanem a nyelvünk.”

Nem tudjuk milyen meggondolás vezérelte Klíma Lászlót egy ilyen kijelentés megtételére. Ide idézhetnénk Hunfalvy Pált vagy Szinnyei Józsefet, esetleg Zsirai Miklóst – akik mind azt tanították, hogy „az igazi magyarok az ős finnugoroknak egyenes leszármazottjai”, de mi most „jelenidőben” az ELTE Finnugor tanszékének tananyagából idéznénk egy ide vonatkozó passzust:

 „A finnugor egység minden bizonnyal a neolitikum késői szakaszán, vagy a bronzkor kezdetén – a Kr. e. 2000 körüli évszázadokban – bomlott fel. Ebben az időszakban az ugorok (a mai obi-ugorok és magyarok ősei) az Uráltól keletre éltek, a finnségiek pedig a kelet-európai erdővidéket népesítették be az Uráltól egészen a Baltikumtól nem messze eső területekig.”

Talán egyetértenek velem, hogy ezekben a mondatokban - szövegértési feladat - a magyar nyelvet beszélők ősei együtt éltek a finnségi és ugor népekkel, tehát nincs szó arról, hogy őket ne kellene finnugoroknak tekinteni.

Az is lehet persze megoldás, hogy Fodor István (az említett urakkal együtt), nem jó szakember, és állításai elavultak, nem a tudomány legújabb fejleményeit írja az egyetem tananyagát is adó jegyzetében. Nem tudjuk persze, hogy akkor meg mit keres ott – a tananyagban – már több éve – esetleg több évtizede? Ráadásul, ha a finnugrisztika tudományának valóban – a Klíma szerinti másfél évszázada – az-az álláspontja, hogy a magyarok elődei nem finnugorok – akkor meg miért nem azt tanítják az iskolákban, és egyetemeken, hol vannak a Klímát igazoló tanulmányok, cikkek, könyvek garmadái? – mi nem leljük… s mint az előzőekből is kiderül… SŐT – mi azt gondoljuk, hogy azért nem leljük, mert azok NINCS-enek!

Egy tudományos újságíró erről így ír:

 „Az iskolák hivatalos tananyaga ma is több ezer éves Urál-környéki őshazát említ, levezeti az ötszáz évig tartó vándorlást nyugatnak, majd jön a honfoglalás.( Biharí Dániel – 2018 : Turul és Géza – szigorúbb magyar őstörténet jöhet )

 Ha jól oldottam meg a „szövegértési feladatot”, akkor itt valaki valamit nagyon rosszul tud. Ha 150 – éve tudjuk, hogy a magyarok nem finnugorok, akkor „az iskolák hivatalos tananyagában miért a finnugor nyelvcsaládból és a finnugor őshazából kell levezetni a honfoglalást? Vagy netalán a tankönyveinkben - 150 éve - nem a tudományos konszenzuson alapuló őstörténetet tanítják a széles nyilvánosságnak – nekünk, laikusoknak? Majd a tudósok, - akiknek lám, ezek szerint kezében van a „bölcsek köve” - az MTA állásfoglalásában ( és máshol is igen gyakran) a „fejünkhöz verik” hogy „még mindig nem eléggé ismert a magyar közvéleményben, sajnos még egyes természettudósok körében sem”. Ennek fényében nehezen érthetőek azok a „finnugrista” kirohanások, amelyekben emiatt „ekézik” a laikusokat. Ráadásul még egy finnugrista is elismeri, hogy a

„… a finnugrisztika is nagy hibát követett el, amikor „finnugor néprajz”-ról, „finnugor zené”-ról, „finnugor irodalom”-ról, sőt, „finnugor világlátás”-ról és hasonlókról kezdett beszélni. Kezdetben persze a tudományág művelőinek sem volt világos, hogy a nyelvi, kulturális és genetikai-antropológai párhuzamok nem vehetőek egy kalap alá. Az ilyen hangok azonban később is erősek voltak, és ma is hallhatjuk őket.” ( Fejes László: Akiknek el akarják venni a múltjukat – 2011)

Föl kell tehát tennünk a kérdést, hogy Klíma miért nem – az MTA szándéka szerinti – a finnugrisztika tudományos konszenzuson alapuló állásfoglalását közvetítette írásában, és miért a saját aktuálpolitikai színezetű, hazugságoktól, rágalmaktól, és fél igazságoktól rogyadozó nézeteit ( legendáit ) tárta a széles nyilvánosság elé?

Úgy tűnik tehát, hogy ezek az általános „a finnugor elleneseknek tulajdonított sztereotípiák” hogy a „finnugor népek degradálódott, fejlődésre alkalmatlan népek, ezért van ellenállás a nyelvrokonság iránt” – egyáltalán nem a „finnugorellenesek” elméjének szülöttei – azt inkább a finnugristák terjesztik. Méghozzá azok a finnugristák, akik főként a finnugrisztikával foglakozó népszerű – tudományos sajtóban jelennek meg. Klíma László a „finnugor korról” például így ír:

 „Az erdőövezetben lakó finnugor nyelvű közösségekhez minden kulturális újítás: a fémművesség, a földművelés, az állattenyésztés tudománya délről érkezett… a finnugor alapszókincs vadászó-halászó-gyűjtögető életmódra utal, az állattenyésztés és talán a földművelés minimális ismerete mellett. A finnugor nyelvű népekhez az új dolgok idegen megnevezésükkel együtt érkeztek…” ( Klíma L. : M F M É. Szeged, 1984/85-2 (1991). 531-535. oldal – és a NYEST - cikkeiben)

 A magyar nyelvész és történész társadalomnak ideje volna végre, lépnie, ha csak nem tételezem fel azt, hogy szándékosan nem változtatnak, - mert így lehet tovább maszatolni. Ráadásul a mai modern nyelvészet adna lehetőséget egy korszerű modell kidolgozására – a Budenzi alapokra építettet – a régi paradigmát - már nem lehet tovább foltozgatni – el kellene végre engedni, amíg nem késő.

 „Nyelvünk gyökereiből, legvastagabbnak a finnugor látszik, de a honfoglalás előtti török sem éppen hajszálgyökér. (És tán még vastagabbnak is látszhatna, ha nem akarták volna annyian és annyira-vékonyabbra faragni.) A finnugor gyökér megkülönböztetett figyelemnek örvend, és mindent maga alá rendel, a magyar nyelv más nyelvekből származó elemei pedig – mint olyan zavaró tényezők, amelyek csorbát ejthetnek a rendszer különben olyan szép egyértelműségén…. (Ezt a félelmet még az ugor–török háború idejéből örököltük, és nagyon belénk szorult.)”  - (Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói)

Meg merjük kockáztatni, azt a kijelentést, hogy - egyeseknél - annyira „beszorult”, hogy az már akadályozza a tudományos tisztánlátást.

3. A hamis vád:

Klíma László cikkének következő sarkalatos kérdése a „Habsburg ármány” leleplezése. A finnugristák régi vádja a finnugor rokonság ellenzőivel szemben, hogy azok azt állítják, hogy a „finnugor rokonságot” a Habsburgok erőltették, a magyarok rebellis jellemének eltiprására. Klíma László megpróbálja Horvát Istvánt ( 1784-1846 ) leleplezni, mint ennek a gondolatnak a „kiagyalóját, megfogalmazóját és terjesztőjét” !

 „Ugyancsak nála jelenik meg először az a gondolat, hogy a finnekkel és a lappokkal való rokonságot a németek akarják a magyarokra erőltetni. Vagyis ezt a mesét egy igaz magyar hazafi találta ki, csak éppen nem tudta, hogy mit beszél.”

Ez azonban egy hamis és igaztalan vádaskodás. Klímának – a hivatkozott cikkben ( A kétfejű sas és a rénszarvas barátsága – NYEST: 2014 ) – nem sikerült bizonyítnia, hogy a „Habsburg ármány” Horvát István fejében született – mivel szokásos felületességével, arra már nem volt türelme, hogy át is nézze a tudós hagyatékát – ezért nemes egyszerűséggel csak megvádolta vele a „lánglelkű hazafit”:

„Kéziratos hagyatékának áttanulmányozásával talán igazolni lehetne, hogy elsőként ő is írta le.”

Klíma László tehát egy az MTA által támogatott és inspirált, tudományos összefoglalásban egy koholt, hamis és bizonyítatlan váddal illetett, egy elismert hazafit és tudóst, ( tehát nem csak hazudott – mert nem is kutatott – hanem még a becsületében is kárt tett )  aki ráadásul már nem is tud védekezni a gyanúsítás, és vádaskodás ellen.

Megállapíthatjuk tehát, hogy mind ez idáig ezen „szállóigékről” nem sikerült bizonyítani, hogy azokat valóban a „finnugor ellenesek” találták volna ki, a finnugor nyelvrokonság tagadásához és, hogy először valóban ők is használták volna azokat  - „érvként” saját véleményük védelmében.

Az előzőek fényében tehát, nagyon nagy a valószínűsége annak, hogy mind a „halszagú rokonságot” mind a „habsburg ármányt” mind a „fejlődésre alkalmatlanságot” maguk a finnugristák találták ki, vélt-, vagy valós-, ellenfeleik lejáratására. Azok a finnugristák, akik nem is oly rég egy egész könyvet voltak képesek megtölteni a „dilettánsok” gyalázásával.
( Honti László : A nyelvrokonságról – Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság)

 Erről, könyvről egy igen lesújtó vélemény formált meg egy ismert finnugrista:

„A kötet egészét a dehonesztáló kifejezések jellemzik - „dilettáns”, „tanulatlan, műveletlen és gátlástalan”, „józan gondolkodásra képtelen” „könyvelőből, birkapásztorból vagy munkásőrből avanzsált csodadoktorok”, „zöldségtermesztők”. A vitapartnerek, még ha a tudományon kívülről érkeztek is, és felkészültségük valóban erősen hiányos, joggal kérhetik ki maguknak az ilyen hangnemet. Úgy vélem, tehát, hogy ez a kötet semmilyen szerepet nem játszhat a finnugorellenes elméletek visszaszorításában, sőt, könnyen támadási felületet nyújthat. A szakmának viszont nagy vesztesége, hogy mostantól kezdve nem mondhatjuk, hogy csak a finnugorellenes oldal gyalázkodik.” ( Fejes László: Placebóról 2 – 2010 : Rénhírek )

A közelmúltban Németh Endre, Fehér Tibor, is feszegették ezt a „finnugor nyelvrokonság széleskörű elnemismerése” kérdéskört egy könyv a - Genetika és őstörténet – kapcsán kirobbant vitasorozatban a NYESTen.

„Élénken foglalkoztatja a szakmai közvéleményt, hogy mi lehet az oka a tudományos nézetek, és azon belül a finnugrisztika eredményeinek rendszeres megkérdőjelezésének a magyar társadalomban. A válaszolók rendre külső okokat jelölnek meg az alternatív elméletek térnyerésével kapcsolatban. Mi azt gondoljuk, hogy érdemes a tudományos közösségnek önmagában is keresnie az okokat.”

Ez az „okkeresés” az – ami egyáltalán nem látszik a finnugrizmuson. Továbbra is féligazságokat, valótlan állítások tömkelegét, dilettánsozást kapunk, tények és álláspontok helyett.

Megállapíthatjuk tehát, hogy a finnugrisztikai sajtóban, és könyvekben, megjelenő egyes írások állításai és hangneme, a finnugrisztika paradigmáira épülnek ugyan, de azok kifejezetten dehonesztáló, és kirekesztő kifejezések használatával íródnak, tehát azok inkább nevezhetőek a finnugrizmus termékeinek, mint a finnugrisztika álláspontjának.

GéKI

Mint ahogyan ígértem ebben a fejezetben azzal a „boszorkányüldözéssel” fogok foglalkozni, amellyel, a „finnugorellenesekhez” – mint veszedelmes eretnekekhez – viszonyul a finnugrizmus.

„Akárcsak az egyházaknak, ennek is kialakultak a kánonalkotó (akadémiai) intézményei (a kánonokat sokszor dogmáknak is nevezhetnénk), a más felekezetűekhez pedig – vagy akár az ártatlan kételkedőkhöz is – sokszor úgy viszonyult, ahogy az egyház szokott a tévelygő és veszedelmes eretnekekhez. Az elhíresedett ugor–török háború stílusa nagyon is emlékeztet nemcsak a hitvitázó disputákéra, hanem a középkor boszorkányüldözésére is.” ( Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói )

Nem vagyok persze naiv, és nem gondolom, hogy más tudományterületek képviselői között ne lenne szakmai vita, amely akár a személyeskedésig is elfajulhat, de az ellentéteknek az a hevessége, amelyet az eredetkutatás területén tapasztaltam az engem mélységesen meglepett. Mert ha valaki azt hinné, hogy ez a „boszorkányüldözés”csak a múlt, és azt hinné, hogy az csak a „még keveset tudunk” felismeréséből fakadóan, csak régen volt így, annak most idézünk egy 21. századi finnugrisztikus megszólalást. A finnugrisztikával való ismerkedésem kezdetén a NYEST Rénhírek rovatának cikkeit olvasgattam, amelyeket leginkább két publicista ( mint később kiderült, hogy gyakorló finnugristák ) jegyez,  Klíma László és Fejes László. Az alábbi álláspontot az Ő írásaik alapján gyűjtöttem össze:

„A finnugorellenesek érvelésének szerves részét képezik a xenofób érvek, az antiszemita szólamok, az összeesküvés-elméletek iránt érzett szomj, és a finnugor nyelvrokonságról, mint „hivatalos” álláspontról, azaz ideológiáról beszélnek. A finnugor ellenesek, frusztrált, magukat különlegesnek érző, de sikertelen egyének, tipikusan kiöregedett vagy kiöregedőben levő – műszaki értelmiségiek, a kérdéskör alapvető tényeinek ismerete nélkül, a pereputtyot kiterjesztik a török nyelvű népekre, képzeletbeli „hivatalos álláspont” ellen harcolnak, mert a tudományos eredmények „bukása” elégtételt jelentene számukra”

Jómagam, nem vagyok sem nyelvész sem történész ( sőt ) és tisztelem annyira mások tudományát, hogy kétségek nélkül elfogadjam, ha a magyar nyelvésztársadalom, a magyar nyelvet, besorolja …valahová…. a nyelvek tengerében. Mint a magyar reálértelmiségi társadalom egyik képviselője azonban tiltakozom, az ellen, hogy „valakik” a nyelvészeti tudományos eredményeket, kirekesztő és megbélyegző „…izmusok”, terjesztésére használják fel. Tudom, hogy a „reálértelmiség” ritkán szólal meg a humán tudományok területét képviselők vitájában. Ezen a blogon sem, mint szakember, hanem csak, mint „Lucifer” szólok hozzá bizonyos témákhoz. Tudásom korlátait ismerve, - de a szakmámból adódóan, a logikus gondolkodás erejének biztos tudatában – szólalok meg. Olvasás közben a laikus is tud különbséget tenni, hogy a szöveg, amit olvas, az a finnugrisztika eredményeit tárgyalja - e, vagy csak ezen eredményeket felhasználva építi a „finnugrizmust”. Ennek felismeréséhez, sem nyelvésznek sem történésznek nem kell lennie. Nem kell nekem, ahhoz a festészeti tudásomat Michelangelóhoz mérnem, hogy a Sixtus-kápolna képeiről elmondjam, hogy tetszenek –é, vagy nem.

Persze tisztában vagyok, azzal, hogy magára valamit is adó nyelvész vagy történész kénytelen az ezen a blogon megjelenő nyílt és szabad megnyilvánulásoknál, jóval árnyaltabban fogalmazni, de én egy anyagilag független gondolkodó vagyok, engem sokkal kevésbé kötnek holmi „állásgondok” … mint amilyenekről Kalevi Wiik is említést tesz könyvének bevezető gondolataként:

 „A finn tudomány, legalábbis ami az eredetkutatást illeti, sajnálatosan egyoldalú, sok fiatal kutató inkább csendben visszahúzódik, mintsem új gondolatokkal álljon elő. Magam szerencsére már abban a korban vagyok, hogy nem fogok többé állást keresni – sok fiatallal ellentétben – tehát nem kell attól félnem, hogy mit szólnak majd a tradícionálisták…”    ( Kalevi Wiik: Az európai népek eredete – 7. oldal )

Ha valaki ilyen gondolatokkal kezd egy könyvet - amelyet hatvan ennyi hány évesen ír - akkor az, nem lehet marginális jelenség. Ezek szerint az a legenda, hogy a finnugrizmus sokszor anyagilag, és személyében is igyekezett ellehetetleníteni, vélt vagy valós ellenfeleit, az nem csak magyar honban létezik. Egy ma fiatal kutató erről így nyilatkozik:

 „Azt figyeltem meg, hogy a genetika eredményei olyan forradalmi változásokat hoztak, hogy ettől néhányan megijedtek. Az is igaz persze, hogy mi is nagy lendülettel lépünk fel, de a fellépésünk dinamikája pontosan arányban van az eredményeink súlyával. Kutatócsoportunk állhatatos munkájának és egyáltalán a Magyarságkutató Intézet létrejöttének köszönhetően ma már sikerült megváltoztatni magunk körül az eleinte ellenséges hangulatot” ( Dr Neparáczki Endre – 2020. )

Ez a szakmán belüli ellenséges viszony odáig fajul néha, hogy a szakemberek csoportjai, vagy egyes tagjai már nem csak a „dilettáns finnugor elleneseket” hanem egymást sem kímélve képesek nyilatkozni:

„Mi több, a hazai finnugrisztika számos jeles képviselőjétől egyáltalán nem idegen a rasszista, cigányellenes, antiszemita vagy homofób (és persze lingvicista!) megnyilvánulás – más kérdés, hogy ezeket a szégyenteljes megnyilatkozásaikat diszkréten teszik, hiszen tisztában vannak azzal, hogy ez a viselkedés nem szalonképes: legalábbis nyugat-európai kollégáik előtt ezt nem mernék felvállalni.”

( Fejes László: Egy nagyon buta infografika - 2015. július 26.)

Bár – mint mondtam – nem gondolom, hogy más tudományok képviselői „ne esnének néha egymásnak” vélt vagy valós igazuk védelmében, de a finnugrisztikáról pontosan tudni, hogy honnan is ered ez az „ellenfelekkel szembeni már már, mérhetetlen agresszivitás”…!

Azt szokás mondani, hogy a magyar nyelv finnugor voltát tudományos értelemben az a sokat emlegetett és elhíresedett „ugor–török háború” oldotta meg, amelyben a „tudományos vita” Budenz József és Vámbéry Ármin között zajlott. Ezt a szakmai vitát részleteiben egyébként nem igen szokás tárgyalni – mondván, hogy azt laikusok úgysem értenék meg – amiben igazat is kell, hogy adjak a szakembereknek. Azt azonban, hogy ez a vita „kizárólag szakmai” lett volna, azt erősen tagadom. Vámbéry az NyK. 8. számában jelentette meg a Magyar és Török-Tatár szóegyezések c. cikkét, amelyre Budenz József a NyK. 10. számában reagált: Jelentés Vámbéry A. Magyar-Török szóegyezéseiről – címmel.

( Hogy egy olyan dolgozatnak, amelyet mások általában - bírálat, megjegyzések, reagálás, recenzió – megjelölésekkel szoktak címet adni, Budenz miért adta a „jelentés” megjelölést, azt most itt nem tárgyalnám ki, de azért felhívnám rá a nagyérdemű figyelmet. )

Hogy a két dolgozatban tárgyalt több száz etimológiából kinek, és mennyi állta ki az idők próbáját, azzal sem igen foglalkoznék, szerintem ugyan is nem ez a lényeg. A cikkekben vannak olyan fejezetek is, amelyeket egy laikus is bőven megérthet, anélkül is, hogy a nyelvészeti részekhez konyítania kelljen, mivel a szerzők végső következtetéseiket úgy fogalmazták meg, hogy azt egy átlagember is felfoghassa. Budenz így foglalta össze (állítólagos) barátja munkájáról alkotott véleményét:

„Esőt adál uram, de nincs köszönet benne! — mondhatnám e jelentésemet befejezvén, én is, ha visszatekintek a szóhasonlítások nagy halmazára, melyet Vámbéry úr, nem nagy gonddal és lelkiismeretességgel összehányva, „magyar és török-tatár szóegyezések" czime alatt a magyar nyelvész közönségnek nyújtott, mint feleletét azon kérdésre: hogy mi és mennyi törökség van a magyar nyelvben? Hogy e feleletnek, úgy amint ő azt adta, semmi hasznát nem vehetjük, azt a fentebbi birálati jelentésem, úgy hiszem, eléggé megmutatta.”

( Budenz József: NyK. 10  - 128 )

Úgy gondolom, hogy a 19.- század második felében, egy tudományos folyóiratban megjelenő bírálatban ennél sértőbb, megalázóbb kifejezéseket még nem igen lehetett használni. Remélem, nem vagyok egyedül, aki azt gondolja, hogy ezeknek a kifejezéseknek, még ma sem volna szabad, hogy elhangozzanak, két „elismert tudós” között. ( Azt hiszem, ezzel az is világos, hogy ki kezdte… !) Vámbéry nem publikált többé az Akadémiai Kiadónál nyelvi-nyelvészeti témájú könyveket, és korábbi (állítólagos) barátságuk is véget ért.

Később Vámbéry: A magyarság eredete - amelyet alcímében a szerző „ethnológiai tanulmányként” határoz meg – könyvében, különválasztja a nép és a nyelv eredetét, s azokat külön-külön vizsgálva jut arra a következtetésre, hogy az etnikum török, a nyelve azonban keveréknyelv. Budenz a Nyelvészeti Közleményekben „Felelet. Nyelvészeti észrevételek Vámbéry Ármin: A magyarok eredete czimű munkájára.” újra kifejtette nem túl hízelgő véleményét:

„Megvallom, hogy csak némi restelkedéssel fogok oly kérdés, megvitatásához, amelyről immár azt hittem, hogy többé nem lehet kérdés: hogy t.i. a magyar nyelvnek mely nyelvcsoportban találjuk közvetetlen rokonait?”

 Vámbéry élete vége felé így emlékezett vissza erre az időszakra:

"A küzdelem, melyet fanatikus ellenfeleim, sajnos, átvittek a személyeskedés terére is, eltartott jó sokáig, de ezúttal is bevált a régi diák közmondás: Philologi certant, tamen sub judice lis." ( Vámbéry Ármin: Küzdelmeim. IX. fejezet, 130. )

Nem állítom, hogy Vámbéry nem használt „keresetlen szavakat” ( én ugyan nem találtam ) kettejük – és a magyar közéletben is folyó „ugor – török háborúként” elhíresült – vitájában. Ezért azt kell, hogy mondjam, hogy a későbbiekben ez a Budenztől citált gyalázkodó vitastílus vált a meghatározóvá, a finnugrisztikában, amely aztán Honti László: A nyelvrokonságról - Az török, sumer és egyéb áfium ellen való orvosság ( 2010 )  – című antológiájában csúcsosodott ki. A könyvben több szerző is, olyan gyalázkodó kifejezések tömkelegének kíséretében, fejtette ki véleményét, amely miatt egyes finnugristák - Pusztay János és Fejes László - is kénytelenek voltak elhatárolni magukat.

 „A hagyományos uráli nyelvészet képviselői gyakran a kisajátított igazság trónjáról mondják el megsemmisítő véleményüket.”
( Pusztay János: Gyökereink. A magyar nyelv előtörténete. Milyen áfium ellen kell orvosság? -  2011)

„A kötet egészét a dehonesztáló kifejezések jellemzik - „dilettáns”, „tanulatlan, műveletlen és gátlástalan”, „józan gondolkodásra képtelen” „könyvelőből, birkapásztorból vagy munkásőrből avanzsált csodadoktorok”, „zöldségtermesztők”. A vitapartnerek, még ha a tudományon kívülről érkeztek is, és felkészültségük valóban erősen hiányos, joggal kérhetik ki maguknak az ilyen hangnemet. Úgy vélem, tehát, hogy ez a kötet semmilyen szerepet nem játszhat a finnugorellenes elméletek visszaszorításában, sőt, könnyen támadási felületet nyújthat. A szakmának viszont nagy vesztesége, hogy mostantól kezdve nem mondhatjuk, hogy csak a finnugorellenes oldal gyalázkodik.”  ( Fejes László: Placebóról 2 – 2010 : Rénhírek )

Ki tudná pontosan meghatározni, hogy Budenz „Jelentésében” hol végződik a tudomány és hol kezdődik a személyeskedés. Pedig ha a finnugrisztika valahol itt kezdődik, akkor a finnugrizmus születését is innen kell datálnunk. Budenz soha nem kért elnézést a „Jelentésben” megjelenő sorokért, Vámbérytől, ezért a finnugristáknak kellene ezt megtenniük. Én azt gondolom - elnézve a viták hevességét - hogy nem sok esély van rá. Pedig ha igaz az, amit Thomas S. Kuhn a paradigmák közötti vitákról mond, akkor nagyon keserves jövőt jósolok a finnugristáknak.

Mert, hogy az új paradigma elemei már összeálltak, az új paradigma tagjai pedig itt vannak (Türk Attila; Török Tibort; Szilágyi N. Sándor; Sudár Balázs, Neparáczki Endre)
A korszerű régészet, genetika és történettudomány is közel áll - nyelvünk és népünk eredetére vonatkozóan - egy korszerű modell kidolgozásához.

Török Tibort, a Szegedi Tudományegyetem genetikai tanszékének docense, így fogalmaz:

http://magyaridok.hu/lugas/kaukazusi-testverek-1189714/

„Véleményem szerint a honfoglalók összes felmenője mindig is a sztyeppei kultúrkörbe tartozott…. felmenőit nagyrészt a bronzkori Szintasta–Andronovo–Baraba-kultúrkörben kereshetjük. Ők voltak az első sztyeppei lovas kultúrák europid népességgel.”

Sudár Balázs történész, az MTA Magyar Őstörténeti Témacsoportjának vezetője:

http://pestisracok.hu/nem-ott-nem-akkor-es-nem-ugy-ahogy-gondoltuk-uj-magyar-ostortenet-2-resz/

„A történeti elmélet eddig sem fedte a nyelvészeti elképzeléseket, hiszen korábban sem tételeztek fel időben olyan korai eltávolodást, amely megmagyarázná a komoly nyelvi távolságot. A nyelvészet egyszerűen nem foglalkozott az anomáliával, de előbb-utóbb ki kell éleződnie ennek a kérdésnek…. A semmiből betoppant egy jól szervezett, erős és gazdag nép Kelet-Európába, amely egyből nagyban játszott, és amelyről mindenki tudott a tágan vett környéken… . A honfoglaló magyarok felszerelése még a sztyeppén is kirívóan gazdagnak számított, ha valahol felbukkantak, akkor látszott, hogy nem akárki érkezett meg.”

Vámbéry elképzelései tehát részben tovább élnek a mai fiatal nemzedék őstörténeti elképzeléseiben, és úgy néz ki, hogy a „modern turanisztikában” akár még találkozhatnak is. A legújabbkori genetikai kutatások, régészeti adatok és nyelvészeti modellek egyértelműen afelé mutatnak, hogy az „ugor-török” háború eredményét a tudománynak felül kell vizsgálnia, és így Budenz paradigmája helyett, Vámbéry paradigmája kerülhet előtérbe.

A mai vitákból is az látszik, hogy ez a tudományos közösség még ma sem egységes, egyik fél sem hisz a másik módszereiben – sőt néha, még a tisztességében sem – így elég nehéz lesz konszenzusra jutni. Nagyon nagy kár érte, hogy - ha Tomas Kuhnnak igaza van, a paradigmák harcával kapcsolatban - akkor ehhez néhány tudóst még előbb el kell búcsúztatnunk, mert – elnézve a viták hevességét – az egymás kölcsönös megértésére, kevés remény mutatkozik.

Az elmondottakból az mindenképpen következik, hogy nagyon is nehéz volna egyértelműen meghatározni, azt hogy hol végződik a finnugrisztika és hogy hol kezdődik a finnugrizmus. A finnugrisztikus pontosan és világosan érti a Moldova aforizma kegyetlen lényegét, és azt mindig „megfordítva” alkalmazza…”„Ha kellő határozottsággal és megfelelő gyakorisággal ismételgeted, bármit el tudsz hitetni először az emberekkel, aztán önmagaddal.” Az igazi gazemberek, persze azok, akikre ez az utóbbi már nem is vonatkozik. Ők pontosan, és életük végéig tudják, hogy amit mondanak az hazugság, így önmagukkal már meg sem próbálkoznak „elhitetni”… semmit. Írhattam volna persze finomabban azt, hogy „nem igaz”… de a hazugságot meg kell nevezni, mert az, az isteni parancsolat szerint is bűn.

 VIlI. Ne hazudj, és mások becsületében kárt ne tégy!

Az emberek közti kapcsolatok legfőbb munkálója az emberi beszéd. E nagy adománnyal nem élhetünk vissza, nem használhatjuk mások kárára. A parancs a nyelvvel elkövethető legnagyobb bűnt is jelzi, s általánosságban is elénk állítja az igaz beszédet, mint Istentől szabott kötelességet. –  https://regi.katolikus.hu/lelkiseg.php?h=20

Mert a finnugrizmus bizony megszegi az egész parancsolatot, nem csak hazudik, hanem mások becsületében is kárt tesz.

Legközelebbi cikkemben ezzel a „hazug és becsületsértő” állításokkal fogok foglalkozni, híven azon ígéretemhez, hogy blogom azért íródik, hogy bemutassam a finnugrisztikát át, meg átszövő „hazug állításokat, és az igaztalan legendagyártást”. 

GéKI

Az utóbbi időben több kísérlet is történt már a címben megfogalmazott egyenlőtlenség tudományos álláspontként való feltüntetésére, mintha e két fogalom (nyelvrokonság – néprokonság) és annak szétválasztása, teljesen egyértelmű definíciók alapján meg lenne oldva a társadalomtudományok (elsősorban a történeti összehasonlító nyelvészet = finnugrisztika) számára. Véleményem szerint azonban ez a „szétválasztás” egyáltalán nem történt meg, a magyar tudományos életben. A két kifejezés nagyon is összetartozik, és megkülönböztetése egyáltalán nem olyan axióma, mint ahogyan azt egyes finnugrista nyelvészek ma láttatni szeretnék.

Finnugrizmus – a „hit” világánál!

 Nem véletlen, hogy „hitet” említek. Az előző fejezet végén egy Moldova idézettel harangoztam be ezt a mostanit. „Ha kellő határozottsággal és megfelelő gyakorisággal ismételgeted, bármit el tudsz hitetni előbb önmagaddal, aztán az emberekkel. A sorrend néha felcserélhető.”

Azonban nem mindenki ennyire cinikus, és a hit önmagában sem ítélhető el. A „hitet” a legtöbb ember őszintén éli meg, és mások előtt is megvallja azt. A finnugrizmus sem azért ítélendő el mert „hit” – hanem azért mert ezt a hitet, mások előtt nem vallja meg.

A finnugrista is kénytelen hittel élni, hisz pontosan tudja, hogy az Ő tudományáról soha nem lehet a „be van bizonyítva” kategóriával beszélni, mert azt elvileg sem lehet „bizonyítani”.

„Tudományt művelni csak ezzel a meggyőződéssel s az ebből fakadó alázattal szabad. A hagyományos uráli nyelvészet képviselői gyakran a kisajátított igazság trónjáról mondják el megsemmisítő véleményüket. Az igazság azonban az igaznak tartott nézet melletti elkötelezettség, amely magában rejti a tévedés lehetőségét is.” ( Pusztay János )

Az előző fejezetben már említett Szilágyi N Sándor elemezte a természettudományok és a nyelvtudomány állttal felállított hipotézisek közötti különbséget.

 „A természettudós ugyanis rendszerint nem azért alkot hipotézist, hogy azt rögtön olyan biztos ismeretként kezdje kezelni, mintha ténylegesen megfigyelt adat volna, hanem azért, hogy az adatok alapján felállított elméletét ellenőrizni tudja vele. Ha az elméletéből következik valami, akkor ő azt hipotézis formájában megfogalmazza, majd ezt kísérleti úton ellenőrzi, vagy megvárja, hogy magától előálljon egy olyan helyzet, ahol természetes körülmények között tudja kipróbálni. (Például a csillagászati hipotézisek esetében: ha az elméletből az következik, hogy ekkor meg ekkor napfogyatkozás lesz, akkor a csillagász nem kísérletezni kezd, hanem megvárja azt a pillanatot, amikor szerinte a napfogyatkozásnak kezdődnie kell. Ha csakugyan akkor kezdődik, akkor hipotézisét, amelynek alapján másodpercre meg tudta jósolni az esemény bekövetkezését, igazoltnak veszi.) Az összehasonlító-történeti nyelvtudomány is hipotézisekkel dolgozik, csakhogy olyanokkal, amelyeket elvileg sem lehet soha ellenőrizni, vagy ha lehet is, csak kivételesen szerencsés esetekben. Egyszerű oka van ennek: ezek a történeti hipotézisek olyan időszakra vonatkoznak, ahonnan nincsenek adataink. Éppen ezért vagyunk feltételezésekre utalva: hiszen ha volnának történeti adatok, akkor nem lenne szükségünk feltevésekre. Ezért is tulajdonítunk itt olyan nagy jelentőséget a módszernek, ezzel ugyanis bizonyos korlátokat szabunk feltevéseinknek: egyesekről éppen a módszertani meggondolások alapján tudjuk kijelenteni, hogy valószínűbbek, mint mások. A nyelvész azonban az ilyen hipotézisekről már csak szégyenletében, sem mert valószínűségi terminusokkal beszélni. Nem azt mondta tehát, hogy igen nagy annak a valószínűsége, hogy ez vagy az a szó finnugor vagy honfoglalás előtti török eredetű (hiszen ki fogja azt neki elhinni, hogy amit ő művel, az tudomány, ha semmiről sem tud bizonyosat mondani?), hanem azt, hogy be van bizonyítva, hogy az. Pedig nincs bebizonyítva. Bebizonyítva akkor lenne, ha volna rá lehetőségünk, hogy adatokkal igazoljuk először is magának a finnugor alapnyelvnek a hajdani meglétét, majd onnan kezdve folyamatosan adatolni tudnánk a szó vagy más nyelvi elem útját legalább a nyelvemlékes (ómagyar) korig. Csakhogy éppen ez az, ami lehetetlenség. Ha egy hipotézist nem lehet sem igazolni, sem cáfolni, akkor csak két dolgot lehet tenni vele: elvetni vagy hinni benne. Elvetni kár lenne, hiszen szép is, meg különben sem tudunk helyette jobbat, hinni kell hát benne. Ilyen módon az összehasonlító-történeti nyelvészet nem egészen olyan tudomány lett, mint a többi, hanem hovatovább amolyan hitbéli meggyőződés és elkötelezettség kérdésévé is vált, és ez eléggé meg is látszott rajta.”

( Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói )

De, nehogy bárkiben is felmerüljön az a gyanú, hogy ez az „amolyan hitbéli meggyőződés” állítás, csak egy kirívó egyedi tanulmány álláspontja – nézzük, meg
( szokásunkhoz híven egy könyv felhasználásával ) hogyan gondolkodnak erről egy valódi 21. századi sztártudomány, a genetika, eredményeit bemutató könyvben.

( Pamjav Horolma – Fehér Tibor – Németh Endre – Csáji László Koppány : Genetika és őstörténet – Napkút kiadó : 2016 )

Ez a könyv, a bemutató szerint is „hiánypótló és úttörő” jelentőségű. A szerzők egy olyan kutatás eredményeit mutatják be, amelyben a különböző tudományágak képviselői együtt gondolkodtak, a természettudományos eredmények társadalomtörténeti olvasatának lehetőségein. Az eredmények felhasználásának korlátairól Csáji egy önálló fejezetet jegyez. Ebben a részben, néha igen komoly aggályokat vet fel, mint a természettudományos eredmények értékelése kapcsán, mint a társadalomtörténeti és a nyelvrokonság kérdéskörében. Csábító lenne végiggondolni minden felvetését – talán egyszer meg is teszem – de most azt a kijelentését idézném, amit a nyelvrokonság kérdésében tett:

 „A nyelvtudomány bő kétszáz év alatt olyan tudományos rendszert dolgozott ki, amelynek segítségével nyelvcsaládokat tételez fel. Az alapnyelvek léte, az abból történő, evolúciószerű, lineáris leszármazás mára viszonylag elavult modellnek tűnik. Ennek ellenére a magyar nyelv nyelvészeti rokonsága egyértelmű a tudományos világ számára nem okoz fejfájást: a magyar nyelv az uráli nyelvcsalád része…”

 Nehéz volna ezt nem úgy értékelni, mint amelyben Csáji megtagadta a nyelvek rokonításának olyan alaptételeit, amelyek nélkül nyelvrokonságról, nem is lehet beszélni. Hiszen ha az „alapnyelv” létezésének elvét, a tudomány meghaladott „kacatjai” közé vetjük, akkor ezzel a nyelvek rokonításának olyan tudományosan elfogadottnak tekintett, alaptételét dobtuk ki, amely nélkül nyelvrokonság nincs is. És itt most nem a magyar nyelv rokonítása a lényeg, hanem az, hogy ha az alapnyelvek létezését kérdőjelezzük meg, akkor a nemzetközi tudományosságban is elfogadott „nyelvrokonság” fogalmának tudományos alapját tagadjuk meg. Ha kijelentjük – mint ahogyan azt Csáji tette – hogy az alapnyelvek nem is léteztek akkor azzal, nem csak a magyar nyelv nyelvcsaládba sorolását tagadjuk, hanem egy egész – nemzetközileg elfogadott – tudományágat taszítunk a „hit”- világába. Mert, hogy mit mondjunk, akkor, hogy miért is uráli a magyar nyelv, ha mind az alapnyelvek létét, mind az „evolúciószerű” lineáris leszármazást tagadjuk. – marad a hit. Ez olyan mintha a természettudományok azt mondanák, hogy bár tudjuk, hogy a föld gömbölyű, de a tudományos világ számára nem okoz fejfájást, az hogy azt „laposnak”- állítjuk.

Miután az egész könyvben ez az a fejezet, amelyben leginkább tetten érhető, az a törekvés, hogy a genetikai eredményeket, fel lehet használni a finnugrisztika tételeinek megerősítésére, így nem gondolhatunk arra, hogy Csáji nem fontolta volna meg, hogy mit is ír, tulajdonképpen.

Bár a genetikai eredmények társadalomtörténeti „hasznosításáról” igen markáns véleménye van – hogy ne mondjam, szinte már tagadja azt – „Egy változó összetételű, és szubjektív kategóriára vonatkoztatni a genetika egzakt, objektív tényeit, nem tűnik kivitelezhetőnek.”  - aközben egyes kérdésekben a természettudósok igen erős kétségeket megfogalmazó állításaival szemben Csáji „megerősítésről” beszél.

A magyar és az obi-ugor kapcsolatokról a természettudósok így fogalmaznak:

„A rendelkezésre álló genetikai adatok alapján számos fontos kérdés eldönthetetlen. így nem tudjuk, hogy a magyarok és az obi-ugorok elődei valós kulturális közösséget alkottak-e, vagy csak egymás közelében éltek.”

Ugyanerről Csáji így ír: „A genetika megcáfolhat néhány tévhitet, vagy megerősíthet, néhány állítást. Az egyik ilyen megerősített állítás, hogy az ugor közösség, amelyből az obi-ugor és a magyar nyelvű közösségeket is származtatják, társadalmi kapcsolatban is kellett, hogy álljanak egymással.”

Nehéz volna ezt nem tökéletes ellentmondásként értékelni. Ez olyan markánsan ellentétes vélemény, amely még a könyvben oly erősen hangsúlyozott „közös gondolkodás” megvalósulását is cáfolni látszik. Azt legalábbis mindenképpen cáfolja, hogy bármiféle konszenzus alakult volna ki, az eredmények értelmezésének kérdésében.

Az tehát, hogy Csáji bár tagadja a nyelvek rokonításának alapvetéseit, de a genetika eredményeinek értelmezésében, mégis megerősítést lát, bennem mindenképpen a finngrisztika hit jellegét erősíti meg, vagyis azt hogy a finnugrizmus igen is egy „mozgalom” – és nem tudomány.

„A dilettánsok finnugrisztika helyett finnugrizmusról (sőt, finnugorizmusról) beszélnek, mintha az nem valamilyen tudományág, hanem mozgalom lenne.”  ( A magyar finnugrisztika története és mai állapota - Fejes László | 2011. május  9. )

 A fentiek alapos átgondolása után, számomra nyilvánvaló, hogy igen is létezik, egy a finnugrisztika tudományára épülő finnugrizmus, és ezt nem holmi dilettánsok vallják. A finnugrisztika tudományára igen is „rátelepült” egy finnugrizmus, amelyet nem is föltétlen „nyelvészek” terjesztenek, de elegendően „szervilisek” vagy „szakbarbárok” ahhoz, hogy ezt ne vegyék észre… ennél durvábbat, nem szeretnék feltételezni, egyikükről sem. Arról már nem is beszélve, hogy közben azok, akik felhívják a figyelmüket erre az ellentmondásra, azok rögtön és csípőből le vannak „dilettánsozva”.

Vagy óriási tévedés, vagy szándékos csúsztatás azt állítani, hogy mi laikusok, nem tudunk különbséget tenni a „finnugrisztika” és a „finnugrizmus” között. Senki nem tett többet azért, mint néhány, finnugrisztikus, történeti nyelvész, és őstörténet-kutató, hogy ezt a két fogalmat „összemaszatolják”. A mai korszerű nyelvészet pedig adna alkalmat arra, hogy végre rendet tegyenek és kihúzzák a szőnyeget a „finnugrizmus” talpa alól. A magyar nyelvész társadalomnak ideje volna lépnie, ha csak nem tételezem fel azt, hogy szándékosan nem változtatnak, mert így lehet tovább maszatolni. Akkor viszont, lehet, hogy mégis csak azoknak van igazuk, akik nem tesznek különbséget a finnugrisztika és a finnugrizmus között. A végső következtetést csak a „logika” diktálja, hogy ide írjam – akkor viszont ez igenis „mozgalom”…!

A finnugrisztika és a finnugrizmus közötti határt, persze igen nehéz lenne megállapítani. A finnugrizmus mindig is körül lengte a finnugrisztikát, már a kezdetektől.

 „Akárcsak az egyházaknak, ennek is kialakultak a kánonalkotó (akadémiai) intézményei (a kánonokat sokszor dogmáknak is nevezhetnénk), a más felekezetűekhez pedig – vagy akár az ártatlan kételkedőkhöz is – sokszor úgy viszonyult, ahogy az egyház szokott a tévelygő és veszedelmes eretnekekhez. Az elhíresedett ugor–török háború stílusa nagyon is emlékeztet nemcsak a hitvitázó disputákéra, hanem a középkor boszorkányüldözésére is.” - ( Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói )

Legközelebb ezzel a „boszorkányüldözéssel” fogok foglalkozni, amellyel, a „finnugorellenesekhez” – nem mint vitapartnerekhez, hanem mint veszedelmes eretnekekhez – viszonyul a finnugrizmus.

 GéKI

Az utóbbi időben több kísérlet is történt már a címben megfogalmazott egyenlőtlenség tudományos álláspontként való feltüntetésére, mintha e két fogalom (nyelvrokonság – néprokonság) és annak szétválasztása, teljesen egyértelmű definíciók alapján meg lenne oldva a társadalomtudományok (elsősorban a történeti összehasonlító nyelvészet = finnugrisztika) számára. Véleményem szerint azonban ez a „szétválasztás” egyáltalán nem történt meg, a magyar tudományos életben. A két kifejezés nagyon is összetartozik, és megkülönböztetése egyáltalán nem olyan axióma, mint ahogyan azt egyes finnugrista nyelvészek ma láttatni szeretnék.

 III. Nyelvrokonság = Homeopátia – avagy a finnugrisztika diszkrét bája.

Az előző két részben bemutattam, hogy a nyelvrokonság ≠ néprokonság összefüggés hangoztatása csakis egy teljes mértékben tudománytalan, nézetrendszer a „finnugrizmus” terméke. Azt is bemutattam, hogy a finnugrizmus a „rokonság” fogalmához egy olyan nézetrendszert társít, amelyet más összefüggésekben maga is olyan kifejezésekkel illet, mint hogy: tudománytalan, elavult, meghaladott, életszerűtlen, idejétmúlt, elmaradott, dicsőséges őskeresés, dicsőséges múltba merengés, kivagyiság, gőgös egymásra licitálás…. és hosszasan lehetne még sorolni.

A legérdekesebb persze, az, hogy amikor ezt a „rokonságfogalmat” a nyelvrokonsággal összefüggésben alkalmazza, akkor az azonnal az „egyedüli tudományos felfogássá” avanzsál.

Jelen fejezetben azt mutatom be, hogy milyen definíciókat, milyen metaforákat, milyen (történeti) hipotéziseket használtak arra, hogy a nyelvrokonságot úgy mutathassák be, hogy az „tudományos tény” – nem, pedig úgy ahogyan azt a finnugrisztika teszi, hogy:

„A tudomány fejlődésével változhatnak eredményei…  a tudomány művelőinek is tisztában kell lenniük azzal, hogy eredményeik valószínűleg nem véglegesek. Tudományt művelni csak ezzel a meggyőződéssel s az ebből fakadó alázattal szabad. Megszívlelendő Polányi Mihály javaslata, hogy a tudományban a kijelentő mondatokat "bizalmi módban", azaz az "azt hiszem" eléjük ragasztásával kell megfogalmazni (POLÁNYI 1994).” (Pusztay János 2010)

 A nyelvrokonság az ismert, létező és holt nyelvek csoportosításának egyik módja. Persze már az is egyféle „csoportosítás” hogy „létező és holt” – nyelv… ! – mert ugye például a „latin” az akkor most melyik csoportba tartozik. A finnugrizmus felfogása szerint ráadásul ez az egyetlen egzakt osztályozása a nyelveknek, mivel csupán ennek van tudományosan elfogadott egyértelmű definíciója. Ez a cikksorozat azért született, hogy bemutassa, hogy ez az „egyértelmű definíció” mennyire ingatag talajon áll.

A nyelvrokonság ugyanis az „eredet” – re épül… ! Hogy ez a fogalom mit is takar tulajdonképpen? – az megint csak olyan, amelyet valamilyen formában meg kell magyarázni. Mert ez is csak addig tűnik egyértelműnek – mint a „rokonság” – amíg válaszolnunk nem kell a kérdésre – Mi is az az eredet? Erre a kérdésre keressük most a választ!

 A nyelveket három módszerrel szokás csoportosítani:

1. Területi elhelyezkedés – pl. Kaukázusi nyelvek – Szibériai nyelvek
2. Tipológiai alapon – pl. Agglutináló nyelvek – Izoláló nyelvek
3. Rokonság szerint – Nyelvcsaládok

 A területi csoportosítás számunkra - a nyelvrokonság szempontjából - most nem érdekes. Bár ha figyelembe vesszük azt, hogy finnugrista nyelvészeink – legújabban – azt állítják, hogy a nyelvrokonság kizárólag nyelvészeti kategória, akkor nehezen védhető, hogy a magyar nyelv rokonításának hatalmas munkájába miért csak az eurázsiai nyelvek egy részét vonták be. A nyelvek rokonításához egy 5-7 ezer évvel ezelőtti nyelvállapot szolgál, amely korról csak is és kizárólag régészeti ismereteink vannak – a csontok azonban nem beszélnek. Arról tehát fogalmunk sem lehetett, hogy a magyar nyelv elődnyelve ( legyen az bármi ) melyik földrajzi régióban létezett a jelzett időben. A földrajzi elhelyezkedés meghatározására kitalált „nyelvészeti paleontológia” csak jóval a nyelvrokonság kimondása után született. Profán módon szólva előbb volt meg az „ítélet”- mint hogy lefolytatták volna a tárgyalást. ( Ez valahonnan nagyon ismerős?! ) Ha elfogadjuk, hogy a magyar nyelv rokonságát, Budenz József állapította meg – vagyis hogy az ő munkássága tette véglegesen oda, ahol most van – akkor, azt is meg kell, hogy állapítsuk, hogy a finnugrisztika a török és az indoeurópai nyelven kívül, más nyelvekkel való összehasonlítást – tudományosan is hitelesített módon - még nem fogadott el. A finnugrisztika azt állítja, hogy a magyar nyelv uráli voltát ma senki nem kérdőjelezi meg komolyan. Ez olyan állítás, mintha a természettudósok azt mondanák, hogy a világ keletkezéséről szóló mai tudományos elképzelést, senki nem vitatja. (Talán sikerült egy elég találó hasonlatot találnom, amiből kiviláglik a finnugrisztika állításának abszurditása.)

 A kettes és hármas pont azért némileg összefüggésben van – miután a tipológiai csoportosítást gyakran keverik, össze a nyelvrokonsággal – pedig azoknak semmi közük sincs egymáshoz. A nyelvészek az egyes nyelvekről megállapítják, azok alaktani és mondattani tulajdonságaikat. Ezeknek a tulajdonságoknak az elemzése, a szótani elemzések, hangváltozások, és hangváltozásokban felismert szabályosságok összességének összevetése alapján állapítják meg a rokonságot. A tipológia, tehát egy tudományos vizsgálati módszer, amelynek eredményeit – több más vizsgálat eredményeivel, együtt felhasználják a nyelvrokonság kimondásához. A rokonság, a nyelvcsaládba sorolás, teljesen egyértelmű osztályozás, mert a konvenció értelmében, minden nyelv, csak egyetlen alapnyelvből eredhet.

A tudományos körökben elfogadott nyelvrokonság paradigmája az, hogy „azok a nyelvek rokonok, amelyek egy közös un. alapnyelvből erednek” - ez borzasztóan egyszerű, és világos definíció. Már csak azt kell, hogy tisztázzuk, hogy mi is az az „alapnyelv”, és hogy mi is az az „eredet”.

Az alapnyelv egy olyan teljes nyelv, amely a valóságban is, valahol, valakik állttal beszélt nyelv. A magyar nyelv rokonításánál az indoeurópai, az uráli, és a török alapnyelv az, amelyet figyelembe szokás venni. (Hogy mást miért nem, arról fentebb már szóltam néhány szót, de a jelen témánál ez most nem igazán lényeges.) Általánosan elfogadott álláspont hogy ezek az alapnyelvek úgy az ie. 5000 előtti időkben léteztek, majd ezután felbomlottak.

( Az alapnyelvek keletkezéséről ( Róna-Tas András : Honfoglaló magyar nép – 1997 ) azt a megállapítást tette, hogy ahhoz hogy egy alapnyelv kialakulhasson „tartós együttélésen alapuló, kommunikációs kényszer” szükséges. Ennek a szoros és hosszúidejű kapcsolatnak a kialakulásához, azonban a neolitikum előtti világban nem voltak meg, sem a társadalmi, sem a gazdasági alapjai, tehát az ennél régebbi nyelvek vizsgálata nélkülöz minden tudományos alapot. 
Ehhez csak annyi megjegyzésem van, hogy ha a neolitikum előtt nem volt lehetőség az alapnyelvek kialakulására, az alapnyelvek viszont az ie 5000 körüli időkben felbomlottak, akkor az alapnyelveknek sajnos nem volt idejük sem kialakulni, sem arra nem maradt idő, hogy azokat használhassák, a kialakítói. Ezen azért érdemes elgondolkodni – szerintem. )

 Hogy két nyelv rokonításának alapját képező, közös alapnyelv léte, hogyan és miképpen bizonyítható, az csak módszer kérdése - és ennek semmi köze sincs a nyelvrokonsághoz! Ad abszurdum, ha két nyelvnek a világon semmiféle nyelvészetileg kimutatható kapcsolata sem volna - de valamilyen más ( akármilyen ) módon – minden kétséget kizáróan bizonyítható lenne, hogy ugyanabból az „alapnyelvből” fejlődött ki, akkor azok bizony „rokonok”. De ennek az ellenkezője is igaz. Ha két nyelv akár a közös érthetőségig hasonlít is, ma már, de minden kétséget kizáróan igazolni tudnánk, ( bárhogyan ) hogy azok két különböző alapnyelvből alakultak ki, akkor azok bizony „nem rokonok”.

 ( Manapság sem a manysi, sem a kazah nyelvet nem értjük, de az összehasonlító történeti nyelvészet azt állapította meg, hogy a manysi egy rokon nyelv, a kazah meg nem az. Ha azonban – mondjuk – egy eldugott Tibeti kolostorban valami minden kétséget kizáró írásos bizonyítékot találnánk, arra, hogy a magyar és a kazah nyelv egy közös alapnyelvből ered, akkor a magyar nyelv bizony rokona lenne a kazahnak – hogy akkor a manysival mi lenne, az most „hosszú”. )

 Az alapnyelv felbomlás után új alapnyelvek keletkeznek. A finnugor alapnyelv felbomlása után pl a finnségi és az ugor alapnyelvek keletkeztek. A szétválások folyamataként keletkező nyelveket, nyelvi családfán szokás ábrázolni, amit „családfa metaforának” is neveznek.

Ha ezek az alapnyelvek léteztek és azokat beszélték, akkor felmerül a kérdés, hogy hogyan kell nevezni azokat, akik azt beszélték. A beszélők megnevezésére nincs más mód, mint az, hogy az uráli alapnyelvet az uráliak, az ugor nyelvet az ugorok, a magyar nyelvet pedig a magyarok. Nincs erre jobb megoldás. A nyelvészek amikor „kötözködni” akarnak ezekkel a megnevezésekkel, akkor szoktak olyant mondani, hogy „a történeti nyelvészet nem azt állítja, hogy létezett egy nép, amely a finnugor alapnyelv ágaira bomlott, hanem azt, hogy létezett egy nyelv – a finnugor alapnyelv –, amely később felbomlott.”

Amikor azonban a nyelvtörténetről beszélnek, ők sem tudnak más szavakat használni, ha meg kell nevezniük a nyelvet beszélőket. Ráadásul ez ellentmond annak a feltevésnek is, hogy az alapnyelvek teljes nyelvek és hogy azt ténylegesen beszélték is valakik. Igen nehéz lenne a nyelv kettéválását úgy elképzelni, hogy azzal együtt ne váljanak ketté az azt beszélők is. Nem is szokott sikerülni:

 „A nyelvek rokon volta, azt jelenti, hogy… kikövetkeztetjük a finnugor alapnyelvet, és beszélőjét, a finnugor ősnépet. A finnugor ősnép szervezetlensége, idővel a teljes szétszakadáshoz vezetett. A nyelvi elkülönülés a beszélők elkülönülésével szokott párhuzamosan haladni. Az ugor korszak végén… hozzávetőlegesen a Kr.e első évezredben következett be az elkülönülés, a magyarság nyelvi és népi önállósulása”
( A finnugor őshaza nyomában – 1973: Zsirai Miklós / 394-408)

 Láthatjuk tehát, hogy a „finnugristák” a nyelvet és annak beszélőit szerves egységként kezelték. A nyelv eredetének kutatása nem valami „önmagáért” való ( L’art pour l’art ) hóbort, hanem azért dolgoztak, hogy közelebb kerüljenek a „népek eredetének” megoldásához.

„Ez a ( történeti összehasonlító ) nyelvészet nemcsak egyszerű rokonsági viszonyba állítása volt a nyelveknek, hanem kezdettől fogva történeti értelmezés is, az evolúció elve tehát itt is érvényesült. Ez amúgy nem volt véletlen, hiszen az összehasonlító-történeti módszert a romantika korának történelmi érdeklődése szülte: a modern európai nemzetek kialakulásának szellemi izgalma igencsak megnövelte a kíváncsiságot a történelmi múlt, különösen az eredet kérdései iránt. Ősöket keresett akkor mindenki, lehetőleg minél jobb hírűeket, részben a nemzeti dicsőség öregbítése, részben meg „a – bolond fejjel az általa kivívhatónak vélt – »történelmi jog« bizonyítása” (Lükő 1991. 5) végett. (Ez a „bolondság” sajnos máig sem múlt el mindenütt, és nagy tehertétele nemcsak a történelem-, hanem a nyelvtudománynak is.
( Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói )

Aki tehát tagadni próbálja, hogy a finnugrisztika a nyelvek és a népek történetének összefonódását képviseli, az egy tudománytalan nézetrendszert, a finnugrizmust műveli. Gyakorlatilag az egész finnugrisztika életművét teszi zárójelbe, és a teljes munkásságát téveszmének, elvetni való „kacatnak” degradálja. A finnugrizmust művelő finnugrisztikusok – főleg tudományos ismeretterjesztő munkáikban – a nyelvrokonság fogalmának magyarázatához, ha úgy tetszik a nyelvrokonság paradigmájának magyarázatához (úgymond, a laikus közönség számára értehetőbb módon) – nem a tudományos megfogalmazást alkalmazzák, hanem azt „humoros–ironikus” formában adják elő.
Fejes László nyelvész a „nyelvrokonság paradigmájával” - több cikkéből is foglakozott, amit így lehet összefoglalni:

 „A nyelvrokonság azt mutatja meg, hogy az adott nyelv mely nyelvből ered – egyes elemei azonban idővel kicserélődhetnek, sőt, az elemek túlnyomó többsége ki is cserélődik. Van azonban a szókészletnek egy olyan rétege, mely a legkevésbé hajlamos a változásra, amelyet a leggyakrabban használunk, és amely a legkevésbé kultúrafüggő, ezt hívják alapszókincsnek. Ilyenek az alapvető cselekvések nevei (eszik, iszik, alszik, megy stb.), a testrésznevek, a számnevek stb. Gyakran ide sorolják az állat- és növényneveket, az időjárási jelenségek neveit stb. Az alapszókincsnek azonban nincs éles határa. Ha csak néhány tucat bizonyíthatóan finnugor (uráli) eredetű szavunk lenne, de azok ebbe a rétegbe tartoznának, a magyar nyelv akkor is egyértelműen finnugor (uráli) eredetű lenne. A számok tehát ebből a szempontból nem igazán számítanak.”

 Véleménye szerint tehát a magyar nyelv, azért tartozik az uráli nyelvcsaládba, mert az alapszókincse az uráli alapnyelvből ered. Nem mellesleg véleményét alátámasztottnak érezheti, hiszen az ELTE Finnugor tanszékének honlapján olvasható tanulmány szerint ( http://finnugor.elte.hu/index.php?q=mnfabbnfug – amelyet Kubinyi Kata jegyez ) a finnugrisztika valóban egyetlen egy iráni, török, szláv… stb, szótövet sem sorol az alapszókincsbe. Ráadásul, ha ezt a definíciót, egy matematikai függvény leírásaként értelmezzük, akkor a megoldás szélsőértéke az „egy” lesz. Fejes szerint tehát a nyelvrokonság kimondásához elegendő egyetlen, az uráli alapnyelvből származó szótő is.

Egy programozó matematikus meg is találta azt az egyetlen szótövet: Németh Endre: Kis magyar őstörténet I. Konzervatorium I 2009.12.01. 09:30 ( https://konzervatorium.blog.hu/2009/12/01/kis_magyar_ostortenet_i  )

„A hangfejlődési törvények nagy száma, és rendkívüli rugalmas alkalmazása teszi lehetővé, hogy egyáltalán beszéljünk az uráli nyelvcsaládról. Nagyon úgy néz ki, hogy az uráli nyelvcsalád prekoncepciójához születtek a hangfejlődési törvények és nem fordítva. A kivételkezelés ilyen gazdag tárháza mellett, akár távolabbi nyelvek rokonsága is „bizonyítható” volna. A közös uráli nyelvtani keretek rendkívül tágak, azok lényegében megegyeznek az altáji nyelvekével. A közös szókincs sem meggyőző. Összesen nyolc olyan szó van, amely az összes uráli nyelvcsaládban jelen van, de más nyelvben egyben sincs meg. Ezek közül is csak egy tesz eleget szigorú értelemben a szakmai kritériumoknak. Ez a fészek szó (finnül pesa).”

 Fejes állításának ( és Németh Endre kutatásainak ) értelmében tehát a finnugrizmus egyetlen szóra a „fészek” szóra építette fel a magyar nyelv rokonságának kimondását. De a finnugrizmus legnagyobb dicsőségére, Fejes egy vita során egy még ennél is „közérthetőbb” hasonlattal élt, a maga és ( állítása szerint ) az összehasonlító történeti nyelvészet ( finnugrisztika ) álláspontja védelme érdekében, és törvényeinek bizonyítására.
( http://www.nyest.hu/renhirek/mi-bizonyitja-hogy-a-magyar-nyelv-finnugor )

„Ha egy deci borhoz fokozatosan szódát adunk, akkor a kémiai anyagok aránya csak fokozatosan változik, de alapjában véve mindig ugyanarról a borról lesz szó, bármeddig is növeljük a szóda arányát. A bor tehát nem válik vízzé.”

A cikk alatti vitában – egy több mint 700 hozzászólásos kommentsorozatban (azóta már nem elérhető, és a cikk nem is kommentezhető, ami valószínűleg az eggyetlen kivétel a NYEST cikkei között) – azonban nem volt hajlandó elismerni, hogy az általa alkalmazott „leegyszerűsített modell” nem alkalmas a nyelvek családba sorolására, ezért azt kell, gondoljuk – mégis csak egy ismert finnugista – hogy akkor maga a finnugrisztika is így gondolkodik. Ha azonban a finnugrisztika törvényei – amelyekkel a nyelveket családokba sorolják – valóban leképezhetők e vizesboros hasonlattal, akkor azok a törvények nem hordozhatják a nyelv igaz törvényeit, mert akkor ezek a törvények a homeopátia hígítási filozófiájával mutatnak rokonságot, vagy azonosságot.

Később, egy másik cikk alatt, Ő maga is bevallotta, hogy csak arra gondolt, hogy „van benne bor is” – tehát nem lehet az egészet bornak nevezni…!!!! és Ő azt  nem is akarta annak nevezni. Márpedig ha a szóda és a bor keverékét, nem lehet bornak nevezni, ( a magyar nyelv fröccsnek hívja ) akkor a magyar nyelv sem lehet uráli, csak vannak benne egy „uráli alapnyelv” hagyatékaként fennmaradt nyomelemek,  meg még más alapnyelvekből is vannak  benne - ahogyan azt Szilágyi N Sándor is állítja.

 „Nyelvünk gyökereiből, legvastagabbnak a finnugor látszik, de a honfoglalás előtti török sem éppen hajszálgyökér. (És tán még vastagabbnak is látszhatna, ha nem akarták volna annyian és annyira-vékonyabbra faragni.) A finnugor gyökér megkülönböztetett figyelemnek örvend, és mindent maga alá rendel, a magyar nyelv más nyelvekből származó elemei pedig – mint olyan zavaró tényezők, amelyek csorbát ejthetnek a rendszer különben olyan szép egyértelműségén…. (Ezt a félelmet még az ugor–török háború idejéből örököltük, és nagyon belénk szorult.)”  - (Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói)

 Fejes azonban még ezt is tudta fokozni, egy következő vita alkalmával az alábbi magyarázatot adta az előző képhez:

(https://www.nyest.hu/hirek/a-csaladfamodell-es-kovetkezmenyei?comments#comments 39. Fejes László nyest.hu - 2015. december 8. 12:46 )

„A történeti-összehasonlító nyelvtudomány… fog egy edényt (nyelvet), és igyekszik megállapítani, hogy milyen folyadék volt benne eredetileg (milyen alapnyelvre vezethető vissza), majd aszerint csoportosítja az edényeket (nyelveket), hogy eredetileg mi volt bennük (milyen nyelvcsaládba tartoznak). A hasonlat erről szól, semmi másról. Ezért nem számít, hogy közben mi került az edénybe.”

Fejes tehát a nyelvrokonítás magyarázataként egy olyan képet vizionál, amelyben van egy edény tele borral ( alapnyelv ) amelyhez aztán elkezdünk vizet ( jövevény szavak ) tölteni. A folyadékok összekeverednek, és a fölösleg kifolyik az edény szélén. ( a nyelvben az egyes szavak elfelejtődnek, kicserélődnek, úgy az eredeti alapnyelv szótövei, mint a jövevényszavak.) Egyszer csak jön a nyelvész és megvizsgálja az edény tartalmát (a mai nyelvet) és azt állítja, hogy meg tudja állapítani, hogy az edényben mennyi és milyen bor van, és így megállapítja, hogy ez az edényben lévő keverék milyen borból származik. Bármilyen kevés ( akár csak egy is ) bormolekula ( alapnyelvi szótő ) marad is az edényben, a nyelvész azt mondja, hogy az a borból ( az eredeti alapnyelvből ) származik.

Már pedig ez az elv a megtévesztésig hasonlít a homeopátiás hígítás elvére, amely oly mértékben hígítja a hatóanyagot, hogy abból szinte már alig marad valami, mire felhasználásra kerül. Vagyis ez egy újabb bizonyíték arra, hogy a finnugrista, végső soron tényleg, akár egyetlen bormolekula ( egyetlen szótő ) alapján is bizonyítottnak tekinti a rokonságot.

 ( A leírt hígítás módszere nem teljesen azonos a homeopátia hígítási gyakorlatával, de a hatóanyag megmaradásában – elveszésében – nincs lényeges különbség. A tudományos álláspont szerint a homeopátiás hígítással a hatóanyag teljesen elveszik. A „finnugrizmus nyelvrokonítási elve” csak abban különbözik, hogy ott legalább egy szótőnek azért maradnia kell. Bár magából az „eredet” elvből még ez sem következik egyértelműen, mint azt fentebb már kifejtettem.)

 Pontosan ez az a gondolkodásmód, amely oda juttatta, Fejest, hogy az egyetlen cseppnyi bor és a tengernyi szódavíz keverékét a „fröccsöt” rokonította a borral, de ugyanezt, megtagadta a víztől, méghozzá azért mert a finnugrista szerint a fröccsben megtalálható az egycseppnyi bor, és az is megállapítható, hogy az került bele először.
Vagyis, ezzel a hasonlattal meg a finnugrisztikát egy „kocsmafilozófiai” vitába is keverte, amely azon polemizál, hogy a bort öntjük – é, a szódához, avagy a szódát „sprickoljuk” – é a borba. Merthogy a „kocsmaelv” szerint nem mindegy, hogy a fröccsöt vizezett bornak, avagy borozott víznek tekintjük – é. Mert ha a bort öntjük a szódához, akkor a szóda lesz um. feljavítva a bor által, de a Fejesféle tétel szerint viszont ekkor a fröccs, a szódából származik, tehát maga is csak szóda. Viszont ha a borhoz adjuk a szódát, akkor ugyan „rontjuk” a bort, viszont ekkor a fröccs a borból származik, tehát maga is bor. Persze amikor kész a fröccs, akkor már egyik „kocsmafilozófus” sem tudná megállapítani, hogy hogyan is készült, és hogy akkor az, most miből is „származik”… tulajdonképpen… talán még egy „fröccsimádó” finnugrista sem. A bor nem válik vízzé, de ( hétköznapi értelemben ) ha a fröccs, rokona a bornak, akkor rokona a víznek is. Vagy másképpen mondva, a fröccs ugyanúgy a borból is származik, mint ahogyan a vízből is.

 A finnugrizmus tehát a nyelvek rokonításának paradigmáját, két „elismert” tudományág nézeteivel egyenértékű állítással is sikerült hírbe hoznia, egyrészt a homeopátiáéval, másrészt a „kocsmafilozófiáéval”.
No meg persze, az sem semmi, álláspont, hogy a finnugrista csak az uráli alapnyelv hagyatékát tekinti bornak, és minden egyéb – a többi, török, iráni, szláv… stb. - nyelvhagyatékokat egybemosva egyszerűen „viznek” nevezi – a nyelvészetben „jövevényszavaknak” – vagyis „gyüttmentnek”:.. !

 ( De ha már a bornál tartunk, akkor én inkább az alábbi metaforát javasolnám alkalmazni: „A magyar nyelv, olyan, mint az egri bikavér, amelyet minőségi tájborok keverékeként állítanak elő, így az maga is egy íz, illat, és színharmóniát mutató minőségi bor. Az egri bikavért, az emberi szellem, alkotja, harmonikus borrá, a magyar nyelvet a történelem tette olyanná amilyennek ma ismerjük.

A finnugrisztikus tehát, tokaji aszú áron megvásárolná tőlem azt a gönci hordót, amelyet úgy töltöttem, meg, hogy először beleöntöttem egy deci aszút, majd feltöltöttem vízzel - hisz ekkor szerinte, az rokona az aszúnak, tehát maga is aszú. Viszont „borhamisítást” kiáltana, ha először beöntenék egy deci vizet, majd feltölteném a hordót valódi aszúval – hisz szerinte így az a víz rokona, tehát maga is csak víz. )

 Aki azt gondolja, hogy ez a „vizesborosmetafora” és, az hogy csak is az uráli nyelv hagyatéka a bor, a többi nyelvé pedig egyszerűen víz, valami olyan kitaláció, amelynek semmi köze a tudományhoz, az nézzen, utána a magyar nyelv szókészletét bemutató TESZ – nyilvántartásának. Ebben azt találja, hogy:

„Ha egy magyar szónak bármely nyelvben van hasonló változata, akkor a szó idegen eredetű. Ha nincs, akkor ismeretlen eredetű. Nem szerepel olyan megjelölés, hogy: magyar eredetű. Az etimológusok szerint a magyarban csak uráli/finnugor/ugor ( örökölt szavak ) – török, szláv, latin, német, angol…  ( jövevényszavak ) – és ismeretlen eredetű, szavak vannak, magyar szavak viszont nincsenek ( néhány belső fejlemény ugyan van – amit gondolhatunk ugyan magyarnak is - de „magyar” megjelöléssel egyetlen szótő  sincs. )

 Borzasztóan furcsállom, és persze fel is háborít, hogy a tudomány képviselőinek ez nem szúr szemet, sőt valószínűleg „tudományos felháborodás” tárgya lenne, ha valaki azt javasolná, hogy az ismeretlen szavakat nevezzük „magyarnak”. A reakció az szokott lenni, hogy azért „ismeretlen” mert nem bizonyítható, hogy „magyar”. Miért nem bizonyítható hogy „magyar”?… hát azért mert a magyar nyelv „uráli” – márpedig az „ismeretlen szavak” nem vezethetők le a szóhasonlítások tudományos módszereivel az uráli alapnyelvből. Ha magyarnak neveznénk, akkor lenne néhány ezer „magyar származású szótövünk” ami – lássuk be – összeegyeztethetetlen az uráli származás elméletével.

László Gyula erről ezt írta:

„… olyan terület, amelyet a nyelvtudomány az uráli-finnugor korra feltesz nem volt. Az úgynevezett „jövevényszavak” kérdésének egyik lehetséges megoldása, hogy a magyar nép történelme folyamán nem csak kapcsolatba került ezekkel a népekkel, hanem egybeolvadt, tehát a szavak nem kölcsönszavak, hanem az összeolvadás során megmaradt szavak, az „ismeretlen szavak” a valaha különálló nyelvek megmaradt szókészlete, az „alapszókincs” pedig az egymás megértéséhez legszükségesebb szavak közösen kialakított készlete.”

László szerint tehát a magyar nyelv származása pont olyan „több gyökerű” mint a magyar nép származása.

Az MTA éppen most mondta ki a 2018.06.18. kiadott „őstörténeti állásfoglalásában” hogy a magyarok nem finnugorok – a konvencionális finnugrisztika felfogása szerint tehát – „a magyar nyelv beszélőinek elődei nem lehettek ott ahol-, és amikor-, az uráli nyelv-, és nép-, kialakult”… ergo a magyarok elődeinek nem az „uráli alapnyelv” volt az – anyanyelve.

Vagyis lehet, hogy igaza van László Gyulának, és a magyarok nyelve mindig is „magyar” volt, rengeteg uráli, iráni, török, szláv, német, latin „jövevényszavakkal” kiegészülve - mai napság is megmaradt magyarnak.

 Az említett Fejes László legújabban – bizonyítván fejlődőképességét – az alapszókincsről ezt a megállapítást tette: ( https://www.nyest.hu/renhirek/amatorok-egymas-kozt 26 Fejes László (nyest.hu) 2018. július 24. 11:55 )

 „Egyrészt örülök, ha vannak laikusok, akik már tudatosították magukban, hogy a nyelvrokonság bizonyítékait az alapszókincsben kell keresni, mert az a legállandóbb rétege a szókincsnek, más felől újra és újra elkeserít, mennyire dogmatikusan kezelik ezt a kérdést (miközben rendszeresen a finnugristákat vádolják dogmatizmussal). Mert senki nem állította sem azt, hogy minden uráli/finnugor/ugor eredetű szó az alapszókincsbe tartozik, sem azt, hogy az alapszókincs kizárólag ilyen eredetű szavakból áll.”

 Állítása szerint tehát az alapszókincs a nyelv „legállékonyabb” része, és vannak benne iráni szavak, török szavak és szláv szótövek is.

( Ez a kijelentés azonban – mint ahogyan azt már említettem – teljes mértekben szembe megy a finnugrisztika tanításával. Szó szerint is a „tanításával” mert, hogy az ELTE Finnugor Tanszékének tananyaga egyetlen nem uráli/finnugor/ugor alapnyelvből származó szótövet sem sorol fel. )

 Mindenesetre, ha elfogadjuk Fejes legújabbkori álláspontját, akkor bizony marad a kérdés, hogy akkor, hogyan döntjük el, mégis, hogy melyik alapnyelvből ered a magyar nyelv.

„Ha csak néhány tucat bizonyíthatóan finnugor (uráli) eredetű szavunk lenne, de azok ebbe a rétegbe tartoznának, a magyar nyelv akkor is egyértelműen finnugor (uráli) eredetű lenne. A számok tehát ebből a szempontból nem igazán számítanak.”

 Mert ugye akkor folytathatjuk a gondolatot úgy is, hogy  - „ha csak egy tucat iráni… ha csak egy tucat török… ha csak egy tucat szláv….) Miért „kitüntetett” az uráli alapnyelv, ha ugyanazon nyelvi réteghez tartozóan, más alapnyelvből is találunk szótöveket? - vagy az alapvetőnél is vannak „még alapvetőbb szavak” – hiszen azt éppen tőle tudjuk, hogy a többi ( szokásos ) nyelvtipológiai elem  – magánhangzó harmónia, agglutináció, nyelvtani nemek… stb – nem mondanak a nyelv származásáról semmit, hisz ezek a legtöbb finnugor nyelvben pl. nincsenek is, vagy más nyelvcsaládokban is fellehetőek.
Nagyon is úgy tűnik, hogy igaza van Szilágyi N Sándornak és a finnugor nyelvrokonság „…hovatovább amolyan hitbéli meggyőződés és elkötelezettség kérdésévé is vált, és ez eléggé meg is látszott rajta. Akárcsak az egyházaknak, ennek is kialakultak a kánonalkotó (akadémiai) intézményei (a kánonokat sokszor dogmáknak is nevezhetnénk), a más felekezetűekhez pedig – vagy akár az ártatlan kételkedőkhöz is – sokszor úgy viszonyult, ahogy az egyház szokott a tévelygő és veszedelmes eretnekekhez” és egyáltalán nem tudományos tény.

Vámbéry a „Magyar és török-tatár szóegyezések” ( NyK. 8 : 109 – 189 ) fejtette ki nézeteit, a magyar nyelv török kapcsolatairól, amelyben tulajdonképpen vitába szállt Budenz: Magyar és finn–ugor nyelvekbeli szó-egyezések című munkájával, amelyet az, egy évvel korábban adott ki. Vámbéry egy olyan munkával szállt szembe, amelyet Budenz a magyar nyelv rokonságának kérdésében a döntő lépésnek szánt. Budenz ( aki  könyörtelen és kérlelhetetlen ambíciókkal dolgozott ) nyelvrokonsági paradigmáját, a nagyközönség számára is érthető módon, Gombocz Zoltán foglalta össze.
NYTTK 7. 1908 Gombocz –( 1)  :

„Ha nem tekintjük a finnugor-török ősrokonság eseteit, a melyek nem tekinthetők egy szorosabb magyar-török rokonság bizonyítékainak, nyilvánvaló, hogy a valódi történeti viszony, amely a magyar és a török nyelvek között forog fenn, csak azon magyar-török szóegyeztetésekben tükröződik vissza, melyeket kölcsönvétel folytán keletkezetteknek lehet tekinteni.”

 Nem könnyű értelmezni ezt a szöveget ( pedig alig 100 éve írták ) annyi azonban, mindenképpen elmondható, hogy nyelvtipológiai kérdésekről itt szó sincs, csak és kizárólag szóértelmezés és történeti értelmezés van. Az én megfejtésem a következő:

 ( A magyar és török nyelv azért nem rokon nyelvek, mert a legrégebbi magyar-török szavak értelmezéséből, nem lehet arra következtetni, hogy ezek azért kerültek a magyar nyelvbe, mert, hogy egy olyan alapnyelvből származnak amely „egy szoros együttélésen alapuló kommunikációs kényszerből” fakadóan jött létre. Ezért ezeket a török szavakat „jövevényszavakként” kell értelmezni. )

 Hát lehet, hogy ezt sem lehet sokkal könnyebben érteni! Talán megérthetőbben azt lehetne mondani, hogy :

Azért nem származhatnak egy alapnyelvből, mert az ugor szavak jóval régebbiek, merthogy azok az élethez szükséges sokkal alapvetőbb dolgokat jelölnek.  ( De ez már egy kicsit spekuláció )

Mindenesetre az látszik, hogy Budenz még nem használta az „alapnyelv” – „alapszókincs” – fogalmakat, és hogy egyáltalán nem a „nyelvek tulajdonságaiból” vezette le a nyelvrokonságot, hanem a szókészletből, és a ( más tudományok eredményei alapján ) feltételezett történeti háttérből. Annak az állításnak, tehát semmi alapja nincs, hogy a nyelvrokonság csakis és kizárólag nyelvészeti kérdés lenne. Az egyes szavak etimológiai vizsgálata és annak megállapítása, hogy az mely nyelvekből ered – az valóban nyelvészeti kérdés – de a nyelvrokonságot a történeti háttér elemzése nélkül nem lehet kimondani. A nyelvész addig lehet csak nyelvész, amíg megállapítja, hogy a magyar nyelvben van 500 uráli, 100 iráni, 300 török és 600 szláv nyelvekből származó szótő. Az azonban már egyáltalán nem nyelvészet, hogy megállapítsuk, hogy melyek ezek közül, amelyek a „legalapvetőbbek” – amelyek így az „alapszókincs” részévé válhatnak. Persze, ha figyelembe vesszük azt is, hogy Fejes László szerint az alapszókincsbe, iráni, török, esetleg akár szláv eredetű szótövek is lehetnek, akkor aztán már tényleg nagy bajban vagyunk a nyelvek nyelvcsaládokba sorolását illetően. Legalábbis az az állítás, hogy a „nyelvrokonság tudományos tény” – az egészen biztosan nem állja meg a helyét.

 ( Az említett cikk kommentjeinek hatására – ma már elérhetetlenek – egyébként Fejes átírta a cikket – jelezni ugyan nem jelezte, és meg sem köszönte – így ma már az olvasható, hogy: „ így a nyelveket sokszor meglehetősen nagy biztonsággal lehet nyelvcsaládokba csoportosítania” – hat azért ez már nem a „be van bizonyítva” – szerű álláspont. )

 Mindenesetre lehetséges, az a megoldás is, hogy ezek a „hasonlatok - metaforák” nem tudják szabatosan leírni a finnugrisztika tudományának nyelvrokonítási paradigmáját. Akkor viszont nem nagyon kellene ezeket sem a tudományos szakirodalomban, sem az ismeretterjesztő folyóiratokban, terjeszteni, mert, hogy ugye a laikusnak a „közvetítő” az maga a tudomány. Ha nincs egy egyszerűen megfogalmazható „törvény” a nyelvrokonság megállapítására – valószínűleg egyébként nincs – akkor azt kell mondani és írni, hogy a tudományos nézőpontok vektorösszege, a magyar nyelvnek az „uráli alapnyelvből” történő származtatása irányába mutat.

A finnugrizmus „humoros-irónikus módban” megfogalmazott metaforái helyett az ismeretterjesztő irodalomban is sokkal szerencsésebb lenne, a finnugrisztika valóságos, tudományos igénnyel megfogalmazott paradigmáinak ismertetése. Mi „laikusok” pont ugyan úgy értjük, és tudjuk értelmezni a „kölcsönhatások” kifejezést, is mint az állítólag humoros-ironikusnak szánt „csak nézték magas tudományukat” féle finnugrisztikus „benyögéseket”. Bizonyos vagyok benne, hogy a „laikusnak” mondott érdeklődők az alább idézendő állításokat is érteni fogják.

Én tehát inkább Szilágyi N. Sándor vagy Pusztay János, álláspontját ajánlanám – a finnugrizmus szokásos lózungja – a „be van bizonyítva” – helyett.

 „Az összehasonlító-történeti nyelvtudomány is hipotézisekkel dolgozik, csakhogy olyanokkal, amelyeket elvileg sem lehet soha ellenőrizni, vagy ha lehet is, csak kivételesen szerencsés esetekben. A nyelvész azonban az ilyen hipotézisekről már csak szégyenletében, sem mert valószínűségi terminusokkal beszélni. Nem azt mondta tehát, hogy igen nagy annak a valószínűsége, hogy ez vagy az a szó finnugor vagy honfoglalás előtti török eredetű (hiszen ki fogja azt neki elhinni, hogy amit ő művel, az tudomány, ha semmiről sem tud bizonyosat mondani?), hanem azt, hogy be van bizonyítva, hogy az. Pedig nincs bebizonyítva.”
( Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói )

 „A tudomány fejlődésével változhatnak eredményei. Ez a természetes tény azonban nem válhat botránykővé, nem áshatja alá a tudomány tekintélyét, nem ingathatja meg a tudományba vetett meggyőződést. Ugyanakkor azonban a tudomány művelőinek is tisztában kell lenniük azzal, hogy eredményeik valószínűleg nem véglegesek. Tudományt művelni csak ezzel a meggyőződéssel s az ebből fakadó alázattal szabad. Megszívlelendő Polányi Mihály javaslata, hogy a tudományban a kijelentő mondatokat "bizalmi módban", azaz az "azt hiszem" eléjük ragasztásával kell megfogalmazni (POLÁNYI 1994). Az észak-eurázsiai nyelvi övezet népeinek, nyelveinek, ezen belül az uráli nyelvcsalád kialakulását vizsgáló kutatások figyelembe veszik a nyelvészet, a régészet, a génkutatás és az antropológia eredményeit. Ezek olyan kérdések, amelyekről nem lehet teljes bizonyossággal beszélni. Azt is elismerem, hogy néha az intuíciómra hagyatkozom. Ezzel nem állok egyedül. Polányi Mihály is fontosnak tartja az intuíciót, az intuícióval rokon észlelést tartja a tudás paradigmájának. Ez azt jelenti, hogy előbb vagyunk az eredmény birtokában, s csak azután ismerjük fel az odavezető következtetéseket.
A hagyományos uráli nyelvészet képviselői gyakran a kisajátított igazság trónjáról mondják el megsemmisítő véleményüket. Az igazság azonban az igaznak tartott nézet melletti elkötelezettség, amely magában rejti a tévedés lehetőségét is. Sajnos, az uráli nyelvészetben úgy néz ki, mintha csak az innovátorok tévedhetnének, a hagyományos tanok képviselői nem, még akkor sem, ha esetleg akár egy éven belül megváltoztatják véleményüket. A kockázat és tévedés vállalása nélkül nem lehet tudományt művelni.”
(Pusztay János: A magyar nyelv eredetéről - http://www.vasiszemle.hu/2010/01/pusztay.htm)

 Persze sok finnugrista ( finnugrisztikus ) gondolkodik úgy, hogy ha ebben a "bizalmi módban” fogalmaznánk, akkor még nehezebben volnának védhetőek azok a jelenségek, amelyek bizony körüllengik a finnugrisztikát, amit Szilágyi N. Sándor így fogalmazott meg:

 „Ha egy hipotézist nem lehet sem igazolni, sem cáfolni, akkor csak két dolgot lehet tenni vele: elvetni vagy hinni benne. Elvetni kár lenne, hiszen szép is, meg különben sem tudunk helyette jobbat, hinni kell hát benne. Ilyen módon az összehasonlító-történeti nyelvészet nem egészen olyan tudomány lett, mint a többi, hanem hovatovább amolyan hitbéli meggyőződés és elkötelezettség kérdésévé is vált, és ez eléggé meg is látszott rajta. Akárcsak az egyházaknak, ennek is kialakultak a kánonalkotó (akadémiai) intézményei (a kánonokat sokszor dogmáknak is nevezhetnénk), a más felekezetűekhez pedig – vagy akár az ártatlan kételkedőkhöz is – sokszor úgy viszonyult, ahogy az egyház szokott a tévelygő és veszedelmes eretnekekhez. Az elhíresedett ugor–török háború stílusa nagyon is emlékeztet nemcsak a hitvitázó disputákéra, hanem a középkori boszorkányüldözésére is.”
( Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói )

 A következő részben ezzel az „amolyan hitbéli meggyőződés és elkötelezettség” kérdésével fogok foglalkozni. Mert, hogy ha bármi másra nem is volna alkalmazható egy 20. század végi sztáríró mondása, a finnugrizmusra egészen biztosan alkalmazni lehet, hogy:

 „Ha kellő határozottsággal és megfelelő gyakorisággal ismételgeted, bármit el tudsz hitetni előbb önmagaddal, aztán az emberekkel. A sorrend néha felcserélhető.” (Moldova György)

GéKI