Lovas nemzetnek tarjuk magunkat, de vajon mióta lovas nép a magyar?

A finnugrisztikában már zajlott egyszer egy vita erről a kérdésről. A legnagyobbak sem értettek ebben mindig egyet. Természetesen itt is voltak a törökpártiak, és voltak az ugorosok – itt azonban a „törökök” győztek! Ez a győzelem persze pontosan úgy nem egyértelmű, mint az eredeti – a nyelvrokonságról szóló – „ugor-török háború” – ban, de amint ott, úgy itt is, a tekintély győzött. Mivel a rangos „történészminiszter” Hóman Bálint a „törökök” oldalára állt, így a vita évtizedekre el is dőlt.

http://mek.niif.hu/07100/07139/html/0002/0001/0002-17e.html

„Az előmagyarok primitív kultúrája csak valamely magasabb színvonalon álló idegen kultúra, tartós és intenzív hatása alatt mehetett át ily nagyarányú és minden tekintetben bámulatos fejlődésen – a magyar nyelv tanúsága szerint – teljes életközösségben éltek a rájuk telepedő ogur néppel. Az ogur vadászok szolgáik körében éltek s nem egyszer ezek nőivel házasodtak össze. A két nép közt tartós együttélés fejlődött ki s az ogur urak nyelvtanulásra kevéssé fogékony asszonyaiktól és szolgáiktól megtanulták azok nyelvét, míg emezek uraiktól új, fejlettebb fogalmakat ismertek meg s jelölésükre a tőlük eltanult ogur szavakat használják.”

Az idézett álláspont gazdája még az „úrimagyarország” egyik jeles képviselője, maga is tagjai az „úri osztálynak”. Számára, még elfogadható és természetes az a világkép, amelyben vannak az „uralkodásra” termettek, és vannak az őket kiszolgálók, és cselédek. Tehát számára még nem okozott gondot szó szerint is leírni, hogy az –„előmagyarok - szolgák”.

Napjainkban, az efféle szóhasználat már nem volna elég „pc”, ezért egy mai szerző, már holmi kultúrkörökkel, népekkel, szálláshelyekkel, manipulálva mondja ugyanazt, mint elődje. Jelesül, hogy a finnugor népekhez minden „kultúrát” valakiknek közvetíteniük kellett, hisz önmaguk csak és kizárólag a halászó – vadászó életmódra voltak képesek, ( ahogyan nyelvük alapszókincse is oly szépen mutatja) az új gazdálkodási módra való áttérés náluk - nem úgy, mint az árjáknál – nem lehetett belső fejlődés eredménye.

Mivel az efféle nézetek, főként a finnugrisztikával foglakozó népszerű – tudományos sajtóban jelennek meg ezért sokan, ezt összekeverik a tudományos álláspontokkal. A laikus számára a „közvetítő” az maga a tudomány. Ezen sajtó egyes képviselői – e „bizalommal” élnek vissza, amikor álltudományos nézeteiket terjesztik, pöffeszkedő magabiztossággal, és a „közérthetőség” jegyében, úgymond, „humoros-ironikus” formában.

Ma újra előkerült ez a vita, de teljesen más szemszögből, mint annó! – ma már „belekeverték” az árjákat, és a szkítákat is!

A fordulatot azt hozta, hogy az 1970-90 – es években a Szovjetúnió Cseljabinszki területén, egy víztározó építése előtt régészeti feltárást végeztek, és valami egészen fantasztikus leletekre bukkantak

Ez a különleges régészeti leletegyüttes a „Városok országa” (Страна городов) néven lett ismert. Ezek a városias jellegű lakóhelyek nemcsak kézműves központok, de az őskori kultuszok centrumai is voltak. Utóbbi jelenséget a Szintastai lelőhely után Arkaimban is sikerült megfigyelni.

Arkaim „(magyar)város” vagy „vár” – rekonstrukciós rajza

A város(vár)tervezés átgondoltságát, magas színvonalát jelzi, hogy a településen belül megoldották az esővíz gyűjtését és tárolását is. A fából és földből (követ nem használtak) alkotott bonyolult településszerkezet, az épített objektumok és tárgyi emlékek alapján megfigyelt szakrális rítusok és mindennapi életmód alapján a régészek a Városok országát a korabeli más magas kultúrákkal (pl. Mükéné, Egyiptom) azonos szintűnek tartják. Ezt a véleményt csak erősítette az a felismerés, hogy Stonehenge kör alakú kőépítményéhez hasonlóan Arkaim szintén a csillagászati ismeretek megőrzésére és átadására is szolgált. Magyar részről ez a terület azért is volt érdekes mert hogy már régóta errefelé sejtették a magyarság bölcsőjét is. Az ásatásokat vezető Vlagyimir Gening azonban természetesen nem a magyarokat látta, ezekben a városokban, mert már 1977-es publikációjában felvetette, hogy a szintastai emlékek ősiráni népességhez köthetők. Az ásatási megfigyeléseket ugyanis összekapcsolta a Rigvédában és az Avesztában olvasható leírásokkal. Ezt az álláspontot aztán a magyar finnugrisztikai tudóstársadalom is elfogadta, és megpróbálta elhelyezni ebben a körzetben a magyarok feltételezett elődeit az ugorokat is. Ez a Nyugat-Szibériában felbukkant szintastai régészeti kultúra arról is nevezetes, hogy Kr. e. 2200 körül a szintastai emberek honosították meg ezen a területen a lótenyésztést és a szekerezést, sőt, a küllős kerekű ló vontatta, szekerek harci alkalmazását is ők találták fel. A szintastai korszakot követően a harci szekér használata háttérbe szorult, de a ló mint háziállat nem veszített jelentőségéből, sőt még nőtt is a szerepe. Mint hátasállat – mint a lovas katona leghatásosabb fegyvere – a legnagyobb tiszteletnek örvendett évezredekig! Hiába éltek azonban ugor őseink is ezen a területen, a finnugrisztikus most is megtalálta a módját annak, hogy e fejlett kultúrából kizárja elődeinket – vagy legalábbis dehonesztáló szövegkörnyezetbe helyezze az abban való részvételüket. Elismerte ugyan, hogy az ugoroknak, ott kellett lenniük a környéken – máshol nem lehettek – de azért mégis csak találtak egy „előkelőbb” népet, és így őket jelölték meg, e nagyszerű kultúra létrehozóiként. Igy aztán az ugorságnak megint találtak egy „tanítómestert”… mint eddig még mindég!

„Az Andronovói kultúra ősiráni népessége adta azt az első kulturális lökést az ugor alapnépességnek, amelynek emléke nyelvünkben máig megőrződött. Az andronovói kultúrkörből és ebből a korszakból származhatnak a magyarban és a másik két ugor nyelvben a lótenyésztéssel kapcsolatos szavak (ló, nyereg, fék, ostor, másodfű ló stb.). És igen, az andronovói kapcsolatra vezethető vissza nyelvünk szekér szava is.”

Ezekkel a megállapításokkal, azonban mi már régebben sem értettünk egyet.

Erről itt írtunk:

https://finnugrizmus.blog.hu/2019/12/08/magyar_osok_arja_istenek_avagy_kis_magyar_finnugrizmus

Hiszen a jelzett szavak, ugor szavak, és nem iráni jövevények. Az „ugor kori” tehát megtévesztő, mert ennél azért jóval többről van szó. Ha ezek a szavak valóban ugor szavak, akkor az a megállapítás, hogy „Az Andronovói kultúra ősiráni népessége” adta volna át a lótenyésztés tudományát, nem teljesen érthető. Ugyan is, ha a lótartás kifejezései ugor szavak, akkor miféle bizonyság van arra nézvést, hogy maga a lótartás nem ugor -é valójában. Erre nézvést semmiféle bizonyosságunk nem lehet.

Egy igazi finnugrisztikusnak azonban mindig az a célja, hogy egy fejlett régészeti kultúráról feltétlen kimutassa, hogy az nem ugor, tehát nem magyar, tehát a finnugrisztikus, soha nem mondana olyasmit, hogy a finnugorok bármit is feltalálhattak volna, hiszen ismerjük a finnugrisztikus úrak álláspontját, hogy :”A finnugor nyelvű népekhez az új dolgok idegen megnevezésükkel együtt érkeztek.”  Ekkor tehát a lótartás szavairól úgy beszélünk mint „ugor kori fejlemény”… bölcsen megkerülve azt a tényt, hogy azok „valódi ugor szavak” és nem pedig jövevények. A finnugrisztikus mondandója tehát így hangzik:

„A bronzkori Nyugat-Szibéria ura a Szintastai régészeti kultúra népessége volt. Északi határaikon élő ugor őseink csak lesték magas tudományukat. Az Andronovói kultúra elitjét alkotó szintastai népesség a sztyepp és az erdő határvidékén élt, ily módon élvezvén mindkét földrajzi övezet gazdasági előnyeit. Elődeink ezt a trükköt is eltanulták tőlük.”

Finnugrisztikusaink szerit tehát az „ÁRJA ISTEN” – egyik kezében bronz kardjával, másik kezében „nádpálcájával” tüzes tekintettel, oktatja a magyar férfiak elődeit, az új gazdasági innovációkra, miközben nyelvtanulásra kevésbé fogékony asszonyaikat „keményen meghágja” hogy imigyen szellemi, - és biológiai, - értelemben is megtermékenyítve, azokat, létrehozhassa a cserkaszkuli kultúra (i. e. 18–14. sz.) előmagyarságát.

A legújabb régészeti és genetikai eredmények azonban másféle megfejtést generáltak, mivel ezek eredményei egyre kevésbé valószínűsítik, hogy az ugor korban a magyarok ősei „hosszú idejű kommunikációs kényszerben” éltek volna, legközelebbi nyelvrokonaink, a manysik őseivel. Ennek következtében, a közös nyelv – az ugor nyelv – használatának lehetősége, és így a nyelvrokonság genetikai, régészeti alátámasztása újra dugábadőlni látszódik. Ezért aztán most újra előkerültek azok a bizonyos „ugor kori szavak”, amelyek a lótartáshoz kapcsolódnak. Most már érdeke a finnugrisztikus nyelvésznek, hogy ezekről kiderítse, hogy azok bizony „ősi ugor” – sőt esetleg „finnugor” (uráli) belső fejlemények, hiszen, ha ez igaz, akkor az csak úgy lehet a közös szókincs része, ha abban az időben még „egy nyelvet beszéltünk”. Sőt hozzuk elő újra a 19. század végén lezajlott „ugor – török lótartás” – vitát, és emeljük ki belőle azokat, akik akkor úgy érveltek, hogy a lótartás bizony ugor kori fejlemény, tehát egyáltalán nem a törökök tették lovas nemzetté a magyart.

(Az, hogy az „árják” lennének a „nagy tanítók” – ekkor még nem igen merült fel, mert hogy a jelzett szavakat akkor még egyértelműen és minden finnugrista ugornak tartotta, az elébb bemutatott „Városok országáról” - pedig még mit sem tudtak, így az hogy „iráni jövevények” lennének az majdnem és kizárólag az utóbbi idők „agyszüleménye” – de senki sem igen fogadta azt el.)

A lótartás szavait tehát most fel lehet használni annak bizonyítására, hogy a magyarok és a manysik elődei, ténylegesen együtt, éltek, tehát a nyelvrokonság kialakulásához szükséges „tartós együttélésen alapuló kommunikációs kényszer” igen is fennállhatott. Hurrá! – a nyelvrokonság lehetősége újra megerősítést, támogatást kapott, ráadásul még azt is hozzá lehet tenni – némi kis csusszantassál - hogy „nyelvészeti alapokon”…!.

Igaz persze, hogy ehhez el kellett ismerni azt is, hogy akkor az ugorok, bizony „lótenyésztők” voltak, sőt lovas vadászok, lovas íjászok, vagyis a lovat megülve, már mint „hátas állatot” hasznosították, és nem csak tápláléknak használták, bár kétségtelen ténynek látszik, hogy annak is.

A finnugrisztikus persze itt is megjegyzi, hogy:  „Munkácsi Bernátot sok támadás érte őstörténeti koncepciója miatt, 1901-ben megjelent Árja és kaukázusi elemek a finn–magyar nyelvekben című művét tudóstársai kemény bírálatokban marasztalták el. A magyar lótartás szkíta eredetében azonban feltehetőleg igaza volt.”

Hiába tehát a bizonyítékok, arról, hogy a magyarság elődei lótartó, lovasvadászok voltak, azt mégis csak meg kellett jegyeznie, hogy azt a „szkítáktól” tanulták. Hogy ie. 2000 – körül még a szkítáknak hírük hamvuk sem volt, az a finnugrisztikus urakat nem igen zavarja. Mint ahogyan az sem, hogy mindaz után, hogy nyilvánvaló, hogy bár a magyarok elődei, lovasvadászok voltak, megemlítse, hogy azért hadakozni, arra akkor is, és mégis csak a törökök tanították meg őket.

„Az viszont igaz, hogy őseink a lóról nem hátrafelé nyilazva vadásztak. Azt később tanulták el az emberekre is lövöldöző sztyeppei nomád türköktől.”

Finnugrisztikusain szerint tehát ezek az ugorok, ők maguk olyan békességes természetű, jámbor emberek voltak, hogy maguktól nem jöttek rá, hogy az a fegyver, aminek segítségével lóhátról egy medvét is le lehet teríteni, az alkalmas lehet emberek megtámadására is.

(Későbbi korok megidézése kapcsán persze, már szó sem lehet az efféle békés, jámbor természetről, hiszen a honfoglalás utáni „kalandozások korában” már mint maffiózó, rabló, szlávokat vetkőztető rabszolgavadászokat vizionálnak.)

Szinnyei József (és mások is) azonban felvetették azt a lehetőséget is, hogy ha a lótartáshoz tartozó kifejezések ugor fejlemények, akkor maga a lótartás sem biztos, hogy a "törököktől ” átvett innováció, hanem lehet az eredeti ugor-magyar is. Sőt mivel a had és a vezér szavunk, is ősi fejlemény, így lovas harcossá sem a törökök nevelték a magyarokat

A "had" ősrégi finnugor szó, s ha eredeti jelentése tágabb volt is, az ugor korban már mindenesetre hadsereget jelentett, mint azt a magyar, mind a vogul és osztják nyelv egyaránt tanúsítja. A vugulban van "hadakozni" jelentésű származéka is, éppúgy mint a magyarban. (A sereg szóra, amelyet őseink később a töröktől vettek át, eszerint voltaképpen semmi szükségük sem volt.) A hadnak a feje a "vezér" volt amely tőzsgyökeres magyar szó, amely a vezet ige alapszavának származéka, amely viszont ős-finnugor” ( A finnugor őshaza nyomában: - Szinnyei József – 295 )

Sőt mivel egy régebbi cikk kapcsán már azt is tisztáztuk, hogy a „szekér” szavunk sem iráni jövevény így a „szekerezés” tudománya, és így akkor a ló vontatta küllős harci szekér alkalmazása is nyugodt lelkiismerettel lehet ugor-magyar találmány.

Őseink tehát nem „csak nézték magas tudományukat” – hanem az is valósszínű, hogy ők maguk voltak ezen innovációk feltalálói, hogy ne mondjuk ők maguk voltak az „árja-szkíták”… akiknek egy része elvonult délre, meghódítani Indiát, elment médnek, és meghódította a perzsákat, és megalapították Mitannit, hogy legyőzhessék az Egyiptomi fáraókat.

A másik ág pedig elment nyugatra, hogy legyen belőlük királyi szkíta meg magyar. hogy az ősi szent uralkodóikat paral – karal – keral – királynak ( Harmatta János után szabadon ) tudják nevezni! – és ez is van legalább annyira valószínű, mint az, hogy mindezekhez a kulturális újításokhoz az égadta világon semmi közük – és csak az árják, szkíták lovászfiúi voltak - mint ahogyan azt néhány finnugrisztikus láttatni szeretné!

Mert persze vannak tisztességes finnugristák is – mint Veres Péter – akik az ugorság korabeli állapotáról és helyzetéről - Az uráli népek őstörténetéről - című munkájában így fogalmaz:

http://finnugor.elte.hu/?q=oshazaveresp

 „A finnugor nyelvközösség felbomlása legnagyobb valószínűséggel a Kr. e. 2600–2100 közötti időszakra tehető. Az obi-ugorok elődeitől elváló ősmagyarok mint egyetlen finnugor nép az Észak-Kaspi arid sztyeppéjén a lódomesztikáció és nomadizmus kialakulási centrumának közvetlen közelében váltak nemcsak az eurázsiai lovasnomád kultúra egyenrangú részeivé, hanem maguk is részt vettek annak kialakításában a Kr. e. 1. évezred elején. A nyelvészet, a régészet és az antropológia eredményei alapján kijelenthető, hogy a cserkaszkuli kultúra az ugorsággal – a még szét nem vált magyarokkal és obi-ugorokkal – azonosítható. Az andronovói szélesarcú protoeuropid típus - ami még a honfoglaló magyarságnál is jól kimutatható - antropológiailag jól elkülöníthető a tőlük nyugatra élő szintén europid szkítáktól. A cserkaszkuli kultúra (i. e. 18–14. sz.) hagyatéka a középső és déli Transzurálban, az Urál hegység mellett annak keleti oldalán az erdőöv déli és az erdős sztyepp északi peremén található. Néhány eleme azonban mélyen a sztyeppén is fellelhető. Fazekassága a fjodorovói kultúráéval sok közös vonást mutat. Délen a halottégetés, északon és nyugaton a temetés jellemzi.”

Tehát, a tárgyalt időben a finnségi és az ugor népek, már nem éltek együtt. Nevezhetjük, ugyan - finnugornak – őket, de területileg teljesen elkülönültek – ezt mutatja a nyelv kettéválása. Az egyre inkább elmocsarasodó Tobol-Irtis vidékről az ugorok, délre a ligetes sztyeppére költöztek, a finnségi népek pedig északra továbbra is a hóhatár közelében maradtak. Sőt a lehűlés következtében a két nép közé „beszorult” maga a névadó „Urál hegység” – is. Hisz eredetileg ez a hely adta ennek a népnek és nyelvnek az „Őshazát”. Ekkor még nem vált el az etnikum a nyelvtől. Ezért van az, hogy az ugor nyelvekben megvannak a lótartás szavai, de a finnségi nyelvekben ezeknek nyomát sem leljük.

Tehát – a magyarság azóta lovas nép – amióta egyáltalán beszélhetünk lovas népről. Nálunk korábbi lovas nép nem létezhet, mert hogy a lovat, és a lovaglás, a lóra ülés, tudományát mi adtuk a világnak, akár tetszik ez egyeseknek - akár nem!

Lehet persze megint „duzzogni” és „acsarkodni” meg „fanyalogni” – hogy már megint „nagymagyarkodunk” de amint látszik, a tények, azok tények, és a tények azok bizony makacs dolgok…!

GéKI