Folyik egy vita a Magyar nemzet Vélemény rovatában, a jelzett témában, és benne íródott egy „Finnugor nyelvrokonság –őstörténet” című cikk, amelyet Adamikné Jászó Anna jegyez.

Mindjárt a bevezetőben fontos állítások hangzanak el, nevezetesen, hogy a finnugor nyelvrokonságot nem terjeszthették a Habsburgok, mert, hogy „a finnugor nyelvrokonság felismerése kissé régebbi, és így semmi köze a Habsburgokhoz.”

Hát akkor nézzük! – azt a hírneves tudománytörténetet.

A szerző (professor emeritus magyar–orosz–finnugor szakos tanár) ebben a témában a Zsirai könyvre hivatkozva, ad egy tudománytörténetet. Ennek mentén próbáljuk meg értékelni az előadottakat. Menjünk időrendi sorrendben, ahogyan azt Adamikné is tette:

1. 1458 - Aeneas Sylvius Piccolomini - a későbbi II. Pius pápa

„A magyar és a vogul–osztják kapcsolatról Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa 1458-ban – tehát Mátyás királlyá választásakor – Cosmographia címen írt könyvében értesítette a tudományos világot.”

Az eredeti latin nyelvű mű magyar fordítása így hangzik:

„Azt mondják, hogy a magyarok is, akik a Duna partvidékén laknak, szkíta nemzetségűek; sokkal a hunok, gótok és longobárdok után távoztak Szkítiából, és a Dunához érkeztek. A korábbi lakosok elűzése vagy leigázása után királyságot alapítottak. A mi veronaink, akiről fentebb tettem említést, a Don forrásához eljutva, beszámolt arról, hogy azok a népek, akik az ázsiai Szkítiában, nem messze a Dontól laknak, műveletlen emberek és bálványimádók. Ezeknek ugyanaz a nyelve, mint a Pannóniában lakó magyaroké.”

Elemezve a szöveget, megállapíthatjuk, hogy itt szó sincs semmiféle „vogul-osztják”- kapcsolatról, csupán egy földrajzilag szinte meghatározhatatlan helyen élő „barbárnak” mondott népről van szó. Szó esik itt „ázsiai Szkítiáról, a „Don forrásvidékéről” – de „vogul-osztjákok” – ról egy huncut bötű sincs – azt Zsirai úr költötte hozzá. Ennek a „kisiklott fantáziálásnak” Klima László egy teljes cikket szentelt a NYEST – internetes portálon.

„Zsirai Miklós szövegértelmezése nyilvánvalóan téves. A veronai szerzetes nem nevezi meg azt a népet, amelyik a Tanaisz (Don) közelében él, durva és bálványimádó, ellenben magyarul beszél. A kérdéses részletnek semmi köze az obi-ugorokhoz, a keleti magyarság történetéhez viszont lehet valamennyi.

Először el kell döntenünk, hogy elhisszük-e a szerzetesnek, amit elmesélt, úgy, ahogy van. Elhisszük-e, hogy tényleg járt a Tanaisz forrásánál, és ott tényleg magyarul beszélő emberekkel találkozott. Ha ezen túl vagyunk ‒ vagy igaz, vagy nem ‒, akkor gondolkodhatunk tovább azon, miért éltek ott magyarok.

A Don a Közép-orosz hátságban ered, a Tulai területen, Novomoszkovszk városának közepén. A település Moszkvától kb. 220 km-re délre, Rjazanytól pedig 143 km-re délnyugatra található. Hogy kerülhettek oda olyan emberek, akiknek „nyelve azonos a Pannóniát lakó Hungarusokéval”? Legfeljebb a tatárjárás következtében. Julianus szerint valahova erre a vidékre menekültek a tatárok elől a keleti magyarok.

Tévedni emberi dolog, nagy ritkán finnugristákkal is előfordul. A történet félreértelmezésére Zsirait egyrészt a helymeghatározás ‒ Ázsiai Szkítia ‒, másrészt pedig Mathias de Miechów műve vezethette. Akkoriban a Don folyót tekintették Európa és Ázsia határának. Ázsia tehát éppen ott kezdődött, ahol a veronai ember magyarokat talált.Zsirai talán Ázsiát olvasva az Urál keleti oldalára, az obi-ugorok lakóhelyére gondolt. Így fogalmazta meg tételét, hogy a szerzetes felfedezte a magyar‒obi-ugor nyelvrokonságot. Az elméletet erősíthette Mathias de Miechów művének tanulmányozása is. A krakkói kanonok ugyanis orosz forrásaitól átvette, hogy a jugorok és a magyarok ugyanaz a nép, és értik egymás nyelvét.

Mint láttuk, a veronai szerzetes beszámolójának nincs köze a finnugor nyelvrokonsághoz. A Tanaisz mellett sosem éltek obi-ugorok.”

 Akkor ezt kipipálhatjuk, Aeneas Sylvius Piccolomini, a későbbi II. Pius pápa 1458-ban semmiféle „nyelvrokonságról” – nem értesíthetett – mivel egy (szándékos – vagy nem) tévedés áldozata volt, még a legjószándékúbb, feltételezés szerint is, az említett szerzetes ( még az is lehet, hogy Juliánus barát jelentése alapján) maximum a „keleten maradt magyarokat” találhatta meg – akik persze „magyarul” beszéltek – akkor még, aztán „elvesztek” a szláv tengerben.

Amint látjuk tehát II. Pius művének „félreértelmezése” elsősorban Zsirai Miklósnak „köszönhető” – már amennyire e hazugságért köszönet jár neki. Azonban maga az elhíresült pápa sem egészen ártatlan a félreértelmezésben.

A finnugor rokonság- és származáselmélet kidolgozása és hangoztatása kétségtelenül és vitathatatlanul politikai tartalmú is volt. Ezt már a XV–XVI. században is észrevették. Az itáliai Bonfini írta II. Pius pápáról:

,,A pápa nem vette jó néven, hogy a magyaroknak valamiféle nemes eredet jusson.”

Sőt többen a jeles pápának más – még az előbbinél is jóval fajsúlyosabb „történelemhamisítást” is tulajdonítanak. Az európai középkori történelem egyik legjelentősebb forrásaként számon tartott „Getica” – amely a hunok és a gótok történetének egyedülálló bemutatása – szerzője, Jordanes maga is beismerte műve előszavában, hogy a Cassiodorus szenátor által írt (elveszett) gótok történetéből merített, amelyet azonban csak mindössze három napig láthatott. Hangsúlyozta, hogy ez okból sok mindent, a saját ismeretei – fantáziája – alapján örökített meg. Van olyan jelentős tudományos álláspont is, amely szerint a művet Aeneas Sylvius Piccolomini még, mint III. Frigyes magántitkára – titkos kancelláriájának vezetője – szerkesztette, megalapozva ezzel a kor német-római igényét az egész Itáliára, és Hispániára. A hunokat, avarokat, frankokat, gótokat a magyarokat megelőző népként írta le, a Kárpát-medencében, megalapozva ezzel annak a későbbi nézetnek, mely szerint a „barbár” magyarság, csak „betolakodó” és semmiképpen nem „őshonos” mai hazájában

2. Sajnovics József 1770-es munkája - Demonstráció

„Sajnovics Demonstrációja azonban több egyszerű boncolgatásnál: a szavak egy részének és a nyelvtani szerkezetnek máig érvényes összehasonlítása, ezt Lakó György elemzi Sajnovicsról szóló monográfiájában.”

Egy másik finnugrista azonban ezt írja Sajnovics munkásságáról:

„Miután Sajnovics akkor még sem a hangtannal általában, sem a szabályos hangváltozások fogalmával nem lehetett tisztában, hasonlítása alapvetően a hangalakok és jelentések egyezéseire, hasonlóságára épült.” ( Tordai István – 2010. január 12. – Nyest )

Ezek alapján tehát kimondhatjuk, hogy Sajnovicsék pontosan ugyan olyan – ma már naiv, alternatív etimologizálásnak nevezett, módszereket használtak, a nyelvek kapcsolatainak kimutatására, mint Otrokocsi vagy Horvát. Mindössze annyi a különbség, hogy Horváték, következtetése egy „vesztesnek” hirdetett paradigma része lett, a Sajnovicsék következtetéseit azonban a finnugrisztika később igazolhatónak vélte. Horváték becsületét, aztán – még mindenféle hazugságokkal megtoldva – a sárba tiporták, Sajnovicsékról meg úgy beszélnek, mintha Ők már a modern módszerekkel dolgoztak volna – pedig nem! A finnugrisztika (a győztesnek mondott paradigma) az egyiket felmagasztalta, a másikat (a vesztesnek kikiáltott paradigmát, az elsődleges magyar őstörténeti „hun – avar – magyar rokonság” paradigmát) - a sárba tiporta.

Nem Sajnovics és Gyarmathi ,,fedezte fel” a nyelvrokonságot sem, sőt őket a göttingeni egyetem tudósai, elsősorban A. L. Schlözer biztatta és ösztönözte a nyelvi kapcsolatok kutatására. Ők hívták fel a figyelmet arra, hogy a hun–magyar rokonság egy mítosz, a magyarok nem dicsekedhetnek többé a nagy Atilla hőstetteivel, mert a magyar népnek nincs helye az európai hierarchiában, ugyanis tisztázatlan az eredetük, és nincs saját kultúrájuk és saját történelmük sem. A magyarok minden kultúrát nélkülöztek, mint egy valóságos horda (Madjaren Orde), vad nomád söpredék (wilden Nomaden-Schwarm) érkeztek a Kárpát-medencébe (Schlözer). A magyarok csak a lóhoz és a kardforgatáshoz (a gyilkoláshoz) értenek, és a primitív, barbár, buta, mongoloid, szibériai obi ugorok testvérei. Az osztjákok pedig Szibéria leghülyébb népe (Ostjaki, eine der stupidisten Nationen in Siberien. Strahlenberg).

Igen helyesen fogalmazta meg Vámbéry Ármin:

,,Ha a nem magyar tudósok, mint Schlözer, Zeuss, Büdinger, Roessler stb. e kérdéssel azon tisztán tudományos tárgyilagossággal foglalkoztak volna, amelyet tőlük mint külföldiektől várni lehetett, és ha a magyar nép elleni, csak alig palástolható gyűlölet nem tűnnék ki mindenütt […], akkor az olvasó a magyarok finn–ugor eredetének általuk vélelmezett (!) tanát, szigo­rúan tudományos meggyőződés eredményeképpen, elfogadhatta volna. De fájdalom, a dolog nem így áll!”

Békés Vera – A Hiányzó paradigma című könyvében megírja, hogy milyen sors vár a vesztes paradigmákra:

„Ide tartoznak a tudományból kiszorult, teljesen elszigetelődött koncepciók. Ezekről a tudományos közvéleménynek vagy egyáltalán nincs tudomása, vagy mint kuriózumokat, esetleg, mint elrettentő példákat tartják számon.” 

Thomas S. Kuhn pedig azt írta meg, a paradigmák közötti vitákról, hogy mi vár a vesztes paradigmákat képviselő tudósokra:

Kuhn szerint az új (győztes) paradigma tagjai újraírják a kézikönyveket, s úgy állítják be a régi korok tudósait, (a vesztes paradigma) mintha azok az új módszerekkel dolgoztak volna ugyanezeken a problémákon.

Nyugodtan kijelenthetjük tehát, hogy Sajnovicsék munkásságát, legfeljebb csak egy tudomány előhírnökeinek mondhatjuk, semmiféleképpen nem nevezhetjük meg úgy mintha azokkal a finnugor nyelvrokonság tisztázottá, elfogadottá, vagy uram bocsá „bizonyítottá” vált volna. Még megalapozott is csak legfeljebb az ugor-török háború után vált, de „bizonyított tény” – ről ma sem beszélhetünk, és valószínűleg nem is beszélhetünk soha.

3. „Távolbanézés” a finnugrizmusban - Halogalandi Ottár

Bármennyire is sajnáljuk, de nem tudunk egyetérteni a szerző (professor emeritus magyar–orosz–finnugor szakos tanár) álláspontjával. Már csak azért sem, tudunk egyetérteni, mert ( ha már Zsiraira hivatkozik) akkor nevezett „finnugrisztikus” sokkal bátrabb, és merészebb tudománytörténészként még a 9. századig is képes volt leásni a „finnugrizmus” – gyökerei feltárásának szent célja érdekében – és ezt bizony más finnugrisztikusok szokták tudni, és elő is szokták adni!

„A skandináviai „rénszarvasbirtokos”, utazó, Halogalandi Ottár, Nagy Alfréd (849-899) angol király észak-norvégiai hűbérese. Miként Zsirai Miklós írja, az Északi-Dvina torkolatánál, a „bjarmák” földjére lépve fölfedezte „a keleti finnek és a lappok nyelvrokonságát”.

Zsirai, túlbecsülve a megfigyelés jelentőségét (a híradás lehet, hogy csak két különböző lapp nyelvjárás hasonlóságáról szól), Ottárt „a finnugor nyelvhasonlítás atyjának” tekinti, akinek megfigyeléseit az eredeti följegyzések latin fordításából részben idézi is. Az útijelentést magyarul Klima László közölte.

„Halogalandi Ottár azt mesélte Alfréd királynak, hogy a partvidék mentén hajózott észak felé, majd keletre, s utóbb dél felé fordult és egy folyó torkolatában vetett horgonyt. Rekonstruálva útját, arra gondolhatunk, hogy a mai Norvégia partjai mentén hajózott, megkerülte a Kola-félszigetet, s talán az Északi-Dvina vagy az Onyega torkolatában kötött ki. Úti beszámolójában a finnekről és a bjarmákról tesz említést. Mindkét népnév finnugorokat takar.

A magyar kutatástörténeti áttekintések Zsirai Miklós: Finnugor rokonságunk című műve óta azzal kezdődnek, hogy Halogalandi Ottár a finnugor nyelvhasonlítás úttörője, mivel elsőként vette észre két, minden bizonnyal finnugor nép nyelvének hasonlóságát. Zsirai alaposan eltúlozta Ottár meséjének jelentőségét. Az a megfigyelés, hogy a finnek és a bjarmák nyelve azonos, még nem avatja az Alfréd király előtt megjelent norvégiai nemes urat nyelvésszé. Zsirai a műve megírásakor már kissé divatjamúlt módon magyarosítja a Halgolandból való Ohthere nevét Halogalandi Ottárra. A magyar finnugrisztikában azóta is így emlegetik őt.”

Minden esetre megjegyezzük, hogy Zsirai Miklósnak nem csak ezeket a „tévedéseit” ismerjük. Klima László több cikkében is foglalkozik a régmúlt idők tudományos világának nézeteit értékelő (délibábos) állítások eredetének felkutatásáról, és szinte bármilyen témához nyúlt is ott, szinte mindig „megtalálta” Zsirai keze nyomát. Mint ahogyan fogalmazott:

„A mester tekintélye akkora volt, hogy az utódokban föl sem merült adatainak ellenőrzése. Zsirai abszolút szaktekintély volt, hittünk neki, műveit bibliaként forgattuk. Zsirai Miklós 1937-ben jelentette meg Finnugor rokonságunk című összefoglaló művét. A finnugristák annyira becsülik munkáját, hogy 1994-ben reprint kiadásban (Zaicz Gábor kiegészítésével) újranyomatták. A szakmabeliek között általános az öröm: valaki megcsinálta helyettük azt a nemszeretem munkát, amit senki sem vállalt. A dolog így rendben van, a kutatástörténet megírva, ki lehet pipálni. 2051-ben újra kiadjuk, és aztán újra és újra, 57 évenként.

Azért, ne legyünk igazságtalanok, születtek új kutatástörténeti művek, de mintegy kiegészítve Zsirai munkásságát. Az általa leírtak valóságát senki sem vizsgálta. Többünk számára a finnugor kutatástörténet arra szűkült, hogy azt kutatjuk, már megint hová tettük a Zsirai-könyvet.”

Nem igen van már ezek után mit mondani, de azért ne kárhoztassuk a „professzorasszonyt” – nem Ő az egyetlen akit „megvezetett” ez a híresen hírhedt „finnurisztikus”… főmufti! Azt valószínűleg hiábavalóság lenne remélni, hogy a szerző (professor emeritus magyar–orosz–finnugor szakos tanár) a későbbiekben, Klimát, vagy GéKI-t olvasson – bár mint látszik ez azért igencsak tanácsos, szükséges, és egyúttal hasznos is lenne, mielőtt bármilyen témában is megszólal, mert ez esetleg megóvná egy ekkora blamától!

GéKI