„A sápadt finnugrisztikus lenéz, gyötör, kihasznál, megvet, éltedre tör!”

Finnugrizmus

Nyelvrokonság ≠ Néprokonság

Finnugrizmus – versus finnugrisztika, genetika, és hagyományok.

2020. január 13. - Géki

Az utóbbi időben több kísérlet is történt már a címben megfogalmazott egyenlőtlenség tudományos álláspontként való feltüntetésére, mintha e két fogalom (nyelvrokonság – néprokonság) és annak szétválasztása, teljesen egyértelmű definíciók alapján meg lenne oldva a társadalomtudományok (elsősorban a történeti összehasonlító nyelvészet = finnugrisztika) számára. Véleményem szerint azonban ez a „szétválasztás” egyáltalán nem történt meg, a magyar tudományos életben. A két kifejezés nagyon is összetartozik, és megkülönböztetése egyáltalán nem olyan axióma, mint ahogyan azt egyes finnugrista nyelvészek ma láttatni szeretnék.

II. Rokonság - Értelmezési síkok

A címben szereplő mindkét fogalomban szerepel a „rokonság”. Mindkét fogalom ennek a „rokonságnak” az értelmezése, mellettük – mintegy annak jelzőjeként – szerepel a „nyelv” vagy a „nép”. Ezt a fogalmat, hogy rokonság – ha kimondjuk – mindenki érteni véli.  Hogy a pontos tartamában egyetértenénk, és hogy azt pontosan tudnánk- e definiálni, abban azért már nem vagyok egyértelműen biztos.

Nem kívánom itt most a rokonság fogalmának teljes tudományos feltárását adni, csupán néhány érdekesebb meghatározást mutatok be. Elsősorban azért mert egyébként a finnugrisztika ezeket, mint „szakkifejezéseket” használja.

A két különböző rokonságfelfogás eredetét, és annak értelmezésbeli különbözőségét, az ACTA HISTORIKA TOMUS CXII – 2002 – kiadványának - Sinkovics Balázs: Vámbéry és a Magyar – Török rokonság c. tanulmánya szépen összefoglalja:

http://digit.bibl.u-szeged.hu/00000/00016/00112/historica_112.pdf

 Vámbéry könyvében: A magyarság eredete - amelyet alcímében a szerző „ethnológiai tanulmányként” határoz meg - különválasztja a nép és a nyelv eredetét, s azokat külön-külön vizsgálva jut arra a következtetésre, hogy az etnikum török, nyelve azonban keveréknyelv és úgy véli, hogy amikor egy ugor és egy török nyelvű népcsoport összeolvadt, akkor a török viselte a „magyar” nevet.

Abban teljes az egyetértés, hogy a forrásokban a honfoglaló magyarság úgy jelenik meg, mint egy korabeli török nyelvű nép, tehát a turanisták ebből következtetnek a nyelv eredetére, a finnugristák viszont a nyelveredetet tekintik a nép származására is irányadónak, így az „őstörténetet” a nyelvtörténetből vezetik le.

A „finnugristák” és a „turanisták” – nevezzük így a manapság inkább a Vámbéry nézeteit favorizáló gondolkodókat, talán nem sértődnek meg érte (ha igen, akkor elnézést kérek) – szembenállása leginkább tehát azért, oktalan, mert a két tábor nem ugyanazt a nyelvet beszéli, és a kölcsönösen használt fogalmak alatt sem ugyanazt érti.

( A finnugristák szerint azonban Vámbéry nézetei elbuktak Budenz érveinek súlya alatt, tehát a két fogalom szétválasztása, már csak ezért sem lehet a finnugrisztika 150-éves paradigmája, mint ahogyan azt néhány finnugrista manapság láttatni szeretné. )

Szintén a két rokonságfogalom szétválasztásának és értelmezésének nehézségeit tárgyalta Fejes László (https://www.nyest.hu/renhirek/nyelvrokonsag-neprokonsag?force_desktop) a Renhíreken:

„A történeti nyelvészet a történelmi kutatásokból nőtt ki, és abból vált önálló tudományággá, így „születtek meg” a nyelvészek. A kutatás során fedezték fel azt, hogy egyes nyelvek ugyanabból a korábban beszélt nyelvből fejlődhettek ki, abból „származnak”: ezt nevezték nyelvrokonságnak. S mivel úgy gondolták, hogy a nyelv közös eredete a nép közös eredetéről árulkodik, a rokonság fogalmát kiterjesztették a népre is, így született meg a „rokon népek” fogalma. (De nem mindenhol! Ma is bajban vagyunk, ha angolra próbáljuk meg lefordítani ezt a fogalmat!) Azt tehát, hogy egyáltalán népek közötti rokonságról beszélhetünk, a nyelvészetnek köszönhetjük. Persze nem biztos, hogy olyan nagy köszönet jár érte.”

Ezek után több „rokonságot” jár körbe (kulturális rokonság, genetikai rokonság) megpróbálva, azok tudományos magyarázatát adni.

Ennél lényegesen több - összesen hat - rokonság fogalmat foglal össze Csáji László Koppány a Genetika és Őstörténet – ( 64-72 oldal.) – című könyvben.

  1. Nyelvrokonság
  2. Kulturális rokonság
  3. Genetikai rokonság
  4. Történeti „szálak”…?
  5. Társadalmi csoportok rokonsága
  6. Kognitív rokonság

 Nem kívánom részletesen bemutatni ezeket a „rokonságfajtákat” – el lehet olvasni – csak azt szeretném kiemelni, ami szerintem közös bennük. Az pedig az, hogy – számomra eléggé furcsa és meglepő módon – mindenféle rokonságot 'affinitas'-nak, szellemi, hasonlóságon alapuló vonzódásként értelmez, egyedül a nyelvrokonság az amelyet „eredet” értelemben használ. Ugyan ezt a „kettős beszédet” figyelhetjük meg a Csepregi Márta szerkesztette Finnugor kalauz bevezető írásában is.

„A nyelvrokonság és a néprokonság természetesen nem egyenlő. Legalábbis a finnugor nyelvek esetében nem… Ha valaha egy nép is voltunk, mára a finnek szőkék és kékszeműek, a manysik ferdevágású szemmel néznek ránk. Egyedül a nyelv az, ami összeköt bennünket.”

 Hogy a nyelv miért is köt össze bennünket, amikor lényegében egyik finnugor nyelvet beszélő sem érti meg a másikat ( még az azonosnak nevezett északi és déli manysik is nehezen értik egymást ) – vagyis egy külső szemlélő számára – azok tehát, alapvetően pont ugyanúgy különbözőek, mint a kinézetünk.  Ha „valaha egy nép voltunk” akkor meg egy népből eredünk, ugyanúgy, mint a nyelvünk, amely egy alapnyelvből ered. Az idők múltával azonban már egyik sem „hasonló” - sem a nép, sem a nyelv. Az nagyon „nem játszik” hogy az egyiket eredet, a másikat hasonlóságként kezeljük.

Mint azt az előző részben láttuk a finnugristák nem is tettek ilyent, a nyelvrokonságot és a néprokonságot egységes egészként kezelték és „eredet” értelemben használták. Én ezt tartom mérvadónak.

 Most is egy könyv az, amelynek alapján megpróbálunk eligazodni a „finnugor rokonság” – fogalmában!

Róna-Tas András: Honfoglaló magyar nép – Balassa Kiadó: 1997

Elsősorban azért választottam ezt a könyvet, mert ebben kifejezetten a hétköznapi értelemben vett „rokonság” – tehát a család, mint emberi csoport – kapcsolataival próbálja magyarázni ezt az – egyébként a finnugrisztika szerinti – szakkifejezést, hogy „nyelvrokonság”.

Róna-Tas ebben a könyvben az „eredet-kutatás” és a „kialakulás-kutatás” közötti különbségre is rámutat. Szerinte: „Az eredet-kutatás számára az ősök, a keletkezés-kutatás számára az összetevők és a folyamatok a fontosak.”

Pontosan ezt fejtegeti Szilágyi N. Sándor : A szent mókus, avagy a módszer buktatói – című írásában:

„Nyelvünk gyökereiből, legvastagabbnak a finnugor látszik, de a honfoglalás előtti török sem éppen hajszálgyökér. (És tán még vastagabbnak is látszhatna, ha nem akarták volna annyian és annyira-vékonyabbra faragni.) A finnugor gyökér megkülönböztetett figyelemnek örvend, és mindent maga alá rendel, a magyar nyelv más nyelvekből származó elemei pedig – mint olyan zavaró tényezők, amelyek csorbát ejthetnek a rendszer különben olyan szép egyértelműségén…. (Ezt a félelmet még az ugor–török háború idejéből örököltük, és nagyon belénk szorult.)”  - ( Később erről még majd írok egy cikket.)

Róna-Tas András – Csáji Koppányhoz hasonlóan – azonban elég lehangolóan szól a „lineáris leszármazás” felfogás szerinti „közös ős” ( tehát az eredet ) keresgéléséről „… a közös leszármazás tudata, vagyis az a hit, hogy a közösségnek közös őse van, a legritkább esetben tükröz valós tényeket. A közös leszármazás tudata mindig mesterséges, abban az értelemben, hogy azt a közösség tekintéllyel rendelkező vezetői ( sámánok, papok, krónikások, énekmondók, tehát a régi társadalmak „médiumai” ) formálják, és adják tovább. Míg a közös leszármazás egyfelől nem valós, addig a leszármazás tudatának a léte működése, szerepe valós és fontos szerepet játszik az etnikai azonosságtudat kialakításában.”

 Ennek ellenére – fejtegetéseinek további részében – a „nyelvrokonág” meghatározásához, és értelmezéséhez mégis a „hétköznapi” családi rokonságfogalomból kiindulva kíván útmutatót megfogalmazni: „Minden embernek vannak vérrokonai, és házassággal szerzett rokonai – mi a továbbiakban a vérrokonság értelemben használjuk a fogalmat”.

A vérrokonságról azonban előzőleg a 24. oldalon már kifejti véleményét. Itt matematikai alapon bizonyítja, hogy a „valaki őse” fogalom azért nem létezik, mert néhány generáció után már szinte mindenki utódja mindenkinek. A modern genetika egyébként ezt a felfogást tökéletesen alátámasztja. „A populációgenetika egyik alapvető tanulsága, hogy az emberiség egy családot, alkot, tehát bármely ember „rokona” minden másik embernek. ha valaki a genetikára hivatkozva azt állítja, egy nép genetikailag „rokona” a másiknak, egy másik pedig nem, az saját tudatlanságát bizonyítja.”- ( Genetika és Őstörténet: 38.-oldal)

Róna-Tas a nyelvrokonság, vérrokonság összehasonlítások elemzése kapcsán, a témát érintő fejtegetéseinél azonban számomra nem teljesen egyértelmű, és nem teljesen világos, hogy ki is az alany, vagyis hogy ki? – mi? az akit?– amit? – a nyelv helyére helyettesítsünk be. Ha a „házaspár” - mint spirituális egység – helyére, akkor nem világos, hogy ki a vérszerinti rokon, és ki a „szerzett” rokon.

Az általános felfogás szerint a házasságban a gyermek megszületése „szentesíti” a „rokonságot”, hiszen a gyermek az, akinek mindkét szülő rokonai a saját vérrokonai. A „gyermek” behelyettesítése a nyelv helyére tehát nem igen egyszerűsíti le az értelmezést. Ebben az értelemben a „vérrokon” és a „szerzet rokon” közötti különbség megtételének nincs semmi alapja. A kettő megkülönböztetése, csak is definíció, értelmezés, felfogás, nézőpont, és álláspont, kérdése.

Ha nyelv helyére a „férfit” helyettesítem, akkor a rokonság egy igen szűk értelmezését a „fiú ági leszármazás, hagyományos, a politikai és vagyoni öröklést szem előtt tartó „nemesi” leszármaztatás gondolkodásmódjához, a családfához jutunk. Ebben az összefüggésben azt is mondhatnánk, hogy a finnugrisztika tehát megtagadja az emberi egyenjogúságot és az emancipáció előtti „hím soviniszta” nézetek továbbélését emeli tudományos rangra. Arról az apróságról már nem is beszélve, hogy az efféle „rokonság képzetet” pont azok az elit erők (sámánok, papok, krónikások, énekmondók, tehát a régi társadalmak „médiumai” ) tartják fenn, akik a közös leszármazás tudatát, is és pontosan ugyanazon érdekek – a hatalom megtartásának – érdekében.

De egyes finnugristák - ha a történet úgy kívánta – még ehhez sem ragaszkodnak, bátran származtatják a magyarokat akár anyai ágon is. Klíma László egyik cikkében így fogalmaz: „… az apai kapcsolatra való utalás benne van a szövegben. Az őslakó finnugorok, szamojédok és ki tudja még miféle népek megtermékenyülve az andronovói ( ezek szerint apai ) hatásoktól, megszülték a Cserkaszkuli, Szuzguni és Jelovszkojei kultúrákat.” Ebből az értelmezésből kiindulva persze értelmezhetetlen, hogy az ezek szerint anyai ágon ugor és – az ezek szerint - apai ágon „árja” magyarokkal kapcsolatban a cikk miért csak az „ugorősökről” beszél, egyetlen egy esetben sem megemlítve az „apai iráni ősöket”. Ráadásul mindezt egy olyan társadalom és kultúra kapcsán ahol az „apai felmenők” számontartásának domináns hagyománya megkérdőjelezhetetlen.

Nem tudom nem megjegyezni, ( amit Róna-Tass is kiszámolt ) hogy 1000 év távlatából mindenkinek annyi vérrokona van, hogy ( ha elegendő információ állna rendelkezésre ), minden magyarról ki lehetne mutatni, hogy Árpád leszármazottja. ( Egyes társadalmi házasodási, szabályok éppen ezt a biológiai sokszínűséget támogatják.) A hagyományos „családfáknak” mindössze politikai és gazdasági értelme van, és más semmi, a „vérrokonság” kimutatásához meg aztán végképen nincs.

Csáji is azt írja, hogy a „19. századi evolúcionalizmus mára tudománytörténeti jelentőségűvé olvadt… ezáltal a lineáris leszármazási modellek a tudománytörténeti érdekesség muzeális értékei közé kerültek”. Gondolhatnánk persze, hogy itt elsősorban a társadalmi fejlődés modellezésének kritikáját adja, de egy másik helyen a nyelvrokonság értelmezésekor is ezt írja: „Az alapnyelvek léte az ebből történő evolúciószerű lineáris leszármazás mára viszonylag elavult modellnek tűnik.” Úgy tűnik tehát, hogy Csáji minden tudományágra vonatkoztatja ezt az „elavult” megállapítását.

 Nem szívesen írom le azt a kijelentést, hogy a jelzett ellentmondások értelmében véleményem szerint, Róna-Tas nem érti a nyelvrokonság lényegét - mert ez nagyfokú tiszteletlenség lenne – de azt sem fogadhatom el, hogy csak „egy rossz hasonlatot” alkalmazott, hisz ezt a könyvet - saját bevallása szerint is – nézetei összefoglalásaként, tanároknak, diákoknak, és érdeklődőknek szánta – tehát feltehetően végiggondolta mit ír.

Miután a „nyelvrokonságot” a finnugrisztika a „kialakulás” folyamatának, egy a „végtelenségig leszűkített ” értelmezéseként „eredet” értelemben használja, azt a kijelentést tehát miszerint a nyelvrokonság ≠ néprokonság, mint egy tudományosan teljes mértékben értelmezhetetlen azonosságot vagyok kénytelen értékelni.

A rokonság fogalma – az emberi tudat megléte óta – mindig is „eredet” értelemben volt használatos, de ezt az azonos „származást” csak átvitt értelemben lehetett „azonos nyelvű származásnak” értelmezni. Az emberiség „származási legendái” - farkastól, turultól, medvétől, Ádámtól, Noétól….” mindig is a „vér szerinti” - ma úgy mondanánk, hogy genetikai – származást vezette le. A magyarok írásba foglalt „Nimród – Hunor – Magor” – legendája is pontosan illik a hagyományos irodalmi származástörténetek sorába. Nehéz lenne ezektől bármiféle „racionalitást” mai értelembe vett „tudományos felfogást” számon kérni, ahogyan mondjuk az egyiptomi, görög, római, vagy germán mitológiától sem. Ezt a fajta „elődkeresést” egyébként a finnugrisztika nevetségesnek, és mindössze gúnyolódásra érdemes törekvésnek tartja „dicsőséges múltkeresés, dicsőséges őskeresés” – nek szokás aposztrofálni. Érdekes persze, hogy amikor ez a tudomány a saját múltjáról beszél, akkor pont ugyan ezt teszi. „A nyelvrokonságot tulajdonképpen a Bábel tornyának legendájáig lehet visszavezetni” – ( Róna-Tas András: Honfoglaló magyar nép  - 44 ) vagyis mint afféle „klasszikus műveltségű tudós” Ő is a Bibliáig nyúl vissza saját tudományága történetét bemutatva – akkor most ki is a „dicsőséges múltkereső???

( Erről is készül egy cikk, de némi előzetesként, időrendben szedve az alábbiakat szokás emlegetni:

  • Bábel – Története tulajdonképpen a nyelvrokonság gondolatáról szól
  • Halogalandi Ottár ( Nagy Alfréd angol király hűbérese ( 871-971) – Lapp és finn nyelv rokonsága
  • Pius ( Aeneas Sylvius Piccolomini : 1503 ) - A magyar – ugor rokonság.
  • Georg Stierhielm – 1671 – A nyelvek eredetéről
  • Philipp Johann Strahlenberg – összeáll a finnugor családfa (1730)
  • William Jones – Indoeurópai nyelvek rokonsági viszonyai
  • Meg persze az a rengeteg magyar ( Sajnovicstól - Budenzig ) –akik már akkor mind „felismerték, tudták – és bizonyították”…. !?

De ezek csak szemelvények – készülök írni róla – no, nem az egészet ( azt már sokan megtették – csak az ellentmondásokról és a tanulságokat. )

A címben szereplő egyenlőtlenség megállapítása, tehát egyszerűen értelmetlen. Ha két fogalmat nem ugyanazon elvek szerint definiálunk, akkor azok egyenlőtlenségének kijelentése, nem tudományos álláspont, hanem tudománytalan, szakszerűtlen, szenzációhajhászás, szándékos félrevezetés, profán módon megfogalmazva – hazugság!

Egy régi finnugrista nyelvész barátom, amikor még fiatal volt és ambíciózás, még ezt bírta írni: „… a néprokonság fogalmát csak a nyelvrokonságon keresztül lehet értelmezni”

Fejes László: Mire jó a nyelvrokonság? ( https://www.nyest.hu/renhirek/mire-jo-a-nyelvrokonsag?force_desktop )

Ma már Ő is „beleállt” ebbe a „több mint egy évszázada tudjuk…” féle, legújabb finnugrisztikus hazug legenda terjesztésébe – én igaz szívemből sajnálom, hogy így tett.

Összefoglalásként azt mondhatjuk tehát, hogy a finnugristák, a rokonság értelmezésében, ragaszkodnak a „leszármazás” hagyományos, elsősorban a politikai hatalom megőrzését, a vagyoni öröklést szem előtt tartó, leszármaztatás gondolkodásmódjához, ami semmivel sem különb foglalatosság, mint a genealógiai nemesi családfák rajzolgatásának művelése.

A következő részben a „nyelvrokonság” – gondolatát, „paradigmáját”, és az ezek bemutatására alkalmazott metaforákat járjuk körbe, amiből majd megtudhatjuk, hogy az nem csak a „nemesi családfák rajzolgatásától” de a homeopátiától sincs távol.

GéKI

Nyelvrokonság ≠ Néprokonság

Finnugrizmus – versus finnugrisztika, genetika, és hagyományok

Az utóbbi időben több kísérlet is történt már a címben megfogalmazott egyenlőtlenség tudományos álláspontként való feltüntetésére, mintha e két fogalom (nyelvrokonság – néprokonság) és annak szétválasztása, teljesen egyértelmű definíciók alapján meg lenne oldva a társadalomtudományok (elsősorban a történeti összehasonlító nyelvészet = finnugrisztika) számára. Véleményem szerint azonban ez a „szétválasztás” egyáltalán nem történt meg, a magyar tudományos életben. A két kifejezés nagyon is összetartozik, és megkülönböztetése egyáltalán nem olyan axióma, mint ahogyan azt egyes finnugrista nyelvészek ma láttatni szeretnék.

I. NÉPROKONSÁG

Az előző bejegyzésben tisztáztuk, hogy a nyelvrokonság ≠ néprokonság egyenlőtlenség „több mint száz éves felismerése” semmiképpen nem lehet a finnugrisztika alapvető tudományos álláspontja. Az pedig egyértelműen bebizonyosodott, hogy a finngrisztika ha fel is ismerte ezt, a magyarságra, és a magyar nyelvre vonatkoztatva, nem tudta, és – szerintem – nem is akarta azt alkalmazni.

„Kezdetben, a tudományág művelőinek sem volt világos, hogy a nyelvi, kulturális és genetikai-antropológai párhuzamok nem vehetőek egy kalap alá. A történeti nyelvészet a történelmi kutatásokból nőtt ki, és abból vált önálló tudományággá, így „születtek meg” a nyelvészek. A kutatás során fedezték fel azt, hogy egyes nyelvek ugyanabból a korábban beszélt nyelvből fejlődhettek ki, abból „származnak”: ezt nevezték nyelvrokonságnak. S mivel úgy gondolták, hogy a nyelv közös eredete a nép közös eredetéről árulkodik, a rokonság fogalmát kiterjesztették a népre is, így született meg a „rokon népek” fogalma”
( Fejes László: A Renhírek blogon megjelenő cikkeiből )

Klímának az a vádja, tehát, hogy a két fogalom szétválasztásának felismerése már oly régen és egyértelműen megtörtén volna, hogy annak nem ismerete, holmi általános műveltségbeli hiányosság lenne, ( mind a természettudósok, mind a laikus közönség körében ) teljes egészében elfogadhatatlan, hogy ne mondjam szándékos csúsztatás, szándékos félretájékoztatás, csak is és kizárólag a közvélemény akaratlagos és szándékos félrevezetéseként értékelhető.

Pedig az előzmények igen bíztatóak voltak. Az MTA tiszteletreméltó és igen ambiciózus igyekezettel, állásfoglalást adott ki a magyarok eredetével kapcsolatban, választ ígérve a „Kik vagyunk, kik voltunk, mi magyarok? – a közvéleményben is sokakat foglalkoztató, és tudományosan is izgalmas kérdésére. A választ három cikkben kívánta megadni, és ezeknek megírására három elismert tudóst kért fel.

Az állásfoglalásba foglalt ambíciók lényegét, így fogalmazták meg:

„Cikkünk azzal a szándékkal született, hogy a sajtó, a tanárok és a nagyközönség számára összefoglalja a magyar őstörténet kutatásával kapcsolatos legfontosabb, tudományosan alátámasztott állításokat és tényeket.”

Az első cikk (Magyar őstörténet-honnan hová?) - címmel jelent, meg amely az őstörténet, nyelvrokonság, származás témakörét kívánta körbejárni. Ennek a cikknek a megírására kérték fel Klíma Lászlót.

Összességében azonban – azt kell, hogy mondjam – hogy Klíma Lászlónak nem sikerült választ találnia a feltett kérdésre, mert az a válasz, amit nyújtott, az sok mindenre alkalmas lehet, de azt a szándékot biztosan nem valósítja meg, hogy „az őstörténeti ismeretek átadása a jövendő nemzedékeknek csakis tudományos eredményeken alapulhat”.

Úgy vélem tehát, hogy az MTA állásfoglalásának ez a fejezete, semmilyen szerepet nem játszhat a „tudományos eredményeken alapuló ismeretátadásban”, sőt, könnyen támadási felületet nyújthat. A finnugrisztikának viszont nagy vesztesége, hogy mostantól kezdve már végképpen nem mondhatja, hogy csak a finnugorellenes oldal használ bizonyítatlan és hamis rágalmakat, csúsztatásokat, hazugságokat és féligazságokat. Úgy néz ki hiába volt Pusztay János figyelmeztetése – és elhatárolódása:

„A hagyományos uráli nyelvészet képviselői gyakran a kisajátított igazság trónjáról mondják el megsemmisítő véleményüket.” – ( Pusztay János – 2011)

Ebben a cikkben Klíma László a tudományos tények összefoglalása helyett - úgy tűnik ezúttal – Önmaga kíván bábáskodni a finnugrisztika legújabb „hamis és igaztalan legendájának” születésénél.

„Másfél évszázada bizonyosan tudjuk, hogy nyelvünk a finnugor nyelvek közé tartozik. A finnugor egy nyelvészeti szakkifejezés – nyelvekre alkalmazható, de népekre nem. Vagyis nem mi vagyunk finnugor eredetűek, hanem a nyelvünk.” ( Klíma László – MTA: 2018.06.19.)

Mint azt az előző bejegyzésben is láttuk, ez a „másfél évszázada tudjuk, hogy nem mi vagyunk finnugorok csak a nyelvünk” egészen biztosan nem hordozza a finnugrisztika általánosan elfogadott tudományos nézetrendszerét, sőt azt is bizonyítottnak értékelhetjük, hogy ennek éppen az ellenkezője a finnugrisztika tudományos álláspontja.

Bár Klíma hazugsága a „másfél évszázadról” nyilvánvalóan lelepleződött, ennek ellenére vizsgáljuk, meg hogy mi van akkor, ha a címben szereplő egyenlőtelenséget, a legújabb kutatások eredményeinek folyományaként, friss tudományos felismerésként értékeljük.

Ennek a felismerésnek elsőszámú bizonyítéka az lenne, ha igazolható lenne, hogy a finnugrisztika tudománya teljesen egyértelműen definiálni tudta a két fogalmat – a nyelvrokonságot és a néprokonságot – és ezekből a definíciókból, egyértelműen kiviláglana, hogy ez a két fogalom nem tartozik egybe, tehát belőlük egyértelműen levezethető e két fogalom – és a mögöttük lévő tudományos tartalom – teljes szétválasztottsága.

Mint azonban azt az előző bejegyzésben is jeleztem, ez a szétválasztás szerintem egyáltalán nem történet meg. Akkor beszélhetnénk egyértelműen arról, hogy a nyelvrokonság ≠ néprokonság, ha mindkét fogalom egyértelműen definiálva lenne. Ha ez a két fogalom nincs egyértelműen meghatározva, akkor az azok használatának különbözőségéből eredő félreértések meglehetős vaskos megfogalmazásokra adhatnak alkalmat.

Annak a bemutatására, hogy a két fogalom ( nyelvrokonság és néprokonság ) elválasztása mennyire nincs megoldva, most is egy könyvet fogok felhasználni.

Pamjav Horolma – Fehér Tibor – Németh Endre – Csáji László Koppány
Genetika és Őstörténet
A magyarok és más eurázsiai népek múltja a genetikai adatok fényében.
Napkút kiadó –Budapest – 2016

Ennek a könyvnek révén, első ízben találkozhat a hazai olvasóközönség olyan magyar nyelvű kiadvánnyal, amelyben a társadalom, – és természettudományok képviselői közösen gondolkodtak, és e közös gondolkodás eredményét publikálták. Ennek ellenére sok ellentmondás maradt a könyvben – de ez is azt jelzi, hogy a „közös gondolkodás” nem mindig eredményez „közös nézeteket” – ekkor azonban az a helyes megoldás, ha minden nézet ( külön – külön ) szerepel a publikációban. ( Ez sem mindig valósul meg teljesmértékben a könyvben – de ezt majd egy későbbi bejegyzésben elemzem részletesen. )

A szerzők közül egyértelműen Csaji László Koppány képviseli a társadalomtudományokat, így elsősorban reá támaszkodom, most a témában:

„Tudni kell, hogy sokféle lehetséges „rokonságról” beszélhetünk. Sok meddő vitát éppen az okoz, ha ezeket a fogalmakat összekeverjük.” ( Genetika és őstörténet – 2016: 65. o. )

( Mélységesen egyetértünk. Jómagam is ezeknek a meddő vitáknak az elkerülése érdekében indítottam ezt a blogot. Azt is be kell látnunk, hogy ma már nem szükségszerű minden esetben az „eredeti” szerzőre való hivatkozás, megadása egyes gondolataink ismertetésekor, mert azok az általunk megismert és „nagyra becsült elődök” munkásságának eredményeinek elismerése révén is hitelesek. Ezért ma már elegendőnek vélem, a Moravcsik Gyulára, László Gyulára, Róna-Tas Andrásra, vagy éppenséggel jelen esetben a Csáji László Koppányra való hivatkozást is. Ezeket a hivatkozásokat, a magam részéről pont olyan hitelesnek tartom, mint akár a DAI – ra, vagy akár a PVL- re való hivatkozást)

Csáji kereken 40 oldalon fejti ki véleményét, amelyből a 4. fejezet foglalkozik a rokonság kérdésével. „A népek rokonságának fogalma az egyes tudományterületeken egymástól nagyon eltérő, és sokszor problematikus. Az egyes tudományok megadhatják ugyan saját paradigmájukon belüli válaszaikat, de ezek a válaszok csak az adott paradigmán belül lesznek értelmezhetőek. Kiterjesztésük súlyos hiba!”

Ennek értelmében tehát egyértelműen kijelenthetjük, hogy jelen tudásunk szerint, a „néprokonságnak” nincs az egyetemleges tudományosságban elfogadott olyan definíciója, amelynek nem ismeretét valamiféle általános műveltségbeli hiányosságként lehetne értékelni.

Emlékeztetőül az MTA – állásfoglalásában az a vád fogalmazódott meg, hogy:

„Nyelvünk finnugor eredetű, de a magyar nép nem nevezhető finnugornak. Ez a több mint százéves felismerés még mindig nem eléggé ismert a magyar közvéleményben, sajnos még egyes természettudósok körében sem.” ( Klíma László – MTA: 2018.06.19.)

 Ezek szerint nem csak a természettudósok, de még a társadalomtudósok körében sem eléggé ismert. A magam részéről azt tenném csak hozzá – szerényen – hogy véleményem szerint „semmien tudósok” körében sem ismert, mert, hogy ilyen felismerés egyáltalán nem is létezik, tehát nincs is mit „nemismerni”…!

Igazán, és mélységesen sajnálom, hogy az általam oly nagymértékben tisztelt Pusztay János is „beleállt” ebbe a „népbutító” és a közvéleményt egyértelműen félrevezető mindenféle tudományos alapot nélkülöző „kampányba”.

Egyetlen reményem van csak, hogy Pusztay úrtól egyszer csak megkapjuk azt a magyarázatot, hogy Ő hogyan is értelmezi ezt a „nyelvrokonság ≠ néprokonság” … valamit, … és tudományos tartalmat ad ennek az egyenlőtlenségnek.

Annál is inkább várjuk a megszólalást, mert éppen most bukkantunk egy fiatal kutató tanulmányára, amely a genetikai kutatások legújabb eredményeinek fényében éppen azt elemzi, hogy miért is lehetséges az, hogy a szkíták magyarul beszéltek – tehát a magyarok szkíták. Ez a tanulmány tehát éppen azért született, hogy igazolja, azt az állítást, hogy a nyelv és a nép származása oly szorosan egybe tartozik, hogy ha az egyik állítás bizonyítása megtörténik – hogy a magyar nyelv finnugor – és hogy ha a szkítáknak is ezt a nyelvet kellett beszélniük, akkor a magyarok szkíták – nincs más megoldás. Ebben a tanulmányban viszont erős hivatkozások történnek olyan elődök kutatásainak eredményeire, mint László Gyula, Kalevi Wiik, vagy Pusztay János.

 www.southeast-europe.org/pdf/39/dke_39_m...XreAb9ehU9PR1ksOlrGQ

Ez a fiatal kutató - Horváth Csaba-Barnabás PhD - az ELTE-BTK Történelem szakán végzett 2010 – ben, így tehát már vastagon Klíma László tanítvány. A tanulmány szerint nem igen értette meg, jeles tanára előadásainak tudományos tartalmát. ( Mondjuk nem is hivatkozik rá egyetlen mondat erejéig sem. )

 GéKI

Nyelvrokonság ≠ Néprokonság

Finnugrizmus – versus finnugrisztika, genetika, és hagyományok

 

Árpád és a „fejedelmi személyek” a hétmagyar szövetség élén – Feszty Árpád körképén

Árpád és a „hetumoger = hétvezér"  – Feszty Árpád körképén
(Forrás: Wikimedia Commons)

BEVEZETŐ - GONDOLATÉBRESZTŐ

Az utóbbi időben több kísérlet is történt már a címben megfogalmazott egyenlőtlenség tudományos álláspontként való feltüntetésére, mintha e két fogalom (nyelvrokonság – néprokonság) és annak szétválasztása, teljesen egyértelmű definíciók alapján meg lenne oldva a társadalomtudományok ( elsősorban a történeti összehasonlító nyelvészet = finnugrisztika ) számára. Véleményem szerint azonban ez a „szétválasztás” egyáltalán nem történt meg, a magyar tudományos életben. A két kifejezés nagyon is összetartozik, és megkülönböztetése egyáltalán nem olyan axióma, mint ahogyan azt egyes finnugrista nyelvészek ma láttatni szeretnék.

Legutóbb Pusztay János nyilatkozott erről a témáról:

„Reguly emléke előtt tisztelegve ideje felülbírálnunk eddigi viszonyulásunkat a finnugor nyelvrokonság – hangsúlyozom: nyelvrokonság és nem néprokonság – kérdéséhez.” ( Pusztay János – 2019. december 1. )

Elképzelésem sincs, hogy mit is akart ezzel mondani a jeles nyelvészprofesszor, merthogy maga Raguly egyértelműen úgy nyilatkozott a témát illetően, hogy:

 „... hol a nyelv rokon, ott a népnek is, mely ezt beszéli, rokonnak kell lenni.” (A Finnugor őshaza nyomában – 1973 – 31. o. )

A közelmúltban fontos természettudományos kutatások folyományaként, genetikai eredményeket publikáló írások jelentek meg. Ezekből a publikációkból is az látszik, hogy a nyelvi eredet kérdései és a vérszerinti vagy genetikai eredet kérdései, és az azok összefüggései megkerülhetetlenek – így azt ezek a tanulmányok sem tudták megtenni.

„ A genetika eloszlathat néhány tévhitet és tévképzetet. Ilyen tévképzet többek között, hogy az uráli ( finnugor és szamojéd ) népek és a magyarság között ne lenne genetikai kapcsolat, átfedés, ( apai és anyai ágú haplocsoportokban is). Néhány állítás megerősíthető vagy megcáfolható a genetikai minták elemzésével. Az egyik ilyen megerősített állítás, hogy az ugor közösség, amelyből a magyar a manysi és a hanti nyelvűeket is származtatják, a vaskor hajnaláig társadalmi kapcsolatban is kellett, hogy álljon egymással tehát nem csak egyszerűen nyelvet cserélt egyik vagy másik.”

( Pamjav Horolma – Fehér Tibor – Németh Endre – Csáji László Koppány
Genetika és Őstörténet - A magyarok és más eurázsiai népek múltja a genetikai adatok fényében.
Napkút kiadó –Budapest – 2016
Csáji László Koppány:        A természettudományos adatok társadalomtörténeti olvasatának lehetőségei és korlátai – 72.-oldal )

Az azonban mégis csak kiderült – ezen tanulmányokból – hogy a nyelvrokonságon kívül értelmezhető „néprokonságnak” igazán még definíciója sem nagyon van. Csáji László Koppány összefoglal, néhány lehetséges rokonságfogalmat „Tudni kell, hogy sokféle lehetséges „rokonságról” beszélhetünk” ( Genetika és östörténet – 2016: 65 ) majd felsorol hat lehetséges „rokonság” meghatározást. A végén arra a megállapításra jut, hogy: „A népek rokonságának fogalma az egyes tudományterületeken egymástól nagyon eltérő, és sokszor problematikus. Az egyes tudományok megadhatják ugyan saját paradigmájukon belüli válaszaikat, de ezek a válaszok csak az adott paradigmán belül lesznek értelmezhetőek. Kiterjesztésük súlyos hiba!”

Azt sem tudom elképzelni, hogy Pusztay János beállt volna támogatóként, egy olyan nézetrendszer mögé, amelyet manapság, egy másik vezető finnugrista ( finnugrisztikus )  dirigál:

„Nyelvünk finnugor eredetű, de a magyar nép nem nevezhető finnugornak. Ez a több mint százéves felismerés még mindig nem eléggé ismert a magyar közvéleményben, sajnos még egyes természettudósok körében sem,” ( Klíma László – MTA: 2018.06.19.)

Ebben a mondatban ugyanis Klíma – néhány mai finnugor nyelvészen kívül – mindenkit ostoba dilettánsnak minősít, hiszen ha igaz az, hogy „több mint száz éve tudjuk” akkor ezzel nem csak a laikusok és a természettudósok lettek megbélyegezve, hanem gyakorlatilag az összes valaha létező finnugrista egész munkássága is.

Még csak hatalmas könyvtárnyi anyag áttanulmányozása sem szükségeltetik ahhoz, hogy bemutassam, hogy Raguly Antal óta, minden finnugrista azért dolgozott, hogy a nyelvrokonság bizonyításával a magyarság származásának, eredetének feltárásához kerüljünk közelebb. Más értelme a nyelvrokonság keresgélésének, régen sem igen volt, és ma sem igen tudunk más szerepet tulajdonítani neki. Minden valaha volt finnugrista ezért dolgozott, mert hitt abban, hogy a nyelvek rokonságának feltárásával közelebb kerülünk a magyarság eredetének megoldásához, mert, hittek benne, hogy „a nyelvtudomány többet bizonyít, mint a krónikák” –  ( Zsirai Miklós : A finnugor őshaza nyomában  - 396. )

Az alábbiakban néhány vezető finnugrista álláspontját fogom bemutatni a kérdéskörben. A finnugristák véleményének ismertetéséhez az alábbi könyvet használom:

ifj. Kodolányi János:             A finnugor őshaza nyomában – Gondolat, 1973

Az ismertetés a könyv szerinti sorrendben történik, hogy minél egyszerűbb legyen azt követni:

  1. Bevezetés: Ifj Kodolányi János: – 8. o.

            „A magyarság elődeinek őshazáját keressük, azokét a népekét, amelyekkel magyarrá válásuk előtt együtt éltek egy nyelvet beszéltek. A nyelvészeti kutatások megállapították, hogy a finnugor nyelvet beszélő népek, népcsoportok egy nyelvcsaládba tartoznak. Elődeik több ezer évvel ezelőtt egy nyelvet beszéltek, egy őshazában éltek.”

  1. Raguly Antal: – 31 o.

            „ De mivel, ahol a nyelv rokon, ott a népnek is, amely azt beszéli, rokonnak kell lennie, tehát a lingvisztikai út – mint biztos, csalhatatlan és egyetlen régen elvállt népeknek rokonsága megmutatására – alapja, egyszersmind a históriai vizsgálatnak.”

  1. Hunfalvy Pál: – 39 – 76. o.

            „A rokon nyelvek ti. egymást értelmezik, felvilágosítják, egyszersmind az illető nemzetnek eredetét és művelődését mutatják ki… a rokon nyelvek ismerete nélkül tehát egy nemzetnek őstörténetét sem lehet világosságra hozni. A magyar nemzetnek származási időszaka okvetlenül rokonainak közelében, hogy ne mondjam, társaságában folyt le. A nemzetnek etnikai eredetét, csak az illető nyelvhatározhatja meg. A nemzetnek etnikai eredetét az illatő nyelv eredetével kell egynek tartani.”

  1. Munkácsi Bernát: - 204. o.

            „Nincs okunk mely miatt a magyarok ősi lakóhelyeit merőben külön utakon s más környezetben keressük, mint faj – s nyelvrokonaikét…”

  1. Szinnyei József: - 272 – 288. o.

Ő az egyik akit, egy kicsit hoszaban idézem, mert Ő az, akire a finnugristák leginkább megpróbálnak hivatkozni, és szeretik azt hangsúlyozni, hogy a nyelvrokonság ≠ néprokonság, mert, hogy ezt már Szinnyei József is felismerte.

Ezt a mondatot szokás tőle idézni:

„Tudvalévő dolog, hogy a nyelvek rokonsága nem bizonyítja okvetlenül a népek fajrokonságát.”

A hivatkozott dolgozat azonban a magyarokra vonatkozóan ezt az állítást egyáltalán nem tartalmazza, sőt azt jelenti ki, hogy aki ilyent állít, az tudománytalant állít.

( A régi tudósoktól vett hagyományt követve itt most „kivonatoljuk” a kérdéses tanulmányt.)

Szinnyei József:       A magyarság eredete, nyelve és honfoglaláskori műveltsége

A történelem az első írott adattal kezdődik, hanem azonban az sem marad előttünk teljesen rejtve, ami annak előtte volt. Bátran kijelenthető, hogy minden tudományok közül a nyelvtudomány az, amely a legtöbb adatot szolgáltatja, erről a világról, és adatai sokkal régebbi korokból valók, mint amazokéi.

Mármost fogjuk vallatóra a nyelvtudományt és mondassuk el véle rendre, amit a történelem előtti kor magyarjairól tud.

I. A magyar nyelv eredetére, egyedül a nyelvtudomány adhatja meg a feleletet, és ebbe semmiféle más tudománynak nincs beleszólása. A nyelvtudomány pedig teljes határozottsággal megállapította, hogy a magyar nyelv finnugor nyelv. Teljesen tarthatatlanok azok a feltevések, is, amelyeknek az a célzata, hogy ha már a magyar nem lehet egészen török, akkor ne legyen egészen finnugor sem. Kétségtelen tény hogy már a finnugor alapnyelv is nyelvjárásokra volt oszolva. Ezekből a nyelvjárásokból fejlődtek az alapnyelvet beszélő nép fokozatos szétválása után a mai és a már kihalt finnugor nyelvek. A szétválás után az ős-finnugor népeknek az a töredéke, amely az alapnyelvnek a magyar nyelvjárását beszélte, szomszédjával a vogul-osztják nyelvjárást beszélő töredékkel maradt együtt hosszú ideig. Az alapnyelvi magyar és vogul –osztják nyelvjárásban már az ősfinnugorok területi egysége korában kifejlődtek és elterjedtek olyan sajátosságok, amelyek a többi nyelvjárásban nem voltak meg, ez lett finnugor nyelvcsalád ugor ága. Már a finnugor alapnyelvben is kétségtelen nyomait találjuk a korai indogermán, indoiráni érintkezésnek. Érintkezésük tovább tartott a finnugor törzsek szétválása után is. A magyar nyelvben gyér nyomai vannak annak is, hogy miután eleinek különálltak a vogul – osztjákoktól, még továbbra is érintkeztek árja törzsekkel. Ennél jóval bővebbek a török nyelvű ( nevezetesen bolgár – török ) népek művelődési hatása, amely nyelvből „harmadfélszáz” szó honosodott meg. Nyelvünknek ezek a régi korból való elemei tehát jövevényszavak, és így a rokonságnak is ez a egyetlen helyes felfogása, minden más felfogás tudománytalan és ennél fogva helytelen.

II. Tudvalévő dolog, hogy a nyelvek rokonsága nem bizonyítja okvetlenül a népek fajrokonságát is, aminthogy az ugyanazon anyanyelvűek sem tartoznak okvetlenül mind ugyanazon fajhoz. Ennélfogva nem szabad eleve elutasítani némely íróknak azt a föltevését, hogy az „igazi” magyarság faj szerint nem finnugor. Ennek a lehetőségét – elvben – el kell fogadni. Hogy azonban ez a lehetőség bizonyossággá fokozódik e, az azon múlik, hogy minő erősségekkel lehet ezt alátámasztani.

  • A tudomány világánál érvénytelennek bizonyulnak mindazok az erősségek, amelyeket a magyarság török voltának bizonyítására felhoztak, és érvénytelenek mindazok is, amelyek a magyar népet, mint „harcos” népet különbözteti meg a „békességes halászó vadászó” többi finnugor néptől.
  • A magyar nép sem nem „vegyülék faj”, sem nem „keveréknép”, de az kétségtelen, hogy mind a magyar nyelvre, mind a magyar népre erős hatással voltak a körülötte élő török, indoiráni, szláv … stb. népek.

A magyarság tehát minden valószínűség szerint már a törökökkel való összekerülése előtt sem volt teljesen egységes fajú, de annyi kétségtelen, hogy a finnugor származású magyarok voltak mindig többségben, ők voltak a befogadók, és a beolvasztók és az ő nyelvüket vették át a hozzájuk csatlakozó népelemek.

Bármilyen idegen elemekkel gyarapodott is tehát a magyarság, annyi bizonyos, hogy az „igazi magyarok” az ős-finnugoroknak egyenes leszármazottai.

Ennyit vall a nyelv, aki ennek alapján áll az erős alapokon áll. Ezen alapokon kívül csak az ingovány van és arra nem tanácsos rálépni.

  1. Zsirai Miklós: - 394 – 408. o.

Ő pedig a másik, akire a finnugristák leginkább megpróbálnak hivatkozni:

Tőle ezt a mondatot szokás idézni:

„Ma már nem esünk a régi őstörténetíróknak abba a végzetes tévedésébe, hogy a nyelvrokonságot eleve, fajrokonságnak a közös eredet megfellebbezhetetlen bizonyítékának vegyük”

Zsirai Miklós:             A magyarság eredete - ( Excerpta: - A régi hagyományok szerinti kivonat. )

Amikor elismerjük, hogy a nyelvi közösségek nem egymástól légmentesen elzárt belterjes tenyészetek, amikor sem az egyén sem a csoport jelenlegi nyelvét nem tekintjük származása csalhatatlan ismérvének, de ne nézzük a nyelvet tetszés szerint csereberélhető idénykelléknek se, de ne avassuk dogmává, minden bajban üdvözítő őstörténet-kutató módszertani elvvé a nyelvcserét sem. A legfrissebb őstörténeti kutatási irányzatok eredményeinek ismeretében is bátran vallhatjuk, hogy „a nyelvtudomány többet mond, mint krónikák”

Eleve valószínű, hogy a magyar nyelv sem holmi „nyelvi elsőszülött” a magyar is valamilyen nyelvegység felbomlásából keletkezett. A nyelvi eredet kútfejét, a rekonstruált alapnyelvet vallatóra fogva igyekezzünk az ősnép életformáját művelődési viszonyait, lakóhelyét – tehát a mi életformánkat, ősműveltségünket, őshazánkat – földeríteni.

 „Ha a nyelvek rokon volta azt jelenti, hogy ősi előzményükül ki kell következtetnünk egy közös nyelvi alapot, egy un. alapnyelvet, akkor következtetéseinkben továbblépve, föl kell tennünk egy olyan népet is, amely az alapnyelvet beszélte. Kikövetkeztetjük a finnugor alapnyelvet és beszélőjét, a finnugor ősnépet.”

E két utóbbi dolgozatból egyértelműen az következik, hogy bár a két tudós Szinnyei József és Zsirai Miklós, elvben felismerték, hogy a nyelvrokonság és a néprokonság nem feltétlenül tartozik össze, de a magyarságra és a magyar nyelvre ezt a felismerést nem tartották alkalmazhatónak. Nem tudták elbeszélni úgy a magyar nyelv keletkezéstörténetét, hogy azt ne kössék össze a magyarság eredetével. Ez a szemléletmód egyértelműen a „családfa metafora” leképezése nyelv–, és őstörténetté. Szó sem lehet arról, hogy a nyelv és etnikum ne lenne azonos. Aki tagadja, hogy Hunfalvy állítása – a finnugrisztika alaptörvénye, az magát a finnugrisztikát tagadja. Vagy elfogadja, hogy a családfa metafóra leképezi a nyelv és nép egységét, vagy ha tagadja, akkor cáfolja a finnugrisztika alaptételét.

De utoljára - de nem utolsó sorban - lássuk a „minden finnugristák – finnugristájának” a témában releváns gondolatait. Budenz József nyelvrokonítási paradigmáját Gombocz Zoltán így foglalta össze:

„Ha nem tekintjük a finnugor-török ősrokonság eseteit, a melyek nem tekinthetők egy szorosabb magyar-török rokonság bizonyítékainak, nyilvánvaló, hogy a valódi történeti viszony, amely a magyar és a török nyelvek között forog fenn, csak azon magyar-török szóegyeztetésekben tükröződik vissza, melyeket kölcsönvétel folytán keletkezetteknek lehet tekinteni.”  (NYTTK 7. 1908 Gombocz : 1).

Modern mai nyelven ugyan nem túl könnyű ezt a szöveget értelmezni, annyi azonban mindenképpen kihámozható belőle, hogy már Budenz is azért nem tartotta a magyar nyelvet töröknek, mert, hogy a legrégibb szavakból nem lehet egy „magyar-török együttélésre” következtetni, tehát a magyarok elődei és a törökség elődei szerinte nem élhettek egyetlen közösségben. Vagyis ahogyan azt Róna-Tas megfogalmazta nem élhettek egy „tartós együttélésen alapuló kommunikációs kényszerben” tehát nem alakulhatott ki egy közös „alapnyelv”. Ha meg nem volt közös alapnyelv, mert nem volt együttélés, akkor sem a nép sem a nyelv nem bomolhatott fel magyarra és törökre – tehát nincs rokonság!

Azt az állítást is gyakran halljuk, hogy: „a történeti nyelvészet nem azt állítja, hogy létezett egy nép, amely a finnugor alapnyelv ágaira bomlott, hanem azt, hogy létezett egy nyelv – a finnugor alapnyelv –, amely később felbomlott.”

De ez egy hamis állítás, mert mint a fennti idézetek is mutatják, a finnugrisztika a saját paradigmáján belül a nyelvrokonságot egyenlőnek tekinti a néprokonsággal, mivel mindkettőt „eredet” értelemben használja, más értelmezésre még kísérlet sem történt. Sőt nyugodtan mondhatjuk, hogy - már a kezdetektől - a nyelvrokonság keresésének nincs is más értelme, mint a „rokon népek” megtalálása.

Az utóbbi időben megfigyelhető az törekvés hogy a magyar finnugrista nyelvészet megpróbálja magát elhatárolni, a történettudományok és a természettudományok képviselőitől, és megpróbálja teljes mértékben rájuk hárítani a „nyelvtörténetből kreált őstörténet” filozófiájából kialakult zűrzavar minden felelősségét. „Ja, és igen, azért jócskán van mindenféle népszerűsítő irodalom, amelyik összemossa a dolgokat, csak éppen nem finnugristáktól.” A „zűr-zavar” azonban csak fokozódik – ha nem beszélünk nyílttan. Márpedig a „nyílt tárgyalásból” egyértelműen kitűnik, hogy igen is beszéltek, és ma is beszélnek, a finngristák is.

Tekintsünk, el tehát a finnugrisztika eddigi állításától, és fogadjuk el tehát, hogy – ha nem is 150 éve – de a mostani MTA – közlemény óta tudományos tény, hogy a magyarok „nem finnugorok” – és „erős belsőázsiai” kapcsolataik vannak. Ha viszont ezt elfogadjuk, akkor talán bocsánatot is kérhetnének a finnugristák a mondáinktól, a krónikáinktól, a meséinktől, a mondáinkat-, meséinket-, feldolgozó irodalmároktól – akik eddig mind „dicsőséges őskeresők”- nek voltak titulálva. Ha a tudomány egyelőre nem tud mit mondani a „származásról” akkor őseink nyugodtan lehettek szkíták, hunok, sőt ad abszurdum akár származhatnak a Szíriuszról vagy akár Mu – ról is. Legalábbis - ezek szerint – ezek az „elképzelések” sem mondanak nagyobb ostobaságot, mint az a finnugrisztika, amely 150 éven keresztül „finnugornak” tartotta a magyar honfoglalókat, holmi „nyelvi fejlemények” - ből levont következtetésképpen. Említsük meg azt is, hogy ettől kezdve azok a kijelentések is teljes hitelüket vesztették, hogy az un. „jövevényszavak” bármilyen kulturális hatásra való utalást is tartalmaznának. Az „iráni szavaink” nem azért vannak, mert „irániaktól tanultuk a lótartást, és a török szavaink, sem azért mert törököktől tanultuk volna el a földművelést. Hogy miért és hogyan kerültek azok az ominózus szavak a magyar nyelvbe az iráni-, a török-, vagy az uráli alapnyelvből – arra csak is egy tudományos magyarázat van – méghozzá egyelőre az, hogy fogalmunk nincs.

Mert ha a „nyelvrokonság” fogalma arra a feltételezésre lett felépítve, hogy volt egy „uráli őshaza” ahol az „uráli nyelvközösség” az „uráli alapnyelvet beszélte” amely aztán felbomlott – amit most megtagadunk, akkor azok, ősei, akik a KM – ben „Magyarországot” megalapították, nem voltak ott ahol az uráli alapnyelvet beszélték. Akkor – marad a hogyományok, a mondák, mesék, és krónikák világa – amely persze minden népre igaz, mivel egyetlen nép sincs a világon, amelynek származását, eredetét tudományos igénnyel feltártnak lehetne mondani.

GéKI

Magyar – Sumér nyelvrokonság

Tudományos elemzés, vagy „statárium”

Simo Parpola Etymological Dictionary of the Sumerian Language című munkája nyomán egy cikksorozat születet amelyet, @zegernyei jegyzett – a NYEST.HU népszerű-tudományos portálon:

https://www.nyest.hu/renhirek/mar-a-finnek-is-tudjak

Mivel Simo Parpola munkája még ismeretlen Magyarországon, így mi sem olvashattuk a művet, tehát a részletes bírálat megállapításait természetesen elfogadjuk a szerzőtől, így csupán a cikksorozat záró gondolatához szeretnénk hozzászólni.

„Simo Parpola Etymological Dictionary of the Sumerian Language című munkája az eddigi legtudományosabb kísérlet a sumer nyelv uráli gyökereinek bizonyítására. Véleményünk szerint azonban nem sikerült bizonyítania, hogy a sumer az uráli nyelvek családjába tartozik.” ( @zegernyei - RENHIREK – Sumer nyelvrokonság: bölcsesség vagy tákolmány )

Mondjuk, meg is lepődtünk volna, ha esetleg igenlő eredményt hozott volna az elemzés, hisz az szembe ment volna minden eddigi tudományosnak tartott állásponttal. A nyelvrokonítás azonban nem azon múlik, hogy a bírálónak mi a véleménye, hanem azon, hogy a szóban forgó nyelv megfelel – e, a történeti nyelvészet tudományának, - a nyelvek rokonításával kapcsolatos - törvényszerűségeinek. Ezeket a kritériumokat Fejes László nyelvész így foglalta össze egyik cikkében:

„A nyelvrokonság azt mutatja meg, hogy az adott nyelv mely nyelvből ered – egyes elemei azonban idővel kicserélődhetnek, sőt, az elemek túlnyomó többsége ki is cserélődik. Van azonban a szókészletnek egy olyan rétege, mely a legkevésbé hajlamos a változásra, amelyet a leggyakrabban használunk, és amely a legkevésbé kultúrafüggő, ezt hívják alapszókincsnek. Ilyenek az alapvető cselekvések nevei (eszik, iszik, alszik, megy stb.), a testrésznevek, a számnevek stb. Gyakran ide sorolják az állat- és növényneveket, az időjárási jelenségek neveit stb. Az alapszókincsnek azonban nincs éles határa. Ha csak néhány tucat bizonyíthatóan finnugor (uráli) eredetű szavunk lenne, de azok ebbe a rétegbe tartoznának, a magyar nyelv akkor is egyértelműen finnugor (uráli) eredetű lenne. A számok tehát ebből a szempontból nem igazán számítanak.”

Végső soron tehát, - az elemzőnek - azt kellett volna bizonyítania, a szótár bírálata során, hogy a sumer nyelv alapszókincsének egyetlen egy tagja sem ered az uráli alapnyelvből. Mert ha csak egyetlen egy is odatartozik, akkor a sumer nyelvet az uráli nyelvcsaládba kell sorolni, ebből a szempontból a bíráló személyes véleménye teljesen érdektelen. Ehhez azonban, először meg kellett volna határoznia a sumér nyelv alapszókincsét – erre azonban a cikkben nem történik utalás. Egészen pontosan fogalmazva, a cikkben az szerepel, hogy a sumér nyelv nem is létezik, legalábbis az – az állítása, mely szerint a sumer nyelv mai megfejtése, nélkülözi a tudományosan elfogadhatóság színvonalát.

A bizonyítási kötelezettség, azonban Simo Parpolát is terheli. Több ezer szó etimológiáját próbálta meg felállítani, és bizonyítani, hogy azok az uráli alapnyelvből erednek. Ez azonban édes kevés a rokonításhoz. Ha Simo Parpola összes etimológiája igaz lenne, de ha ezekből a szótövekből egyetlen egy sem tartozik a sumer nyelv alapszókincséhez, akkor a sumer nyelv soha nem lehet uráli. Legalábbis, a fentebb vázolt alapelvek értelmében. Márpedig azok az alapelvek egy - tudomány - alapelvei.

Tehát először is meg kellett volna határoznia a sumer nyelv alapszókincsét, majd ezekből kiválasztania azt az egy szót, amelyről mindenképen be tudja bebizonyítania, hogy az, az uráli alapnyelvből ered – és már meg is van a megfellebbezhetetlen győzelem, - a sumer, uráli nyelv.  Kár, hogy ezt nem tette, meg. Mint ahogyan a bírálat is megjegyzi: „.., a történeti nyelvészet kutatói szerint a nyelvrokonság kérdésében a döntő az igazolható hangtani kapcsolatok, a szabályos hangfejlődési tendenciák megléte a rokon nyelvek alapszókincsében. Tehát Simo Parpola felsorolásának további pontjai mind annak függvényében értelmezendők, hogy a szerző bizonyította-e a sumer és az uráli alapszókincs összetartozását, a szabályos hangfejlődési tendenciák jelenlétét.”

De még ha meg is tette volna, szegény Simo Parpolának, azonban - amikor elküldte tanulmányát - valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy szinte semmi esélye arra, hogy a @zegernyei valaha is leírja, hogy a sumer – magyar nyelvrokonság be van bizonyítva. A magyar finnugrisztika ugyan is, már régen fel van készülve az ehhez hasonló botor állítások visszaverésére.

A finnugrisztika születése hajnalán egy másik szerző, egy másik nyelvel kapcsolatosan írt hasonló szótárat. Vámbéry Ármin a török szavak rokonításával próbálkozott. Ő ezt az ítéletet kapta, bírálójától, akit akkor úgy hívtak,- Budenz József.  ( NyK. 10 : 128)

„Esőt adál uram, de nincs köszönet benne! — mondhatnám e jelentésemet befejezvén, én is, ha visszatekintek a szóhasonlítások nagy halmazára, melyet Vámbéry úr, nem nagy gonddal és lelkiismeretességgel összehányva, „magyar és török-tatár szóegyezések" czime alatt a magyar nyelvész közönségnek nyújtott, mint feleletét azon kérdésre: hogy mi és mennyi törökség van a magyar nyelvben? Hogy e feleletnek, úgy amint ő azt adta, semmi hasznát nem vehetjük, azt a fentebbi birálati jelentésem, úgy hiszem, eléggé megmutatta.”

Úgy gondolom, hogy a 19.- század második felében, egy tudományos folyóiratban megjelenő bírálatban ennél sértőbb, megalázóbb kifejezéseket még nem igen lehetett használni. Remélem, nem vagyok egyedül, aki azt gondolja, hogy ezeknek a kifejezéseknek, még ma sem volna szabad, hogy elhangozzanak, egy akadémiai előadás alkalmával, két „elismert tudós” között.
Budenz soha nem kért elnézést ezekért a sorokért, ezért a finnugristáknak kellene ezt megtenniük, én azt gondolom - elnézve a mai viták hevességét - hogy nem sok esély van rá.

Ehhez képest @zegernyei megjegyzése, hogy „ A szótár szócikkeinek történeti nyelvészeti módszerrel történő elemzése feltehetőleg igazolni fogja  - a magyar szóanyag áttekintése alapján kialakított  - véleményünket. Már amennyiben vállalkozik valaki erre a munkára. Mert a fent felsorolt problémák miatt ez valószínűleg felesleges időtöltés lenne.”  - egészen úriemberi megnyilvánulás. A végeredmény szempontjából persze ez ugyan azt jelenti, mint jeles elődje megjegyzése.

Amíg Simo Parpola ezeket az ellentmondásokat nem oldja fel, addig írhat akármilyen, szép és vastag könyvet, a honoráriumon kívül mást nem kaphat érte, és a rokonítást pontosan ugyan azon elvek mentén, mint annak idején Vámbéryét, (legalábbis a magyar finnugristák) soha nem fogják elfogadni.

Hiszen a finnugrisztika épen akkor született, amikor kitagadott a magyar nyelv „rokonságából” egy olyan alapnyelvet, amely közel 300 szótövet adott a feltételezett ősmagyar nyelvbe, mivel ezt a nyelvi örökséget a „jövevényszavak” (gyüttment) kategóriába taszította. Annak ellenére, teszi ezt, hogy az ugor alapnyelv talán éppen ennek a hatásnak a következtében „szakadt ketté” és lett az egyik ága – magyar. Azokat, pedig akik erre a nem is oly csekély mennyiségű szótőre alapozva, mégiscsak megpróbálnak valamiféle belső-ázsiai gyökereket is keresni – ( akár nyelvi, akár kulturális gyökereket ) azok könnyen megkapják a „dicsőséges múltkereső” – jelzőt, vagy mondjuk a következő nem túlságosan hízelgő megjegyzést:

„A finnugorellenesek érvelésének szerves részét képezik a xenofób érvek, az antiszemita szólamok, az összeesküvés-elméletek iránt érzett szomj, és a finnugor nyelvrokonságról, mint „hivatalos” álláspontról, azaz ideológiáról beszélnek. A finnugor ellenesek, frusztrált, magukat különlegesnek érző, de sikertelen egyének, tipikusan kiöregedett vagy kiöregedőben levő – műszaki értelmiségiek, a kérdéskör alapvető tényeinek ismerete nélkül, a pereputtyot kiterjesztik a török nyelvű népekre, képzeletbeli „hivatalos álláspont” ellen harcolnak, mert a tudományos eredmények „bukása” elégtételt jelentene számukra” (Fejes László: Nyelv és Tudomány- Rénhírek - Akiknek el akarják venni a múltjukat)

No persze léteznek olyan nézetek is, amelyek e szótöveket, nyelvünk eredeztetésére ugyan nem tartják érdemesnek, de beszélőit azért a „nagy tanítók” szereppel ruházzák fel.

„Az erdőövezetben lakó finnugor nyelvű közösségekhez minden kulturális újítás: a fémművesség, a földművelés, az állattenyésztés tudománya délről érkezett… a finnugor alapszókincs vadászó-halászó-gyűjtögető életmódra utal, az állattenyésztés és talán a földművelés minimális ismerete mellett. A finnugor nyelvű népekhez az új dolgok idegen megnevezésükkel együtt érkeztek…” ( Klíma L. : M F M É. Szeged, 1984/85-2 (1991). 531-535. oldal)

Az őstörténetünk sötét bugyraiba betekintve, persze azok a „déliek” lehetnének akár a sumírok is… ki tudná ennek az ellenkezőjét bizonyítani, „… hiszen gondolkodni képes emberben fel sem merülhet az-az ötlet, hogy a nyelvtörténeti tényekből leszűrhető tanulságok összefüggésbe lennének hozhatók az etnikumhoz nem kapcsolható régészeti leletekkel…” ( Honti L: MT .2015/2 )

Persze a nyelvük akkor sem lehetne „rokonnyelv” ha az összes közel 400 belső ázsiai szótőről bebizonyosodna is, hogy mind a sumérból származik, hisz a finnugrisztika tanítása szerint, a magyar nyelv alapszókincsébe egyetlen egy olyan szótő sincs, amely nem az uráli alapnyelvből ered. Azonban, még ez sem lenne megoldás, hiszen a finnugrisztika alaptörvényét Budenz így fogalmazta meg, az ugor-török háborúként elhíresült Vámbéry – tanulmány kapcsán kirobbant vitában:

„Ha nem tekintjük a finnugor-török ősrokonság eseteit, a melyek nem tekinthetők egy szorosabb magyar-török rokonság bizonyítékainak, nyilvánvaló, hogy a valódi történeti viszony, amely a magyar és a török nyelvek között forog fenn, csak azon magyar-török szóegyeztetésekben tükröződik vissza, melyeket kölcsönvétel folytán keletkezetteknek lehet tekinteni.”  (NYTTK 7. 1908 Gombocz : 1).

Ez bizony pontosan azt jelenti, hogy ahhoz, hogy a magyar nyelv uráli ( ugor ) legyen szükséges az – az alapvetés, hogy a magyar nyelv alapszókincséhez tartozó „török” szótöveket a rokonítás megállapításához egyszerűen figyelmen kívül kell hagyni, hisz azok nem tekinthetőek egy szoros magyar-török rokonság bizonyítékainak, hiszen a magyar török „szóegyezések” csak „kölcsönvétellel”  keletkezhettek.

Vagyis hiába talált volna Simo Parpola több száz, az uráli nyelvből eredő szótövet, a sumer nyelvbe, ha azok közül egy sem érdemesült arra, hogy az alapszókincs részévé vallhasson – vagy ha mégis, akkor azt, Budenz törvénye értelmében, figyelmen kívül kell hagyni. – akkor a rokonítási kísérlet máris annulálva vagyon – és máris kész az ítélet. – nem rokon!

Becsületére legyen, mondva a szerzőnek Ő egyébként nem kertel, egyenesen kimondja, hogy mi is az a „nagybaj”, ami miatt a rokonság kimondása számára leginkább elfogadhatatlan:

„Megjegyzendő azonban, hogy a szótár további részeinek elemzése fölöslegessé teheti minden egyes etimológia elemzését, mert már ezen részek áttekintése révén is láthatóvá válik Simo Parpola koncepciójának tarthatatlansága. A bibliográfiánál felsorolt magyar szerzőkre történő hivatkozással Simo Parpola saját tudományos hitelét rombolja le egészen az alapokig. Csak abban bízhatunk, hogy véletlenül nem vette észre Bobula Ida és társai teljes járatlanságát a történeti nyelvészetben.”

Hozzászólásom elején megjegyeztem, hogy az „igen” választ nehezen tudtam volna elképzelni, részletes és alapos elemzés nélkül, bár véleményem szerint a „nem”, kimondásához sem illenék ennél semmivel sem kevesebbet tenni, mert így az nem elemzés, hanem inkább „statárium”… !

Kecskemét, 2017. augusztus 11. 

G Kovács István  - G(öblyös)éKI

Magyar ősök = Árja Istenek! - avagy, kis magyar finnugrizmus

Ugorok - ősmagyarok - az árják szekerén!

A jeles publicista, @zegernyei ( Klíma László ) írt összefoglaló cikket a magyarok 4000-5000 évvel ezelőtt élt elődeiről, a NYESTEN a RÉNHÍREK 10. évfolyamának indulása alkalmával.

https://www.nyest.hu/renhirek/a-sapadt-arja-lenez-gyotor-kihasznal-megvet-eltedre-tor

Izgalmas kor – érdekes lenne az egész cikk teljes elemzése is, mi viszont most csak a @zegernyei cikkeinek egy vissza-visszatérő témájával szeretnénk foglalkozni.

Az „ugorok az árják szekerén” című fejezetben ezt írja a szerző:

Az Andronovói kultúra ősiráni népessége adta azt az első kulturális lökést az ugor alapnépességnek, amelynek emléke nyelvünkben máig megőrződött. Az andronovói kultúrkörből és ebből a korszakból származhatnak a magyarban és a másik két ugor nyelvben a lótenyésztéssel kapcsolatos szavak (ló, nyereg, fék, ostor, másodfű ló stb.). És igen, az andronovói kapcsolatra vezethető vissza nyelvünk szekér szava is (Fodor István 2009: 25–26.). A szekér a Magyar Szókészlet Finnugor Elemei című szótár szerint ősiráni eredetű (MSzFE III. 1978: 576577.). Ez az etimológia párhuzamba állítható a régészeti megfigyelésekkel.

A @zegernyei már máskor is foglalkozott a magyar nyelv korai indoiráni szótöveivel és a „szekér” etimológiájával:

http://www.nyest.hu/renhirek/elveszve-a-kaukazusban

„Az iráni eredetű szekér szó a magyar mellett a mai obi-ugor nyelvekben is megtalálható. Nagyjából ismerjük a szó átvételének helyét és idejét is: Nyugat-Szibériából, az. i. e. 2. évezred közepéről, az andronovói kultúra területéről ismerünk olyan előkelő sírt, amelybe az elhunyt mellé szekeret is helyeztek. Ezen a tájon ez a legkorábbi ilyen jellegű lelet. Feltehetőleg a szekér megismerésével együtt járt a szó átvétele is mind a magyaroknál, mind az obi-ugoroknál. Az átvétel a 2. évezred közepe után történhetett.”

A cikk témáját adó „Andronovói kültúrkör” a térképen ( Wikipédia )

A cikkben az akkori szerkesztő, több megjegyzésnek is szükségét érezte:

„Az i. e. 2. évezred közepén az ugor alapnyelv még nem bomlott fel, a szekér szó viszont már a felbomlás után került a magyarba, ill. az obi-ugorba. Az ugorok tehát, ha ismerték is a szekeret, minden bizonnyal másként nevezték. …. A felsorolt szavak ( arany, tehén, tej, hét, tíz, nemez, fizet, hús, öszvér, vászon, özvegy, ing, kard, szekér) többsége sem a TESz., sem az Uralisches Etymologisches Wörterbuch (UEW) szerint nem uráli/finnugor/ugor eredetű.”

Tehát, ha a szekér szavunk nem korai (ugor) keltezésű, és nem is „ősiráni” eredetű, akkor azt az „innovációt” sem lehetett az iráni nyelvűektől átvenni. Pontosabban az innovációt átvenni ugyan lehetett, de ez a szó ennek bizonyítására alkalmatlan.

A cikk tartalmaz egy térképet is a küllős kerekű - ló vontatta - harci szekér elterjedéséről:

Vagyis a piros pötty által jelzett hely éppen az a terült, ahol még nem volt mocsár, tehát alkalmas volt „szekerezésre” – ott pedig a fentiek szerint éppen az ugoroknak kellett lenniük. Annál is inkább, mert ha egy kicsivel délebbre lettek volna, akkor esetleg, mint aorszok, szakák, vagy szarmaták, és alánok jelentek volna meg az ismert történelemben. Ha meg északabbra helyeznénk, őket akkor meg „nem váltak volna el” a többi uráli népességtől, tehát, így kénytelenek vagyunk odahelyezni őket.

Az ugorság korabeli állapotáról és helyzetéről, Veres Péter: Az uráli népek őstörténetéről című munkájában ezt írja:

http://finnugor.elte.hu/?q=oshazaveresp

 „A finnugor nyelvközösség felbomlása legnagyobb valószínűséggel a Kr. e. 2600–2100 közötti időszakra tehető. Az obi-ugorok elődeitől elváló ősmagyarok mint egyetlen finnugor nép az Észak-Kaspi arid sztyeppéjén a lódomesztikáció és nomadizmus kialakulási centrumának közvetlen közelében váltak nemcsak az eurázsiai lovasnomád kultúra egyenrangú részeivé, hanem maguk is részt vettek annak kialakításában a Kr. e. 1. évezred elején”

Ugyancsak Veres Péter szerint: „a nyelvészet, a régészet és az antropológia eredményei alapján kijelenthető, hogy a cserkaszkuli kultúra az ugorsággal – a még szét nem vált magyarokkal és obi-ugorokkal – azonosítható. Az andronovói szélesarcú protoeuropid típus - ami még a honfoglaló magyarságnál is jól kimutatható - antropológiailag jól elkülöníthető a tőlük nyugatra élő szintén europid szkítáktól. A cserkaszkuli kultúra (i. e. 18–14. sz.) hagyatéka a középső és déli Transzurálban, az Urál hegység mellett annak keleti oldalán az erdőöv déli és az erdős sztyepp északi peremén található. Néhány eleme azonban mélyen a sztyeppén is fellelhető. Fazekassága a fjodorovói kultúráéval sok közös vonást mutat. Délen a halottégetés, északon és nyugaton a temetés jellemzi.” ( Wikipédia )

Tehát, a tárgyalt időben a finnségi és az ugor népek, már nem éltek együtt. Nevezhetjük, ugyan - finnugornak – őket, de területileg teljesen elkülönültek – ezt mutatja a nyelv kettéválása. Az egyre inkább elmocsarasodó Tobol-Irtis vidékről az ugorok, délre a ligetes sztyeppére költöztek, a finnségi népek pedig északra továbbra is a hóhatár közelében maradtak. Sőt a lehűlés következtében a két nép közé „beszorult” maga a névadó „Urál hegység” – is. Hisz eredetileg ez a hely adta ennek a népnek és nyelvnek az „Őshazát”. Ekkor még nem vált el az etnikum a nyelvtől.

Hol is van az-a „sztyeppe” amely oly fontos szerepet játszik a magyarság történetében, és amelyről a fenti idézet is beszél.

A térképen a sztyeppe határát a zöld vonal jelzi. Északon az erdőövezet határolja, délen a sivatagi övezet.

( Wikipédia )

Ha összevetjük a térképeket és az idézett állításokat, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy az ugorok feltételezett szállásterülete, pontosan lefedi azt a területet, amelyen a lódomesztikáció és a szekér feltalálása megtörtént. Ezek a tények is kizárják, hogy a „szekér” szavunk délről érkezett volna. Pontosabban azt ugyan nem zárja ki, hogy maga a „szó” délről érkezett volna, de azt mindenképen, kizárja, hogy maga a „kulturális újítás” onnan érkezett volna.

Ez persze továbbra sem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a szekér szavunk iráni, de jelentősen rontja a kilátásokat, hogy az ELTE Finnugor Tanszékének honlapján sem jelzik a szekér iráni voltát:

http://finnugor.elte.hu/index.php?q=mnfabbnfug

 „Korai iráni jövevényszók (6–7 szó): ? tehén, tej (állattenyésztés); ? fizet, nemez, tíz (kereskedelem).

Ha ezekhez hozzávesszük a Fazakas Emese: Idegen eredetű szavak a magyar nyelvben - című dolgozatában szereplő biztos etimológiákat: hús, bűz, - akkor meg is kapjuk azt a biztos etimológiával rendelkező 7 – szót, amelyben a „szekér” viszont nem szerepel.

A „szekér” olyan teljesen bizonytalan eredet, mint a vászon, özvegy, öszvér. A Digitális Tankönyvtár pl. kifejezetten megemlíti, hogy az „ugor” változat is nagyon valószínű:

http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/2011_0001_536_MagyarNyelv/ch16s02.html

„Bizonytalan, de feltehetően iráni eredetű: gazdag, hús, ing, vászon, réz, illetve bűz (lehet magyar fejlemény is), szekér (lehet ugor is), tehén (lehet finnugor is) stb. Ezek közül a nemez és – ha valóban ide tartoznak – a bűz és a réz szóvégi z-je nagyon korai átvételre utal, hiszen ezekben eredetileg d állt a szóvégen, vagyis ez a három szó részt vett a korai ősmagyar kori d > z fejlődésben.”

 Persze ennek ellenére továbbra sem zárhatjuk ki, hogy a szekeret nem az ugorok találták ki, ( és ennek az ellenkezőjét sem) hisz a hazai finnugrisztika mai napság egyik legjelesebb képviselőjének, Honti Lászlónak, az adott témában talán mindenki által relevánsnak tartott nyilatkozatát idézve:

www.matud.iif.hu/2015/02/11.htm

„Súlyos, tudomány-módszertanilag elfogadhatatlan kategóriahibáról tanúskodnak azok az állítások, és gondolkodni képes emberben fel sem merülhet az-az ötlet, hogy a nyelvtörténeti tényekből leszűrhető tanulságok összefüggésbe lennének hozhatók az etnikumhoz nem kapcsolható régészeti leletekkel…”

Márpedig, ha maga a szekér, északról terjedt el ( régészet ) és az őt jelölő szó sem délről jött, (ugornyelv) - és ráadásul ennek a két ténynek, semmi köze sincs egymáshoz  - akkor valami mégsem stimmelhet, a szerző „agyonig ismételt”  - még ifjonti hévvel megírt - állításában, miszerint:

„Az erdőövezetben lakó finnugor nyelvű közösségekhez minden kulturális újítás: a fémművesség, a földművelés, az állattenyésztés tudománya délről érkezett. … a finnugor alapszókincs vadászó-halászó-gyűjtögető életmódra utal, az állattenyésztés és talán a földművelés minimális ismerete mellett. A finnugor nyelvű népekhez az új dolgok idegen megnevezésükkel együtt érkeztek…” ( Klíma L. : M F M É. Szeged, 1984/85-2 (1991). 531-535. oldal)

Persze, ha történelmileg úgy értelmezzük, a fenti tételt, hogy a magyarok már nem „erdőövezeti finnugorok” – hisz ekkor ŐK már nem az erdőövezetben laknak – de együtt élnek egy nagy eurázsiai areában – akkor az erdőövezetben maradt finnugorokhoz, minden „újítás délről”… az-az, a sztyeppeövezeti magyaroktól érkezett. Ez a gondolat viszont már valóban „megér egy misét” – legalább is egy „nagymagyar”- misét mindenképen. Ennél „dicsőségesebb múltat” – akkor sem álmodhatnánk, ha bebizonyosodna, hogy a magyarok tényleg a Szíriuszról származnak.

Természetesen nem szeretnénk, a szakemberek elől elvenni, sem a szekér feltalálói kilétének megfejtését, sem a szekér szavunk etimológiájának megalkotását. Amiről mi a - a szekér kapcsán - beszélünk az elsősorban erkölcs és morál, még akkor is, ha igyekszünk eközben szakszerűen fogalmazni.

Mi amellett tesszük le a voksot, hogy a szekeret a magyarok elődei találták fel. Viszont, ehhez a véleményünkhöz – azt is tudjuk, hogy ez nem releváns - csak egy egészen kicsit járul hozzá az a tény, hogy a lóvontatású magyar kocsit – hintót, néhány ezer év múlva - mint az akkori világ Mercedes – Benzét tartották számon, évszázadokon keresztül, sőt a „kocsi” – több nyelvben is magyar „menemény” szó. Mindazonáltal e véleményünk ellenére soha, nem állítanánk olyant, hogy ekkor „a környező népek csak nézték magas tudományukat” vagy, hogy „minden újítás a magyaroktól - vagy, hogy a magyarokon keresztül” – érkezett volna hozzájuk… még a pálinkáról sem tennénk ezt meg.

Arra szeretnénk csupán felhívni a figyelmet, hogy Honti László szavai azért mindannyiunkat kellő óvatosságra kell, hogy intsenek, ha a szteppéhez köthető történelmi jelentőségű innovációkról – ló háziasítása, a szekér elterjedése, a reflexíj feltalálása, a kengyel használata – rajzolunk térképeket, vagy a világtörténelmet is meghatározó kultúrákról írunk cikkeket. Ilyenkor persze mindig adva van a lehetőség arra is, hogy azokon a térképeken a magyarság elődnépeinek szálláshelyét mindig az adott  kultúrkörön kívülre helyezzük – van rá igény – hisz a 9. századig nincsenek pontos információink a magyarok elődeinek az aktuális időpillanatbani térbeli elhelyezkedéséről. Vannak azonban bizonyos megfontolások, amelyek muszáj, hogy szűkítsék ezen „rajzolgatások és irományok állításainak lehetőségeit”.

Ma már mindenkinek megadatik, ránézni a világ térképére, akár a „Google Earth” segítségével.

https://www.google.hu/maps/@48.3482818,58.5625375,5.16z?hl=hu

A fenti - a sztyeppe határait mutató - térképen a „ló háziasítását” egy nagyjából 1000km es átmérőjű kör jelöli. Ha ezt a kört ráhelyezik a KM – területére, akkor láthatják, hogy az pontosan lefedi azt. Ha még figyelembe vesszük László Gyula állítását is „a KM – ben nem éltek huzamosabban „tiszta” nomád népek – erre a terület kicsi is lett volna” – akkor beláthatjuk, hogy az a végtelennek nevezett sztyeppe nem is oly végtelen. Ha a magyarok elődei ott éltek – márpedig nem igen élhettek máshol – akkor muszáj, hogy olyan kulturális fejlődési modelleket alkossunk, amelyekben ott vannak a magyarok elődei is. Lehetetlenek azok a modellek, - vagy legalábbis nagyon szűkek a lehetőségek – amelyekben a magyar elődök, minden időpillanatban, csak átvesznek, eltanulnak, alkalmaznak – esetleg „csak nézik”.

Nem mehetünk el megjegyzés nélkül Fodor Istvánnak az ugorokra tett megjegyzése mellett sem: - hisz a szerző hivatkozik erre.

„Az ugor gazdálkodás fejlődésében – csakúgy, mint az Uráltól nyugatra lakó finnugorokéban – a tőlük délre lakó, feltehetőleg ősiráni nyelvet beszélő népek hatása rendkívül fontos volt. Az új gazdálkodási módra való áttérés náluk sem lehetett belső fejlődés eredménye. Déli szomszédjaiktól szerezték fémművességi tapasztalataikat is. (Fodor István 1975: 61.)”

Ha elfogadjuk, az állítást, hogy „az ugoroknál az új gazdálkodási módra való áttérés – nem lehetett belső fejlődés eredménye” – akkor - véleményünk szerint - nem állíthatjuk azt sem, hogy az indorániaknál viszont igen. Márpedig mi nem szeretnénk a jeles tudóst megvádolni, tehát akkor ( az egyenlő bánásmód elvét alkalmazva) az indoirániak sem „belső fejlődés eredményeképpen találták fel a szekeret” – hanem, valakik megtanították rá őket  – mondjuk az Árja Istenek a Szíriuszról – más megoldást nem találtunk. Ez viszont nem igen lehet komoly tudományos álláspont – tehát nem tulajdonítanánk efféle állítást az ismert tudósnak. Akkor viszont nem tudjuk, mi sarkalhatta erre az „ifjonti” - kijelentésre.

Ráadásul Fodor Istvánnal egy időben László Gyula is megfogalmazta nézeteit, pont ebben a témában:

 „Nem az a helyzet tehát, hogy a művelt népek a Mediterraneum körül csoportosulnak, s őket a barbárok gyűrűje veszi körül, akik csak annyiban részesei a műveltségnek amennyiben megtanulják a délről feladott „leckét”.Maguk a görögök sem így gondolkodtak” (Lásszló Gyula 1974: A népvándorláskor művészete Magyarországon /11)

Mi inkább László Gyula nézetét szeretnénk mindenki figyelmébe ajánlani. Sajnálattal vesszük tudomásul, hogy a cikk szerzője nem osztja nézetünket – pedig állítólag nagy László Gyula rajongó - szerzőnknek, ez a véleménye elődeinkről:

 „A bronzkori Nyugat-Szibéria ura a Szintastai régészeti kultúra népessége volt. Északi határaikon élő ugor őseink csak lesték magas tudományukat. Az Andronovói kultúra elitjét alkotó szintastai népesség a sztyepp és az erdő határvidékén élt, ily módon élvezvén mindkét földrajzi övezet gazdasági előnyeit. Elődeink ezt a trükköt is eltanulták tőlük. A vándor ősmagyarok mindig a sztyepp és az erdő határán haladtak a Kárpát-medence felé vezető útjukon.”

Talán nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy ennek nem sok köze van László Gyula gondolataihoz.

Igazán izgalmassá azonban a szerző egy olvasói felvetésre adott megjegyzése tette az elődeinkről tett kijelentéseit:

„… az apai kapcsolatra való utalás benne van a szövegben. Tessék figyelmesebben olvasni! Íme: Az őslakó finnugorok, szamojédok és ki tudja még miféle népek megtermékenyülve az andronovói hatásoktól, megszülték a Cserkaszkuli, Szuzguni és Jelovszkojei kultúrákat.”

Köszönjük a szerzőnek a kiegészítést, ezzel is megerősített bennünket, hogy jól értettük, azt, amit olvastunk. Ebből az értelmezésből kiindulva azonban adódik a kérdés. Az anyai ágon ugor és – ezek szerint - apai ágon „árja” magyarokkal kapcsolatban a cikk miért csak az „ugorősökről” beszél, egyetlen egy esetben sem megemlítve az „iráni ősöket”. Ráadásul mindezt egy olyan társadalom és kultúra kapcsán ahol az „apai felmenők” számontartásának domináns hagyománya megkérdőjelezhetetlen.

A cikkből idézett állításból bizony nem az tűnik ki, hogy a magyarok egyaránt árja és ugor ősökkel is büszkélkedhetnek. Itt az árják, a „nagy tanító” szerepét kapják – az ugorok viszont maximum, az eminens tanulóét - ellentétben azzal, amit a szerző a kiegészítésben állít és ellentétben a genetika tudományának megállapításaival.

Török Tibort, a Szegedi Tudományegyetem genetikai tanszékének docense, így fogalmaz:

http://magyaridok.hu/lugas/kaukazusi-testverek-1189714/

„Véleményem szerint a honfoglalók összes felmenője mindig is a sztyeppei kultúrkörbe tartozott…. felmenőit nagyrészt a bronzkori Szintasta–Andronovo–Baraba-kultúrkörben kereshetjük. Ők voltak az első sztyeppei lovas kultúrák europid népességgel.”

Vagyis ha a szerző komolyan gondolta volna a fent idézett - apai kapcsolatokról vallott - állítását, akkor valahogyan így kellett volna fogalmaznia:

„A bronzkori Nyugat-Szibéria ura a Szintastai régészeti kultúra népessége volt. Elődeink - az „andronovói kultúra” elitjét alkotó szintastai népesség és az északi határaikon élő ugorok - a sztyepp és az erdő határvidékén éltek, ily módon élvezvén mindkét földrajzi övezet gazdasági előnyeit.” – de nem ezt írta.

Kár! Szerzőnk - ahelyett, hogy írt volna egy érdekes cikket egy izgalmas témáról, szokásához híven megint „letette a garast” - a hagyományos finnugrisztikus álláspont mellett, amit (hogy lássuk, volt kitől tanulnia) a következő idézettel szeretnénk szemléltetni:

Hóman Bálint, nézetei nyelvünk megmaradásáról:

http://mek.niif.hu/07100/07139/html/0002/0001/0002-17e.html

„Az előmagyarok primitív kultúrája csak valamely magasabb színvonalon álló idegen kultúra, tartós és intenzív hatása alatt mehetett át ily nagyarányú és minden tekintetben bámulatos fejlődésen – a magyar nyelv tanúsága szerint – teljes életközösségben éltek a rájuk telepedő ogur néppel. Az ogur vadászok szolgáik körében éltek s nem egyszer ezek nőivel házasodtak össze. A két nép közt tartós együttélés fejlődött ki s az ogur urak nyelvtanulásra kevéssé fogékony asszonyaiktól és szolgáiktól megtanulták azok nyelvét, míg emezek uraiktól új, fejlettebb fogalmakat ismertek meg s jelölésükre a tőlük eltanult ogur szavakat használják.”

A két álláspont ugyan két különböző időszakról szól, és a két kijelentés között is eltelt vagy száz esztendő, de ez mit sem változtatott a finnugrisztikusok véleményén, - szolgalelkűnek és gondolattalannak, állítják be a finnugor nyelvű népeket. Mindössze a szóhasználatban van különbség. Ez utóbbi idézet gazdája még az „úrimagyarország” egyik jeles képviselője maga is tagjai az „úri osztálynak”. Számára, még elfogadható és természetes az a világkép, amelyben vannak az „uralkodásra” termettek, és vannak az őket kiszolgálók, és cselédek. Tehát számára még nem okoz gondot szó szerint is leírni, hogy az –„előmagyarok - szolgák”.

Napjainkban, az efféle szóhasználat már nem volna elég „pc”, ezért a szerző holmi kultúrkörökkel, népekkel, szálláshelyekkel, manipulálva mondja ugyanazt, mint elődje. Jelesül, hogy a finnugor népekhez minden „kultúrát” valakiknek közvetíteniük kellett, hisz önmaguk csak és kizárólag a halászó – vadászó életmódra voltak képesek, ( ahogyan nyelvük alapszókincse is oly szépen mutatja) az új gazdálkodási módra való áttérés náluk - nem úgy, az árjáknál - nem lehetett belső fejlődés eredménye.

Finnugrisztikusaink szerit tehát az „ÁRJA ISTEN” – egyik kezében bronz kardjával, másik kezében „nádpálcájával” tüzes tekintettel, oktatja a magyar férfiak elődeit, az új gazdasági innovációkra, miközben nyelvtanulásra kevésbé fogékony asszonyaikat „keményen meghágja” hogy imigyen szellemi, - és biológiai, - értelemben is megtermékenyítve, azokat, létrehozhassa a cserkaszkuli kultúra (i. e. 18–14. sz.) előmagyarságát.

Mivel az efféle nézetek, főként a finnugrisztikával foglakozó népszerű – tudományos sajtóban jelennek meg ezért sokan, ezt összekeverik a tudományos álláspontokkal. A laikus számára a „közvetítő” az maga a tudomány. Ezen sajtó egyes képviselői – e „bizalommal” élnek vissza, amikor álltudományos nézeteiket terjesztik, pöffeszkedő magabiztossággal, és a „közérthetőség” jegyében, úgymond, „humoros-ironikus” formában.

Az igazi tudománynak azonban, semmi köze a fenti állításokhoz. A finnugrisztika, amikor nem „népszerű tudományos” ( bulvár „humoros-ironikus”) módon nyilatkozik, akkor egészen más hangot üt meg, a cikk témáját adó korról is:

Részlet az ELTE Finnugor Tanszék tananyagból:
http://finnugor.elte.hu/index.php?q=ostortenetfodor

„Az uráli népek ősi történelme jól példázza, hogy e népek valaha jóval nagyobb területet népesítettek be, mint manapság… Gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésük a régi korokban lépést tartott az eurázsiai régiók általános fejlődésével… különösen fontos szerepet kaptak a finnugor népek életében a tőlük délebbre élő népcsoportokkal való kölcsönhatások…”( Fodor István:  - tehát amikor a tudományos álláspontot közvetíti akkor  már nem „szerezték” a tudást, hanem "kölcsöngatásként" jutottak hozzá - azért az nem mindeggy.)

Megállapíthatjuk tehát, hogy a népszerű tudományos sajtóban megjelenő egyes cikkek állításai és hangneme, jelentősen eltérnek a finnugrisztika tudományosan megfogalmazott álláspontjaitól. Ezek az eltérő álláspontok ugyan a finnugrisztika paradigmáira épülnek, de azok kifejezetten dehonesztáló, kirekesztő  kifejezések használatával íródnak.

Nézzünk néhány egyszerű példát, amivel szeretnénk szemléletesebbé tenni ennek az „eltérő hangnemnek” a természetrajzát:

1.A finnugrisztikus a „csodaszarvas” legendában az árpád korban keletkezett, és megfogalmazott „dicsőséges múltkeresést” látja, míg mások ( László Gyula ) mitológiai szépségű teremtéslegendának, és eredetmondának tartják.

https://www.nyest.hu/renhirek/hunok-es-magyarok-kez-a-kezben

2.A „kalandozások” elbeszélésébe - a politikai státuskó elfogadtatása és megerősítése helyett - a finnugrisztikus egy erősen aktuálpolitikai színezetű „maffia - állam modellt” sző bele, sőt még nyelvünk fennmaradását is ebből a”maffiaszerveződésből” vezeti le.

https://www.nyest.hu/renhirek/osmagyar-polip-a-posztnomad-kalandozo-allam

  1. A templomainkban látható „Szent László és a besenyő harcát” ábrázoló táblaképek, számára az idegengyűlöletre nevelés eszközei, míg László Gyula a sötétség és a világosság kozmikus párviadalának ábrázolásaként értelmezi.

https://www.nyest.hu/renhirek/kepes-es-keptelen-kronikak-a-14-szazadbol

Gyakran hangzik el az is, hogy „a dilettánsok finnugrisztika helyett finnugrizmusról (sőt, finnugorizmusról) beszélnek, mintha az nem valamilyen tudományág, hanem mozgalom lenne.”

Az előbbiekből is egyértelműen kiderül, hogy nem a „dilettánsok, laikusok” hanem inkább „bizonyos finnugristák” - még pontosabban azok a finnugristák, akik gyakorta  publikálnak népszerű tudományos portálokon, folyóiratokban - azok, akik gerjesztik a „finnugor ellenességet” és sározzák be a finnugrisztikát.

Vagy óriási tévedés, vagy szándékos csúsztatás az-az állítás, hogy mi laikusok, nem tudjuk értelmezni a finnugrisztika állttal alkalmazott „kölcsönhatások” kifejezést, ezért kell nekünk „humoros –irónikus formában” használni - a tudományos szaknyelv helyett, - a „népszerű tudományos” sajtóban az „eltanulták” vagy a „csak nézték magas tudományukat” kifejezéseket. Senki nem tett többet azért, mint néhány, történeti nyelvész, és őstörténet-kutató, hogy a két kifejezésrendszert „összemaszatolják”. Akik a nyelvkutatások eredményeiből a fenti idézetek szerinti lenéző, és dehonesztáló stílusban írnak azokat nevezem én finnugrisztikusoknak. A finnugrisztikus, a finnugrisztika kutatási eredményeinek, felhasználásával, olyan nézeteket terjeszt, amelyek a finnugor nyelvű népeket gyalázkodó, - lenéző, - kifejezések alkalmazásával, önálló fejlődésre alkalmatlan ( degradálódott) népekként ábrázolja. Mi ezt nevezzük  - finnugrizmusnak.

A magyar nyelvész és történész társadalomnak ideje volna végre, lépnie, ha csak nem tételezem fel azt, hogy szándékosan nem változtatnak, - mert így lehet tovább maszatolni. Ráadásul a mai modern nyelvészet adna lehetőséget egy korszerű modell kidolgozására – a Budenzi alapokra építettet – a régi paradigmákat - már nem lehet tovább foltozgatni – el kellene végre engedni. Ahhoz, azonban, hogy valaki egy új paradigmához csatlakozzon, mindenekelőtt hit kell, hinni kell abban, hogy az új paradigma alkalmasabb a problémák megoldására. A finnugrisztikus tipikusan úgy viselkedik, ahogyan azt a régi, letűnőben lévő paradigmát képviselő tudóstól várjuk. Aki pedig nem hisz az új paradigmában, annak minden érvelés hiábavaló.

Pedig az új paradigma elemei már összeálltak:

Szilágyi N. Sándor: A szent mókus, avagy a módszer buktatói:

„Nyelvünk gyökereiből, legvastagabbnak a finnugor látszik, de a honfoglalás előtti török sem éppen hajszálgyökér. (És tán még vastagabbnak is látszhatna, ha nem akarták volna annyian és annyira-vékonyabbra faragni.)” A finnugor gyökér megkülönböztetett figyelemnek örvend, és mindent maga alá rendel, a magyar nyelv más nyelvekből származó elemei pedig – mint olyan zavaró tényezők, amelyek csorbát ejthetnek a rendszer különben olyan szép egyértelműségén…. (Ezt a félelmet még az ugor–török háború idejéből örököltük, és nagyon belénk szorult.)”

Sőt mi több a korszerű régészet és történettudomány is közel áll - nyelvünk és népünk eredetére vonatkozóan - egy korszerű modell kidolgozásához.

http://pestisracok.hu/nem-ott-nem-akkor-es-nem-ugy-ahogy-gondoltuk-uj-magyar-ostortenet-2-resz/

Sudár Balázs történész, az MTA Magyar Őstörténeti Témacsoportjának vezetője:

„A történeti elmélet eddig sem fedte a nyelvészeti elképzeléseket, hiszen korábban sem tételeztek fel időben olyan korai eltávolodást, amely megmagyarázná a komoly nyelvi távolságot. A nyelvészet egyszerűen nem foglalkozott az anomáliával, de előbb-utóbb ki kell éleződnie ennek a kérdésnek…. A semmiből betoppant egy jól szervezett, erős és gazdag nép Kelet-Európába, amely egyből nagyban játszott, és amelyről mindenki tudott a tágan vett környéken… . A honfoglaló magyarok felszerelése még a sztyeppén is kirívóan gazdagnak számított, ha valahol felbukkantak, akkor látszott, hogy nem akárki érkezett meg.”

Végül engedtessék meg nekem, hogy egy „klasszikust” idézzek meg, a hozzászólásom befejezéséhez, és mondandóm summázásához: ( Budenz József szavait használom fel, amelyeket Jelentés Vámbéry Ármin Magyar és török - tatár szóegyezéseiről – című – tudományos bírálatában, alkalmazott, amely után kitört az „ugor-török háború”)

„Esőt, adál uram, de nincs köszönet benne!" — mondhatnám e hozzászólásomat befejezvén, én is, ha visszatekintek a cikkek nagy halmazára, melyet Klíma úr, nem nagy gonddal és lelkiismeretességgel összehányva, a NYEST RÉNHÍREK rovata alatt a magyar „népszerű-tudományos sajtót” olvasó közönségnek nyújtott, mint feleletét azon kérdésre: honnan származik, és miképpen alakult ki a magyar nyelv és nép? Hogy e feleletnek, úgy amint ő azt adta, semmi hasznát nem vehetjük, azt a fentebbi bírálati hozzászólásom, úgy hiszem, eléggé megmutatta."

Vagyis, Klíma László, ugyan megírja ezeket a cikkeket és azokat munkássága részének tekinti, ( fel is sorolja őket a publikációi között ) csak éppen nem tudja, mit beszél.

 

G Kovács István – G(öblyös)éKI

Raguly üzenete – avagy a "finnugor rokonságrul"!

Gondolatok Pusztay László: Levelek a Borostyánkőútról – című írásaihoz

Finnországgal kapcsolatban Magyarország csendes… „Lehet, hogy ebben a finnugor nyelvrokonság széleskörű elnemismerése is szerepet játszik.”  - ( Pusztay János ) 

„Amíg a másik két finnugor nyelvű országban a finnugor nyelvrokonság tudományos és kulturális kérdés, nálunk, úgy tűnik, politikai – mégpedig negatív politikai – felhangot kap… Reguly emléke előtt tisztelegve ideje felülbírálnunk eddigi viszonyulásunkat a finnugor nyelvrokonság – hangsúlyozom: nyelvrokonság és nem néprokonság – kérdéséhez." - ( Pusztay János )

Hogy a két ország ( Finnország és Magyarország ) kapcsolata a mai állapot szerint, nem a csendről szól, és, hogy ez minek köszönhető, arról jelen írásban nem igen kívánok szólni. Egyet azonban biztosan tudok, hogy ennek a „viszonynak” semmi köze sincs a finnugor nyelvcsalád létezésének vagy nem létezésének témaköréhez, és ahhoz sem, hogy a magyarok és a finnek egyébként, hogyan viszonyulnak ehhez a problémakörhöz.

Pusztay János azonban most már többedik alkalommal is felemlegeti a kérdéskört a finnugor rokonság hazai megítélésének tárgyalása közben. Miközben sok mindennel egyetértek, vele azt mégsem tagadhatom, hogy ez az „el nem fogadás” összekapcsolása a finnekkel való politikai csörtével, nekem nagyon nincs ínyemre.

A közelmúltban Németh Endre, Fehér Tibor, is feszegették ezt a „finnugor nyelvrokonság széleskörű elnemismerése” kérdéskört egy könyv a – Genetika és őstörténet – kapcsán kirobbant vitasorozatban a NYESTen.

„Élénken foglalkoztatja a szakmai közvéleményt, hogy mi lehet az oka a tudományos nézetek, és azon belül a finnugrisztika eredményeinek rendszeres megkérdőjelezésének a magyar társadalomban. A válaszolók rendre külső okokat jelölnek meg az alternatív elméletek térnyerésével kapcsolatban. Mi azt gondoljuk, hogy érdemes a tudományos közösségnek önmagában is keresnie az okokat.”

Azonnal jött is a válasz a szokásos finnugrista megsemmisítő vélemény, a „kisajátított igazság trónjáról”:
„A magam részéről szívesen folytatnék termékeny, előrevivő vitát, de úgy látom, ehhez a feltételek nem adottak.” ( Fejes László – 2018 )
Mindezt egy olyan vita lezárására gondolta alkalmasnak Fejes, amelynek első fejezetében – az említett könyv bemutatása kapcsán – az alábbi megállapítást tette:

„A Genetika és őstörténet szerzői saját tudományterületükről kilépve tipikus áltudósként viselkednek… Ennek következtében a Genetika és őstörténet az abban szereplő, általunk vitatni nem kívánt, minden bizonnyal megalapozott genetikai eredmények ellenére összességében mégis inkább tekintendő áltudományos, mint tudományos műnek.”

Úgy tűnik a finnugrisztika valóban nem tud leszállni a „kisajátított igazság trónjáról” amelyre még születésének hajnalán ült fel, hogy onnan harsogja „megsemmisítő véleményét”.

Nem gondolnám, hogy a „finnugor nyelvrokonság elnemismerése” valaha is a finnugor nyelvű népekkel szembeni ellenérzésekből táplálkozott volna. A „maistream” ugyan gyakran hangoztatja, hogy az ellenvéleményt megfogalmazók a „halszagú – halzsíros – atyafiság” ellen tiltakoznak, ez-az aforizma azonban egyáltalán nem a „finnugorellenesek találmánya”.

A “halszagú atyafiság” első igazán fajsúlyos megjelenése a finnugrista Barna Ferdinánd “Vámbéry Ármin: A magyarok eredete czímű műve néhány főbb állításának bírálata” című, 1884-ben megjelent munkájában, fordul elő, először. A kifejezés azonban nem Barna Ferdinánd elméjének szülötte 1884-ből, mivel már korábban is létezett (Bánóczi József, Révai Miklósról szóló írásában 1879-ben) tehát már 5 évvel Barna Ferdinánd előtt.

Bánóczi József (1849 – 1926 ) Révai Miklós (1750-1807) szájába akarja adni a „halszagú rokonság” kifejezést, (Révai Miklós élete és munkái című művében) amely azonban Révai idejében nagy valószínűséggel még nem is létezett.

„Révai megismerkedett Sajnovits munkájával is, mely a magyar és lappnyelvet túlozva mondja azonosnak — idem esse. Tudjuk, Révai hazafisága is röstellette a halszagú rokonságot. Baróti és Rajnis elfogadták — de az ő bíráló eszének, az ő nyelvészeti érzékének több kellett.” (Bánóczi József: Révai Miklós élete és munkái – 1879)

Bánóczi, tehát ugyanazt próbálja Révai szájába adni, mint amit 5 évvel később Barna Ferdinánd akar Vámbéryéba.
„…szegény magyar nemzet, még csak az eddigi jámbor hitedet is el akarnák rabolni azok a finn-ugor nyelvészek, melyszerint te »keleti nép« vagy, nem pedig holmi csipp-csupp halzsir-faló s nyomorú életét halászat- és menyétfogdosással tengető népségtől egy ágról szakadt néptöredék.”( Barna Ferdinánd: Vámbéry Ármin: A magyarok eredete – 1884)

Vámbéry azonban soha nem írt le ilyent, Ő ezt írta:

„Méltán kérdezhetjük, hogy a mondottak után akadhat-e még valaki. ki azt, állítja, hogy a magyarok népe… mely végre déli és nyugati rabló hadjáratai következtében az akkori Európa előtt félelem és remegés tárgya volt, hogy ez a magyar nép a békeszerető halászat- és menyétvadászattal foglalkozó ugoroknak egy ágról szakadt édes testvére.”

A magyar – finn kapcsolat tehát egyáltalán nem a „nyelvrokonság széleskörű elnemismerésétől” olyan, amilyen, bár kétségtelen, hogy kevesen tettek többet e kapcsolat „szétzilásáért” mint éppen az a finnugrisztika – mint láttuk éppen azoknak a szállóigéknek a felhasználásával – amelyeket ő maga talált ki, vélt–, vagy valós,- ellenfelei lejáratására.

A finnugor nyelvészet a "nyelvrokonság" fogalmát egyértelműen a "genealógiai" – származás elvével kapcsolta össze. Mint ahogyan azt Fejes helyesen jegyzi meg, a nyelvrokonítások tudományának hajnalán, a nyelvrokonság egyértelműen a származást jelentette. Szinte fel sem merült a gondolat, hogy a kettő különválasztható – mint Fejes írja „Aztán a nyelvészek – éppen abban a korban, mikor a népet és a nyelvet erősen azonosították – rájöttek arra, hogy a nyelvek ilyen történeti viszonyait bizonyítani lehet.  Itt aztán jött a zavar, hogy akkor mennyit mondhat a nyelv a nép történetéről – szerintem ez nem egyértelműen megválaszolható kérdés, mert attól függ, mit tekintünk a népnek.”

Ez ugye egyértelműen rámutat arra, hogy a mai finnugrisztika arra törekszik, hogy a nyelv és a nép „rokonságára” ne ugyan azt a definíciót alkalmazza.

A „nyelvrokonságra” – továbbra is a „származás” – hagyományos genealógiai definícióját alkalmazza – vagyis az apai vagy anyai ( anyanyelv )leszármazás - hagyományos elvét. Ezenközben a „néprokonság” meghatározása alkalmával, visszatér ahhoz a már egyértelműen és mindenki állttal, évezredek óta tudvalevő felismeréshez, hogy a „mindkét szülő állttali rokonság” – nyilvántartása néhány generáció után már szinte lehetetlen. ( Nem hiába okozott annyi feszültséget a leányági örökösödés néhány uralkodó családnál – Habsburg)

A finnugrisztika tehát úgy tesz, mintha a „nyelvrokonság” teljesen más lenne, mint a „néprokonság” – holott ez csak azért látszik másnak, mert az egyikre ( nyelvrokonság ) a hagyományos genealógiai származást, alkalmazza, a másikra ( néprokonság ) viszont a hétköznapi értelembe vett „rokonság” ( apai felmenők + anyai felmenők összessége ) fogalmának használatát erőlteti, amelyről már évezredek óta tudott, hogy használhatatlanul bonyolult, kapcsolatrendszert ad. Vagyis úgy tesz mintha a mai magyar nyelv, nem pont ugyan olyan bonyolult összetételű lenne, mint a magyar etnikum. Amíg a nyelvrokonságot az „eredet” értelmében használja, addig a néprokonság meghatározásánál az etnogenezis sokszínűségét hangsúlyozza. Ugyan, úgy ahogyan a magyar etnikum, nem csak „uráli”, ugyan úgy persze a magyar nyelve sem az. A magyar nyelv semmivel sem homogénebb, mint a magyar etnikum. Az etnikumban ugyan úgy vannak „jövevények”, mint a nyelvben. Csak mindkét fogalomra ugyan azt a definíciót kellene használni, vagy „eredet” vagy „kialakulás - származás”…! A válasz attól is függ, hogy hogyan tesszük fel a kérdést. Ha azt kérdezzük, hogy honnan ered a Duna – amely áttöri a Kárpátokat a Vaskapunál - akkor a válasz az, hogy a Fekete-erdőből. Ekkor érdektelen az, hogy mondjuk a Tisza meg Kárpátaljáról ered. Ha azonban azt kérdezzük, hogy honnan származik az a víz, ami áttöri a Kárpátokat a Vaskapunál akkor az a válasz, hogy a Kárpát-medencéből. Ekkor a Dévénynél betörő víz csak „jövevény” – mert, hogy az a Bajor medence vize.

Az utóbbi időben a magyar finnugrista nyelvészet persze valóban megpróbálja magát elhatárolni, a történettudományok képviselőitől, és megpróbálja teljes mértékben rájuk tolni a „nyelvtörténetből kreált őstörténet” filozófiájából kialakult zűrzavar minden felelősségét.

A megidézett Raguly Antal azonban ezt írta a témát tárgyalva:

 „... hol a nyelv rokon, ott a népnek is, mely ezt beszéli, rokonnak kell lenni.”

(A Finnugor őshaza nyomában – 1973 – 31. o. )

Az egyik legnagyobb finnugristának tartott Zsirai Miklós pedig így nyilatkozott:

„Ha a nyelvek rokon volta azt jelenti, hogy ősi előzményükül ki kell következtetnünk egy közös nyelvi alapot, egy un. alapnyelvet, akkor következtetéseinkben továbblépve, föl kell tennünk egy olyan népet is, amely az alapnyelvet beszélte. Kikövetkeztetjük a finnugor alapnyelvet és beszélőjét, a finnugor ősnépet.…ne nézzük a nyelvet tetszés szerint csereberélhető idénykelléknek… de, ne avassuk dogmává, minden bajban üdvözítő őstörténet-kutató módszertani elvvé sem a nyelvcserét.”

(A Finnugor őshaza nyomában – 1973 : 394-408 )

A finnugrisztika tehát egészen mostanáig igen is azt tanítja, hogy a magyarok ( és nem csak a nyelv ) finnugor származásúak. Még az a Kalevi Wiik is ezt állítja, aki annyira azért nem népszerű a magyar „finnugrita maistream” berkeiben, és sokszor van Pusztayval együtt „a borsóval felhintett szégyenpadra térdepeltetve”. -  ( Klíma László )

Lehet ezt persze revideálni, de akkor azt is ki kell mondani, hogy a finnugrisztika tudománya nem tudja cáfolni a krónikaszerzőink információira támaszkodva kialakított szkíta – hun eredethagyományt.

Ki kell tehát mondanunk, hogy a nyelv semmivel nem mond többet a magyarság eredetéről, mint a krónikáink! (Tehát sem Szinnyeinek, sem Munkácsinak sem Zsirainak, de még Wiiknek sem volt igaza.)

A magyar nyelv eredetéből levezetett „őstörténetet” tehát egyszerűen el kell felejteni. Maradnak a mondák, a mesék, a hagyományok, mint egyébként minden más népnél is.

Illenék tehát bocsánatot kérni, azért a sok-sok rágalmazásért „dicsőséges őskeresőzésért” meg „”halszagúzásért”, meg a „dilettánsozásárt” - meg a többi förtelemért, amit nem szívesen sorolnék fel ( Honti könyv ) amivel megvádoltattak a „másként gondolkodók” akik mindig is tagadták a „finnugorszármazást”… a nyelvről esett szó a legkevesebbszer.

A legnagyobb finnugristák szó szerint is leírták ( nem csak belemagyarázták ) hogy "a magyarok az ős-finnugoroknak egyenes leszármazottjai” és hogy „… hol a nyelv rokon, ott a népnek is mely ezt beszéli, rokonnak kell lenni.” Sőt egészen odáig merészkedtek, hogy „…a nemzetek ethnikai eredetét az illető nyelv eredetével kell egynek tartani.” Megy, hogy „… a finnugor nyelvet beszélő népek, népcsoportok egy nyelvcsaládba tartoznak. Elődeik több ezer évvel ezelőtt egy nyelvet beszéltek egy őshazában éltek, és hogy „ … a magyar nyelv, a magyar történelem lenyomata".

Ehhez képest most meg már Pusztay is leírja, hogy a magyar nyelv tekintetében, a nyelvrokonság nem jelent néprokonságot. Örülünk a felismerésnek!

Várjuk tehát… és elvárjuk…  ( a beismerés után ) a bocsánatkérést is, finnugristáinktól..

„Bizony, bizony mondom néktek, amiképpen változik a ti hitetek és változnak a ti cselekedeteitek, akképpen változik az én ítéletem is a ti hitetekről és a ti cselekedeteitekről” (Pusztay János – 2018. 05. 1.)

Mindezekből persze még nem következik az, hogy ezek az emberek ne tévedtek ( ne tévedhettek volna ) - csak–csupán annyi következik, hogy mindezidáig még soha senki komolyan nem tudta bizonyítani, hogy  - a magyarokra vonatkoztatva - a nyelvrokonság ne lenne azonos a néprokonsággal, vagyis azt, hogy a magyarok nem finnugor eredetűek. Ha bárki megpróbálkozott ennek bizonyításával, akkor abból mindig az jött ki, hogy akkor viszont a magyar nyelv sem lehet finnugor eredetű. Márpedig aki ilyent állított, az eddig még mindig a „borsóval felhintett szégyenpadra lett térdepeltetve”.

Az utóbbi időben több magyar nyelvész is kiállt már ezzel a „nyelvrokonság nem néprokonság” féle tézissel. Amit persze lehet az új kutatási eredmények fényében kialakított, új nézetként kezelni – de semmiképpen nem lehet azt állítani, hogy ezt a finnugrisztika már 150 – éve tudja, mint ahogyan azt az MTA tette, a tudomany.hu oldalain megjelent cikksorozatának oly borzalmasra sikeredett első részében.

 GéKI

Eredet - és/vagy - Kapcsolat

Keleti magyarok nyomában: új mérföldkőnél az Urálon túli őstörténet-kutatás Válasz Türk Attilának a Heti válaszban megjelent nyilatkozatára.

A Hetiválasz online felületén ( https://www.valaszonline.hu/2019/10/21/ujelgi-magyar-ostortenet-turk-attila/ ) jelent meg egy cikk, amelyben Borbás Barna kérdezi a jeles régészt tudományos kutatásainak, sok vitát hozó, legújabb eredményeiről.

( Mivel ez a blog a történeti összehasonlító nyelvtudomány eredményeit igyekszik majd tárgyalni, Török Attila régész nyilatkozatából is az e témakörben tett kijelentését emelem ki.)

Miután már sok érdekes és viszonylag új információkat tudtunk meg a vélhetően a keleten maradt magyarokhoz köthető régészeti kutatásainak legújabb fejleményeiről, Borbás sem állta meg, hogy rákérdezzen a Türk Attilát, a szakmán belülről ért támadásokról.

– A régészeket – és személyesen önt is – időről időre az a kritika éri, hogy a finnugor nyelvészetnek „behódolva” csak a Volga-Urál vidékén keresik a magyarság eredetét, holott az Árpád-kori krónikák eredethagyománya délebbre, a Kaukázus és a Don-Kubán-vidék térségére utal. A kaukázusi kapcsolatot pedzegette lapunknak Agócs Gergely népzenekutató is. Tényleg azért nem kutatják ezt a térséget, mert engednek a finnugor „dogmának”?

„Nincs szó ilyesmiről, egyébként fogalmam sincs, tudományos értelemben mi lehet az a finnugor „dogma”, hiszen a magyar nyelvnek van uráli eredete, ez tény. De ha valaki tudja, tudományos nyelvészeti módszerekkel bátran bizonyíthatja és publikálhatja a magyar nyelv esetleges más kapcsolatrendszerét. Hangsúlyozom még egyszer: tudományos módszerrel, vagyis a nemzetközi standardok alapján alkalmazott történeti nyelvészeti metódusokkal. Mindemellett ügyelni kell arra is, hogy néptörténet és nyelvtörténet nem ugyanaz. A finnugor nyelvészet semmit nem tud és nem is kíván mondani például a minden szempontból összetett honfoglaló magyarság biológiai vagy kulturális eredetéről.”

Bár a válasz első olvasatra egyértelműen egy finnugrista összezárást mutat - Török a „finnugor dogma” hallatán azonnal a finnugrista körön belül helyezi el önmagát, és igyekszik onnan válaszolni. Ez a nyilatkozat, azonban így, ahogyan megtette, egyáltalán nem a finnugrisztika tudományának álláspontját képviseli. Persze lehetne ez csak egy félreérthető nyilatkozat is – esetleg az újságíró értett félre valamit – de én a szöveget végigolvasva ezt kizártnak tartom.

Nézzük az állításokat egyenként:

  1. Nyelvrokonság:

 „… a magyar nyelvnek van uráli eredete…”

A finnugisztika tudományos álláspontja, az hogy a magyar nyelv uráli eredetű nyelv. A „van uráli eredete” – az egy olyan megállapítás, mintha az uráli eredet mellett, lehetne más eredete is. Márpedig ez, a nyelvek rokonításának paradigmája értelmében lehetetlen. Minden nyelv csak egy, és kizárólag egy alapnyelvből eredhet. A magyar nyelv rokonításának logikája ( így a világ összes nyelve rokonításának is ) az, hogy volt a viszonylag egységes uráli alapnyelv, és ennek felbomlása után, több évszázadon (évezreden) keresztül kialakult a magyar nyelv, miközben más nyelvekkel érintkezett, átvett bizonyos elemeket - jövevényszavak, nyelvtani elemek ( tőle is vettek át mások )  - és íme, itt van most előttünk a mai magyar nyelv.

A nyelvek rokonításának alapja tehát a származás, méghozzá egy olyan származás elmélet, ahol csak is és kizárólag mindennek egyetlen őse lehet – pl. senkinek nem lehet két apja!

A nyelvrokonság így az olyan genealógiával mutat párhuzamot, amely csak is és kizárólag az egyik szülő (jellemzően az apai ág) kutatásával foglakozik és teljesen figyelmen kívül hagyja az anyai ágat. Egészen pontosan az anyai ágon érkező újabb és újabb biológiai impulzusokat, egyszerűen a „jövevény” - kifejezéssel illeti.

Tehát, ha valaki elfogadja, a finnugrisztika nyelvrokonítási paradigmáját, akkor csak is azt állíthatja, hogy a „magyar nyelv uráli, vagy iráni, vagy török, vagy bármi más eredetű nyelv” – semmiféle kompromisszum nem lehetséges, mert, hogy a nyelvek rokonításának paradigmája más megoldást nem enged meg – de azt nem mondhatja, hogy uráli is, meg iráni is, meg török is, meg bármi más is. Aki ilyent állítana, az Vámbéryvel kerülne egy platformra, Budenzel és Hunfalvyval ellenben - (Ugor-Török háború.)

A „van uráli eredete” – az azt jelenti, hogy a nyilatkozó nem fogadja el a finnugrisztika nyelvrokonítási paradigmáját – tehát más szabályok szerinti rokonítást tart tudományos álláspontnak. Kérdés persze, hogy akkor mi az a paradigma? – ha nem a „finnugor dogma”…?

  1. A magyar nyelv más nyelvekkel való kapcsolatai

„De ha valaki tudja, tudományos nyelvészeti módszerekkel bátran bizonyíthatja és publikálhatja a magyar nyelv esetleges más kapcsolatrendszerét. Hangsúlyozom még egyszer: tudományos módszerrel, vagyis a nemzetközi standardok alapján alkalmazott történeti nyelvészeti metódusokkal.

A magyar nyelvnek pl van iráni, török, szláv stb. kapcsolatrendszere is, és ezek feltárása is tudományos nyelvészeti módszerekkel, vagyis a nemzetközi standardok alapján alkalmazott történeti nyelvészeti metódusokkal, történt.  Mi mással is történt volna? Az persze igaz, hogy minden az ezekből a kapcsolatokból származó elemet, „jövevénynek” neveznek, és nem „rokoni kapcsolatnak”. Sőt a magyar nyelvnek jelentős számban vannak olyan szótövei is, amelyeket a finnugrisztika, nem tudott besorolni, sem az „uráli örökség”, sem a „jövevény” kategóriába, ezért azt az „ismeretlen eredetű” kategóriába sorolta – nem magyar?! – bár van néhány „belső fejlemény” is.

  1. A magyar nyelv eredete egy tény:

„… a magyar nyelvnek van uráli eredete, ez tény”

Ennek az állításnak kétféle olvasata van.

Első olvasat:

Amennyiben az „eredet”-et kapcsolatrendszer értelemben használjuk akkor a nyilatkozat, megfelel a „tudományos nyelvészeti módszerekkel, vagyis a nemzetközi standardok alapján alkalmazott történeti nyelvészeti metódusokkal” feltárt tényeknek. Ekkor azonban felmerül a kérdés, hogy Türk miért nem a finnugrisztika tudományának bevett terminus technikusait használja nyilatkozatában? A „kapcsolatrendszer” az valóban tudományos tény, az „eredet” azonban csak egy önkényesen választott, nagyon is körülhatárolt definíciórendszer keretein belül értelmezhető úgy ahogyan azt a történeti összehasonlító nyelvtudomány alkalmazza. A rokonság = eredet egyenlőség, pedig kifejezette egyedi és specifikus, azonosság, amely szinte és kizárólag csak a nyelvtudományban használatos. (Ezen kívül már csak a jogtudományban alkalmazzák, a gazdasági és politikai hatalom, szétforgácsolódását megakadályozandó – az öröklési rendet szabályozandó elvként – ezzel is volt baj elég.)

Második olvasat:

Ha az eredetet, a finnugrisztika állttal elfogadott nyelvrokonítási paradigma tartalmaként értelmezzük, akkor azonban kifogásom van, hisz a magyar nyelv uráli eredete, nem tény, legfeljebb csak a jelen pillanatban, az egyik legszélesebb körben elfogadott tudományos álláspont. Vannak azonban olyan tudományos álláspontok is, amelyek töröknek, vagy rokon nélküli – tehát magyar – nyelvnek tartják. Kétségtelen, persze, hogy ezek az álláspontok, ma kevésbé elfogadottak, és kidolgozottak, mint az uráli eredet – ez viszont tényleg tény.

  1. Néptörténet kontra nyelvtörténet

„Mindemellett ügyelni kell arra is, hogy néptörténet és nyelvtörténet nem ugyanaz. A finnugor nyelvészet semmit nem tud és nem is kíván mondani például a minden szempontból összetett honfoglaló magyarság biológiai vagy kulturális eredetéről.”

A nyelvrokonítások tudományának hajnalától napjainkig, a nyelvrokonság, egyértelműen a nép származását jelentette. Szinte fel sem merült a gondolat, hogy a kettő különválasztható. Miután a nyelvészek – éppen abban a korban, mikor a népet és a nyelvet erősen azonosították (nyelvében él a nemzet) – rájöttek arra, hogy a nyelvek történeti viszonyait bizonyítani lehet – elkezdtek a nyelvtörténetből, néptörténeteket kreálni, amely máig tetten érhető, még komoly tudományos dolgozatokban is, sőt az iskolákban máig ezt tanítják. A felismerés szintjén már sokan tettek ugyan olyan kijelentést, hogy a kettőt külön kell választani, ( úgy általában ) olyan magyar őstörténet azonban eddig még nem született, amely ezt a szétválasztást igazolta volna.

( Egészen pontosan fogalmazva persze van ilyen magyar őstörténet, amelynek semmi köze a nyelvtörténethez, méghozzá a magyar Krónikás irodalom, amelyben a nyelv még csak véletlenül sincs megemlítve, és tényleg a nyelvtörténettől teljesen független magyar származástörténetet beszél el. Ezt a történtet azonban a finnugrisztika egyértelműen elveti, mint afféle „dicsőséges őskereső” tudománytalan handabandát… tisztelet a kivételnek.)

Az utóbbi időben a magyar finnugrista nyelvészet persze valóban megpróbálja magát elhatárolni, a történettudományok képviselőitől, és megpróbálja teljes mértékben rájuk tolni a „nyelvtörténetből kreált őstörténet” filozófiájából kialakult zűrzavar minden felelősségét.

Az alábbi idézetet azonban Szinnyei József írta:

Tudvalévő dolog, hogy a nyelvek rokonsága, nem bizonyítja okvetlenül a népek fajrokonságát is… ennélfogva, nem szabad eleve elutasítani némely íróknak azt a föltevését, hogy az „igazi magyarság” faj szerint nem finnugor… de (mint az a tanulmányból kiderül - GéKI) annyi kétségtelen, hogy a finnugor származású magyarok voltak mindig többségben…az ő nyelvüket vették át a hozzájuk csatlakozó népek. Bármilyen idegen elemekkel gyarapodott is tehát a magyarság… „az igazi magyarok” az ős-finnugoroknak egyenes leszármazottjai.”

Márpedig Szinnyeiről nehéz lenne azt állítani, hogy nem finnugrista nyelvész.

De idézhetünk egy 21. századi finnugristaállítást is, Fodor Istvántól:

Az ELTE Finnugor Tanszék tananyaga ( amelyet Fodor jegyez ) így kezdődik:

finnugor.elte.hu/index.php?q=ostortenetfodor

Az uráli (finnugor és szamojéd) nyelvekben lévő nagyszámú szókincsbeli és nyelvtani egyezés kétségkívül arra utal, hogy e népek távoli elődei valaha egymás közelében éltek, s nagyjából egy nyelvet vagy igen közeli nyelvjárásokat beszéltek. A nyelvtörténeti vizsgálatok azt is vitathatatlanná tették, hogy ez az „együttélés” igen régi időkben lehetett, feltehetően a mezolitikum (átmeneti kőkor) és a neolitikum (újkőkor) időszakában. A finnugor egység minden bizonnyal a neolitikum késői szakaszán, vagy a bronzkor kezdetén – a Kr. e. 2000 körüli évszázadokban – bomlott fel. Ebben az időszakban az ugorok (a mai obi-ugorok és magyarok ősei) az Uráltól keletre éltek, a finnségiek pedig a kelet-európai erdővidéket népesítették be az Uráltól egészen a Baltikumtól nem messze eső területekig.”

Egy ízig –vérig mai finnugrista nyelvész – Fejes László – is így írt erről egyik cikkében:

„A finnugrisztika is nagy hibát követett el, amikor „finnugor néprajz”-ról, „finnugor zené”-ról, „finnugor irodalom”-ról, sőt, „finnugor világlátás”-ról és hasonlókról kezdett beszélni. Kezdetben persze a tudományág művelőinek sem volt világos, hogy a nyelvi, kulturális és genetikai-antropológai párhuzamok nem vehetőek egy kalap alá. Az ilyen hangok azonban később is erősek voltak, és ma is hallhatjuk őket.”

Ezekből az idézetekből számomra egyértelműen az tűnik ki, hogy a finnugrisztika igen is mond véleményt „a minden szempontból összetett honfoglaló magyarság biológiai vagy kulturális eredetéről is.”

Esetleg ajánlom figyelmébe az alábbi cikk alatti kommentfolyamot.

https://www.nyest.hu/renhirek/a-finnugor-elmelet-folyton-valtozik-de-mar-megint-nekik-van-igazuk?comments#comments

Itt részletesen bizonyítva lett az állítás tarthatatlansága.

GéKI

Finnugrisztikus Biblia

A finnugrizmus mottója: „A finnugor nyelvű népekhez az új dolgok idegen megnevezésükkel együtt, délről érkeztek”

Finnugrisztikus Biblia

Az magyarok történetének rövid foglalata 12 – pontban,
az időknek kezdetétől az „Szent Estván”- kerálig.

Lejegyezte GéKI – 2015. augusztus20.

Az Szent Estván kerál koronázásának 1015. évfordulójára

  1. Az időknek kezdetén, valának, az magyar halászó vadászó népek, akiket már halászni és vadászni, is az jóságos „fekete oszlop” taníta meg, különben éhen haltak volna -  ( Lásd Űrodüsszeia – 2001 ) és boldogan éltek ottan fenn, északiban, a nagy hegy lábánál, mi Urálnak neveztetik.
  2. Es feljövének az déli népekek, és mondának „túrjátok az ti földeiteket, mert az jó”.
  3. Es a magyarok túrák az ő földeiket, es lőn boldogság és béke, az új földtúrók közötti.
  4. Majd feljövének, újra az déli népekek, és mondák – van egy jobb ötletünk, hajkurásszatok nagy szarvas állatokat.
  5. Es mondák az magyarok, de aztatat, gyalogos szerrel egen fáradságos mulatság.
  6. Ezen a déliekek egen elgondolkozának, es mondák: Hát üljetek fel Ti, az luvaknak tetejibe, oztán hajkurásszátok üket úgyan.
  7. Es felülének az magyarok az luvaknak tetejibe es láták, hogy az jó, osztán, ímigyen újra lőn nagy-nagy boldogság ottan magyariban.
  8. Osztán jövének újra az déliek, es mondák – Elűzzük előletek az onogurokat az ő földeikről, hogy ti odaköltözhessetek, mert az nektek lészen nagyon jó.
  9. Oszt lőn – Elüldözik az déliekek az földeikről, az onogurokat, es az magyarok boldogan pakolának és költözének amazok földire, purdéikkal es asszonyaikkal együtt. Es láták, hogy az jó.
  10. Es mondák az déliekek, mivel megkapátok ti az onoguroknak földeit, ímígyen adatik néktek az magyar nevetek helyett egy új, név, es lőn a ti nevetek ezekután - ungarus.
  11. De megkeménykedik az magyaroknak szívei, es bűneik az egekbe csapának. Ellökék magoktul az segítő kezeket, es zsákmányolókká es rablókká lészenek. Átkelnek az Kárpátoknak bércein, es feldúlák az földjeiket, amazoknak akik sírának es átkozódának. De az magyaroknak nyílai nem kegyelmezének, es mondák. Bár tudjuk, hogy az birodalmakat mi nem alapíthatunk - csak maffia államot - de azért ez nyilainkat mi az ti feneketekbe eregetjük, oszt sírhattok. Mert minket ebbűl e medencébül ti ki nem üldözhetétek, míg a világ világ maradand.
  12. Meghallá ezen cselekdeteket az délieknek „felszentelt” keráli, az Róma püspöke es mondá. Küldök néktek kerálotoknak - kit nevezzetek Estvánnak - fejire díszes koszorút, mit ti nevezzetek - „Szent Koronának”, es lesztek ti fejibe nékem engedelmes es szorgos bárányaim. Es úgy lett.
    Ámen.