Egy magyar író, ki szeretné szabadítani, Jókai örökbecsű, művét az általános iskolai műveltséget fejlesztendőként oda elhelyezett kötelező olvasmányoknak rabigájából, vagyis, hogy egyszerűbben legyen az mondva, a jeles alkotást töröltetné a kötelezően elolvasandó irodalmi művek köréből.

„Nem elsősorban azért venném le Jókait például, mert nehezen olvasható és kedvét szegi a diákoknak, hanem a nőalakok ábrázolása miatt. Mert mit tudunk meg róluk? Tímea nem szereti a férjét, de engedelmesen szolgálja. Rendben tartja a házat és viszi a férfi üzleti ügyeit, ha távol van. Soha nincs egy rossz szava sem. Noémi szerelmes, de osztozik a férfin. Tímár Mihály néha megjelenik a szigeten, aztán elmegy. Noémi sose kérdez, csak örül. Nem lázadozik, hanem csinosan várja Tímárt, amikor az éppen ráér.”

Több rosszalló megjegyzésem is van ehhez a kijelentéshez.

Az első mindjárt az, amit talán a legegyszerűbb elintézni, hogy „Jókait nehéz olvasni” - amihez talán elegendő annyit hozzátenni, hogy no meg persze az elektrotechnika sem éppen könnyű annak akinek az nehéz – ( ezért lehet, hogy nem is kellene tanítani ) - de erről tényleg csak ennyit, és ne többet.

Mindjárt utána beszéljünk egy szintén nem annyira fontos, ám azonban engem mint amolyan férfiembert nagyon is „szíven-ütően” és sértően érintő kérdésről, mert hogy ugyanis az írónő, a jeles regényben szereplő férfijellemek miatt egyáltalán nem háborodott fel. Ezek szerint tehát – számára ( ha már itt tartunk ) – akkor a Kacsuka vagy a Kisztyán Tódor-féle férfiak teljesen rendben vannak. Az ő jellemrajzuk, tehát teljességgel lefedi a férfiakról alkotott „Tóthkrisztai” véleményt, vagyis ezen férfiúi jellemeknek tanulmányozása, nem zavarják meg a gyermeki lelkeket a férfiúi szerepekkel történő ismerkedés során. De talán erről is elegendő ennyi.

Ami azonban a legfájdalmasabb felismerés, hogy az írónő valami olyasmit kér számon a nevezett irodalmi alkotástól, amelyet az soha nem is kívánt felvállalni. És akkor itt jön az igazán rosszalló megjegyzésem, mert hogy Jókai egyáltalán nem holmi illemtankönyvet kívánt írni, amiből a gyerekek a megfelelő viselkedésformákat tanulhatják meg. Kezemben tartom az Akadémiai Kiadó Jókai összes kritikai kiadásának 24. és 25. könyvét, amely bőséges terjedelemben foglakozik Az Arany ember keletkezésének körülményeivel, utóéletével, változataival, és történetének elemzésével.

Kétségtelen tény, hogy a szerző is nagy szeretettel beszél erről az alkotásáról „Be kell vallanom, hogy nekem magamnak ez a legkedveltebb regényem...” és sokan látják úgy hogy a regény egyes mozzanatai, a Jókait akkoriban saját magát is foglalkoztató, politikai, gazdasági és társadalmi kérdéseket is feszegetik. Tímár jellemrajzában éppen hogy az akkoriban dúló korai „vadkapitalizmusnak” az egyének jellemére gyakorolt torzító hatását kívánta bemutatni. Nincs ebben a regényben talán egyetlen igazán pozítív jellem sem, nem csak a nőké, de a férfiaké sem.

Szinte minden Jókai tanulmány rámutat arra, hogy Az arany ember – a lélektanilag hiteles és realisztikus ábrázolás, és az egész regényt átfűtő szubjektív líraiság révén – kivételes helyet foglal el az életműben. Minden más Jókai műnél erősebben kiábrándultabb, és pesszimistább szemléletű a regény.

Nem kívánom tovább folytatni a mű elemzését, óriási szakirodalomi anyaggal rendelkezik, a Kritikai kiadásban közel 250 – oldalon van az bemutatva. Nekem úgy tűnik, hogy bár az írónő a saját bevallása szerint sokat olvas, de talán mégsem eleget. Vagy nem nagyon érti amit olvas – lehet, hogy ebben az esetben a „kevesebb lenne a több”...! Merthogy nem csak „olvasni kell” - hanem meg is kell azt érteni, amit olvasunk, ahhoz meg néha kell egy kis idő, csend és nyugalom. A nagy „habzsolásban” - esetleg elveszik a lényeg... mint most.

Eddig még a nevezett regény egyetlen elemzője sem vetette fel azt a kritikát, hogy a regényben szereplő jellemek, nem mutatnak példát az ifjúságnak. ( Ennyiben valóban „korszakos” Tóth Krisztina felvetése. ) Valószínűleg azonban, azért nem vetették fel, mert hogy a regény elolvasása után, ez a kérdés még soha fel sem merült senkiben, mert hogy a regénynek az efféle értelmezése, teljességgel értelmetlen, és csak a regény cselekményének, tartalmának a tökéletes meg nem értéséből, fakadhat.

Jókai még az oly nagy szeretettel megformált Tímárt - aki egyébként sokak szerint Ő maga - is keserű kiábrándultsággal „kivándoroltatja” ebből a kíméletlenül, harácsoló, pénzéhes világból, a Senki szigetére. De még ezt az oly idillinek bemutatott Senki szigetét sem tartja teljesen elfogadhatónak. Mert bármennyi lírát és szeretetet is visz az aranyember jellemrajzába, bizonyos távolságtartással mutatja azt be.

Különösen az utolsó fejezetben érezhetjük ezt - A „Senki” - amelyben az író találkozik a sziget gazdájával, és elbeszélget vele. A „füstgomoly” amellyel az válaszol az írónak a társadalom, az ország, a világ nagy létkérdéseiről, harcáról, erőfeszítéseiről szóló beszámolójára, nagyon is idegennek hat azokhoz az eszményekhez, képest, amelyeket a többi regénye hősei megtestesítenek. Ez a „kívülállás” amellyel az életből kirekesztette magát, az-az „életbölcsesség” amellyel legyint az egész nemzet létkérdéseire, élethalálharcára, az egyáltalán nem teszi őt összemérhető jelemmé, mondjuk azokkal amelyeket a „Kőszívű ember fiai” - ban megrajzolt legfontosabb karakterek testesítenek meg.

De az sem biztos, hogy el kell merülnünk ebbe a „mély lélekbúvárkodást” igénylő világba. Ha már az írónő a regényben bemutatott női szerepek bírálatának kérdését veti fel, akkor miért nem az utolsó fejezetet használja céljai elérésére. Itt nyíltan van megfogalmazva a nemi szerepeket szétválasztó ideológia minden ismérvét tartalmazó ideológiát bemutató, az összes létező megkülönböztést igazoló mondatok.

Lássuk:

„A szépapó és a szépanyó tanítja most is a munkára utódait: az a férfiakat, ez a nőket. A férfiak tanulnak kertészkedni, faragni, edényeket csinálni, dohányt termeszteni, barmot nevelni; belőlük telik ki ács, molnár; a nők török szőnyeget szőnek és festenek, hímeznek, csipkét kötnek, mézzel, sajttal, rózsavízzel bánnak.”

Hát ha ez nem a nyílt tagadása mindennek amit a „gender studies” megtestesít, vagyis nyílt antifeminizmus akkor semmi nem az. Kérdem én, miért nem ez zavarja az írónőt?

Vagy miért nem ez:

„Az egész szigeten meglátszik, hogy itt egy úr lakik, aki ismeri a fényűzést. Pedig ennek az úrnak egy fillérje sincs soha! Pénz nem jön erre a szigetre. Akiknek szükségük van ennek a szigetnek a terményeire azok tudják már, hogy viszont mire van szükségük a sziget lakóinak.”

Mi ez ha, ez meg nem az „ősközösség” vagy ha másnak úgy tetszik akkor az utópisztikus szocializmus a „kommunizmus” - ideájának felfestése?

Tekintsük tehát Jókait a „kommunizmus” egyik művészeti előhírnökének?

Tekintsük tehát Tóth Krisztinának – Az arany ember – című Jókai regénynek a kötelező olvasmányokból való kivételére irányuló javaslatának előterjesztését, mint a kommunista ideológia propagálásának, és terjesztésének betiltásáról szóló ajánlást.

Ám legyen, úgy!

Bár én azt gyanítom, hogy nincsen itten semmi másról szó, mint arról, hogy a gender studies ideológiájától megbokrosodott, feminista képzelgéseket nem tudta féken-tartani a jeles író-költő asszonyság, és egy kicsit „túlbelegondolt” valamit abba, amit nem is „rendessen” olvasott el.

Legyen itt példának, Jókai jellemábrázolásnak egyik talán legszembetűnőbb félreértelmezése, amit Tóth Krisztina valaha is elkövethetett – Noémi alakja!

Ezt írja:

„Noémi szerelmes, de osztozik a férfin. Tímár Mihály néha megjelenik a szigeten, aztán elmegy. Noémi sose kérdez, csak örül. Nem lázadozik hanem csinosan várja Tímárt, amikor az éppen ráér.”

Vagyis Noémi úgy viselkedik mint egy kitartott „konzumlány” - aki „belehabarodott a kuncsaftjába” és aztán már nem sikerül menekülnie – ráadásul azt az állapotot saját maga választotta, és ebben az állapotában, amellett még boldog is!

De még Tóth Krisztina leírásának legpozitívabb olvasata szerint is, minimum elítélendő minden olyan nő, aki valaha is képes volt arra, hogy házas férfibe szerelmesedjen bele, és azzal csak egy percnyi boldogságot is élvezett. Vagyis szerinte minden olyan nő elítélendő aki bármiféle kapcsolatot tartott fenn házas férfifal – addig amíg az házas – tehát ugye akkor a világ női nemének egy igen jelentős része most éppen mélyen szégyenkezve „magábaborul” és bocsánatért esedezik, mivel önmaga is egy ilyen „regénybetiltó” viselkedési formát folytat.

(Tóth Krisztina szerint – mivel azt nem írta – az urakra persze mindez nem érvényes, hisz azok jellemvonásai nem zavarták őt – a cikkben legalábbis erről nem igen van szó mint már az jeleztemis ebbéli hiányérzetemet.)

Vagyis Tóth Krisztina „buksijában” a gender studies egyre csak nő... csak NŐ!

GéKI