A magyarság és a magyar nyelv fennmaradásának okairól, és körülményeiről már több cikket is írt a szerző…legutóbb a fenti címmel.
https://www.nyest.hu/renhirek/nem-kalandozas-annal-sokkal-rosszabb
- A első részben arra mutattunk rá, hogy a cikk igazi célja a „nemzeti bűntudat” felébresztése, az önmagunk teljes feladásának elfogadására való „érzékenyítési propaganda” – része.
- A második részben a „kalandozások korának” konzervatív értékelését adjuk.
- A harmadik részben pedig bemutatjuk hogyan lettek a honfoglalók, legyőzött földönfutókból, maffiózó keresztényüldöző rablóbanda.
Foglaljuk röviden össze, a szerző önmaga is citált cikkeinek eszenciáját!
„Feltehetőleg a kalandozásoknak, és a magyar társadalom akkori szervezeti formájának (maffiaszerű képződmény) köszönhetjük a magyar nyelv Kárpát-medencei hegemóniáját, és azt, hogy Szent István magyar államot alapíthatott. A kalandozásokból befolyt jövedelem nélkül nem lehetett volna magyar államot alapítani. E hadjáratoknak köszönhető, hogy magyarok maradtunk és magyarul beszélünk a Kárpát-medencében. Ebből a szempontból ezek a hadjáratok hasznosak voltak. Ugyanakkor nyilvánvaló az igazságtalanságuk. Büszkék csak akkor lehetünk rájuk, ha Lenin cinikus történelemszemléletét követjük.”
A háborúkat Lenin kizárólag hasznosságuk szempontjából ítélte meg. Egy háború attól volt hasznos, ha a munkásosztály hatalomátvételéhez vezethetett. ( Klima László )
- Rész: Kalandozás – Megmaradás – Önfeladás - Államalapítás
A szerző tehát a magyar államiság és a magyar megmaradás elengedhetetlenül szükséges feltételének tekinti a kalandozásoknak aposztrofált történelmi eseményeket. Ugyanakkor, ezen események nyilvánvaló igazságtalanságáról beszél. A cikk szerzője - bár nem ismeri fel ugyan önnönmaga ellentmondását – de, történelmi tényként kezeli azt, hogy a „kalandozások” a magyar megmaradás elengedhetetlenül szükséges feltétele volt.
Márpedig, ha ezt így tekinti - akkor nincs is már szinte mit hozzátenni! - mert ebből az következik, hogy ha ez ( a kalandozás ) akkor, nem történt volna meg, akkor ma nem lennénk, akik elolvassuk, no meg persze az sem lenne aki megírta ezt a cikket.
Most akkor szégyeneljük magunkat, és átkozzuk eleinket, mert vagyunk, és mert megmaradtak, így mi is megmaradtunk, ( írhatjuk és olvashatjuk ezt a cikket ) vagy azért örülhetünk egy kissé?
Kíváncsi lennék, hogy a szerző mit tudna ajánlani eleinknek, ugyan mit is kelet volna tenniük, másként, hogy életben maradjanak, ha azt amit tettek a megmaradás érdekében, azt ma elítélendőnek tartja?
Ha a „kalandozások” nélkül nincs magyar állam, nincs magyar nyelv - akkor mit kellett volna másként csinálni? – Gondolom csendesen kihalni! – más opciót nem látok!
Márpedig, ha az állítás igaz, és a kalandozások nélkül valóban nincs államalapítás, és nincs magyar nyelv, akkor a kalandozások nem értékelhetőek másként, mint a jogos önvédelem egyik eszközeként. A cikk persze nem ad magyarázatot arra, hogy miért is volt elengedhetetlenül szükséges, ez a jogos önvédelem, a magyar államiság és a magyar nyelv megmaradásához, és arra sem ad magyarázatot persze, hogy ha ezt a nézetet elfogadjuk, akkor miért ne lehetnénk büszkék elődjeink tetteire – ha azok a tettek ténylegesen a magmaradás elengedhetetlenül szüksége feltételei voltak?
Ha elfogadjuk ezt a történelmi szükségszerűséget, akkor a cikk egyértelműen a megmaradást szolgáló, jogos önvédelem elleni propagandaként értelmezhető – vagyis az önmagunk védelmének teljes feladására, és az erőszak elleni önvédelem teljes felhagyására, szinte egy szándékos önmegsemmisítésre buzdít!
A magyarság története ezen szakaszának a cikk szerinti értelmezése tehát, mind a mai, mind a múltban is létező mindenféle természeti törvénnyel és erkölcsi felfogással ellenkezik – ellentmondásban van még a modern nemzetközi egyezményeknek a „kollektív felelesség tilalmát megfogalmazó” érvényben lévő előírásaival is!
Ha a szerző valóban a magyarság és a magyar nyelv fennmaradásának elengedhetetlenül szükséges feltételének tartja a kalandozásokat, akkor az ezt elítélő írásai az „áldozat hibáztatás” minősített esetei.
Vagyis azok, akik belátják, hogy a kalandozások, történelmi szükségszerűség volt, a magyarság és a magyar nyelv fennmaradásának érdekében, és ezért tisztelettel adóznak eleinknek ( amiért azok felismerték, és megtették azt amit fel kellett ismerniük, és amit meg kellett tenniük ) azok most „cinikus leninfiúk” – nak lettek bélyegezve.
Mert ugye akik nem büszkék a „kalandozásokra” azok ( már ha valóban történelmi szükségszerűség volt, ahogyan azt a szerző állítja ) akkor tulajdonképpen azon fájdalmuknak adnak hangot, hogy ma egyálltalán létezik magyarság, és magyar nyelv.
Mi konzervatívok ( bár szintén fontosnak tartjuk ) de nem látjuk a „kalandozást” a megmaradáshoz vezető kizárólagos útnak. No meg a megmaradással kapcsoltban, abba a szerintünk szintén sehová sem vezető, olyasféle moralizálásba sem szeretnénk belemenni, mint amikor erkölcsi alapon akarnak különbséget tenni a növényevők, és a ragadozók táplálkozási szokásai között. Mint ahogyan nem szeretnénk belemenni a „földművelő” és az „állattenyésztő” életformák erkölcsi megítélésének polémiájába sem.
Nekünk az a bajunk a szerző állításával, hogy ha már a „kalandozásokat” a magyar államiság és a magyar nyelv fennmaradásának elengedhetetlen szükségszerűségének tartja, ( vagyis a megmaradásunkhoz elengedhetetlenül szükséges eseménynek ) akkor hogyan van az, hogy ennek ellenére azt nem tekinti, elismerendő, tehát a nemzeti büszkeségre érdemes tettnek. A szerző szerint tehát van olyan tett, amely bár egyértelműen a nemzeti megmaradást szolgálja, ennek ellenére mégsem lehetnek a nemzeti büszkeség tárgyai, hiszen azok manapság valamiféle morálisan elítélhető tettből fakadnak. Logikusan végig haladva ezen a gondolatmeneten, eljuthatunk egészen addig, a képtelenségig, hogy akár az Egri nőket, vagy akár Dugonics Titusz tettét is el kell ítélnünk, hiszen a cél ( a megmaradás ) érdekében, embert, sőt emberek ezreit ölték meg.
Nem igen mennénk tovább ezen az úton, hisz ezen a sehová sem vezető „ál moralizáláson” – és persze az aktuális politikai propagandán – kívül mi nem találjuk más értelmezését, e teljességgel logikátlan, értelmetlen, és miden tudományosságot nélkülöző okfejtésre épülő cikknek!
Hiszen a cikk megírásának igazi célja persze nem a „kalandozások” valódi történetének tudományos elemzése. Az igazi cél megfogalmazása talán itt érhető tetten:
"Okos tudósok előbb-utóbb eljuthatnak oda is, hogy teljesen igazságos a körkörös védekezést feladva körkörös támadásba lendülni az ezeréves magyar határok visszaállításáért. Előre szólunk, hogy ez a keresztény erkölcsbe ütközne."
Az igazi cél tehát a „nemzeti bűntudat” felébresztése – az önmagunk védelmének feladására történő „érzékenyítés”…! Annak elhitetése a nemzettel, hogy a sorsunk, az egy megérdemelt sors. Sorsunk… a bűneink következménye! - ellenségeink szeretete pedig - mint önmagunk feladása - a keresztény erkölcs tanítása.
Nem idegen persze ez a gondolat a keresztény ideológiától sem, de azért az önönmagunk védelmének feladása, egy teljes félreértelmezése a keresztény erkölcs szerinti mások szeretete elvének. Amikor Jézus a mások szeretetére tanít, akkor nem arra tanít, bennünket, hogy birka módjára menjünk a vágóhídra. A „Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel” nem arra tanít, hogy hagyd magad kiirtani, és megsemmisíteni. Ha a „kalandozások” valóban a magyarság és a magyar nyelv megmaradásának elengedhetetlen feltétele volt, akkor az egyenlő a jogos önvédelemmel. Nincs az a törvény, nincs az-az erkölcs, amely elítélné a fennmaradás érdekében tett, bármilyen cselekményt, ami ne jogos önvédelemnek minősüljön! Adott esetben még a megelőző támadás is ez a kategória! Fel is használták ezt sokan – de a megelőző támadás nem alapvetően ütközik a keresztény erkölcsbe – az persze igaz, hogy nehéz a döntés. De ha a szerző szerint a „kalandozások” a megmaradás elengedhetetlen feltétele volt, ( nem tudjuk hogy miért állítja ezt, erre nem kapunk magyarázatot a cikkben ) akkor az bizony, igen is megfelel még a keresztényi erkölcsnek is – még akkor is ha erről a „kalandozóknak” valószínűleg még csak fogalmuk sem volt.
GéKI