Folyik egy vita a Magyar nemzet Vélemény rovatában, a jelzett témában, és benne íródott egy „Finnugor nyelvrokonság –őstörténet” című cikk, amelyet Adamikné Jászó Anna jegyez.

„… a finnugor történeti-összehasonlító nyelvtudományban mindig is tanították, sőt erőteljesen hangsúlyozták, hogy a nyelvi rokonság és a faji (antropológiai, embertani) rokonság nem azonos, két különböző dolog.”

A cikk szerzője (professor emeritus magyar–orosz–finnugor szakos tanár) tehát azt állatja, hogy a nyelvtudomány, mindig is a nyelvrokonság és a fajrokonság különbözőségét tanította.

Az állítás igazolására egy Zsira Miklós idézett hoz:

„Ha látjuk, hogy az egyes nyelveket, még inkább az egyes nyelvcsaládokat beszélő közösségek fajilag egymástól mennyire különböző elemekből, csoportokból alakultak ki, nem lepődhetünk meg azon, hogy a finnugorság sem kivétel, hogy a finnugor nyelveken beszélő népek közt, sőt az egyes finnugor népeken belül is találunk faji eltéréseket.”

A finnugristák gyakran szokták ezt idézni tőle, mint ahogyan Szinnyei Józseftől is azt, hogy:

„Tudvalévő dolog, hogy a nyelvek rokonsága nem bizonyítja okvetlenül a népek fajrokonságát.”

 Azt viszont már kevésbé szokás feltárni, hogy az ominózus cikkek, nem csak ezekig a mondatokig lettek megírva, hanem igencsak tartanak azok tovább is.

De haladjunk csak időrendi sorrendben, és nézzük, hogyan vélekedtek a legnagyobb finnugristák ezekről a kérdésekről.

Raguly Antal (1819-1858):

„De mivel, ahol a nyelv rokon, ott a népnek is, amely azt beszéli, rokonnak kell lennie, tehát a lingvisztikai út – mint biztos, csalhatatlan és egyetlen régen elvállt népeknek rokonsága megmutatására – alapja, egyszersmind a históriai vizsgálatnak.”  ( A finnugor őshaza nyomában – 1973: Raguly Antal  / 31. o. )

Hunfalvy Pál (1810 – 1891):

„A rokon nyelvek ti. egymást értelmezik, felvilágosítják, egyszersmind az illető nemzetnek eredetét és művelődését mutatják ki… a rokon nyelvek ismerete nélkül tehát egy nemzetnek őstörténetét sem lehet világosságra hozni. A magyar nemzetnek származási időszaka okvetlenül rokonainak közelében, hogy ne mondjam, társaságában folyt le. A nemzetnek etnikai eredetét, csak az illető nyelvhatározhatja meg. A nemzetnek etnikai eredetét az illatő nyelv eredetével kell egynek tartani.”   (A finnugor őshaza nyomában: 1973: Hunfalvy Pál: / 39 – 76. o.) 

Szinnyei József (1857-1943):

„A magyarság tehát minden valószínűség szerint már a törökökkel való összekerülése előtt sem volt teljesen egységes fajú, de annyi kétségtelen, hogy a finnugor származású magyarok voltak mindig többségben, ők voltak a befogadók, és a beolvasztók és az ő nyelvüket vették át a hozzájuk csatlakozó népelemek.

Bármilyen idegen elemekkel gyarapodott is tehát a magyarság, annyi bizonyos, hogy az „igazi magyarok” az ős-finnugoroknak egyenes leszármazottai.

Ennyit vall a nyelv, aki ennek alapján áll az erős alapokon áll. Ezen alapokon kívül csak az ingovány van és arra nem tanácsos rálépni.  ( A finnugor őshaza nyomában-1973: Szinnyei József - 272-288 )

Zsirai Miklós (1892.1955):

„A nyelvek rokon volta, azt jelenti, hogy… kikövetkeztetjük a finnugor alapnyelvet, és beszélőjét, a finnugor ősnépet. Aztán már csak az a tennivalónk, hogy a rekonstruált alapnyelvet vallatóra fogva igyekezzünk az ősnép életformáit, műveltségi viszonyait – tehát a mi ősműveltségünket – az ősnép lakóhelyét – tehát a mi őshazánkat – földeríteni. ( A finnugor őshaza nyomában – 1973: Zsirai Miklós / 394-408)

ifj. Kodolányi János (1922-2008):

„A magyarság elődeinek őshazáját keressük, azokét a népekét, amelyekkel magyarrá válásuk előtt együtt éltek egy nyelvet beszéltek. A nyelvészeti kutatások megállapították, hogy a finnugor nyelvet beszélő népek, népcsoportok egy nyelvcsaládba tartoznak. Elődeik több ezer évvel ezelőtt egy nyelvet beszéltek, egy őshazában éltek.”  ( A finnugor őshaza nyomában – 1973: ifj. Kodolányi János / 8. o.)

Fodor István ( 1943 -  ):

„A rokonság legfontosabb ismérvének a nyelvet tartották, s abban is megegyeztek a kutatók, hogy a rokon nyelvek valamilyen nagyjából még egységes ősnyelvre mennek vissza, amelyet a még szintén többé – kevésbé egységes ősnép beszélt. Mindazok, akik a finnugor népek történelmét kutatták azt a kérdést tették fel: hol is volt az őshaza, és mikor éltek ott e népek ősei. Az uráli nyelveket beszélő közösségek, tehát minden bizonnyal a az alapnyelv felbomlása után költözhettek szét Eurázsia térségein”  ( Fodor István: Őstörténet és honfoglalás – 2009 :14 -18)

Mindezekből egyértelműen az következik, hogy bár a legnagyobb finnugrista tudósok közé tartozó Szinnyei József és Zsirai Miklós, elvben felismerték, hogy a nyelvrokonság és a néprokonság nem feltétlenül tartozik össze, de a magyarságra és a magyar nyelvre ezt a felismerést nem tartották alkalmazhatónak. Nem tudták elbeszélni úgy a magyar nyelv keletkezéstörténetét, hogy azt ne kössék össze a magyarság eredetével. Ez a szemléletmód egyértelműen a „családfa metafora” leképezése nyelv–, és őstörténetté. Szó sem lehet arról, hogy a nyelv és etnikum ne lenne azonos. Aki tagadja, hogy Hunfalvy állítása – a finnugrisztika alaptörvénye, az magát a finnugrisztikát tagadja. Vagy elfogadja, hogy a családfa metafóra leképezi a nyelv és nép egységét, vagy ha tagadja, akkor cáfolja a finnugrisztika alaptételét.

Legutóbb Klima László ugyan is a Mandinernek adott interjúban, újra kijelentette, hogy:

„Jogos, hogy finnugor nyelvrokonságról beszélünk finnugor rokonság helyett, mert egyelőre csak a nyelvrokonságra látunk rá bizonyosan.”

Az elmondottak alapján azonban, nyugodtan kijelenthetjük, hogy finnugrisztika mindig is azt tanította, hogy a nyelvrokonság (tehát a nyelv eredete) egyenlő a néprokonsággal (tehát a nép eredetével) - aki ezt tagadja, az a legnagyobb finnugristákat taszítja ki a tudományos világból – vagy ingoványon jár, és inkább előbb, mint utóbb – önnönmagát írja ki a tudományos életből – és „lapátra” kerül!

A nyelvrokonság persze valóban nem mindig jár együtt a néprokonsággal, de a magyar nyelvre és népre ezt a felismerést még senkinek soha sem sikerült alkalmaznia. Ha alkalmazni próbálta, akkor mindig felmerült az a kérdés, hogy akkor mikor és hol történt a nyelvcsere – amire viszont még nem született megnyugtató válasz.

Zsirai Miklós erről így ír:

„Amikor elismerjük, hogy a nyelvi közösségek nem egymástól légmentesen elzárt belterjes tenyészetek, amikor sem az egyén sem a csoport jelenlegi nyelvét nem tekintjük származása csalhatatlan ismérvének, de ne nézzük a nyelvet tetszés szerint csereberélhető idénykelléknek se, és ne avassuk dogmává, minden bajban üdvözítő őstörténet-kutató módszertani elvvé a nyelvcserét sem.”

Jó volna, ha a jelenkor finnugristái is megszívlelnék Zsirai szavait. Klima László ugyan is a Mandinernek adott interjúban, azt is jelezte, hogy a Pázmány Péter Tudományegyetemen egy októberben indult projektben újra, előveszik a nyelvcsere és a kétnyelvűség kérdését, vagyis „felmelegítik a káposztát”… ami ugye nem egészen egyértelmű megítélés alá esik! A finnugrisztika ugye ezzel egyszer már „befürdött”…!  (Zichy István fogalmazta meg az állítást, a két világháború között, de bizonyítani azóta sem sikerült senkinek.)

Mert ha a magyarok elődei nem éltek ott, ahol, és amikor a finnugor alapnyelvet beszélték, akkor az egész „őshaza” keresgélésnek semmi értelme, hisz akkor nem tudhatjuk, hogy akkor végülis hol beszélték azt a „finnugor alapnyelvet”… vagy mit? Ha a magyarok elődei nem éltek együtt a többi finnugor nyelvet beszélők elődeivel, akkor teljes a zűrzavar, mert akkor bármi lehetséges, a mai magyarok elődei nyugodtan származhatnak akár a Szíriuszról is - ehhez a nyelvészetnek a világon semmi köze! De halkan megjegyzem, hogy akkor a nyelvrokonságnak is „lőttek”…! – és ezt a finnugristák is pontosan tudják, ezért „maszatolnak” ma is a „rokonság” fogalmával.

A legújabb genetikai eredmények hatására, a 21. század finnugristái, most már kénytelenek elfogadni, hogy a magyarok elődei nem éltek együtt a többi finnugor nyelvet beszélő népek elődeivel, tehát a magyar nép etnogenezise valahol teljesen máshol történt meg. De azt is tudják, hogy ha ezt véglegesen beismernék, akkor átszakad egy gát… és akkor már azt nem igen lehet megjósolni, hogy kit, és mit sodor magával az elszabadult ár, és akkor jöhetnek a…  „katasztrófaturisták”…!

Mert, hogy tegyük fel, hogy a ma finnugristáinak valóban igazuk van, és a nyelvrokonság, valóban elválasztható a néprokonságtól, ami mondjuk pl. az afroamerikaik, esetében teljesen nyilvánvaló. No de ha magyarokról (vagy csak az Árpádokról) derülne ki, minden kétséget kizáróan, hogy mondjuk, tényleg a szkíta királyoktól származnak, ki a lőtéri kutyát érdekelné, tovább, az hogy a magyar nyelvet melyik nyelvcsaládba is sorolná a „todományosság”… ! Soha többé nem lenne „komolyan vehető tudomány” a nyelvészet.

Hiszen már Bonfini: A Magyar történelem tizedei ( 2 - 231 ) – ben is azzal biztatta a cseheket és a lengyeleket az összefogásra, hogy”        

„De még ha mindez meg is történnék, itt lesz a közelben a védelmező, és nem fog hiányozni a társak tekintélyes sokasága; társakat mondtam, pedig atyafiak ők, akikkel egy a fajotok, ugyanaz a nemzetiségetek, mint a nyelvrokonság mutatja.”

A „nyelvrokonságot” mindig is azért keresték az elmúlt századokban, mert azt tartották, hogy az közelebb visz a népek eredetének megismeréséhez, önmagában a nyelv eredetének keresgélése csak a kevesek hobbija lett volna, ha nem remélték volna, hogy ezzel a népek eredetéhez kerülnek közelebb.

Azok, akik most újra és újra, hatalmas propagandával, próbálják keresgélni, a menekülő „egérutat” azok már megint a finnugrizmus szekerét tolják. Mindegy milyen eszközökkel (vesszen Hunfalvy, vesszen Szinnyei, vesszen Zsirai, vesszen az egész világ) de a magyar nyelvnek finnugornak kell lennie! – ez most már létkérdés… harc a vélt mundérért, a becsületért…az egzisztenciáért, és harc a továbbélésért.

Mert ha az új paradigma győz, akkor bizony ( Thomas S. Kuhn szerint) az új (győztes) paradigma tagjai újraírják a kézikönyveket, s úgy állítják be a régi korok tudósait, (a vesztes paradigma tudósait ) mintha azok is az új módszerekkel dolgoztak volna ugyanezeken a problémákon. A vesztes paradigma pedig vagy teljesen kiszorul a tudományból, vagy esetleg teljesen elszigetelődött koncepcióként maradhat fenn, amelyről a tudományos közvéleménynek vagy egyáltalán nincs tudomása, vagy csak, mint kuriózumot esetleg, mint elrettentő példát tartják számon.

Összegzés:

A finnugrisztika a nyelvrokonságot eredet értelemben használja. Tehát a magyar nyelv azért uráli nyelv, mert a feltételezett uráli alapnyelvből ered, származik.

Az uráli alapnyelv nincs rekonstruálva, és a magyar nyelvben ma mindössze kb. 500 szótövet találunk belőle, a többi több ezer szótő nem uráli, vagy ismeretlen eredetű.

Vagyis a magyar nyelv szótöveinek, döntő többsége nem az uráli alapnyelv utódja.

A finnugrisztika azért utasítja, vissza a néprokonság kifejezésnek még a létét is, mert, hogy véleménye szerint a nép egyes tagjairól nem lehet pontosan tudni, hogy milyen eredetű. A mondáink, a hagyományok, és most már a genetika is ( és tulajdonképpen minden tudományág ) azt állítja, hogy a magyarság, a belső ázsiai pusztai lovas nomádok ( árják, szkíták, hunok… stb.) között alakult ki, innen származik, innen ered.

Bár a mai magyarok egy jelents része valóban nem a nomádság utódja ( ugyan úgy mint ahogyan a nyelvünk szótövei sem mind uráliak ) de az „alapnépkincs” ( jelentsen az bármit, ugyan úgy mint az „alapszókincs”) az sztyeppei lovas nomád, ha úgy tetszik -  akkor – hun, hiszen ők voltak a honfoglalás előtti idők utolsó „egyesítő” erejű, birodalomalkotói. A többiek, az avarok, bolgárok, a kazárok, csak részeket tudtak összefogni, és egyébként is egy másik ág, a hunok, és magyarok mellett.

( Egy történet szerint Avaris-Bolgaris és Kazarisz ugyan úgy testvérek voltak, mint ahogyan Hunor és Magor.)

Tehát, ha a „néprokonságot” is eredetként értelmezzük ( mint ahogyan azt a régi finnugristák is tették ) akkor azt ugyan úgy tárgyalni lehet, mint a „nyelvrokonságot”. A magyar nyelnek az uráli alapnyelvből történő „eredete”, semmivel sincs jobban alátámasztva, mint a magyarság és a hunok „rokonsága”…!

Ne felejtsük el – a „rokonság = eredet” – és nem hasonlóság, nem összetétel, nem azonosság, nem egyezés, és nem affinitás, és nem… stb …!

Hitem szerint egyébként az új paradigma hogy:

A magyar nyelv, mint ahogyan a magyar nép is, egy rokon nélküli, önálló nyelv, és nép. A történelem szerencsés ( vagy szerencsétlen ) véletlene folytán mind a magyar nép, mind a magyar nyelv rokonai, vagy kihaltak, vagy összeolvadtak, egyetlen nyelvé és nemzetté, és ez nem „dicsőség” vagy „nemzeti büszkeség” kérdése, de nincs is rajta semmi szégyellenivaló.

A „rokonait” az ember nem választhatja meg, az vagy van, vagy nincs… de a barátinkat azokat mi magunk kereshetjük meg… és mi magunk dönthetünk, az együttélés formáiról.

A ma finnugor nyelvűnek nevezett népek, ugyan nem a rokonaink (erről senki nem tehet) de lehetnek a barátaink, mert ez a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást, mint ahogyan azt a finnugrisztikusok próbálják beállítani, amikor a finnugor ellenességet, mindenáron valamiféle „érzelmi beállítottságú ideológiának”, túlfűtött nemzeti büszkeségnek, vagy narcisztikus magyarságtudatnak, igyekeznek minősíteni.

GéK